A túrára Áron cimborámmal indultam, péntek délelőtt, vonattal. Komáromnál léptük át a határt (gyalog sétáltunk át a magyarországi vasútállomásról a komárnóihoz), majd egy kisebb bevásárlás és sörözés után vonatoztunk tovább. Érsekújvári átszállással jutottunk Prágába, már sötétedés után.
Besétáltunk a főtérre, váltottunk koronát, és beültünk sörözni egy Moldva parti, belső udvarról nyíló, alagsori sörözőbe. Aztán megnéztük a Károly-hidat is, majd visszamentünk a pályaudvarra, megvárni a többieket (köztük Bubut és Lestatot), majd metróval és busszal mentünk a célba, egy külvárosi (Modrany) lakótelep iskolájához.
Az iskolában regisztráltunk a túrára (kifizettem a 300 koronás nevezési díjat), majd egy kis pihenés és palacsinta evés után átsétáltunk egy közeli étterembe (ami a rajthely mellett volt), onnan pedig a rajtba. Pontban este 9-kor, autóból szóló zenével és a túrázók örömkiáltásaival indult a 145 kilométeres erő- és kitartáspróba.
Az útvonal egyébként úgy nézett ki, hogy volt egy első, 80 kilométeres szakasza, mely nyugatra tartott Kralov Dvurba, míg a második, 65 kilométeres szakasz (az előzőtől valamivel északabbra) visszament Kralov Dvurból Prágába. A rajtban csak az első szakasz itinerét kaptuk meg (egy A4-es lapot, rajta az ellenőrzőpontok nevével, távolságával és a közöttük követendő jelzésekkel, ez utóbbiak a cseh mellett németül, magyarul és angolul is fel voltak tüntetve).
Áron és a többiek már az első kilométereken jóval gyorsabbnak bizonyultak nálam, így lemaradtam, és a saját tempómban haladtam. A hó is szállingózni kezdett, így igazi téli túra hangulata lett a sétának. Olykor a szél is erősebben fújt, és bevallom, ettől már az elején lett egy "holtpontom": biztosan jó ötlet volt elindulni egy ilyen hófúvásos, kemény túrára, melyen két éjszakát is végig kell majd gyalogolni? Szerencsére aztán a szél csillapodott, és a hóréteg is csak 1-2 centis lett. Nem volt tömeg, de jól lehetett követni a többiek fejlámpáinak fényét, és a hóban a nyomok és a falevelek is szinte vezették az embert, mutatták az utat.
Az ellenőrzőpontok zöme filctollas volt, azaz az pontokra különböző színű filcek voltak kihelyezve, és ezekkel kellett igazolni, hogy ott járt az ember. Én mindegyik rubrikába beírtam az ottjártam időpontját is, és úgy láttam, a többiek is hasonlóan tettek.
Egy sakkozó sráccal haladtam együtt egy darabon, angolul beszélgettünk (már amennyire tudok angolul), kiderült, hogy hallott Lékó Péterről és a Polgár lányokról. Szóba került, hogy az édesapja szlovák származású, az édesanyja pedig cseh.
Délre értem Vseradicébe, ahol az ellenőrzőpont egy étteremben volt, és az ellátás részeként kaptam egy gulyást. A gulyás után ittam kólát és ásványvizet, majd rövid pihenő után folytattam az utat.
Innen is szép részek következtek, érdekes kőbányák és tájak, melyeken mintha már jártam volna álmaimban, vagy legalábbis hasonlóak voltak álmaimban látott tájakhoz (de ez nem olyan furcsa "rémálom", bad trip volt, mint a túra végén, hanem határozottan hangulatos). Ezeken a részeken egy párral együtt haladtam, kicsit velük is beszélgettem. Több sziklás, csúszós részen nagy hasznát vettem a Galyavár 110 előtt vásárolt, bakancsra húzható csúszásgátlómnak, és jó ötlet volt a túrabotot is magammal vinni.
Az első szakasz végén, Kralov Dvurban nehezen találtam a célt. Itt - a túra eleji holtpont után - ismét elgondolkodtam a feladáson, illetve hogy csak ezt az első 80 kilométert teljesítem. De aztán néhány túratársam és a GPS-ük segítségével megtaláltuk a célként szolgáló éttermet, és újra pozitívabban láttam a dolgokat. A pár innen már nem jött tovább, mert ők csak a 80 km-es távra neveztek, az utam egy prágai jégkorongozóval, Zdenekkel folytattam. Visszafelé már kevésbé volt havas a táj, és az idő sem volt túlságosan hideg, mintha a télből az őszbe váltottunk volna. Motivált, hogy már jócskán túl voltam a táv és az emelkedők felén, és már "csak" vissza kellett jutnom Prágába. Erre pedig a legegyszerűbb, a legolcsóbb módszer a gyalogos.
