Boldog Új Esztendőt!

Most nem szaporítom annyira a szót, mint tavaly, egyszerűen csak Boldog Új Esztendőt kívánok minden kedves túratársamnak és olvasómnak, és persze minél több túrát és sikerélményt 2014-ben.

Kapcsolódó bejegyzések:
Best of 2013
Next level: Sanyi nagy tervei 2014-re

Csoportos Privát Iszinik 2013

A tavalyi év után idén másodszor is teljesítettem a CsPI-t, azaz a Csoportos Privát Isziniket. Ezzel ez lett a 13. olyan sétám, mely során valamelyik irányból végigjártam a Kinizsi Százast (ebben az esztendőben pedig az ötödik ilyen alkalom volt, a Kinizsi Százas, a Kinizsi Dupla és az Iszinik 100 után).

De ez nem csak egy strigula volt a Kinizsi Százassal kapcsolatos teljesítményeim gyűjteményében, hanem egy családias hangulatú, beszélgetős séta, melyen ezúttal hárman vettünk részt: V_Gyuri, Sistergő és én (a tavalyi csapatból Tar-patak hiányzott, a torokgyulladása miatt). A CsPI már csaknem annyira a szívemhez nőtt, mint a Kinizsi Százas és a hivatalos Iszinik 100, így amíg csak tudok, igyekszem majd ezen a túrán is részt venni, évről évre. A távot végül 26 és háromnegyed óra alatt tettük meg (vasárnap délelőtt 10 körül értünk Csillaghegyre), pár perccel lassabban mint tavaly, de a CsPI-n nincs szintidő, a hangsúly az együtt haladáson van (most jobb formában voltam mint tavaly, mert kényelmesebben tudtam tartani a társaim tempóját, a Nagy-Getét sem éreztem olyan magasnak, mint korábban, és a túra végére sem merültem ki annyira).

Út közben beszélgettünk többek között az Iszinik 100 születéséről, a 80-20 elméletről a K100 jelvények vonatkozásában, politikáról, hitről. Az idő optimális volt, csak olykor egy kis sár nehezítette a haladást (és gyakran sűrű ködbe burkolózott a táj, ezért a ködösebb szakaszokon kézben vittem a fejlámpámat), így a Prágai Százas és a Tortúra 65 télies hangulatával  szemben most újra inkább ősz volt. Ami a sötétedést illeti, a Bika-völgy előtt kezdtük előszedni a fejlámpáinkat.

Nagyobb pihenőnk a féltávnál, Mogyorósbányán volt (a Kakukk vendéglő zárva volt, ezért - ahogy tavaly is - az egyik közeli kocsmába tértünk be), majd pedig Dorogon, a Molnár sörözőben.

A Szántói-nyeregben, ahol az Iszinik 100-on Sistergő méltán híres ellátópontja szokott lenni, most Marcsi és Zoli vártak minket (a kedvünkért kijöttek oda éjjel), hogy ott tábortűzzel, forró teával, süteményekkel és zsíros kenyérrel várjanak.

A Kevélyről lefelé bandukolva megálltunk az idén kialakított fedett pihenőhelyen pár percre, ahol Sistergő immár hagyományosan megkínált minket egy kis pálinkával.

A CsPI méltó lezárása volt eddigi életem legaktívabb túraévének, köszönöm túratársaimnak ezt a kalandos csaknem 27 órát, Marcsinak és Zolinak pedig a biztatást és vendéglátást az erdő közepén.

A Kinizsi Százas jelvények és a 80-20 szabály

Létezik egy bizonyos 80-20 szabály, vagy más néven Pareto-elv (lásd Wikipédia), mely szerint például a javak 80%-át a társadalom 20%-a birtokolja, míg a népesség kevésbé szerencsés 80%-a osztozik a maradék 20%-on.

Ez az elv azonban az élet számos területére érvényes, pl. egy okostelefon funkcióinak, alkalmazásainak 20%-át használjuk a mobilozással töltött idő 80%-ában; az írók legsikeresebb 20%-a jegyzi az eladott könyvek 80%-át; a városok közül a legveszélyesebb 20%-ban követik el a rablások 80%-át (ezekre az adatokra persze senki ne vegyen mérget, én találtam ki a példákat, de a valós arányok hasonlóak lehetnek - vagy nem).

Kíváncsi voltam, hogy a Pareto-elv érvényes-e a Kinizsi Százasra a jelvények eloszlása szempontjából, azaz elképzelhető-e, hogy a Kinizsi Százas jelvények 80%-a a teljesítők 20%-ánál van?

Oszkár táblázatából látható ill. kikalkulálható, hogy eddig 8568 fő teljesítette a Kinizsi Százast, akik összesen 20240-szer járták végig szintidőn belül a távot, azaz ennyi jelvényt kaptak. Érdekes, hogy a 3-szoros teljesítők már egy 22%-os "elitbe" tartoznak, azaz csak a teljesítők körülbelül ötöde mondhatja el magáról, hogy neki legalább három Kinizsi Százas jelvénye van. Ennél az 1888 fős csoportnál, akik legalább három teljesítéssel bírnak, összesen 10182 jelvény van, míg az egyszeres és kétszeres teljesítők 6680 fős táboránál valamivel kevesebb, 10052 darab.

Tehát a Kinizsi Százas jelvények eloszlása lényegesen "igazságosabb" a Pareto-elv által diktáltnál, hiszen a teljesítők "felső ötöde" a javak, azaz jelvények nem 80, hanem csupán 50,3%-ával rendelkezik.

Kapcsolódó bejegyzések:
Egyre szűkebb elit
A Kinizsi Százas és a számok (és a pasaréti lelkész)
A Kinizsi Százas jelvény heraldikája
Interjú Oszkárral

Kellemes karácsonyi ünnepeket!

Minden kedves olvasómnak, túratársamnak, interjúalanyomnak, Kinizsi Százas teljesítőnek (és leendő teljesítőnek) kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok ezzel a Lego Duplóból készült, Kinizsi Százas jelvényekkel díszített karácsonyfával.

Kapcsolódó bejegyzések:
Lego Kinizsi Pál
Kinizsi Százas jelvény Lego kockákból
Kinizsi Százas szintmetszet Lego kockákból

Tortúra 65, avagy életem második sétája Miskolcról Egerbe, át a Bükkön

A tavalyi után idén másodszor is teljesítettem a 65 km-es Tortúra teljesítménytúrát, mely (ahogy talán már említettem) több szempontból is különleges. Egyrészt egyedülálló módon két megyeszékhelyet köt össze (Miskolcot és Egert), másrészt azon a hétvégén kerül megrendezésre, amikor a leghosszabbak az éjszakák, így nagyjából a táv felét világosban, a másik felét pedig a negyed öt körüli sötétedés után tettük meg.

Idén abból a szempontból is különleges volt a túra, hogy egy 9 fős társasággal indultam (néhányuk már kedves ismerős volt korábbi túrákról), mely még Bükkszentkereszt után 11 fősre bővült, a nem látó Jeremcsuk Istvánnal és kísérőjével, Zsuzsival. Focicsapatnyi társaságunk végig, egészen az egri célig együtt maradt, így a túrának jó értelemben vett osztálykirándulás hangulata volt (néhányan még énekeltek is). Kellemesen csalódtam az időjárásban, illetve a körülményekben, hiszen a bükki tájat vékony hótakaró borította, így a Prágai Százas után ismét a télben érezhettem magam. Olykor jeges, csúszós volt az út, így a bakancsra tehető "lánctalpam" ismét jó szolgálatot tett (ezzel a "különleges képességgel" még a legsikamlósabb talajon, lejtőn is biztosan álltam a lábamon).

Bár a táv csak 65 kilométer volt, ami annyi, mint a 145 kilométeres Prágai Százas második, rövidebb szakasza, azért mégis eléggé kimerített a séta. Sőt, az utolsó kilométerek - ha nem is annyira mint Prágában - de most is elég hosszúnak tűntek.

Érdekesség, hogy 11 fős csapatunkban négy László nevű is volt (köztük öcsém). Az egyik Laci egy terülj-terülj hátizsákkal érkezett, amiből többek között legalább 10 hamburger és egy üveg Jéger is előkerült (és pohár is jutott mindenkinek). A süteményekkel is körbekínáltuk egymást, így a havas erdőben a csillagos ég alatt egészen karácsony érzete lett az embernek. Tamás-kútnál volt egy Kiss Péter emlékpont is, ahol mécsest gyújtottunk az elhunyt hegymászó emlékére.

Ugyan a 18 órás szintidőből végül úgy húsz perccel kicsúsztunk (Istvánék nem, mert ők valamivel később indultak nálunk), de ennek ellenére megkaptuk a díjazást, így a túrát én is teljesítettnek tekintem (a szintidőnél most fontosabb volt a hangulat és az, hogy együtt érjünk be a célba - én magam egyébként inkább az olykor kicsit lemaradozókhoz tartoztam).

A túrán 95 TTMR pontot gyűjtöttem (így már 2413 pontom van), és jó edzés volt a következő hétvégére tervezett Csoportos Privát Iszinik előtt. Gratulálok minden túratársamnak, és remélem jövőre is ilyen jó társaságban sétálhatom végig a Tortúrát.

Interjú Győri Jenővel, a Kinizsi Százas egyik legtöbbszörös teljesítőjével

Győri Jenő, aki a kezdetektől, 1981-től mind a 33 Kinizsi Százason részt vett, és 31-szer sikeresen teljesítette a túrát (a 31-szeres teljesítők klubjának másik tagja Corradi Surd), a Kinizsi Százas egyik legszerényebb és legtitokzatosabb alakja. 2012-ben együtt sepertük a K100-at. Most a rá jellemző szűkszavúsággal válaszolt néhány kérdésemre:

- Hogyan ismerkedett meg a Kinizsi Százassal?

- Olvastam valahol (pl. Turista magazin), vagy egy túrán említette valaki, nem tudom.

- Mit jelent Ön számára a Kinizsi Százas, miben látja a szépségét?

- Az hogy van.

- Az első 27 Kinizsi Százast egyedülálló módon, zsinórban teljesítette; más túrákra is rendszeresen visszatér(t)?

- Nem vezetek túranaplót, így nem tudom. A Budai 50-en néha előfordulok. A többi esetleges.

- Az évek során változott valamiben a Kinizsi Százas vagy a túra hangulata?

- Minden túra más. Most már több, mint tízszer annyi induló van, mint akkoriban volt.

- Melyik volt a legérdekesebb vagy a legnehezebb Kinizsi Százasa?

- Nem vezetek túranaplót, hogy mikor mi történt, nem nagyon emlékszem.

Köszönöm szépen a válaszokat Győri Jenőnek, melyek tömörségük ellenére - vagy inkább éppen azért - igazak és sokatmondóak (egyébként én magam sem tudom pontosan, hogy mikor, hol és kitől hallottam először a Kinizsi Százasról, a szépségét sem tudom jobban meghatározni - bár már tettem rá kísérletet -, és nekem is összemosódik sok túra emléke), és további sikeres Kinizsi Százas teljesítéseket kívánok neki.

Kapcsolódó bejegyzések:
Interjú Kovalik Andrással, a Kinizsi Százas egyik atyjával
Interjú Foresterrel, a Kinizsi Százas "inges-nyakkendős" teljesítőjével
Interjú Oszkárral
Éjfél Kapitány a Kinizsi Százasról

HavaZOO - Oroszlán 13

Hétvégén egy könnyű, 13 kilométeres teljesítménytúrán voltam a Budai-hegységben, a HavaZOO rövidebb, Oroszlán nevet viselő résztávján (bár ezúttal a hosszabb, teljes táv is barátságos, 20 kilométeres volt). A túra neve ellenére nem volt hó, az elmúlt hetek, hónapok túráihoz hasonlóan ezúttal is inkább őszies volt a táj és az idő (az egyedüli kivétel ebben a szezonban a Prágai Százas volt, ahol azért a télből is kaptunk ízelítőt egy kis hófúvás és 1-2 centis hótakaró formájában).

A túra rajtja és célja a jól ismert Szépjuhásznénál volt, és akár a Budapest Kupa része is lehetett volna a kirándulás, ha december vége még a gyűjtési időszakba számítana. És bár az útvonal nem volt bonyolult, nem én lettem volna, ha nincs egy kis eltévedésem: rögtön a táv elején a zöld körséta jelzésen rossz irányba indultunk (jobb helyett balra fordultunk), így 1-2 kilométerrel meghosszabbítottuk a túrát.

Túratársam Tamara volt, akivel az augusztusi Gyermekvasút nyomában túrát is együtt tettük meg. Az ismerősök közül Rudolf Istvánnal találkoztam, gratuláltunk egymásnak a Prágai Százas teljesítéséhez, illetve a rajtban majd a célban Marcsiékkal futottam össze: biztosítottak, hogy drukkolnak majd a tervezett CsPI-hez, sőt, meg is néznek majd minket az erdőben.

A HavaZOO-n 20 TTMR pontot gyűjtöttem, így 2318 pontnál tartok idén.

Best of 2013

Az év végének közeledtével következzék egy leg-leg-leg összefoglaló, néhány rekord és érdekesség a Kinizsi Százas, a blogom és a saját túrázásaim szempontjából. "Mindhárman" egy elég aktív és eredményes esztendőt tudhatunk magunk mögött (illetve még két hetet belőle magunk előtt).

Ami a Kinizsi Százast és az Iszinik 100-at illeti:

Először is, 2013-ban volt először 1500 felett a Kinizsi Százason indulók száma, a sikeres teljesítők száma pedig első alkalommal lépte át az 1000-et. November végén, a fordított Kinizsi Százason, azaz az Iszinik 100-on is többen voltak mint korábban: 247-en indultak (165-célba is értek), szemben a 2012-es 195 indulóval. 2013. amiatt is nevezetes, hogy elsőként teljesítette a Kinizsi Százast egy vak sportoló Jeremcsuk István személyében, akit Kimmel Péter és Asciimo kísért a 100 kilométeres úton (korábban is indult nem látó a túrán, de István volt az első, aki célba is ért).

A blogommal kapcsolatosan:

Webnaplóm látogatóinak száma februárban elérte a százezret, és jelenleg már a 175 ezer felé közeledik. A legtöbben A Gyatlov túra tragédiája c. bejegyzést olvasták, míg az interjúk közül a Foresterrel készült volt a legnépszerűbb. Ugyan végül nem a blogomban publikáltam, de ahhoz szorosan kapcsolódóan megírtam az eddigi leghosszabb túrabeszámolómat, A világ leghosszabb Kinizsi Százas beszámolóját. Volt egy nagy vitákat kavaró bejegyzésem is, a Felmérés a kispistázásról.

Saját túráimmal kapcsolatban:

2013-ban eddig négyszer is végigsétáltam a Kinizsi Százas útvonalát (K100, Kinizsi Dupla, Iszinik 100), és egy CsPI alkalmával december végén ötödször is szeretném teljesíteni. Megszereztem első kupámat, a Budapest Kupát, és végül 2013-ban túráztam eddig a legtöbbet, valamivel túlszárnyalva a 2012-es eredményeimet. 2013-ban volt életem leghosszabb gyaloglása, a 200 kilométeres Kinizsi Dupla, és a leghosszabb és legnehezebb hivatalos teljesítménytúrám is, a Prágai Százas (145 kilométer). A Prágai Százashoz kapcsolódik életem legkülönösebb és legmegmagyarázhatatlanabb élménye is, egy több mint egy órás különös "utazás", amikor elvesztettem a kapcsolatot a valósággal.

Kapcsolódó bejegyzés:
Next level: Sanyi nagy tervei 2014-re

Beszámoló a Prágai Százasról

A Prágai Százasról ill. arról, hogy miért volt fontos számomra a teljesítése, már írtam pár szót, valamint említettem azt a különös állapotot is, melybe a túra utolsó kilométerein kerültem. Most a teljesebb túrabeszámolóm következik, és Prága városáról (melybe szinte első pillantásra beleszerettem, és az egyik kedvenc városommá vált) is írok majd.

A túrára Áron cimborámmal indultam, péntek délelőtt, vonattal. Komáromnál léptük át a határt (gyalog sétáltunk át a magyarországi vasútállomásról a komárnóihoz), majd egy kisebb bevásárlás és sörözés után vonatoztunk tovább. Érsekújvári átszállással jutottunk Prágába, már sötétedés után.

Besétáltunk a főtérre, váltottunk koronát, és beültünk sörözni egy Moldva parti, belső udvarról nyíló, alagsori sörözőbe. Aztán megnéztük a Károly-hidat is, majd visszamentünk a pályaudvarra, megvárni a többieket (köztük Bubut és Lestatot), majd metróval és busszal mentünk a célba, egy külvárosi (Modrany) lakótelep iskolájához.

Az iskolában regisztráltunk a túrára (kifizettem a 300 koronás nevezési díjat), majd egy kis pihenés és palacsinta evés után átsétáltunk egy közeli étterembe (ami a rajthely mellett volt), onnan pedig a rajtba. Pontban este 9-kor, autóból szóló zenével és a túrázók örömkiáltásaival indult a 145 kilométeres erő- és kitartáspróba.

Az útvonal egyébként úgy nézett ki, hogy volt egy első, 80 kilométeres szakasza, mely nyugatra tartott Kralov Dvurba, míg a második, 65 kilométeres szakasz (az előzőtől valamivel északabbra) visszament Kralov Dvurból Prágába. A rajtban csak az első szakasz itinerét kaptuk meg (egy A4-es lapot, rajta az ellenőrzőpontok nevével, távolságával és a közöttük követendő jelzésekkel, ez utóbbiak a cseh mellett németül, magyarul és angolul is fel voltak tüntetve).

Áron és a többiek már az első kilométereken jóval gyorsabbnak bizonyultak nálam, így lemaradtam, és a saját tempómban haladtam. A hó is szállingózni kezdett, így igazi téli túra hangulata lett a sétának. Olykor a szél is erősebben fújt, és bevallom, ettől már az elején lett egy "holtpontom": biztosan jó ötlet volt elindulni egy ilyen hófúvásos, kemény túrára, melyen két éjszakát is végig kell majd gyalogolni? Szerencsére aztán a szél csillapodott, és a hóréteg is csak 1-2 centis lett. Nem volt tömeg, de jól lehetett követni a többiek fejlámpáinak fényét, és a hóban a nyomok és a falevelek is szinte vezették az embert, mutatták az utat.

Az ellenőrzőpontok zöme filctollas volt, azaz az pontokra különböző színű filcek voltak kihelyezve, és ezekkel kellett igazolni, hogy ott járt az ember. Én mindegyik rubrikába beírtam az ottjártam időpontját is, és úgy láttam, a többiek is hasonlóan tettek.

Egy sakkozó sráccal haladtam együtt egy darabon, angolul beszélgettünk (már amennyire tudok angolul), kiderült, hogy hallott Lékó Péterről és a Polgár lányokról. Szóba került, hogy az édesapja szlovák származású, az édesanyja pedig cseh.

Délre értem Vseradicébe, ahol az ellenőrzőpont egy étteremben volt, és az ellátás részeként kaptam egy gulyást. A gulyás után ittam kólát és ásványvizet, majd rövid pihenő után folytattam az utat.

Innen is szép részek következtek, érdekes kőbányák és tájak, melyeken mintha már jártam volna álmaimban, vagy legalábbis hasonlóak voltak álmaimban látott tájakhoz (de ez nem olyan furcsa "rémálom", bad trip volt, mint a túra végén, hanem határozottan hangulatos). Ezeken a részeken egy párral együtt haladtam, kicsit velük is beszélgettem. Több sziklás, csúszós részen nagy hasznát vettem a Galyavár 110 előtt vásárolt, bakancsra húzható csúszásgátlómnak, és jó ötlet volt a túrabotot is magammal vinni.

Az első szakasz végén, Kralov Dvurban nehezen találtam a célt. Itt - a túra eleji holtpont után - ismét elgondolkodtam a feladáson, illetve hogy csak ezt az első 80 kilométert teljesítem. De aztán néhány túratársam és a GPS-ük segítségével megtaláltuk a célként szolgáló éttermet, és újra pozitívabban láttam a dolgokat. A pár innen már nem jött tovább, mert ők csak a 80 km-es távra neveztek, az utam egy prágai jégkorongozóval, Zdenekkel folytattam. Visszafelé már kevésbé volt havas a táj, és az idő sem volt túlságosan hideg, mintha a télből az őszbe váltottunk volna. Motivált, hogy már jócskán túl voltam a táv és az emelkedők felén, és már "csak" vissza kellett jutnom Prágába. Erre pedig a legegyszerűbb, a legolcsóbb módszer a gyalogos.

Visszafelé az első filctollas ponton nem vettem észre, hogy az egy pont, mert épp akkor lettünk figyelmesek egy pórázos kutyára majd később a gazdájára, aki egy kis pálinkával kínált minket, és a beszélgetés elterelte a figyelmem arról, hogy esetleg itt lenne a pont. Csak néhány kilométerrel később, a következő ponton jöttem rá, hogy kimaradt, de Zdenek rábeszélt, hogy ne tegyük meg visszafelé az utat. Abban maradtunk, hogy majd felhívja Olafot, a túra rendezőjét telefonon, és elmondja neki, hogy hogy jártam (Zdenek nem volt ilyen figyelmetlen, ő észrevette a pontot), és igazolja hogy én is ott voltam vele. Nem sikerült Olafot rögtön elérni telefonon, így addig azért bosszankodtam, mert nem voltam benne biztos, hogy így elismeri a teljesítésemet.

Svaty Jan volt túránk következő érdekes pontja. Itt egy kis étteremben ettünk-ittunk (én cseh pirítóskenyeret paradicsomos szósszal és csípős paprikával, és hozzá Kofolát), majd megmásztuk Svaty Jan szikláját. Ez egy különleges szikla volt, mely egészen a falu fölé tornyosult, és sötétben úgy nézett ki, mintha egy magas hegy tetején egy hatalmas kastély terebélyesedne. A központban lévő régi apátságnak vagy valami hasonló épületnek (mellette a romos kerítésű temetővel) pedig egészen Gotham city hangulata volt (ahogy Prágának is).

Felmentünk a sziklához (ott is volt egy ellenőrzőpont), de lefelé jövet Zdenek térde nagyon megfájdult, így nem tudta folytatni az utat. Itt újra eljött az a pont, hogy én is feladom a túrát, mert egyedül nem szívesen folytattam volna, GPS, térkép, nyelv- és helyismeret nélkül, a téli éjszakában (ráadásul a második átvirrasztott éjszaka következett). Zdenek arra jutott, hogy taxit hív, és azzal visszamegyünk Prágába. Azonban a Garmont bakancsom megint messzebbre vitt, mint gondoltam, mert közben azonban megérkezett egy magyar származású túrázó, Jan, és úgy döntöttem, hogy vele folytatom az utat.

Vele is elég sokat beszélgettem, döntően angolul (kiderült, hogy a nagyapja volt magyar, és elég jól is beszélt magyarul, de angulul könnyebben kifejezte magát). Voltak álmossági holtpontjaim, de azért kitartóan, a "könyörtelen előrehaladás technikájával" daráltuk a kilométereket. Volt egy pont, ahol ugyan elmellőztük egymást, és én majdnem el is tévedtem, de szerencsére a következő pontnál utolértem. Végre Prága külvárosába vagy elővárosaiba értünk, majd újra erdős szakaszok következtek.

A túra utolsó kilométerein, ahol fákra festett fehér nyilak segítették a tájékozódást, a fáradtságtól különös, pszichedelikus állapotba kerültem, és végül a célba is nagyon nehezen találtam. Végül 45 óra 35 perc alatt teljesítettem életem egyik legnehezebb túráját.

A célban kicsit megpihentem (itt elmúlt a pszichedelikus, misztikus hatás, viszont érdekes déjá vu érzésem volt, mintha már jártam volna abban a kocsmában, pedig most voltam először Prágában), majd busszal és metróval visszamentem a főpályaudvarra. Rájöttem, hogy csak reggel 5 után lesz vonatom vissza Magyarországra, így úgy döntöttem, hogy addig a belvárosban, sétálgatva töltöm el az időt. Arra is gondoltam, hogy valamelyik hatalmas templomban keresek menedéket éjszakára, de végül is nem voltam nagyon álmos (legalábbis ahhoz képest, hogy két éjszakát nem aludtam, és gyalogoltam 150 kilométert). Újra elsétáltam a Károly-hídhoz, át is mentem a túloldalára (az Aranyművesek utcáját végül nem kerestem meg), majd a főtér környékén mászkáltam. Beültem újra abba a sörözőbe is, ahol Áronnal voltunk péntek délután. Egy KFC-be is betértem, és ettem egy csirkés szendvicset. Az ünnepi fényekkel kivilágított bevásárlóutcán is megnéztem a kiratakokat, láttam Hermés és Ermenegildo Zegna túrabakancsokat, a kis sikátorokban pedig különböző Kisvakond figurákat, sakk-készleteket, marionetteket. Amikor már közeledett a pályudvar kinyitásának ideje (hajnali fél négy körül), visszasétáltam, megettem a maradék elemózsiámat, és vártam a vonatot.

A Prágai Százas utolsó kilométerei, avagy az eltűnt idő és az elveszett tér nyomában

Ha nem velem történik, el sem hiszem. Megértem, ha az olvasó sem hiszi el, és úgy gondolja majd, hogy amit az alábbiakban írok, kitalált vagy erősen kiszínezett dolog, részben vagy teljesen írói fantáziám szüleménye, de biztosíthatom, hogy így emlékszem vissza, ahogy leírom. Megmagyarázni persze nem tudom.

Ugyanis különös állapotba kerültem. Még arra is gondoltam, hogy talán szakadékba, valamelyik patakvölgy árkába zuhantam. Vagy az egyik meredek emelkedőt nem bírta a szívem. De az is lehet, hogy otthon történt, ágyban, párnák között. Az biztos, hogy most itt vagyok. Illetve még ez sem biztos. Valahol vagyok, és olyan, mintha valóság lenne, de mégsem teljesen...

Pedig nem ittam, nem használtam semmilyen tudatmódosítót, még csak gombát sem szedtem az erdőben. És mégis itt van ez a furcsa varázslat. Vagy megbolondultam volna?

Talán ez már a mennyország, vagy a pokol. Nem tudom eldönteni, hogy mindez álom-e, vagy a valóság. Pedig ha ébren lennék, tudnám hogy ébren vagyok és a valóság vesz körül, legalábbis eddig sosem volt másképp. Fordítva persze előfordult már, hogy álmomban az álmom valóságként jelent meg, és csak felébredve jöttem rá álom voltára.

De nem csak egy pillanatra vagy rövid percekre zavarodtam össze, hanem órákra. És bárhogy próbáltam józanul gondolkodni, elemezni, hogy most álmodom-e vagy a valóságban vagyok, nem tudtam rájönni. Szörnyű bizonytalanság: élek-e vagy ez már az élet utáni lét, s ha élek, akkor álmodom-e, vagy pedig valóban ott vagyok, ahol. Hogy lehetne erről megbizonyosodni? Ráadásul egy távoli városban, egy idegen országban vagyok, melynek a nyelvét sem beszélem.

A túra, a csaknem kétnapos gyaloglás hatása lehet mindez... Mert az igaz, hogy minden túrán az utolsó kilométerek tűnnek a leghosszabbnak, vagy hogy olykor úgy tűnik, nem abba az irányba tartunk mint kellene, na de ennyire?

Amit az alábbiakban leírok, azok az emlékeim, emléknyomaim a Prágai Százas utolsó kilométereiről. Még az is elképzelhető, hogy némi emlékezetkiesésem is volt, vagy hogy a reális emlékeket felülírta ez a szürreális eseménysor, de ezekre emlékszem.

A kisállatkerti (MiniZOO) ellenőrzőpontig tűnnek biztosan valóságosnak az emlékeim, valahol utána kezdődött a misztikum. Ott kezdtük a fákra festett fehér nyilakat követni. Pedig onnan már csak körülbelül 10 kilométer lehetett hátra a célig. Annyi, mint két kör a Margitszigeten. De ez volt életem legfurcsább 10 kilométere...

Úgy éreztem, mintha a fehér nyilak félrevezetnének minket, tán egy korábbi túra vagy verseny nyilai, és össze-vissza terelnek bennünket. Mintha köröket írnánk le, vagy nyolcasokat, és nem haladnánk előre. De túratársam, aki előttem haladt, ragaszkodott a fehér nyilak követéséhez, míg én egyre inkább úgy véltem, hogy a fehér nyilak becsapnak. Még az is megfordult a fejemben, hogy csak én képzelem a fákra azokat a nyilakat, valójában nincsenek is ott. De aztán kellemes meglepetés volt (sőt, szinte hihetetlen), amikor mégis egy következő filctollas ponthoz értünk. Ezek szerint jó úton haladtunk, de még mindig nehezen hittem el, és hosszasan nézegettem a filctollat rögzítő fóliát, hogy valóságos-e.

Egy magas emelkedő, nehéz kaptató következett, aminek nem akart vége lenni. Próbáltam arra gondolni, hogy mindjárt felérünk, mert úgy éreztem, hogy csak azért ilyen magas és meredek az emelkedő, mert én magasnak és meredeknek képzelem. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy a félelmeimet vetítem ki az útvonalra, és gyermeki félelmeim valósággá válnak. Ide képzelem a Legyőzhetetlen Emelkedőt és a Végtelen Túrát, a Labirintikus Ösvényt, és ezért nem tudok innen kiszabadulni. A Prágai Százas foglya lettem. Próbáltam elterelni a gondolataimat, nehogy tényleg ezen múljon.

Végtelennek tűnő séta után valahogy a lakótelep szélére értünk, itt azonban én már nem voltam hajlandó tovább követni túratársamat és a fehér nyilakat, mert úgy éreztem, nem az a helyes út. Egyedül maradtam, és beértem a különös lakótelepre. Itt kezdődött az igazi mágia. Mintha egy sötét tónusú, misztikus Kafka novella világában járnék.

Ráadásul itt már lassan rám is sötétedett. Kerestem a Billa szupermarketet (ahová a túra előtt is bementem) és a 10-12 emeletes sorházat, ami mellett az iskola van, ahonnan indultunk és ami a cél. De nem találtam. Újabb és újabb sorházakat kerestem, fel-alá járkáltam a lakótelepen, de mindig csalódnom kellett, nem lett ott az épület mögött az iskola. Racionális koncepció nélkül keresgéltem a célt, mint amikor otthon egy apró tárgyat keres az ember, és újra és újra megnézi egy fiókban vagy egy polcon, hogy biztosan jól látta-e, hogy nincs ott. Én viszont egy-egy házsor mögé is újra és újra benéztem, egy-egy kereszteződéshez többször is elsétáltam, hogy biztosan jól megfigyeltem-e korábban, hogy nincs ott az iskola. A dolgot nehezítette, hogy az iskola épületének kontúrjára, emeleteinek számára, elrendezésére sem emlékeztem pontosan, így nem lett volna könnyű felismernem. Nem is tudom miben reménykedtem. Sőt: ahogy újra és újra elsétáltam valamerre, mintha folyamatosan változtak volna az épületek, ahol korábban játszótér volt, most egy boltsor, ahol negyed órája egy boltsor, most egy parkoló (így viszont valóban érdemes volt újra visszamennem egy-egy helyre, nem nőtt-e ki éppen ott időközben a Profesora Svejcara iskola).

Érdekes, hogy bár már több 145 kilométert gyalogoltam, nem éreztem magam fáradtnak, álmosnak, a lábam sem fájt, tökéletes volt a komfortérzetem. Csak a reménytelenséget és a bizonytalanságot éreztem, mert még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ébren vagyok, és ott vagyok a túrán, vagy pedig álmodom ezt az egészet. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi történik most körülöttem, mi történhetett velem. Lehet, hogy már régen otthon vagyok az ágyamban vagy a kádamban, és a túráról álmodom? De olyan valóságos minden... Érzem, hogy fúj a szél, látom a parkoló autók rendszámát, a haladó járművek olyan élethűen világítják meg fényszóróikkal az aszfaltot - vajon ha álmodnék, álmomban is így érezhetném a frissen fújó szelet, leolvashatnék konkrét rendszámokat, ilyen valóságosnak látnám a fényeket?

Próbáltam járókelőket megszólítani gyenge angoltudásommal, de kevesen voltak az utcán. Egy távoli városban vagyok, és nem is beszélek csehül... Úgy éreztem magam, mintha a G.A. úr X-ben vagy az Epepe hőse lennék. Vagy a tengeren hánykódó Bolygó Hollandi. Pár órával ezelőtt úgy tűnt, hamarosan a célba érek, erre most már nem csak a helyes utat, hanem még a realitást is elvesztettem ezen a pszichoaktív sétán.

Újra és újra ugyanott járok, a lakótelep és különös állapotom foglya vagyok, és csak fel-alá sétálgatok. Újra és újra benézek a toronyházak, sokemeletes házsorok mögé, hátha ott az iskola, vagy a Billa szupermarket. De sem a Billa világító piros betűi, sem az iskola nem bukkant fel. Lehet, hogy azért nincs ott az iskola, mert nem merem elhinni, hogy ott lehet? Úgy éreztem, hogy ha jobban hinnék benne, ha jobban el tudnám képzelni hogy ott lesz a következő sorház mögött, ha erősebben koncentrálnék, akkor valóban ott lenne. Lehet hogy gyenge vagyok akarni a valóságot, és ezért kerültem ebbe a bizarr dimenzióba? De ahogy közelebb értem, sosem az iskola rajzolódott ki, hanem mindig valamilyen más épület vagy játszótér, park nőtt ki az épületek között, bontakozott ki a fák, üzletek takarásából, mint régi videojátékokban, amikor a háttér fokozatosan, szaggatottan jelent meg.

Mi hozhatna vissza a valóságba ebből a különös, álomszerű világból? Úgy éreztem, innom kell egy sört vagy egy Kofolát. Még volt nálam pár korona. Úgy gondoltam, ha be tudok menni egy sörözőbe, akkor ez a valóság és nem egy álom; ha ki tudom nyitni a söröző ajtaját, akkor léteznem kell és nem lehetek szellem. És ha majd iszom a hideg italt, az majd felébreszt ebből a hipnózisból.

A lakótelep szolgáltatóépületeinek egyikében találtam egy kis kocsmát. Megpróbáltam benyitni - sikerült, az ajtó kinyílt. Szóval még élek. A pultosnőtől Kofolát kértem, de mivel nem volt, egy korsó sört ittam. Leültem az egyik asztalhoz, és lassan elkortyoltam a sört. Valóságosnak éreztem mindent, de még mindig nem tudtam meggyőződni arról, hogy álmodom-e vagy a valóságban vagyok. Talán ha beérek a célba, akkor véget ér. Akkor felébredek, visszatérek. Kiléptem a kocsmából, és tovább kerestem a túra célját. Hiszen őrült bolyongásommal kezdem a túra teljesítését is kockáztatni. De mi lesz, ha nem sikerül kiszabadulnom, és már örökre ebben az ismeretlen, álomszerű tudatállapotban és helyzetben maradok? Próbáltam csipkedni az arcom, hogy felébredjek.

Megszólítottam egy párt, rossz angoltudásommal a Billa után érdeklődtem, meg mondtam hogy Prazská Stovka, és mutattam a lapomon, hogy melyik iskolát keresem. Nem ismerték, és a Prazská Stovkáról sem hallottak még. Közben az egyik kesztyűmet is elhagytam, de szerencsére nem volt hideg. Továbbra sem fáztam, és testileg tökéletesen éreztem magam, csak lelkileg kezdtem egyre jobban csüggedni.

Egy húsz év körüli futó srác jött fejlámpával. Talán épp egy lépcsőházból lépet ki, így úgy sejtettem, hogy nem a túrán vesz részt, de gondoltam hátha tud segíteni. Mutattam neki is a papíromon, hogy melyik iskolát keresem. Vagy állapotom kelthetett benne szánalmat, vagy a Prazská Stovka keltette fel az érdeklődését (mondtam neki, hogy már csaknem 150 kilométert gyalogoltam), de segítőkész volt, és úgy tűnt, hogy tudja, merre van az iskola. Szabadkoztam, hogy nem akarom akadályozni a kocogásban, így én is vele kocogtam, és úgy kerestük együtt az iskolát. Látszott, hogy érdekesnek találja ezt a Prazská Stovka dolgot, és mintha azt kérdezte volna, hogy a célban van-e lista a teljesítőkről (talán futóként érdekelte, nem indult-e rajta valamelyik ismerőse, vagy hogy ki lehetett a leggyorsabb). Mondtam, hogy persze, biztosan megnézhet ott egy ilyen listát. Elfutottunk egy iskolához, s bár az nem a keresett intézmény volt, szerencsére közben eszébe jutott, hogy kicsit arrébb kell keresni, és ebben elég biztosnak látszott.

Javasolta, hogy szálljunk buszra, mert busszal 2-3 megálló. Különös állapotomban eszembe sem jutott, hogy ez kispistázás, csalás, és bár először próbáltam érvelni a séta vagy a kocogás mellett, ő a buszt javasolta. Úgy gondoltam, a lényeg, hogy találjuk meg végre a célt, és ébredjek fel ebből a hipnózisból, és ha ehhez a busz kell, hát menjünk busszal. Még mindig nem tudtam, hogy ez álom-e vagy valóság (és most, utólag sem tudom), ezért abban bízom, hogy ezt a kispistázást csak képzeltem, de sem erre, sem az ellenkezőjére nem mernék megesküdni.

Úgy öt perc buszozás után (tehát ha mégis csaltam volna, szerencsére nem volt nagy távolság) szálltunk le, és valóban a rajtból ismerős megállónál voltunk, ahonnan pár perc séta után megláttuk a Billát (még sosem örültem ennyire szupermarketnek), és a Profesora Svejcara iskolát. Az iskola mintha sötét lett volna, és talán itt találkoztunk azzal a két lánnyal (az egyiknek kisbaba volt a karjában), akikre szintén emlékszem. Itt mintha egy parkolóban várakoztunk volna, aztán kis sétával (erre már nagyon homályosan emlékszem) egy kocsmához mentünk, ahol ott volt a cél.

A Cél. Megvan. Mégis beértem. És valóban úgy lett, ahogy reméltem: mintegy varázsütésre, ahogy átvettem Olaftól, a túra rendezőjétől az oklevelem és a kitűzőm, és leültem az egyik asztalhoz, visszatértem a valóságba. Pár perce mindez még elérhetetlennek tűnt.

Utólag megnézve a papírom, az utolsó filctollas ellenőrzőponton 16:23-kor voltam, a célba pedig 18:35-re értem. Egy másik teljesítő (aki utánam ért célba) fél óra alatt tette meg ezt a távolságot, tehát én másfél órával többet bolyonghattam a környéken, mint aki ismerte az utat (olyasmi ez, mintha egy új útvonalú Iszinik 100 békásmegyeri céljában valaki a lakótelepen keresgélné órákig az iskolát). Emlékeimben ez hosszabb időnek tűnt. Pontosan még most sem tudom, hogy hogy jutottam el a célba, tényleg jól emlékszem-e a fejlámpás cseh kocogóra, tényleg buszra szálltunk-e (remélem nem), és hogy milyen épületek között bolyonghattam, és mi okozta ezt a különös állapotot. Közrejátszhatott a fáradtság, álmosság, az eltévedéstől, elveszéstől való félelmem, és hogy egy idegen országban voltam nyelvismeret, helyismeret és térkép nélkül, ami még jobban rátehetett erre az álom-hatásra. Ha lett volna nálam GPS-es nyomkövető, akkor most érdekes lenne megnézni hogy merre járhattam, egy agyhullám-elemző vagy ilyesmi pedig talán azt is megmutatná, hogy hogyan utaztam ebben az álomvilágban... Az biztos, hogy ez a pár óra életem egyik legrejtélyesebb és legmegmagyarázhatatlanabb élménye volt.

Kapcsolódó bejegyzések:
Beszámoló a Prágai Százasról
Sikerült a Prágai Százas!

Sikerült a Prágai Százas!

Már hónapok óta dédelgetett tervemnek megfelelően hétvégén sikeresen teljesítettem a Prágai Százast (Prazská Stovka), egy 145 kilométeres túrát 5200 méternyi emelkedővel, mely idén került 20. alkalommal megrendezésre, és a nemrég elhunyt Honza Simet (1956 -2013) emléktúrája volt ebben az esztendőben.

A rendezvény rajtja péntek este 9-kor volt, és vasárnapig kellett a célba érni, tehát a teljes szintidő így 51 óra volt (én az egyik leglassabb teljesítőként 45 óra 35 perc alatt, vasárnap 18:35-re értem a célba, igaz, ennek az is volt az oka, hogy a túra végére elég különös, eddig sosem tapasztalt pszichedelikus, hipnotikus állapotba kerültem, és a valóságtól kissé elszakadva bóklásztam a cél környékén, amiről majd később részletesen írok egy külön bejegyzésben. Érdekes, hogy fizikailag nem viselt meg nagyon a túra, utána - a valóságba visszatérve - még egy kényelmes, több órás éjszakai sétát is tettem a belvárosban, "csak" a cél előtti kábulatom, racionalitás-vesztésem mutatta a kimerültségem).

Ebben az évben így három közép-európai főváros környékén is volt százas túrám: Budapestnél a Kinizsi Százas (és az Iszinik 100), Pozsonynál a Nagyszombati Százas, Prága mellett pedig a Prágai Százas.

Ez volt életem leghosszabb hivatalos teljesítménytúrája (ennél többet, 200 kilométert eddig csak a Kinizsi Duplán gyalogoltam, de az egy privát túra volt), és több emelkedőt is csak egyszer, a Mátra 115-ön küzdöttem le (6300 métert). És a Kinizsi Dupla után a második olyan túra volt, amin két éjszakát is sétával töltöttem - ráadásul most még apró alvásokat vagy hosszabb pihenőket sem engedhettem meg magamnak.

A túra sikeres teljesítése több szempontból is fontos volt számomra: bár a 2000 TTMR pontom már a túra előtt is megvolt, a Prazská Stovka legyaloglásával megdöntöttem a tavalyi rekordom (akkor 2210 pontot értem el, idén pedig már 2298-nál tartok). Másrészt úgy gondoltam, hogy akkor lehet esélyem a jövő esztendőre kitűzött merész céljaimat (vagy legalábbis egy részüket) elérni, ha most sikerül a Prágai Százas, így ez ebből a szempontból is jó jel.

Természetesen a gyönyörű patakvölgyekben, hangulatos tájakon haladó, legemlékezetesebb és legkülönlegesebb sétáim közé tartozó túráról részletesen is beszámolok majd, és a Prágában töltött időről, élményeimről is tervezek írni (most először jártam a Csehországban és a cseh fővárosban, és nagyon lenyűgözött a kafkai, meseszerű belváros, az éjszakai séta a Károly-hídon és a kis utcákban).

Kapcsolódó bejegyzések:
Beszámoló a Prágai Százasról
A Prágai Százas utolsó kilométerei, avagy az eltűnt idő és az elveszett tér nyomában

Lego Kinizsi Pál

A török óvodások réme, Lego Kinizsi Pál (felismerhető jellegzetes bajszáról és Kinizsi-pajzsáról), kedvenc kardjával és kedvenc lovával.

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Százas jelvény Lego kockákból
Kinizsi Százas szintmetszet Lego kockákból
Kinizsi Pál élete
100 pixeles "videó" a Kinizsi Százasról

Budapest Kupa

Idén év elején elhatároztam, hogy megszerzem életem első kupáját, a Budapest Kupát, melyhez legalább 10, Budapest környéki túrát kell teljesíteni. A kupákkal nem is foglalkoztam korábban, inkább a TTMR pontok, a Kinizsi Százas "trófeák" és egyéb extrém kihívások kötöttek / kötnek le a túrázással kapcsolatban.

(Érdekesség, hogy a Kinizsi Százas és más pilisi teljesítménytúrák, például az Intersport túranap nem részei e kupának. Ennek ellenére - ha áttételesen is - a Budapest Kupa kapcsolódik a Kinizsi Százashoz és hozzám, hiszen mégiscsak Budapest a Kinizsi Százas városa, engem pedig számos gyermekkori, kamaszkori és későbbi emlék, szerelem, barátság köt a fővároshoz, így jó érzés lesz egy ilyen emléktárgyat a polcomon tudni.)

Kezdetben elég lelkes és szorgalmas voltam, a kupában szereplő első három túrát teljesítettem is (BUÉK 20, BHTCS, Téli Gyermekvasút 20), majd hosszú szünet következett, és csak a júniusi Árpád vezér 130-al folytattam a sorozatot. Ekkor már lemondtam arról, hogy sikerül összegyűjtenem a legalább 10 túrát, a pecsételős kupafüzetet nem is hordtam magammal. De közben szép lassan (anélkül hogy figyeltem volna rá) mégiscsak gyűltek a kiírásban szereplő teljesítménytúráim, augusztusban a Gyermekvasút nyomában éjszakai túra, szeptemberben a Zsíros Deszka és az Éjszakai zörejek, novemberben a Monoton Maraton, a Piros 85 és a Hegedűs Róbert emléktúra, decemberben pedig a Vár a Mikulás. E legutóbbi túra előtt jutott újra eszembe a Budapest Kupa, és kirándulásaimat számolgatva rájöttem, hogy mégis sikerült teljesítenem annak feltételeit.

Így 2013-ban az újabb aranyjelvény mellett egy Budapest Kupával is bővül a gyűjteményem.

Vár a Mikulás

Az Iszinik 100 után egy héttel (és a Prágai Százas előtt ugyanannyival) egy könnyű kirándulásra mentem a Budai-hegységbe, a Vár a Mikulás 20 km-es távjára. Két novemberi túra, a Monoton Maraton és a Hegedűs Róbert emléktúra után így ismét Szépjuhászné csábított magához, hiszen ez a túra is onnan indult, és körtúraként a célja is a Gyermekvasút állomásán volt. Bár december első napja volt (illetve amikor e sorokat írom: van), az idő ezúttal is nagyon enyhe, kellemes volt ezen a vasárnap délelőttön.

A túra nagy részét Ottorinóék társaságában tettem meg, és beszélgetés közben fény derült a "bajusz jelzés" (melyre a Piros 85-ön figyeltem fel először, Sznuupi akkor el is árulta a megoldást a Fekete-feji ellenőrzőponton, de zombiságom miatt erre már nem emlékeztem) rejtélyére is: nem bajusz, hanem egy fordított muflon fej (egyesek szerint zerge), és a Budai 50 teljesítménytúra egyedi jelzése, s hazaérve aztán be is építettem a turistajelzéses memóriajátékomba. Elég sokan indultak egyébként Vár a Mikulás 10 és 20 km-es távjain, ami út közben nem is tűnt annyira fel, inkább csak a célban.

Az Iszinik 100-on gyűjtött 144 TTMR pontom után ezúttal további 32-t gyűjtöttem, így eddig összesen 2075 pontom van idén. Begyűjtöttem továbbá egy kedves, apró emléklapot, egy sünis jelvényt és egy mikuláscsomagot is - mármint édességeset, nem parkolósat.

A túra előtti napon jöttem rá (számoltam össze), hogy összegyűlt a 10 Budapest kupás kirándulásom (a Vár a Mikulás már a 11. volt), így megszerezhetem életem első kupáját is. Mivel azonban a legtöbb túrára nem vittem magammal az igazoló füzetet, holnap a TTT összejövetelen kell majd bemutatnom a füzetből hiányzó túráim okleveleit (egyébként éppen időben kapcsoltam, hiszen a kiírás szerint ez lesz rá az utolsó alkalom).

Életem második Iszinik 100 teljesítése

A Kinizsi Százas óta eltelt fél esztendő, így elérkezett a fordított K100, azaz az Iszinik 100 napja, hétvégéje. Mint blogom követői előtt ismeretes, ez a túra (mely jó néhány szempontból nehezebb a Kinizsi Százasnál, például mert ilyenkor kétszer olyan hosszúak az éjszakák, mint május végén, valamint így az útvonal második felére esik több komoly emelkedő) sokáig a mumusom volt, de tavaly már sikerült legyőznöm.

Az Iszinik 100-at több okból is vártam. Egyrészt ez a K100 legismertebb és legfrappánsabb, tulajdonképpen pofonegyszerű variánsa, "spin-offja", így már önmagában emiatt is a kedvenceim közé tartozik. Korábbi mumussága is fontossá tette számomra ezt a kihívást, ráadásul idén is úgy alakult, hogy sikeres teljesítésével értem el a 2000 TTMR pontot, mely az aranyjelvényhez szükséges. És 2013-ban így már negyedszer sétáltam végig a Kinizsi Százas útvonalát, a hivatalos K100 és a Kinizsi Dupla után. És mi tagadás, skalp is, jól mutat a Kinizsi Százassal kapcsolatos trófeáim között, lehet majd dicsekedni az unokáknak a kandalló előtt.

Szerencsére a túra feladása egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, de azt azért éreztem, hogy eléggé kimerített a csaknem huszonnégy órás séta, és hogy az Iszinik 100 nem adja magát könnyen, még nekem sem. Így azon azért komolyan elgondolkodtam néhány holtpontomon (már amennyire képes gondolkodni olyankor az ember), hogy a közelgő Prágai Százason el merjek-e majd indulni. Bár az is igaz, hogy másfél-két kilót feleslegesen cipeltem a hátizsákomban (ennek nagy része ivóvíz volt, melyből hajlamos vagyok túl sok biztonsági tartalékot magammal vinni), így ha ezt és egy-két apróbb ésszerűtlenséget elkerülök, akkor azért lehet esélyem a Prágai Százason. És akkor a most cipelt plusz súly nem is volt felesleges, hanem úgy is nézhetem, hogy így fokoztam az edzés hatékonyságát. Ráadásul - kapaszkodjon meg a kedves olvasó - egy esernyőt is vittem magammal. Természetesen feleslegesen, mert inkább csak szemerkélt az eső, mint zuhogott, de amikor valamivel komolyabban csepergett, akkor éppen köveken kellett egyensúlyozni, amit még egy 5-6 éves (esernyőknél szép kor), fa markolatú automata Samsonite paraplüi sem könnyít meg.

A túra előtti éjszakán nálam aludt öcsém és két túratársa, Laci és Anita, így már a péntek este is az Iszinik 100-ra való ráhangolódással, beszélgetéssel, teázgatással telt, no meg a túrafelszerelés összeállításával.

Reggel, miközben öcsém a pénztárnál sorban állt jegyet venni, felfedeztem a sorbanállók között Zolit, Suvlaj cimboráját, akivel volt pár közös, nehéz túránk (a tavalyi Rockenbauer 130 és a Mátra 115). Rövid vonatozás után a szárligeti rajtban aztán találkoztunk Suvlajjal is, és jó pár kedves ismerőssel, például Tarpatakkal, Andival, Kékdroiddal, és újakkal is, mint München. A nevezés ahogy láttam elég gördülékenyen ment, talán az internetes előnevezésnek és a túra reggelén Budapestről érkező vonaton is lehetővé tett nevezésnek köszönhetően. A tömegrajt pontosan 7:30-kor volt, Asciimo a felüljáró lépcsőjéről szólt pár szót megafonnal az összegyűltekhez. Asciimónak és a többi rendezőnek szép sárga baseball sapkája volt "Iszinik 100" felirattal, nekem mint sapkamániásnak ez különösen tetszett (talán csak Vujity Tvrtko és Fluor Tomi vetekszik velem ebből a szempontból, majd meg is próbálok kérni egy ilyen sárga sapkát a gyűjteményembe).

A táv első felét (Mogyorósbányáig) Zolival és Suvlajjal tettem meg. Már rég túráztunk együtt, így elég sokat beszélgettünk, szóba került a tervezett Iszkiri túrám is. Tornyópusztánál találkoztunk Valival, aki a barátjával gombászott a környéken (ő szintén túratársunk volt tavaly a Rockenbauer 130-on és a Mátra 115 résztávján). Suvlajéknak elmeséltem az egyik kedvenc viccem, amit mostanában hallottam: "a boltban kérdezi a csemegepultos: - 27 deka lett, maradhat? Mire: - Köszönöm, de inkább elvinném, ha lehet." Elemeztük divatos "redneck" öltözékem is, a kockás (matektanárok kedvéért: négyzetrácsos) favágóingem és a koptatott kamionos-sapkám is. Zoli szerint én vagyok a "két lábon járó Kinizsi-brand", ami túlzás persze (mondjuk nem annyira a favágóing, mint inkább a blogom miatt mondta). Viccelődtünk, hogy húsz év múlva majd egy Kinizsi Százason sztorizgatok, és azzal oltogatom majd az ifjabbakat, hogy "több Kinizsi Százas teljesítésem van, mint ahány éves vagy, kiscsávó... És azért csak ennyi, mert évente egyszer van." Azért ennél szerényebb leszek, legalábbis remélem. Beszélgettünk a Vibram talpról is, mely kopásálló ugyan, de pont a nedves sziklákon eléggé csúszik (pedig alapítója, Vitale Bramani a cég históriája szerint éppen egy végzetes hegyi baleset után alkotta meg, ahol társai nem megfelelő lábbelijeik miatt (is) zuhantak a mélybe). A túrán találkoztam Marcsival is, vele a Kinizsi Százas teljesítési esély kalkulátoromról beszélgettem, de mentségemre szóljon, hogy ő hozta fel a témát.

Pusztamaróton megpihentünk pár percre. Suvlaj itt mesélt a Mohácsi csatát követő pusztamaróti tragédiáról, amikor a törökök egy 25 ezer fős szekértábort pusztítottak el (javasolta, hogy erről majd írjak is a blogban egy önálló bejegyzést).

A bajóti műútnál volt a Kinizsi Százasról is ismert Hotdogmen hot dogos pontja, ahol az ellátás részeként minden túrázó kapott egy ingyen amerikai hot dogot uborkával és pirított hagymával (nagyon finom volt most is), valamint lehetőség volt forró tea vásárlására.

Péliföldszentkereszt körül sötétedett ránk. Itt jegyzem meg, hogy a túrák különleges alkalmak: a hétköznapokban, az utcán a társadalmi konvencióknak megfelelően, hagyományosan, silddel előre hordom a baseball sapkámat, míg a túrákon éjszaka megfordítom, a fejlámpa miatt. Így a péliföldszentkereszti idősek otthonának világító ablakai előtt ismét eszembe jutott a rendezők sárga baseball sapkája.

A féltávhoz, Mogyorósbányára, a Kakukk vendéglőbe 17:05-re, 9 óra 35 perc gyaloglás után értünk. Elbúcsúztam Suvlajtól és Zolitól, mert ők csak eddig jöttek, az 50-es résztávra neveztek. Itt találkoztam V_Gyurival, és Anitát és Lacit is itt találtam. Ittam egy teát és ettem egy szelet zsíros kenyeret, majd Laci megkínált a saját sütésű kakaós süteményéből, melyet zabpehellyel meg más okosságokkal gazdagított. Lacival és Anitával koccintottunk is egy feles St. Hubertussal.

Az "örömtúrázás", könnyed kirándulás nagyjából Mogyorósbányáig tartott, utána következett a Gete megmászása, ami elég sok erőmet kivett. Hegyeskő környékéről visszatekintve látszott néhány fejlámpa fénye a távolban (tulajdonosaik még csak akkor ereszkedtek le a tokodi pincevölgybe, nem irigyeltem őket), míg előretekintve azoknak a fénye látszott, akik már közel járnak a Gete csúcsához (rájuk viszont irigykedtem, hogy már ott járnak, és az emelkedő egy részét már leküzdötték). A Gete tetejére érve az ellenőrzőpontnál Oczal és Reckeb volt a pontőr (sárga sapkában), akik először nem ismertek meg, de aztán felkiáltottak: "Nézd csak, ki van itt!". Érdeklődtek, hogy hol tartok a fekvőtámaszokkal (jelenleg csak 40 körül). Tréfálkoztak kicsit, hogy majd erről a túráról ne a leghosszabb beszámolót írjam meg, illetve kérdezték, hogy jövök-e majd visszafelé is, és hogy gondolkodtam-e már a Kinizsi Triplán. Bár éreztem egy kis élt a dologban, azért jó fejek voltak, és a tábortűz mellett a jókedvük is felmelegített a hideg, szeles hegycsúcson.

Dorog előtt egy ultrafutó sráchoz és az édesapjához csapódtam. Utóbbi 50 év körül járt, és ez volt az első százas túrája, sőt úgy egyáltalán az első teljesítménytúrája (a túra után, hazafelé tartva a vonaton is találkoztam velük, kiderült, hogy méhészettel foglalkozik - mármint nem nőgyógyászattal, hanem a méztermelő, zümmögő rovarokkal -, és ők is sikeresen teljesítették a távot, ami nagyon szép teljesítmény). Eszembe jutott néhány, édesapámmal közös teljesítménytúrám is.

Dorogon a Molnár sörözőben Öregnándi köszönt rám, és bemutatott egy túratársának, mint a Turistajelzés Memory alkotóját. Javasolt is egy eddig nem szereplő jelzésképet a játékomba, a sima fehér jelzésalapot, mint készülő turistajelzést (ezt fel is veszem majd a játékba). A pultosnőtől kértem szódát, és ingyen kaptam két litert, hogy legyen mit cipelnem.

Kesztölc után már eléggé lelassultam, lépésben (persze kinek mekkora és mennyire szapora a lépte) kapaszkodtam fel a Kétágú-hegyre. Laci odaadott egy nagy darabot a zabpelyhes-kakaós süteményéből, majdnem fél kilós volt, de miért ne cipelném ezt is (amúgy finom volt, nem arról van szó). A vállamat már kissé marta a túlpakolt hátizsák, de így még hatékonyabb az edzésmunka.

A Pilis-nyeregben egy kódot kellett felírni, és meg is pihentem. Ketten már ücsörögtek a padoknál, egyiküktől kaptam egy pohár teát, én pedig örömmel megkínáltam őket Laci zabpelyhes-kakaós süteményéből. Csak pár percet pihentem, mert ha nem mozogtam, fázni kezdtem, így (miután újra megkínáltam őket a süteményből) inkább folytattam az utat, és komótosan felkapaszkodtam a nyeregből kivezető úton, lépésben.

A Pilis-szerpentin után értem utol egy srácot, akiről először azt hittem, hogy ő Krisztián, aki az idei Rockenbauer 130-on volt túratársam (a Szárligeti rajtnál váltottunk is pár szót), és úgy is kezdtem hozzá beszélni, de aztán a Szántói-nyeregben, Sistergő kivilágított pontjánál (ahol, mint oázisban megpihenve jó étvággyal elfogyasztottam néhány körözöttes kenyeret, és hozzá két pohár forró boros teát, melyről túlzás nélkül állíthatom, hogy életem legfinomabb boros teája volt, de még forralt bor kategóriában is győzött volna) láttam, hogy nem ő az (utána bocsánatot kértem tőle a szórakozottságomért). Végül aztán a táv utolsó 20 kilométerét együtt tettük meg, közben pedig mesélt a Fruska Goráról, egy szerbiai - szintén 100 km-es - teljesítménytúráról. Itt már annyira zombi voltam, hogy őt elfelejtettem megkínálni a csokis-zabpelyhes süteményből.

A csobánkai műútnál (ahonnan már csak 10 km volt hátra a célig) elemet cseréltem a fejlámpámban, mert már alig pislákolt. A Kevély-nyereg előtt találkoztam Andrásékkal (vele még az Árpád vezér 130-on barátkoztam össze).

Az utolsó ellenőrzőponton idén idén is Forester volt a pontőr, ami kellemes meglepetés volt, mert úgy emlékeztem, hogy idén már nem fog pontőrködni. Teljesen be volt bugyolálva valami hálózsákszerű cuccba, így nem láttam, hogy sárga baseball sapka van-e rajta. Sajnos Forestert és Andrásékat is elfelejtettem megkínálni a süteményből.

 A Kevély után kezdett jobban esni az eső, de azért annyira nem volt vészes, a holtpontok után aránylag gyorsan ereszkedtünk le a piroson. Az út végén (miután a piros jelzés még utoljára betér egy kis erdősávba) volt egy kis kavargásom, de aztán előjöttek a tavalyi iszinikes és CsPI-s emlékek. A célba, a Sarok Presszóba már világosban, 7 óra 10 percre értem be (azaz 23 óra 40 perc alatt), ahol a sárga baseball sapkás Asciimótól megkaptam az aranyszínű oklevelet és a második teljesítésért járó pirosas kitűzőt (az első kék volt). A célban öcsém és Anitáék is megvártak (öcsém Mogyorósbányán feladta a túrát ínszalagfájdalmak miatt s onnan utazott a célba, Anitáék viszont sikeresen teljesítették, és jóval előttem értek a Sarok Presszóba).

Összefoglalva: egy nagyon szép túra volt, melynek az első fele egy könnyű kirándulás, a második ötven kilométere pedig egy küzdelmesebb (akarat)erőpróba. Hazaérve megettem a maradék csokis-zabpelyhes süteményt, és megittam a megmaradt másfél liter szódát.

Tipp:
Olvass egy véletlenszerűen választott túrabeszámolót vagy interjút!

Hegedűs Róbert emléktúra

Az Iszinik 100 előtti edzésként szombaton voltam a Hegedűs Róbert emléktúrán (27 km, 1143 méter emelkedő), így a Monoton Maraton után ismét a Budai-hegységben jártam (és ismét a szépjuhásznéi Gyermekvasút állomáson volt a rajt-cél, de most 14 kis kör helyett egy nagyobbat kellett megtenni). A 2006-ban 31 évesen, tragikus hirtelenséggel elhunyt Hegedűs Róbert sok más eredménye és érdeme mellett hatszoros Kinizsi Százas teljesítő is volt.

A második ellenőrzőponton, Fekete-fejnél találkoztam Áronnal (aki ahogy a Piros 85-ön, ezúttal is pontőrként segítette a túrát), majd egy jó darabon Tulliusszal együtt haladtam. A célba 5 óra 5 perc alatt értem (fél egyre), 5,3 kilométer / órás átlagsebességgel.

A túrán 44 TTMR pontot gyűjtöttem, így már 1899 pontom van, és egy szép emlékjelvénnyel is gazdagabb lett  kitűző- és jelvénykollekcióm.

(A kép forrása: Hegedűs Róbert emléktopik)

Bejegyzés találomra a Kinizsi Százas blogból

Készítettem egy kis alkalmazást, mely véletlenszerűen kiválaszt egy interjút, túrabeszámolót vagy más bejegyzést a Kinizsi Százas blog posztjai közül. Így az olvasó olyan bejegyzéseket is találhat, melyek eddig esetleg elkerülték a figyelmét. Íme a "randomizátor".

Kinizsi Százas tipográfia VIII. (Kinder)

Kinder csokoládé Kinizsi felirattal. A Snickershez hasonlóan csillapítja a kilométer éhséget.

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Százas tipográfia VII. (Snickers)
Kinizsi Százas tipográfia VI. (Monster Energy)
Kinizsi Százas tipográfia III. (Nike)
Kinizsi Százas tipográfia I. (A Keresztapa)

Gondolatok 33 évesen

Épp egy hónapja lettem 33 éves. Ha mondjuk száz évig élnék, akkor is eljuttam immár életem egyharmadáig. Ez jó alkalom egy kis visszatekintésre, átgondolásra. Ha az élet a Kinizsi Százas útvonala lenne, akkor olyan, mintha már Kesztölcön járnék, a Hársfa sörözőnél (az esik nagyjából az út 33. kilométerére).

Mi az, amit elértem ez alatt a 33 év alatt, és mit hozhat mondjuk a következő 33? Talán a következő egyharmad évszázadom hasznosabb és aktívabb lesz mint az első. Életem első 33 évére hét Kinizsi Százas teljesítés jutott, a következőre tán jóval több (ideális esetben 33), és esetleg sikerül majd az eddigieknél komolyabb távolságokat is legyőznöm, nehezebb utakon is kipróbálnom magam. Lehet, hogy idővel írni is jobban fogok majd, és többen is olvassák, követik majd az írásaimat. És talán az élet más területein is sikeresebb leszek, mint az első 33 esztendőmben: kipróbálhatom magam apaként (eddig erre csak egy rövid periódusban volt lehetőségem), és több időt tölthetek majd boldog párkapcsolatban, szerelmesen, mint az ezt gyakran nélkülöző ill. gyakran csalódó első egyharmadban. Talán sikerül az ötleteimet is hatékonyabban forintosítanom, otthont teremtenem. És tán egy-két maradandóbb dolgot is alkotok majd néhány egyszerű játéknál, rajznál vagy bútornál.

Kapcsolódó bejegyzések:
Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek
Szemüveges, pattanásos, vézna fiúk!
Gondolatok Harland Sandersről
Kinizsi Százas - a motiváció
A túrázás olyan, mint az élet

Mennyi az esély a Kinizsi Százas teljesítésére?

Az elmúlt évek statisztikáiból, tisztán matematikai alapon nagyjából meghatározható, hogy bizonyos paraméterek alapján (nem, kor, korábban teljesített Kinizsi Százasok száma, időjárás) mennyi az esély a K100 teljesítésére. Készítettem is egy online alkalmazást, mely ezek alapján elvégzi a kalkulációt. Természetesen ez csak egy elméleti "esélylatolgatás", valójában a kitartáson, elhatározáson és a megfelelő testi-lelki erőnléten múlnak az esélyek.

Kapcsolódó bejegyzések:
Tudtad? 2013-ban volt először 1500 felett az indulók és 1000 felett a teljesítők száma
Mennyi 100 kilométer, és mennyi 2775 méter?

Fából faragott Kinizsi címer

A Kinizsi Százassal és Kinizsi Pállal kapcsolatos, úgynevezett "Kinizsi gyűjteményem" egy újabb különlegességgel gyarapodott: egy fából faragott Kinizsi címerrel. Így Forester Kinizsi Százas pólója után ez a kollekcióm második darabja (amit nagyon keresek még: a Szerencsi "váras csokikból" a Kinizsi váras változat, már több szupermarketet átkutattam érte, de nem leltem).

A címerre és készítőjére egy aukciós oldalon találtam, és nem is volt olcsó a diófából készült darab (s oda-vissza csaknem egy teljes napot utaztam érte), de így legalább még értékesebb darabja a gyűjteményemnek Horn Ervin munkája (a képre kattintva valamivel nagyobb méretben is megtekinthető).

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Pál élete
Kinizsi Százas jelvény Lego kockákból
A Kinizsi Százas jelvény heraldikája

Next level: Sanyi nagy tervei 2014-re

2014-re van jó néhány komoly sporttervem, főleg a túrázást illetően. Ha csak egyet teljesíteni tudnék ezek közül, már azt is nagy eredménynek érezném, ha pedig esetleg többet is (netán az összeset), az már szinte csoda lenne. Ugyanakkor persze a csodavárás nem lesz ide elég, sokkal komolyabban, rendszeresebben, következetesebben, elszántabban kell ezekre felkészülnöm, mint korábban bármikor. Önmagamhoz képest "szintet kell lépnem".

1. Terep Százas teljesítése

Ez már az idei évet tekintve is megfordult a fejemben, de aztán nem készültem fel rá. A Kinizsi Százasnál valamivel hosszabb és szintesebb terepen ("pályán") kell teljesíteni a távot, ráadásul erre nem 24, hanem csak 17 óra van (azaz 6 km / óra feletti átlaggal kell haladni, a táv egy jelentős részét kocogva).

2. Kazinczy 200 teljesítése

Idén már megpróbáltam, de csak a táv első feléig jutottam. Igaz, úgy tartják, ez a nehezebb fele, de azért innen még messze van a teljes 200 km-es táv legyaloglása. De jövőre mindenképpen megpróbálom újra.

3. Kinizsi Dupla teljesítése 48 órán belül

Az idei Kazinczy 200 csalódás után nem sokkal végiggyalogoltam a Kinizsi Százast oda-vissza, hogy megtudjam, milyen egy 200 km-es távot teljesíteni (persze ez a Kazinczy 200-nál jóval könnyebben járható és ismertebb terep volt számomra). Erre idén 54 óra kellett (55 órát adtam rá magamnak, így a tervezett szintidőmön belül voltam), de jövőre lehet hogy megpróbálom 48 órán belül.

4. A Kör teljesítése

Ez tán még az előbbi háromnál is komolyabb kihívás, azok szinte lépcsőfokok, edzések, erőfelmérések és előfeltételek a Kör teljesítéséhez.

5. Balaton-átúszás duplázás

Hat sikeres átúszás után idén győzött a víziszonyom és a gyengeségem, és nem tudtam átúszni a Balatont. Jövőre egy dupla átúszással "jóvátehetném" ezt a kudarcot, és a Balaton-átúszásaim számát tekintve is ott tartanék, mintha idén is sikerült volna. A 10 km leúszásához viszont testileg is erősödnöm kell valamennyit, és lelkileg is nagyon rá kellene hangolódnom - ettől a kihívástól tartok a legjobban.

6. 100 fekvőtámasz egy sorozatban

Már évek óta tervezem, de nem vagyok hozzá elég kitartó, elég rendszeres. Talán jövőre.

7. Komoly "street workout" edzések, egykezes húzódzkodás

Idén építettem magamnak fából egy "workout állvány" (igaz, még egy kicsit fejlesztenem kell). Megpróbálok jövőre ezen is rendszeresebben edzeni, s ha nem is lennék rögtön Frank Medrano, de jó lenne eljutni legalább 10-20 teljes kétkezes húzódzkodásig, és esetleg az egykezesig.

8. Margitsziget-kör 25 (esetleg 20) percen belül

Az eddigi abszolút rekordom egy 2012-ben futott 25 és fél perces kör (de idén 28 perc és 5 másodperc volt a legjobb időm), ezt lenne jó jelentősen megjavítani. Talán a Terep Százasra való készülés során sikerül 25 perc alá kerülnöm, az álmom pedig a 20 percen belüli idő.

9. Huzamosabb kocogás a félmaratonnál

Az eddigi leghosszabb távú kocogásom a félmaratoni táv teljesítése volt (négy szigetkör). Ha sikerülne mondjuk 5-6 szigetkört kényelmes tempóban, de folyamatosan lekocognom, akkor az szintén hasznos edzés lenne a Terep Százasra (hiszen hosszabb szakaszokat ott sem kocognék) és akár a 48 órán belüli Kinizsi Duplára ill. a Körre is.

10. Jövőre (is) ötször végigjárni a Kinizsi Százas útvonalát

Idén eddig háromszor sétáltam végig a Kinizsi Százas útvonalát: a hivatalos Kinizsi Százas után a Kinizsi Dupla alkalmával oda-vissza. Remélem sikerül két hét múlva az Iszinik 100 és majd a Csoportos Privát Iszinik is, így akkor öt K100 sétám lenne idén. Jó lenne ezt jövőre is megismételni.

Felmérés a kispistázásról

Készítettem egy kérdőívet a kispistázásról, melyre pár óra alatt több mint 100 válasz érkezett, és most megosztom az olvasókkal is a kérdőív eredményeit. Elöljáróban még annyit, hogy a kérdések egy része kissé provokatívra sikerült, és nem várt indulatokat gerjesztett a legnépszerűbb közösségi portálon (amiért bocsánatot is kérek azoktól, akiket esetleg megbántott), és természetesen a felmérés nem reprezentatív és nem is tudományos igényű, de remélhetőleg érdekes, szórakoztató és elgondolkodtató. Esetleg még építő is.

Megjegyzem továbbá, hogy magam is kispistáztam olykor, sőt még a mai napig is előfordul, hogy ilyen-olyan okokból nem követem pontosan az útvonalat. Tehát (bár attól függ, mennyire értelmezzük szigorúan a "kispistázás" definícióját) magam is kispistázó vagyok sokszor, de azért igyekszem minél hűbben követni egy túra kijelölt útját. Szeretett édesapámmal is előfordult, hogy levágott egy kicsit az útból (ő még másképp értelmezte az útvonalkövetést mint ma én), öcsém pedig a motorizált kispistázás egyik ismert alakja, aki anno a Traktoros becenevet is megkapta, de ma már jó útra tért, szó szerint.

Minden esetre engem kifejezetten érdekel a kispistázás jelensége, lélektana, és a becsületes túrázók véleménye rólunk, kisebb-nagyobb kispistázókról. A szó eredetéről és a szó megalkotójának meglátásairól (és elég szigorú szemléletéről) ide kattintva tudhat meg többet az olvasó. A téma érintőlegesen A túrázók kasztjai c. bejegyzésemben is említésre került. Most pedig következzék akkor a felmérés eredménye.

Az első kérdés így hangzott: Kispistáztál már?

a) Régen igen, de mostanában már nem. (19%)
b) Régen nem, de mostanában már igen. (3%)
c) Régen is és mostanában is. (12%)
d) Régen sem és mostanában sem. (66%)

A válaszadók kétharmada sem régen, sem mostanában nem kispistázott. 12%-uknak viszont sosem kellett a szomszédba mennie egy kis kispistázásért, míg 19%-uk jó útra tért: régen rövidített, de ma már nem tesz ilyet. Van azonban három százaléknyi rossz útra térő is, aki mostanában vált lelkes kispistázóvá.

2. kérdés: Általában miért kispistázátál, ha kispistáztál? (Mi volt a legfőbb ok?)

a) Nem is igazi kispistázás volt: nem ismertem a helyes utat, és azt hittem hogy a rövidítés a helyes út. (24%)
b) Tudtam, hogy nem az a helyes út, de a túratársaim is kispistáztak, én pedig velük tartottam. (12%)
c) Hogy biztosan beérjek szintidőn belül a célba. (12%)
d) Mert már fájt a lábam, és így kevesebbet kellett gyalogolni. (1%)
e) Mert lemaradtam a többiektől, és utol akartam őket érni. (1%)
f) Mert ha van lehetőség rövidíteni, miért mennék a hosszabb (szabályos) úton? Túrázó vagyok, nem hülye. Mindenki csal-lop ahol tud, miért én legyek a kivétel? (3%)

Erre csupán a kérdőív kitöltőinek 53%-a válaszolt, a magukat nem kispistázóknak érzők nem. Megnyugtató, hogy az erősen társadalomkritikus f) választ csak 3% választotta.

3. kérdés: Bosszantanak a kispistázók?

a) Nem bosszantanak, még ügyesnek is tartom őket, legalább jól tájékozódnak, és önálló, céltudatos személyiségük abban is megnyilvánul, hogy egyéni utakon járnak. (12%)
b) Nem bosszantanak, mindenki úgy megy, ahogy akar (de azért kicsit elítélem a dolgot). (45%)
c) Eléggé bosszantanak, hiszen kevesebbet gyalogolnak, mégis ugyan azt az elismerést, jelvényt, oklevelet kapják, mint a tisztességes túrázók. (43%)

Csupán a válaszadók 12%-a nem ítéli el a kispistázást, de a többséget (57%) nem bosszantja különösebben a jelenség. 43%-ukat viszont kifejezetten irritálja, hogy valaki csak 90 kilométert sétál 100 helyett, vagy mondjuk 40-et 50 helyett.

4. kérdés: Rászólsz, ha tetten érsz egy kispistázót?

a) Inkább összehaverkodok vele, és a következő levágásán vele tartok. (4%)
b) Nem szólok rá, ő dolga, ő lelkiismerete. (75%)
c) Ha erősebb vagyok nála, rászólok. (9%)
d) Mindenképp rászólok. (12%)

A válaszadók háromnegyede nem szól rá a kispistázókra, a túrázó magánügyének tartja a rövidést. Ötödük viszont szóvá teszi (bár minden második csak akkor, ha erősebbnek vagy határozottabb fellépésűnek érzi magát a kispistázónál). Minden 25. szemtanú viszont összehaverkodik a rövidítővel, és utána együtt kispistáznak boldogan.

5. kérdés: Mit teszel, ha észreveszed, hogy véletlenül kerültél egy nem szabályos, rövidítő útra?

a) Visszasétálok a helyes útig. (27%)
b) Örülök neki hogy ilyen szerencsésen tévedtem el, és megyek tovább a rövidebb úton, ha már így alakult. (12%)
c) Nem örülök neki, de a rövidítő úton maradok, és ha már volt korábban eltévedésem, felesleges gyaloglásom a túrán, akkor legalább ezzel "kvittek leszünk". (61%)

A válaszadók közül csupán minden negyedik fordul vissza, ha észreveszi, hogy épp úgy tévedt el, hogy ezzel levág egy szakaszt a túrából. 12%-uk ilyenkor a sors kegyeltjének érzi magát és vidáman továbbsétál a rövidebb úton. 61%-uk öröme nem felhőtlen ugyan, van egy kis lelkiismeretfurdalásuk, de azért úgy érzik, hogy ezzel épp kompenzálják a korábbi eltévedéseket és hosszabbításokat, "nagypistázásokat", így nem fordulnak vissza.

6. kérdés: Mi számít szerinted kispistázásnak?

a) Ha tisztességesen érintem az ellenőrzőpontokat, köztük akár légvonalban is mehetek, az sem kispistázás. (7%)
b) Csak a szándékos, komolyabb (több száz méteres vagy több km-es) rövidítések. (41%)
c) Egy kisebb szerpentin, kanyar levágása is (akár már 10-20 méter is). (24%)
d) Az is, ha egy széles úton maradunk, miközben a jelzés pár méterrel arrébb párhuzamosan, de egy valamivel nehezebben járható vagy kicsit kanyargósabb úton vezet. (28%)

A kérdőívet kitöltők 7%-a igen sajátosan értelmezi a teljesítménytúrázást: úgy vélik, ha az ellenőrzőpontokat becsületesen érintik, azzal minden tőlük telhetőt megtettek. A pontok között viszont mennek amerre épp jónak látják, így téve változatossá az akár évről évre ugyanott megrendezett túrákat is. Azért a többség nem így látja: 41% szerint illetlenség több száz méteres vagy akár több kilométeres szakaszokat levágni, negyedük szerint pedig a kisebb kanyarlevágások sem férnek bele a tisztességes útvonalkövetésbe. A válaszadók 28%-a megrögzött útvonalkövetőnek vallja magát: akkor is a hivatalos, ám rosszabb, dzsindzsásabb, hepehupásabb úton megy, ha mellette van egy jobban járható nemhivatalos is.

7. kérdés: Szerinted kit csapnak be a kispistázók?

a) Elsősorban önmagukat, a többi nem érdekes. (32%)
b) Mindenkit: a túra rendezőit, a túratársaikat, önmagukat és a környezetüket is, akiknek eldicsekednek a "teljesítésükkel". (58%)
c) Nem csapnak be senkit, egy kis kispistázás belefér, kisebb-nagyobb mértékben mindenki csinálja, tudják ezt a rendezők is. (10%)

58% úgy véli, hogy a kispistázók bizony csúnyán becsapják önmagukat, a rendezőket és a túratársaikat is, és még azokat is, akik utána az adott túra teljesítőinek hiszik őket. 32% nem látja ennyire borúsan a helyzetet, szerintük a kispistázók csak saját magukat csapják be, úgy kell nekik. 10% szerint viszont nincs itt semmi különös, mindenki kispistázik, legfeljebb valaki 10 métert, valaki 100 métert, valaki 1 kilométert, valaki meg 10 kilométert. Most akkor hol húzzuk meg a kispistázás határát? Na ugye.

8. kérdés:   Mit gondolsz a kispistázókról?

a) Dühös vagyok rájuk, mint az adócsalókra, bliccelőkre, korruptakra és más ügyeskedőkre, akik anyagilag vagy erkölcsileg károsítják a társadalmat. (10%)
b) Nem érdekelnek különösebben. (61%)
c) Sajnálom és szánom őket, mert elsősorban magukat csapják be, és azt hiszik, hogy teljesítették az adott túrát, pedig nem. (29%)

Csupán a válaszadók 10%-a tartja a kispistázást a társadalomra veszélyes jelenségnek, és érez emiatt hasonló dühöt, mint amilyet a korrupt, mutyizó politikusok vagy mondjuk a bliccelők miatt. A többséget nem érdeklik különösebben a rövidítők, 29%-uk pedig inkább sajnálnivalónak tartja őket.

9. kérdés: Melyik a felsoroltak közül a legnagyobb vétség?

a) Bliccelni a buszon vagy más járművön. (0%)
b) Nem szólni a boltban a pénztárosnak, ha véletlenül többet ad vissza. (7%)
c) Puskázni dolgozat, teszt, vizsga közben. (0%)
d) Flörtölni titokban, miközben van párunk. (41%)
e) Doppingolni. (48%)
f) Kispistázni egy túrán. (4%)

Na ez már érdekes kérdés, mennyire súlyos vétség a kispistázás, néhány más bűnhöz hasonlítva? A többség a felsoroltak közül a doppingolást tartja a legnagyobb bűnnek (48%), azután jön a titokban flörtölés, miközben párkapcsolatunk van (41%) (persze ahogy a kispistázásnál sem egyértelmű, hogy mi számít annak, a flört is terjedhet a véletlen, ám nem visszautasított szemezéstől a sextingen át a taktilis kapcsolatig). A válaszadók valamivel nagyobb bűnnek érzik azt, ha nem szólnak a boltban a pénztárosnak ha az többet ad vissza (bár itt is kérdés, hogy 15 forintról van-e szó, vagy arról, hogy ötezressel fizettünk de tízezerből adott vissza, bár a lényeg ugyan az), mint a kispistázást. A bliccelést és a puskázást viszont kisebb vétségnek találják az útvonal levágásánál.

10. kérdés:  Melyik a felsoroltak közül a legkisebb vétség?

a) Bliccelni a buszon vagy más járművön. (15%)
b) Nem szólni a boltban a pénztárosnak, ha véletlenül többet ad vissza. (4%)
c) Puskázni dolgozat, teszt, vizsga közben. (46%)
d) Flörtölni titokban, miközben van párunk. (11%)
e) Doppingolni. (0%)
f) Kispistázni egy túrán. (24%)

Itt az előző listából kellett kiválasztani a legkisebb vétséget. Az eredmény az, hogy a puskázás a legkisebb vétség, ennél valamivel komolyabb a kispistázás, míg a bliccelés, flörtölés, pénztárosnak nem szólás már nagyobb bűnök a rövidítésnél. A doppingolás pedig ezúttal is a legsúlyosabb bűnnek számított.

11. kérdés: Ha kispistázol, általában hogyan történik?

a) Nem kispistázok!!!!! (74%)
b) Már előre alaposan felkészülök, a túra előtt térképen tanulmányozom a kispistázási lehetőségeket. (1%)
c) Jól ismerem a környéket és az adott túrát, már rutinból kispistázok. (1%)
d) Alkalom szülte kispistázó vagyok. (24%)

A válaszadók háromnegyede nem kispistázik, negyedük alkalom szülte, rögtönző kispistázó, és csupán 1%-uk tartja magát rutinosnak. Olyan válaszadó is csak elvétve fordul elő, aki egy-egy túra előtt, szánt szándékkal, gondosan tanulmányozná és megtervezné a rövidítési lehetőségeket.

12. kérdés: Mikor mersz belevágni egy kispistázásba?

a) Nem kispistázok, na!! (74%)
b) Simán bármikor, amikor az útvonal lehetőséget ad rá. (10%)
c) Csak akkor, ha nem lát senki, ártana a hírnevemnek. (3%)
d) Csak ha a közvetlen túratársaim közül is többen kispistáznak, ill. gyakorlott kispistázók. (13%)

74% továbbra is kikéri magának, hogy ő kispistázó lenne. 10% bármikor kapható a kispistázása ha alkalmasak a körülmények, 3% azonban előtte körülnéz, nehogy meglássa egy másik túrázó, amikor letér a szabályos útról. A válaszadók 13%-át a túratársai térítik rossz útra.

13. kérdés: Ha valaki figyelmeztet, hogy nem a helyes úton jársz / jártál, hogyan reagálsz?

a) Nem volt még ilyen, mert nem kispistázom. (30%)
b) Szólok neki, hogy ne üsse bele az orrát más dolgába. (0%)
c) Úgy teszek, mintha nem is hallanám. (9%)
d) Megköszönöm neki, hogy figyelmeztetett, mert nem szándékosan rövidítettem, csak a többiek után mentem. (61%)

Ha túratársai figyelmeztetik, hogy nem a kijelölt úton jár, a válaszadók közül senki sem válaszol vissza gorombán, viszont minden 10. úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna. 61%-uk udvariasan megköszöni a figyelmeztetést, 30%-ukkal pedig még nem történt ilyesmi.

14. kérdés: Egyedül kispistázol, vagy többen?

a) Mondtam már, hogy nem kispistázom sosem. (72%)
b) Egyedül. (6%)
c) Többen. (22%)

A válaszadók csaknem háromnegyede továbbra is ártatlannak vallja magát. Majdnem minden negyedik csoportos kispistázó, 6%-uk pedig magányosan járja titkos ösvényeit.

15. kérdés: Szerinted a kispistázás mennyire jellemez egy embert?

a) Attól hogy kispistázik, még az élet más területein lehet teljesen tisztességes ember, a kettőt külön kell választani. (42%)
b) Aki kispistázik, az azért az élet más területein is keresheti a kiskapukat. (46%)
c) Egyértelműen ügyeskedő, trükköző ember, nem bíznék nagyon benne. (12%)

42% szerint aki a túrákon rövidít, az egyébként még lehet tökéletes családapa, tisztességes politikus, vagy minden fillérről becsületesen elszámoló gazdasági vezető. Valamivel többen gondolják úgy (46%), hogy aki a túrákon szándékosan rövidít, annak azért az élet más területein is lehetnek rafinált húzásai. Azt viszont csupán minten 8. válaszadó gondolja, hogy a kispistázókkal nagyon kell vigyázni, mert ahol csak tudják, megszegik a szabályokat.

16. kérdés: Szerinted mennyire jellemző a kispistázás a túrázókra?

a) A legtöbb túrázó tisztességes, nem kispistázik. (74%)
b) A túrázók jelentős része kispistázik, csak nem vallja be. (15%)
c) Sajnos szinte kivételes az olyan túrázó, aki nem kispistázik. (11%)

74% szerint a teljesítménytúrázók zöme becsületesen követi az útvonalat. Csupán minden 7. gondolja, hogy a túrázók zöme csal, és minden 9. van azon a véleményen, hogy alig találni talpig becsületes útvonalkövetőt.

17. kérdés: Volt már, hogy egy túra rendezőinek, pontőreinek figyelmét felhívtad egy kispistázóra?

a) Még nem láttam kispistázót élőben ill. rövidítés közben. (7%)
b) Na ne nézz spiclinek! Az ő dolga, én nem árulkodok, ez nem óvoda. Ő sem köpött be engem. (7%)
c) Nem, mert szerintem ez mindenkinek a magánügye, ha ő teljesítettnek érzi így a túráját és megérdemeltnek az oklevelét, hát lelke rajta. (50%)
d) Szívem szerint szóltam volna a rendezőknek, de nem akartam kellemetlen helyzetbe kerülni. (19%)
e) Igen, volt már ilyen. (17%)

A válaszadók 7%-a szerint gyerekes dolog árulkodni, jobb a "betyárbecsület". 17% viszont már jelentett be kispistázót egy túra rendezőinek, és további 19% csak azért nem szólt, mert nem akart emiatt kellemetlen helyzetbe kerülni. 50% viszont úgy gondolja, hogy a kispistázó magánügye, hogy mit csinál, nem szükséges emiatt senkinek sem szólni. Minden 14. válaszadó még sosem látott élőben rövidítőt rövidítés közben, legfeljebb csak hallott vagy olvasott róluk.

18. kérdés: Egy kispistázással teljesített túra után általában mi a kispistázásod utóélete?

a) Nem volt még ilyen, hiszen nem kispistázom, mondtam az előbb is. (64%)
b) Utána eltitkolom (szégyellem is). (3%)
c) Utána eltitkolom (de amúgy nem szégyellem). (0%)
d) Nem csinálok belőle nagy titkot, de nem is hangoztatom. (20%)
e) Bevallom, mert nem szándékosan volt, és nem is nagy rövidítésről van szó. (13%)
f) Még dicsekszem is vele. (0%)

A kispistázók általában nem kérkednek a rövidítéseikkel, ugyanakkor túl nagy titkot sem csinálnak belőle, és riktán szégyellik azt.

19. kérdés:  Szerinted mi szoríthatná vissza a kispistázást?

a) Semmi, ügyeskedők, csalók mindig lesznek. (37%)
b) A túrákon még több ellenőrzőpont, minél kevesebb rövidítési lehetőség hagyása. (33%)
c) Szemléletváltás, beszélgetés a témáról, ebből a szempontból jó ez a kérdőív is. (30%)

Mindhárom válaszlehetőségre közel azonos mennyiségű szavazat érkezett. 37% úgy látja, hogy szélmalomharcot vívnak a kispistázás visszaszorítására törekvők, 33% az ellenőrzőpontok sűrítését ill. a rövidítési lehetőségek megritkítását javasolja, 30% szerint pedig inkább az emberek mentalitásának formálására van elsősorban szükség.

20. kérdés: Szerinted hogy alakul a kispistázók aránya?

a) Sajnos egyre többen vannak. (4%)
b) Szerencsére egyre kevesebben vannak, kezd elterjedni az útvonal pontos követése, kezd becsülete lenni az adott táv tisztességes teljesítésének. (15%)
c) Nagyjából mindig ugyanannyian voltak az arányokat tekintve. (81%)

Több mint háromszor annyian vannak, akik úgy gondolják, hogy egyre kevesebben vannak a kispistázók (15%), mint akik úgy érzik, hogy inkább egyre többen (4%). Viszont ezt a pozitív képet árnyalja, hogy 81% szerint bizony mindig is ugyan annyian voltak, és feltehetően ez így is fog maradni.

21. kérdés: Mennyire tartod komoly problémának a kispistázást?

a) Nem kell ezt felfújni, a teljesítménytúrázás nem verseny, rövidítsen aki akar. (19%)
b) Nem nagy probléma, de azért ki kell fejezni, hogy ez nem helyes, és meg kell próbálni hatni a csalókra, a gyengébb jelleműekre. (75%)
c) Igenis nagy probléma, mert azért mégiscsak pofátlanság, amit egyesek művelnek. (6%)

A válaszadók többsége (81%) problémának érzi a kispistázás jelenségét, azonban súlyos problémának mindössze 6%. Csupán a kérdőív minden 5. kitöltője véli úgy, hogy ezzel a kérdéssel nem kell foglalkozni.

Kapcsolódó bejegyzések:
I love K100
A Kinizsi Százas egyszerűsége
A túrázás olyan, mint az élet
Interjú a "kispistázás" szó megalkotójával, Dr. Torday Lászlóval