Boldog Új Esztendőt!

Most nem szaporítom annyira a szót, mint tavaly, egyszerűen csak Boldog Új Esztendőt kívánok minden kedves túratársamnak és olvasómnak, és persze minél több túrát és sikerélményt 2014-ben.

Kapcsolódó bejegyzések:
Best of 2013
Next level: Sanyi nagy tervei 2014-re

Csoportos Privát Iszinik 2013

A tavalyi év után idén másodszor is teljesítettem a CsPI-t, azaz a Csoportos Privát Isziniket. Ezzel ez lett a 13. olyan sétám, mely során valamelyik irányból végigjártam a Kinizsi Százast (ebben az esztendőben pedig az ötödik ilyen alkalom volt, a Kinizsi Százas, a Kinizsi Dupla és az Iszinik 100 után).

De ez nem csak egy strigula volt a Kinizsi Százassal kapcsolatos teljesítményeim gyűjteményében, hanem egy családias hangulatú, beszélgetős séta, melyen ezúttal hárman vettünk részt: V_Gyuri, Sistergő és én (a tavalyi csapatból Tar-patak hiányzott, a torokgyulladása miatt). A CsPI már csaknem annyira a szívemhez nőtt, mint a Kinizsi Százas és a hivatalos Iszinik 100, így amíg csak tudok, igyekszem majd ezen a túrán is részt venni, évről évre. A távot végül 26 és háromnegyed óra alatt tettük meg (vasárnap délelőtt 10 körül értünk Csillaghegyre), pár perccel lassabban mint tavaly, de a CsPI-n nincs szintidő, a hangsúly az együtt haladáson van (most jobb formában voltam mint tavaly, mert kényelmesebben tudtam tartani a társaim tempóját, a Nagy-Getét sem éreztem olyan magasnak, mint korábban, és a túra végére sem merültem ki annyira).

Út közben beszélgettünk többek között az Iszinik 100 születéséről, a 80-20 elméletről a K100 jelvények vonatkozásában, politikáról, hitről. Az idő optimális volt, csak olykor egy kis sár nehezítette a haladást (és gyakran sűrű ködbe burkolózott a táj, ezért a ködösebb szakaszokon kézben vittem a fejlámpámat), így a Prágai Százas és a Tortúra 65 télies hangulatával  szemben most újra inkább ősz volt. Ami a sötétedést illeti, a Bika-völgy előtt kezdtük előszedni a fejlámpáinkat.

Nagyobb pihenőnk a féltávnál, Mogyorósbányán volt (a Kakukk vendéglő zárva volt, ezért - ahogy tavaly is - az egyik közeli kocsmába tértünk be), majd pedig Dorogon, a Molnár sörözőben.

A Szántói-nyeregben, ahol az Iszinik 100-on Sistergő méltán híres ellátópontja szokott lenni, most Marcsi és Zoli vártak minket (a kedvünkért kijöttek oda éjjel), hogy ott tábortűzzel, forró teával, süteményekkel és zsíros kenyérrel várjanak.

A Kevélyről lefelé bandukolva megálltunk az idén kialakított fedett pihenőhelyen pár percre, ahol Sistergő immár hagyományosan megkínált minket egy kis pálinkával.

A CsPI méltó lezárása volt eddigi életem legaktívabb túraévének, köszönöm túratársaimnak ezt a kalandos csaknem 27 órát, Marcsinak és Zolinak pedig a biztatást és vendéglátást az erdő közepén.

A Kinizsi Százas jelvények és a 80-20 szabály

Létezik egy bizonyos 80-20 szabály, vagy más néven Pareto-elv (lásd Wikipédia), mely szerint például a javak 80%-át a társadalom 20%-a birtokolja, míg a népesség kevésbé szerencsés 80%-a osztozik a maradék 20%-on.

Ez az elv azonban az élet számos területére érvényes, pl. egy okostelefon funkcióinak, alkalmazásainak 20%-át használjuk a mobilozással töltött idő 80%-ában; az írók legsikeresebb 20%-a jegyzi az eladott könyvek 80%-át; a városok közül a legveszélyesebb 20%-ban követik el a rablások 80%-át (ezekre az adatokra persze senki ne vegyen mérget, én találtam ki a példákat, de a valós arányok hasonlóak lehetnek - vagy nem).

Kíváncsi voltam, hogy a Pareto-elv érvényes-e a Kinizsi Százasra a jelvények eloszlása szempontjából, azaz elképzelhető-e, hogy a Kinizsi Százas jelvények 80%-a a teljesítők 20%-ánál van?

Oszkár táblázatából látható ill. kikalkulálható, hogy eddig 8568 fő teljesítette a Kinizsi Százast, akik összesen 20240-szer járták végig szintidőn belül a távot, azaz ennyi jelvényt kaptak. Érdekes, hogy a 3-szoros teljesítők már egy 22%-os "elitbe" tartoznak, azaz csak a teljesítők körülbelül ötöde mondhatja el magáról, hogy neki legalább három Kinizsi Százas jelvénye van. Ennél az 1888 fős csoportnál, akik legalább három teljesítéssel bírnak, összesen 10182 jelvény van, míg az egyszeres és kétszeres teljesítők 6680 fős táboránál valamivel kevesebb, 10052 darab.

Tehát a Kinizsi Százas jelvények eloszlása lényegesen "igazságosabb" a Pareto-elv által diktáltnál, hiszen a teljesítők "felső ötöde" a javak, azaz jelvények nem 80, hanem csupán 50,3%-ával rendelkezik.

Kapcsolódó bejegyzések:
Egyre szűkebb elit
A Kinizsi Százas és a számok (és a pasaréti lelkész)
A Kinizsi Százas jelvény heraldikája
Interjú Oszkárral

Kellemes karácsonyi ünnepeket!

Minden kedves olvasómnak, túratársamnak, interjúalanyomnak, Kinizsi Százas teljesítőnek (és leendő teljesítőnek) kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok ezzel a Lego Duplóból készült, Kinizsi Százas jelvényekkel díszített karácsonyfával.

Kapcsolódó bejegyzések:
Lego Kinizsi Pál
Kinizsi Százas jelvény Lego kockákból
Kinizsi Százas szintmetszet Lego kockákból

Tortúra 65, avagy életem második sétája Miskolcról Egerbe, át a Bükkön

A tavalyi után idén másodszor is teljesítettem a 65 km-es Tortúra teljesítménytúrát, mely (ahogy talán már említettem) több szempontból is különleges. Egyrészt egyedülálló módon két megyeszékhelyet köt össze (Miskolcot és Egert), másrészt azon a hétvégén kerül megrendezésre, amikor a leghosszabbak az éjszakák, így nagyjából a táv felét világosban, a másik felét pedig a negyed öt körüli sötétedés után tettük meg.

Idén abból a szempontból is különleges volt a túra, hogy egy 9 fős társasággal indultam (néhányuk már kedves ismerős volt korábbi túrákról), mely még Bükkszentkereszt után 11 fősre bővült, a nem látó Jeremcsuk Istvánnal és kísérőjével, Zsuzsival. Focicsapatnyi társaságunk végig, egészen az egri célig együtt maradt, így a túrának jó értelemben vett osztálykirándulás hangulata volt (néhányan még énekeltek is). Kellemesen csalódtam az időjárásban, illetve a körülményekben, hiszen a bükki tájat vékony hótakaró borította, így a Prágai Százas után ismét a télben érezhettem magam. Olykor jeges, csúszós volt az út, így a bakancsra tehető "lánctalpam" ismét jó szolgálatot tett (ezzel a "különleges képességgel" még a legsikamlósabb talajon, lejtőn is biztosan álltam a lábamon).

Bár a táv csak 65 kilométer volt, ami annyi, mint a 145 kilométeres Prágai Százas második, rövidebb szakasza, azért mégis eléggé kimerített a séta. Sőt, az utolsó kilométerek - ha nem is annyira mint Prágában - de most is elég hosszúnak tűntek.

Érdekesség, hogy 11 fős csapatunkban négy László nevű is volt (köztük öcsém). Az egyik Laci egy terülj-terülj hátizsákkal érkezett, amiből többek között legalább 10 hamburger és egy üveg Jéger is előkerült (és pohár is jutott mindenkinek). A süteményekkel is körbekínáltuk egymást, így a havas erdőben a csillagos ég alatt egészen karácsony érzete lett az embernek. Tamás-kútnál volt egy Kiss Péter emlékpont is, ahol mécsest gyújtottunk az elhunyt hegymászó emlékére.

Ugyan a 18 órás szintidőből végül úgy húsz perccel kicsúsztunk (Istvánék nem, mert ők valamivel később indultak nálunk), de ennek ellenére megkaptuk a díjazást, így a túrát én is teljesítettnek tekintem (a szintidőnél most fontosabb volt a hangulat és az, hogy együtt érjünk be a célba - én magam egyébként inkább az olykor kicsit lemaradozókhoz tartoztam).

A túrán 95 TTMR pontot gyűjtöttem (így már 2413 pontom van), és jó edzés volt a következő hétvégére tervezett Csoportos Privát Iszinik előtt. Gratulálok minden túratársamnak, és remélem jövőre is ilyen jó társaságban sétálhatom végig a Tortúrát.

Interjú Győri Jenővel, a Kinizsi Százas egyik legtöbbszörös teljesítőjével

Győri Jenő, aki a kezdetektől, 1981-től mind a 33 Kinizsi Százason részt vett, és 31-szer sikeresen teljesítette a túrát (a 31-szeres teljesítők klubjának másik tagja Corradi Surd), a Kinizsi Százas egyik legszerényebb és legtitokzatosabb alakja. 2012-ben együtt sepertük a K100-at. Most a rá jellemző szűkszavúsággal válaszolt néhány kérdésemre:

- Hogyan ismerkedett meg a Kinizsi Százassal?

- Olvastam valahol (pl. Turista magazin), vagy egy túrán említette valaki, nem tudom.

- Mit jelent Ön számára a Kinizsi Százas, miben látja a szépségét?

- Az hogy van.

- Az első 27 Kinizsi Százast egyedülálló módon, zsinórban teljesítette; más túrákra is rendszeresen visszatér(t)?

- Nem vezetek túranaplót, így nem tudom. A Budai 50-en néha előfordulok. A többi esetleges.

- Az évek során változott valamiben a Kinizsi Százas vagy a túra hangulata?

- Minden túra más. Most már több, mint tízszer annyi induló van, mint akkoriban volt.

- Melyik volt a legérdekesebb vagy a legnehezebb Kinizsi Százasa?

- Nem vezetek túranaplót, hogy mikor mi történt, nem nagyon emlékszem.

Köszönöm szépen a válaszokat Győri Jenőnek, melyek tömörségük ellenére - vagy inkább éppen azért - igazak és sokatmondóak (egyébként én magam sem tudom pontosan, hogy mikor, hol és kitől hallottam először a Kinizsi Százasról, a szépségét sem tudom jobban meghatározni - bár már tettem rá kísérletet -, és nekem is összemosódik sok túra emléke), és további sikeres Kinizsi Százas teljesítéseket kívánok neki.

Kapcsolódó bejegyzések:
Interjú Kovalik Andrással, a Kinizsi Százas egyik atyjával
Interjú Foresterrel, a Kinizsi Százas "inges-nyakkendős" teljesítőjével
Interjú Oszkárral
Éjfél Kapitány a Kinizsi Százasról

HavaZOO - Oroszlán 13

Hétvégén egy könnyű, 13 kilométeres teljesítménytúrán voltam a Budai-hegységben, a HavaZOO rövidebb, Oroszlán nevet viselő résztávján (bár ezúttal a hosszabb, teljes táv is barátságos, 20 kilométeres volt). A túra neve ellenére nem volt hó, az elmúlt hetek, hónapok túráihoz hasonlóan ezúttal is inkább őszies volt a táj és az idő (az egyedüli kivétel ebben a szezonban a Prágai Százas volt, ahol azért a télből is kaptunk ízelítőt egy kis hófúvás és 1-2 centis hótakaró formájában).

A túra rajtja és célja a jól ismert Szépjuhásznénál volt, és akár a Budapest Kupa része is lehetett volna a kirándulás, ha december vége még a gyűjtési időszakba számítana. És bár az útvonal nem volt bonyolult, nem én lettem volna, ha nincs egy kis eltévedésem: rögtön a táv elején a zöld körséta jelzésen rossz irányba indultunk (jobb helyett balra fordultunk), így 1-2 kilométerrel meghosszabbítottuk a túrát.

Túratársam Tamara volt, akivel az augusztusi Gyermekvasút nyomában túrát is együtt tettük meg. Az ismerősök közül Rudolf Istvánnal találkoztam, gratuláltunk egymásnak a Prágai Százas teljesítéséhez, illetve a rajtban majd a célban Marcsiékkal futottam össze: biztosítottak, hogy drukkolnak majd a tervezett CsPI-hez, sőt, meg is néznek majd minket az erdőben.

A HavaZOO-n 20 TTMR pontot gyűjtöttem, így 2318 pontnál tartok idén.

Best of 2013

Az év végének közeledtével következzék egy leg-leg-leg összefoglaló, néhány rekord és érdekesség a Kinizsi Százas, a blogom és a saját túrázásaim szempontjából. "Mindhárman" egy elég aktív és eredményes esztendőt tudhatunk magunk mögött (illetve még két hetet belőle magunk előtt).

Ami a Kinizsi Százast és az Iszinik 100-at illeti:

Először is, 2013-ban volt először 1500 felett a Kinizsi Százason indulók száma, a sikeres teljesítők száma pedig első alkalommal lépte át az 1000-et. November végén, a fordított Kinizsi Százason, azaz az Iszinik 100-on is többen voltak mint korábban: 247-en indultak (165-célba is értek), szemben a 2012-es 195 indulóval. 2013. amiatt is nevezetes, hogy elsőként teljesítette a Kinizsi Százast egy vak sportoló Jeremcsuk István személyében, akit Kimmel Péter és Asciimo kísért a 100 kilométeres úton (korábban is indult nem látó a túrán, de István volt az első, aki célba is ért).

A blogommal kapcsolatosan:

Webnaplóm látogatóinak száma februárban elérte a százezret, és jelenleg már a 175 ezer felé közeledik. A legtöbben A Gyatlov túra tragédiája c. bejegyzést olvasták, míg az interjúk közül a Foresterrel készült volt a legnépszerűbb. Ugyan végül nem a blogomban publikáltam, de ahhoz szorosan kapcsolódóan megírtam az eddigi leghosszabb túrabeszámolómat, A világ leghosszabb Kinizsi Százas beszámolóját. Volt egy nagy vitákat kavaró bejegyzésem is, a Felmérés a kispistázásról.

Saját túráimmal kapcsolatban:

2013-ban eddig négyszer is végigsétáltam a Kinizsi Százas útvonalát (K100, Kinizsi Dupla, Iszinik 100), és egy CsPI alkalmával december végén ötödször is szeretném teljesíteni. Megszereztem első kupámat, a Budapest Kupát, és végül 2013-ban túráztam eddig a legtöbbet, valamivel túlszárnyalva a 2012-es eredményeimet. 2013-ban volt életem leghosszabb gyaloglása, a 200 kilométeres Kinizsi Dupla, és a leghosszabb és legnehezebb hivatalos teljesítménytúrám is, a Prágai Százas (145 kilométer). A Prágai Százashoz kapcsolódik életem legkülönösebb és legmegmagyarázhatatlanabb élménye is, egy több mint egy órás különös "utazás", amikor elvesztettem a kapcsolatot a valósággal.

Kapcsolódó bejegyzés:
Next level: Sanyi nagy tervei 2014-re

Beszámoló a Prágai Százasról

A Prágai Százasról ill. arról, hogy miért volt fontos számomra a teljesítése, már írtam pár szót, valamint említettem azt a különös állapotot is, melybe a túra utolsó kilométerein kerültem. Most a teljesebb túrabeszámolóm következik, és Prága városáról (melybe szinte első pillantásra beleszerettem, és az egyik kedvenc városommá vált) is írok majd.

A túrára Áron cimborámmal indultam, péntek délelőtt, vonattal. Komáromnál léptük át a határt (gyalog sétáltunk át a magyarországi vasútállomásról a komárnóihoz), majd egy kisebb bevásárlás és sörözés után vonatoztunk tovább. Érsekújvári átszállással jutottunk Prágába, már sötétedés után.

Besétáltunk a főtérre, váltottunk koronát, és beültünk sörözni egy Moldva parti, belső udvarról nyíló, alagsori sörözőbe. Aztán megnéztük a Károly-hidat is, majd visszamentünk a pályaudvarra, megvárni a többieket (köztük Bubut és Lestatot), majd metróval és busszal mentünk a célba, egy külvárosi (Modrany) lakótelep iskolájához.

Az iskolában regisztráltunk a túrára (kifizettem a 300 koronás nevezési díjat), majd egy kis pihenés és palacsinta evés után átsétáltunk egy közeli étterembe (ami a rajthely mellett volt), onnan pedig a rajtba. Pontban este 9-kor, autóból szóló zenével és a túrázók örömkiáltásaival indult a 145 kilométeres erő- és kitartáspróba.

Az útvonal egyébként úgy nézett ki, hogy volt egy első, 80 kilométeres szakasza, mely nyugatra tartott Kralov Dvurba, míg a második, 65 kilométeres szakasz (az előzőtől valamivel északabbra) visszament Kralov Dvurból Prágába. A rajtban csak az első szakasz itinerét kaptuk meg (egy A4-es lapot, rajta az ellenőrzőpontok nevével, távolságával és a közöttük követendő jelzésekkel, ez utóbbiak a cseh mellett németül, magyarul és angolul is fel voltak tüntetve).

Áron és a többiek már az első kilométereken jóval gyorsabbnak bizonyultak nálam, így lemaradtam, és a saját tempómban haladtam. A hó is szállingózni kezdett, így igazi téli túra hangulata lett a sétának. Olykor a szél is erősebben fújt, és bevallom, ettől már az elején lett egy "holtpontom": biztosan jó ötlet volt elindulni egy ilyen hófúvásos, kemény túrára, melyen két éjszakát is végig kell majd gyalogolni? Szerencsére aztán a szél csillapodott, és a hóréteg is csak 1-2 centis lett. Nem volt tömeg, de jól lehetett követni a többiek fejlámpáinak fényét, és a hóban a nyomok és a falevelek is szinte vezették az embert, mutatták az utat.

Az ellenőrzőpontok zöme filctollas volt, azaz az pontokra különböző színű filcek voltak kihelyezve, és ezekkel kellett igazolni, hogy ott járt az ember. Én mindegyik rubrikába beírtam az ottjártam időpontját is, és úgy láttam, a többiek is hasonlóan tettek.

Egy sakkozó sráccal haladtam együtt egy darabon, angolul beszélgettünk (már amennyire tudok angolul), kiderült, hogy hallott Lékó Péterről és a Polgár lányokról. Szóba került, hogy az édesapja szlovák származású, az édesanyja pedig cseh.

Délre értem Vseradicébe, ahol az ellenőrzőpont egy étteremben volt, és az ellátás részeként kaptam egy gulyást. A gulyás után ittam kólát és ásványvizet, majd rövid pihenő után folytattam az utat.

Innen is szép részek következtek, érdekes kőbányák és tájak, melyeken mintha már jártam volna álmaimban, vagy legalábbis hasonlóak voltak álmaimban látott tájakhoz (de ez nem olyan furcsa "rémálom", bad trip volt, mint a túra végén, hanem határozottan hangulatos). Ezeken a részeken egy párral együtt haladtam, kicsit velük is beszélgettem. Több sziklás, csúszós részen nagy hasznát vettem a Galyavár 110 előtt vásárolt, bakancsra húzható csúszásgátlómnak, és jó ötlet volt a túrabotot is magammal vinni.

Az első szakasz végén, Kralov Dvurban nehezen találtam a célt. Itt - a túra eleji holtpont után - ismét elgondolkodtam a feladáson, illetve hogy csak ezt az első 80 kilométert teljesítem. De aztán néhány túratársam és a GPS-ük segítségével megtaláltuk a célként szolgáló éttermet, és újra pozitívabban láttam a dolgokat. A pár innen már nem jött tovább, mert ők csak a 80 km-es távra neveztek, az utam egy prágai jégkorongozóval, Zdenekkel folytattam. Visszafelé már kevésbé volt havas a táj, és az idő sem volt túlságosan hideg, mintha a télből az őszbe váltottunk volna. Motivált, hogy már jócskán túl voltam a táv és az emelkedők felén, és már "csak" vissza kellett jutnom Prágába. Erre pedig a legegyszerűbb, a legolcsóbb módszer a gyalogos.

Visszafelé az első filctollas ponton nem vettem észre, hogy az egy pont, mert épp akkor lettünk figyelmesek egy pórázos kutyára majd később a gazdájára, aki egy kis pálinkával kínált minket, és a beszélgetés elterelte a figyelmem arról, hogy esetleg itt lenne a pont. Csak néhány kilométerrel később, a következő ponton jöttem rá, hogy kimaradt, de Zdenek rábeszélt, hogy ne tegyük meg visszafelé az utat. Abban maradtunk, hogy majd felhívja Olafot, a túra rendezőjét telefonon, és elmondja neki, hogy hogy jártam (Zdenek nem volt ilyen figyelmetlen, ő észrevette a pontot), és igazolja hogy én is ott voltam vele. Nem sikerült Olafot rögtön elérni telefonon, így addig azért bosszankodtam, mert nem voltam benne biztos, hogy így elismeri a teljesítésemet.

Svaty Jan volt túránk következő érdekes pontja. Itt egy kis étteremben ettünk-ittunk (én cseh pirítóskenyeret paradicsomos szósszal és csípős paprikával, és hozzá Kofolát), majd megmásztuk Svaty Jan szikláját. Ez egy különleges szikla volt, mely egészen a falu fölé tornyosult, és sötétben úgy nézett ki, mintha egy magas hegy tetején egy hatalmas kastély terebélyesedne. A központban lévő régi apátságnak vagy valami hasonló épületnek (mellette a romos kerítésű temetővel) pedig egészen Gotham city hangulata volt (ahogy Prágának is).

Felmentünk a sziklához (ott is volt egy ellenőrzőpont), de lefelé jövet Zdenek térde nagyon megfájdult, így nem tudta folytatni az utat. Itt újra eljött az a pont, hogy én is feladom a túrát, mert egyedül nem szívesen folytattam volna, GPS, térkép, nyelv- és helyismeret nélkül, a téli éjszakában (ráadásul a második átvirrasztott éjszaka következett). Zdenek arra jutott, hogy taxit hív, és azzal visszamegyünk Prágába. Azonban a Garmont bakancsom megint messzebbre vitt, mint gondoltam, mert közben azonban megérkezett egy magyar származású túrázó, Jan, és úgy döntöttem, hogy vele folytatom az utat.

Vele is elég sokat beszélgettem, döntően angolul (kiderült, hogy a nagyapja volt magyar, és elég jól is beszélt magyarul, de angulul könnyebben kifejezte magát). Voltak álmossági holtpontjaim, de azért kitartóan, a "könyörtelen előrehaladás technikájával" daráltuk a kilométereket. Volt egy pont, ahol ugyan elmellőztük egymást, és én majdnem el is tévedtem, de szerencsére a következő pontnál utolértem. Végre Prága külvárosába vagy elővárosaiba értünk, majd újra erdős szakaszok következtek.

A túra utolsó kilométerein, ahol fákra festett fehér nyilak segítették a tájékozódást, a fáradtságtól különös, pszichedelikus állapotba kerültem, és végül a célba is nagyon nehezen találtam. Végül 45 óra 35 perc alatt teljesítettem életem egyik legnehezebb túráját.

A célban kicsit megpihentem (itt elmúlt a pszichedelikus, misztikus hatás, viszont érdekes déjá vu érzésem volt, mintha már jártam volna abban a kocsmában, pedig most voltam először Prágában), majd busszal és metróval visszamentem a főpályaudvarra. Rájöttem, hogy csak reggel 5 után lesz vonatom vissza Magyarországra, így úgy döntöttem, hogy addig a belvárosban, sétálgatva töltöm el az időt. Arra is gondoltam, hogy valamelyik hatalmas templomban keresek menedéket éjszakára, de végül is nem voltam nagyon álmos (legalábbis ahhoz képest, hogy két éjszakát nem aludtam, és gyalogoltam 150 kilométert). Újra elsétáltam a Károly-hídhoz, át is mentem a túloldalára (az Aranyművesek utcáját végül nem kerestem meg), majd a főtér környékén mászkáltam. Beültem újra abba a sörözőbe is, ahol Áronnal voltunk péntek délután. Egy KFC-be is betértem, és ettem egy csirkés szendvicset. Az ünnepi fényekkel kivilágított bevásárlóutcán is megnéztem a kiratakokat, láttam Hermés és Ermenegildo Zegna túrabakancsokat, a kis sikátorokban pedig különböző Kisvakond figurákat, sakk-készleteket, marionetteket. Amikor már közeledett a pályudvar kinyitásának ideje (hajnali fél négy körül), visszasétáltam, megettem a maradék elemózsiámat, és vártam a vonatot.

A Prágai Százas utolsó kilométerei, avagy az eltűnt idő és az elveszett tér nyomában

Ha nem velem történik, el sem hiszem. Megértem, ha az olvasó sem hiszi el, és úgy gondolja majd, hogy amit az alábbiakban írok, kitalált vagy erősen kiszínezett dolog, részben vagy teljesen írói fantáziám szüleménye, de biztosíthatom, hogy így emlékszem vissza, ahogy leírom. Megmagyarázni persze nem tudom.

Ugyanis különös állapotba kerültem. Még arra is gondoltam, hogy talán szakadékba, valamelyik patakvölgy árkába zuhantam. Vagy az egyik meredek emelkedőt nem bírta a szívem. De az is lehet, hogy otthon történt, ágyban, párnák között. Az biztos, hogy most itt vagyok. Illetve még ez sem biztos. Valahol vagyok, és olyan, mintha valóság lenne, de mégsem teljesen...

Pedig nem ittam, nem használtam semmilyen tudatmódosítót, még csak gombát sem szedtem az erdőben. És mégis itt van ez a furcsa varázslat. Vagy megbolondultam volna?

Talán ez már a mennyország, vagy a pokol. Nem tudom eldönteni, hogy mindez álom-e, vagy a valóság. Pedig ha ébren lennék, tudnám hogy ébren vagyok és a valóság vesz körül, legalábbis eddig sosem volt másképp. Fordítva persze előfordult már, hogy álmomban az álmom valóságként jelent meg, és csak felébredve jöttem rá álom voltára.

De nem csak egy pillanatra vagy rövid percekre zavarodtam össze, hanem órákra. És bárhogy próbáltam józanul gondolkodni, elemezni, hogy most álmodom-e vagy a valóságban vagyok, nem tudtam rájönni. Szörnyű bizonytalanság: élek-e vagy ez már az élet utáni lét, s ha élek, akkor álmodom-e, vagy pedig valóban ott vagyok, ahol. Hogy lehetne erről megbizonyosodni? Ráadásul egy távoli városban, egy idegen országban vagyok, melynek a nyelvét sem beszélem.

A túra, a csaknem kétnapos gyaloglás hatása lehet mindez... Mert az igaz, hogy minden túrán az utolsó kilométerek tűnnek a leghosszabbnak, vagy hogy olykor úgy tűnik, nem abba az irányba tartunk mint kellene, na de ennyire?

Amit az alábbiakban leírok, azok az emlékeim, emléknyomaim a Prágai Százas utolsó kilométereiről. Még az is elképzelhető, hogy némi emlékezetkiesésem is volt, vagy hogy a reális emlékeket felülírta ez a szürreális eseménysor, de ezekre emlékszem.

A kisállatkerti (MiniZOO) ellenőrzőpontig tűnnek biztosan valóságosnak az emlékeim, valahol utána kezdődött a misztikum. Ott kezdtük a fákra festett fehér nyilakat követni. Pedig onnan már csak körülbelül 10 kilométer lehetett hátra a célig. Annyi, mint két kör a Margitszigeten. De ez volt életem legfurcsább 10 kilométere...

Úgy éreztem, mintha a fehér nyilak félrevezetnének minket, tán egy korábbi túra vagy verseny nyilai, és össze-vissza terelnek bennünket. Mintha köröket írnánk le, vagy nyolcasokat, és nem haladnánk előre. De túratársam, aki előttem haladt, ragaszkodott a fehér nyilak követéséhez, míg én egyre inkább úgy véltem, hogy a fehér nyilak becsapnak. Még az is megfordult a fejemben, hogy csak én képzelem a fákra azokat a nyilakat, valójában nincsenek is ott. De aztán kellemes meglepetés volt (sőt, szinte hihetetlen), amikor mégis egy következő filctollas ponthoz értünk. Ezek szerint jó úton haladtunk, de még mindig nehezen hittem el, és hosszasan nézegettem a filctollat rögzítő fóliát, hogy valóságos-e.

Egy magas emelkedő, nehéz kaptató következett, aminek nem akart vége lenni. Próbáltam arra gondolni, hogy mindjárt felérünk, mert úgy éreztem, hogy csak azért ilyen magas és meredek az emelkedő, mert én magasnak és meredeknek képzelem. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy a félelmeimet vetítem ki az útvonalra, és gyermeki félelmeim valósággá válnak. Ide képzelem a Legyőzhetetlen Emelkedőt és a Végtelen Túrát, a Labirintikus Ösvényt, és ezért nem tudok innen kiszabadulni. A Prágai Százas foglya lettem. Próbáltam elterelni a gondolataimat, nehogy tényleg ezen múljon.

Végtelennek tűnő séta után valahogy a lakótelep szélére értünk, itt azonban én már nem voltam hajlandó tovább követni túratársamat és a fehér nyilakat, mert úgy éreztem, nem az a helyes út. Egyedül maradtam, és beértem a különös lakótelepre. Itt kezdődött az igazi mágia. Mintha egy sötét tónusú, misztikus Kafka novella világában járnék.

Ráadásul itt már lassan rám is sötétedett. Kerestem a Billa szupermarketet (ahová a túra előtt is bementem) és a 10-12 emeletes sorházat, ami mellett az iskola van, ahonnan indultunk és ami a cél. De nem találtam. Újabb és újabb sorházakat kerestem, fel-alá járkáltam a lakótelepen, de mindig csalódnom kellett, nem lett ott az épület mögött az iskola. Racionális koncepció nélkül keresgéltem a célt, mint amikor otthon egy apró tárgyat keres az ember, és újra és újra megnézi egy fiókban vagy egy polcon, hogy biztosan jól látta-e, hogy nincs ott. Én viszont egy-egy házsor mögé is újra és újra benéztem, egy-egy kereszteződéshez többször is elsétáltam, hogy biztosan jól megfigyeltem-e korábban, hogy nincs ott az iskola. A dolgot nehezítette, hogy az iskola épületének kontúrjára, emeleteinek számára, elrendezésére sem emlékeztem pontosan, így nem lett volna könnyű felismernem. Nem is tudom miben reménykedtem. Sőt: ahogy újra és újra elsétáltam valamerre, mintha folyamatosan változtak volna az épületek, ahol korábban játszótér volt, most egy boltsor, ahol negyed órája egy boltsor, most egy parkoló (így viszont valóban érdemes volt újra visszamennem egy-egy helyre, nem nőtt-e ki éppen ott időközben a Profesora Svejcara iskola).

Érdekes, hogy bár már több 145 kilométert gyalogoltam, nem éreztem magam fáradtnak, álmosnak, a lábam sem fájt, tökéletes volt a komfortérzetem. Csak a reménytelenséget és a bizonytalanságot éreztem, mert még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ébren vagyok, és ott vagyok a túrán, vagy pedig álmodom ezt az egészet. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi történik most körülöttem, mi történhetett velem. Lehet, hogy már régen otthon vagyok az ágyamban vagy a kádamban, és a túráról álmodom? De olyan valóságos minden... Érzem, hogy fúj a szél, látom a parkoló autók rendszámát, a haladó járművek olyan élethűen világítják meg fényszóróikkal az aszfaltot - vajon ha álmodnék, álmomban is így érezhetném a frissen fújó szelet, leolvashatnék konkrét rendszámokat, ilyen valóságosnak látnám a fényeket?

Próbáltam járókelőket megszólítani gyenge angoltudásommal, de kevesen voltak az utcán. Egy távoli városban vagyok, és nem is beszélek csehül... Úgy éreztem magam, mintha a G.A. úr X-ben vagy az Epepe hőse lennék. Vagy a tengeren hánykódó Bolygó Hollandi. Pár órával ezelőtt úgy tűnt, hamarosan a célba érek, erre most már nem csak a helyes utat, hanem még a realitást is elvesztettem ezen a pszichoaktív sétán.

Újra és újra ugyanott járok, a lakótelep és különös állapotom foglya vagyok, és csak fel-alá sétálgatok. Újra és újra benézek a toronyházak, sokemeletes házsorok mögé, hátha ott az iskola, vagy a Billa szupermarket. De sem a Billa világító piros betűi, sem az iskola nem bukkant fel. Lehet, hogy azért nincs ott az iskola, mert nem merem elhinni, hogy ott lehet? Úgy éreztem, hogy ha jobban hinnék benne, ha jobban el tudnám képzelni hogy ott lesz a következő sorház mögött, ha erősebben koncentrálnék, akkor valóban ott lenne. Lehet hogy gyenge vagyok akarni a valóságot, és ezért kerültem ebbe a bizarr dimenzióba? De ahogy közelebb értem, sosem az iskola rajzolódott ki, hanem mindig valamilyen más épület vagy játszótér, park nőtt ki az épületek között, bontakozott ki a fák, üzletek takarásából, mint régi videojátékokban, amikor a háttér fokozatosan, szaggatottan jelent meg.

Mi hozhatna vissza a valóságba ebből a különös, álomszerű világból? Úgy éreztem, innom kell egy sört vagy egy Kofolát. Még volt nálam pár korona. Úgy gondoltam, ha be tudok menni egy sörözőbe, akkor ez a valóság és nem egy álom; ha ki tudom nyitni a söröző ajtaját, akkor léteznem kell és nem lehetek szellem. És ha majd iszom a hideg italt, az majd felébreszt ebből a hipnózisból.

A lakótelep szolgáltatóépületeinek egyikében találtam egy kis kocsmát. Megpróbáltam benyitni - sikerült, az ajtó kinyílt. Szóval még élek. A pultosnőtől Kofolát kértem, de mivel nem volt, egy korsó sört ittam. Leültem az egyik asztalhoz, és lassan elkortyoltam a sört. Valóságosnak éreztem mindent, de még mindig nem tudtam meggyőződni arról, hogy álmodom-e vagy a valóságban vagyok. Talán ha beérek a célba, akkor véget ér. Akkor felébredek, visszatérek. Kiléptem a kocsmából, és tovább kerestem a túra célját. Hiszen őrült bolyongásommal kezdem a túra teljesítését is kockáztatni. De mi lesz, ha nem sikerül kiszabadulnom, és már örökre ebben az ismeretlen, álomszerű tudatállapotban és helyzetben maradok? Próbáltam csipkedni az arcom, hogy felébredjek.

Megszólítottam egy párt, rossz angoltudásommal a Billa után érdeklődtem, meg mondtam hogy Prazská Stovka, és mutattam a lapomon, hogy melyik iskolát keresem. Nem ismerték, és a Prazská Stovkáról sem hallottak még. Közben az egyik kesztyűmet is elhagytam, de szerencsére nem volt hideg. Továbbra sem fáztam, és testileg tökéletesen éreztem magam, csak lelkileg kezdtem egyre jobban csüggedni.

Egy húsz év körüli futó srác jött fejlámpával. Talán épp egy lépcsőházból lépet ki, így úgy sejtettem, hogy nem a túrán vesz részt, de gondoltam hátha tud segíteni. Mutattam neki is a papíromon, hogy melyik iskolát keresem. Vagy állapotom kelthetett benne szánalmat, vagy a Prazská Stovka keltette fel az érdeklődését (mondtam neki, hogy már csaknem 150 kilométert gyalogoltam), de segítőkész volt, és úgy tűnt, hogy tudja, merre van az iskola. Szabadkoztam, hogy nem akarom akadályozni a kocogásban, így én is vele kocogtam, és úgy kerestük együtt az iskolát. Látszott, hogy érdekesnek találja ezt a Prazská Stovka dolgot, és mintha azt kérdezte volna, hogy a célban van-e lista a teljesítőkről (talán futóként érdekelte, nem indult-e rajta valamelyik ismerőse, vagy hogy ki lehetett a leggyorsabb). Mondtam, hogy persze, biztosan megnézhet ott egy ilyen listát. Elfutottunk egy iskolához, s bár az nem a keresett intézmény volt, szerencsére közben eszébe jutott, hogy kicsit arrébb kell keresni, és ebben elég biztosnak látszott.

Javasolta, hogy szálljunk buszra, mert busszal 2-3 megálló. Különös állapotomban eszembe sem jutott, hogy ez kispistázás, csalás, és bár először próbáltam érvelni a séta vagy a kocogás mellett, ő a buszt javasolta. Úgy gondoltam, a lényeg, hogy találjuk meg végre a célt, és ébredjek fel ebből a hipnózisból, és ha ehhez a busz kell, hát menjünk busszal. Még mindig nem tudtam, hogy ez álom-e vagy valóság (és most, utólag sem tudom), ezért abban bízom, hogy ezt a kispistázást csak képzeltem, de sem erre, sem az ellenkezőjére nem mernék megesküdni.

Úgy öt perc buszozás után (tehát ha mégis csaltam volna, szerencsére nem volt nagy távolság) szálltunk le, és valóban a rajtból ismerős megállónál voltunk, ahonnan pár perc séta után megláttuk a Billát (még sosem örültem ennyire szupermarketnek), és a Profesora Svejcara iskolát. Az iskola mintha sötét lett volna, és talán itt találkoztunk azzal a két lánnyal (az egyiknek kisbaba volt a karjában), akikre szintén emlékszem. Itt mintha egy parkolóban várakoztunk volna, aztán kis sétával (erre már nagyon homályosan emlékszem) egy kocsmához mentünk, ahol ott volt a cél.

A Cél. Megvan. Mégis beértem. És valóban úgy lett, ahogy reméltem: mintegy varázsütésre, ahogy átvettem Olaftól, a túra rendezőjétől az oklevelem és a kitűzőm, és leültem az egyik asztalhoz, visszatértem a valóságba. Pár perce mindez még elérhetetlennek tűnt.

Utólag megnézve a papírom, az utolsó filctollas ellenőrzőponton 16:23-kor voltam, a célba pedig 18:35-re értem. Egy másik teljesítő (aki utánam ért célba) fél óra alatt tette meg ezt a távolságot, tehát én másfél órával többet bolyonghattam a környéken, mint aki ismerte az utat (olyasmi ez, mintha egy új útvonalú Iszinik 100 békásmegyeri céljában valaki a lakótelepen keresgélné órákig az iskolát). Emlékeimben ez hosszabb időnek tűnt. Pontosan még most sem tudom, hogy hogy jutottam el a célba, tényleg jól emlékszem-e a fejlámpás cseh kocogóra, tényleg buszra szálltunk-e (remélem nem), és hogy milyen épületek között bolyonghattam, és mi okozta ezt a különös állapotot. Közrejátszhatott a fáradtság, álmosság, az eltévedéstől, elveszéstől való félelmem, és hogy egy idegen országban voltam nyelvismeret, helyismeret és térkép nélkül, ami még jobban rátehetett erre az álom-hatásra. Ha lett volna nálam GPS-es nyomkövető, akkor most érdekes lenne megnézni hogy merre járhattam, egy agyhullám-elemző vagy ilyesmi pedig talán azt is megmutatná, hogy hogyan utaztam ebben az álomvilágban... Az biztos, hogy ez a pár óra életem egyik legrejtélyesebb és legmegmagyarázhatatlanabb élménye volt.

Kapcsolódó bejegyzések:
Beszámoló a Prágai Százasról
Sikerült a Prágai Százas!

Sikerült a Prágai Százas!

Már hónapok óta dédelgetett tervemnek megfelelően hétvégén sikeresen teljesítettem a Prágai Százast (Prazská Stovka), egy 145 kilométeres túrát 5200 méternyi emelkedővel, mely idén került 20. alkalommal megrendezésre, és a nemrég elhunyt Honza Simet (1956 -2013) emléktúrája volt ebben az esztendőben.

A rendezvény rajtja péntek este 9-kor volt, és vasárnapig kellett a célba érni, tehát a teljes szintidő így 51 óra volt (én az egyik leglassabb teljesítőként 45 óra 35 perc alatt, vasárnap 18:35-re értem a célba, igaz, ennek az is volt az oka, hogy a túra végére elég különös, eddig sosem tapasztalt pszichedelikus, hipnotikus állapotba kerültem, és a valóságtól kissé elszakadva bóklásztam a cél környékén, amiről majd később részletesen írok egy külön bejegyzésben. Érdekes, hogy fizikailag nem viselt meg nagyon a túra, utána - a valóságba visszatérve - még egy kényelmes, több órás éjszakai sétát is tettem a belvárosban, "csak" a cél előtti kábulatom, racionalitás-vesztésem mutatta a kimerültségem).

Ebben az évben így három közép-európai főváros környékén is volt százas túrám: Budapestnél a Kinizsi Százas (és az Iszinik 100), Pozsonynál a Nagyszombati Százas, Prága mellett pedig a Prágai Százas.

Ez volt életem leghosszabb hivatalos teljesítménytúrája (ennél többet, 200 kilométert eddig csak a Kinizsi Duplán gyalogoltam, de az egy privát túra volt), és több emelkedőt is csak egyszer, a Mátra 115-ön küzdöttem le (6300 métert). És a Kinizsi Dupla után a második olyan túra volt, amin két éjszakát is sétával töltöttem - ráadásul most még apró alvásokat vagy hosszabb pihenőket sem engedhettem meg magamnak.

A túra sikeres teljesítése több szempontból is fontos volt számomra: bár a 2000 TTMR pontom már a túra előtt is megvolt, a Prazská Stovka legyaloglásával megdöntöttem a tavalyi rekordom (akkor 2210 pontot értem el, idén pedig már 2298-nál tartok). Másrészt úgy gondoltam, hogy akkor lehet esélyem a jövő esztendőre kitűzött merész céljaimat (vagy legalábbis egy részüket) elérni, ha most sikerül a Prágai Százas, így ez ebből a szempontból is jó jel.

Természetesen a gyönyörű patakvölgyekben, hangulatos tájakon haladó, legemlékezetesebb és legkülönlegesebb sétáim közé tartozó túráról részletesen is beszámolok majd, és a Prágában töltött időről, élményeimről is tervezek írni (most először jártam a Csehországban és a cseh fővárosban, és nagyon lenyűgözött a kafkai, meseszerű belváros, az éjszakai séta a Károly-hídon és a kis utcákban).

Kapcsolódó bejegyzések:
Beszámoló a Prágai Százasról
A Prágai Százas utolsó kilométerei, avagy az eltűnt idő és az elveszett tér nyomában

Lego Kinizsi Pál

A török óvodások réme, Lego Kinizsi Pál (felismerhető jellegzetes bajszáról és Kinizsi-pajzsáról), kedvenc kardjával és kedvenc lovával.

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Százas jelvény Lego kockákból
Kinizsi Százas szintmetszet Lego kockákból
Kinizsi Pál élete
100 pixeles "videó" a Kinizsi Százasról

Budapest Kupa

Idén év elején elhatároztam, hogy megszerzem életem első kupáját, a Budapest Kupát, melyhez legalább 10, Budapest környéki túrát kell teljesíteni. A kupákkal nem is foglalkoztam korábban, inkább a TTMR pontok, a Kinizsi Százas "trófeák" és egyéb extrém kihívások kötöttek / kötnek le a túrázással kapcsolatban.

(Érdekesség, hogy a Kinizsi Százas és más pilisi teljesítménytúrák, például az Intersport túranap nem részei e kupának. Ennek ellenére - ha áttételesen is - a Budapest Kupa kapcsolódik a Kinizsi Százashoz és hozzám, hiszen mégiscsak Budapest a Kinizsi Százas városa, engem pedig számos gyermekkori, kamaszkori és későbbi emlék, szerelem, barátság köt a fővároshoz, így jó érzés lesz egy ilyen emléktárgyat a polcomon tudni.)

Kezdetben elég lelkes és szorgalmas voltam, a kupában szereplő első három túrát teljesítettem is (BUÉK 20, BHTCS, Téli Gyermekvasút 20), majd hosszú szünet következett, és csak a júniusi Árpád vezér 130-al folytattam a sorozatot. Ekkor már lemondtam arról, hogy sikerül összegyűjtenem a legalább 10 túrát, a pecsételős kupafüzetet nem is hordtam magammal. De közben szép lassan (anélkül hogy figyeltem volna rá) mégiscsak gyűltek a kiírásban szereplő teljesítménytúráim, augusztusban a Gyermekvasút nyomában éjszakai túra, szeptemberben a Zsíros Deszka és az Éjszakai zörejek, novemberben a Monoton Maraton, a Piros 85 és a Hegedűs Róbert emléktúra, decemberben pedig a Vár a Mikulás. E legutóbbi túra előtt jutott újra eszembe a Budapest Kupa, és kirándulásaimat számolgatva rájöttem, hogy mégis sikerült teljesítenem annak feltételeit.

Így 2013-ban az újabb aranyjelvény mellett egy Budapest Kupával is bővül a gyűjteményem.

Vár a Mikulás

Az Iszinik 100 után egy héttel (és a Prágai Százas előtt ugyanannyival) egy könnyű kirándulásra mentem a Budai-hegységbe, a Vár a Mikulás 20 km-es távjára. Két novemberi túra, a Monoton Maraton és a Hegedűs Róbert emléktúra után így ismét Szépjuhászné csábított magához, hiszen ez a túra is onnan indult, és körtúraként a célja is a Gyermekvasút állomásán volt. Bár december első napja volt (illetve amikor e sorokat írom: van), az idő ezúttal is nagyon enyhe, kellemes volt ezen a vasárnap délelőttön.

A túra nagy részét Ottorinóék társaságában tettem meg, és beszélgetés közben fény derült a "bajusz jelzés" (melyre a Piros 85-ön figyeltem fel először, Sznuupi akkor el is árulta a megoldást a Fekete-feji ellenőrzőponton, de zombiságom miatt erre már nem emlékeztem) rejtélyére is: nem bajusz, hanem egy fordított muflon fej (egyesek szerint zerge), és a Budai 50 teljesítménytúra egyedi jelzése, s hazaérve aztán be is építettem a turistajelzéses memóriajátékomba. Elég sokan indultak egyébként Vár a Mikulás 10 és 20 km-es távjain, ami út közben nem is tűnt annyira fel, inkább csak a célban.

Az Iszinik 100-on gyűjtött 144 TTMR pontom után ezúttal további 32-t gyűjtöttem, így eddig összesen 2075 pontom van idén. Begyűjtöttem továbbá egy kedves, apró emléklapot, egy sünis jelvényt és egy mikuláscsomagot is - mármint édességeset, nem parkolósat.

A túra előtti napon jöttem rá (számoltam össze), hogy összegyűlt a 10 Budapest kupás kirándulásom (a Vár a Mikulás már a 11. volt), így megszerezhetem életem első kupáját is. Mivel azonban a legtöbb túrára nem vittem magammal az igazoló füzetet, holnap a TTT összejövetelen kell majd bemutatnom a füzetből hiányzó túráim okleveleit (egyébként éppen időben kapcsoltam, hiszen a kiírás szerint ez lesz rá az utolsó alkalom).