Visszafelé az első filctollas ponton nem vettem észre, hogy az egy pont, mert épp akkor lettünk figyelmesek egy pórázos kutyára majd később a gazdájára, aki egy kis pálinkával kínált minket, és a beszélgetés elterelte a figyelmem arról, hogy esetleg itt lenne a pont. Csak néhány kilométerrel később, a következő ponton jöttem rá, hogy kimaradt, de Zdenek rábeszélt, hogy ne tegyük meg visszafelé az utat. Abban maradtunk, hogy majd felhívja Olafot, a túra rendezőjét telefonon, és elmondja neki, hogy hogy jártam (Zdenek nem volt ilyen figyelmetlen, ő észrevette a pontot), és igazolja hogy én is ott voltam vele. Nem sikerült Olafot rögtön elérni telefonon, így addig azért bosszankodtam, mert nem voltam benne biztos, hogy így elismeri a teljesítésemet.
Svaty Jan volt túránk következő érdekes pontja. Itt egy kis étteremben ettünk-ittunk (én cseh pirítóskenyeret paradicsomos szósszal és csípős paprikával, és hozzá Kofolát), majd megmásztuk Svaty Jan szikláját. Ez egy különleges szikla volt, mely egészen a falu fölé tornyosult, és sötétben úgy nézett ki, mintha egy magas hegy tetején egy hatalmas kastély terebélyesedne. A központban lévő régi apátságnak vagy valami hasonló épületnek (mellette a romos kerítésű temetővel) pedig egészen Gotham city hangulata volt (ahogy Prágának is).
Felmentünk a sziklához (ott is volt egy ellenőrzőpont), de lefelé jövet Zdenek térde nagyon megfájdult, így nem tudta folytatni az utat. Itt újra eljött az a pont, hogy én is feladom a túrát, mert egyedül nem szívesen folytattam volna, GPS, térkép, nyelv- és helyismeret nélkül, a téli éjszakában (ráadásul a második átvirrasztott éjszaka következett). Zdenek arra jutott, hogy taxit hív, és azzal visszamegyünk Prágába. Azonban a Garmont bakancsom megint messzebbre vitt, mint gondoltam, mert közben azonban megérkezett egy magyar származású túrázó, Jan, és úgy döntöttem, hogy vele folytatom az utat.
Vele is elég sokat beszélgettem, döntően angolul (kiderült, hogy a nagyapja volt magyar, és elég jól is beszélt magyarul, de angulul könnyebben kifejezte magát). Voltak álmossági holtpontjaim, de azért kitartóan, a "könyörtelen előrehaladás technikájával" daráltuk a kilométereket. Volt egy pont, ahol ugyan elmellőztük egymást, és én majdnem el is tévedtem, de szerencsére a következő pontnál utolértem. Végre Prága külvárosába vagy elővárosaiba értünk, majd újra erdős szakaszok következtek.
A túra utolsó kilométerein, ahol fákra festett fehér nyilak segítették a tájékozódást, a fáradtságtól különös, pszichedelikus állapotba kerültem, és végül a célba is nagyon nehezen találtam. Végül 45 óra 35 perc alatt teljesítettem életem egyik legnehezebb túráját.
A célban kicsit megpihentem (itt elmúlt a pszichedelikus, misztikus hatás, viszont érdekes déjá vu érzésem volt, mintha már jártam volna abban a kocsmában, pedig most voltam először Prágában), majd busszal és metróval visszamentem a főpályaudvarra. Rájöttem, hogy csak reggel 5 után lesz vonatom vissza Magyarországra, így úgy döntöttem, hogy addig a belvárosban, sétálgatva töltöm el az időt. Arra is gondoltam, hogy valamelyik hatalmas templomban keresek menedéket éjszakára, de végül is nem voltam nagyon álmos (legalábbis ahhoz képest, hogy két éjszakát nem aludtam, és gyalogoltam 150 kilométert). Újra elsétáltam a Károly-hídhoz, át is mentem a túloldalára (az Aranyművesek utcáját végül nem kerestem meg), majd a főtér környékén mászkáltam. Beültem újra abba a sörözőbe is, ahol Áronnal voltunk péntek délután. Egy KFC-be is betértem, és ettem egy csirkés szendvicset. Az ünnepi fényekkel kivilágított bevásárlóutcán is megnéztem a kiratakokat, láttam Hermés és Ermenegildo Zegna túrabakancsokat, a kis sikátorokban pedig különböző Kisvakond figurákat, sakk-készleteket, marionetteket. Amikor már közeledett a pályudvar kinyitásának ideje (hajnali fél négy körül), visszasétáltam, megettem a maradék elemózsiámat, és vártam a vonatot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése