A Tortúra egy különleges túra, mely a téli napfordulóhoz, azaz a leghosszabb éjszakához legközelebb eső hétvégén kerül megrendezésre, s melyen Miskolcról (Miskolctapolcáról) kell átsétálni Egerbe, s így tán az egyetlen olyan hazai teljesítménytúra, mely két megyeszékhelyet köt össze. Az egyik túratársam most is öcsém volt, ahogy tizenhárom éve, viszont idén velünk tartott még egy kedves lány, Anita, valamint két srác, Zoli és Peti is; egyikőjük öcsémmel együtt indult az idei Kinizsi Százason, onnan ered az ismeretségük.
Fél nyolckor rajtoltunk, de akkorra már elfogyott a 65 kilométeres táv itinere (elsősorban az előnevezőknek jutott), így csak a 28 kilométeres résztáv túrafüzetét kaptuk meg, azzal az ígérettel, hogy Bánkúton átvehetjük a szükséges leírást (végül ott sem kaptuk meg, de azért öt fős csapatunkból volt, akinek jutott a teljes távú túrafüzetből is, így nem voltunk bajban). Igaz, egy szavunk sem lehet, hiszen még ezeket az itinereket sem becsültük meg eléggé, nem forgattuk őket kellő alapossággal: öcsém a 13 évvel ezelőtti túra rutinjával indult a rajtból, így rögtön, már az első kilométereken kerültünk egy kicsit (ami persze még mindig jobb, mintha rövidítettünk volna).
A Tortúra 65 volt egyébként az első hivatalos teljesítménytúrám azóta, hogy az Iszinik 100 teljesítésével elértem a 2.000 TTMR pontot, így ez számomra amolyan "ráadás túra" volt. Az utat és a tájat végig hótakaró borította, így e körülmény is ideális téli, karácsony előtti kirándulássá tette. Szinte a teljes utat egy csapatban haladva, beszélgetve tettük meg, viccelődve az aktuális Irigy Hónaljmirigy slágerekből idéztünk egymásnak (Rúgj Chuck Norris és Gangnam Style paródia), szóba került Anita közelgő svédországi utazása s az én webes "munkásságom" is, például a blogom vagy a turistajelzéses memóriajátékom. A 100 pixeles Kinizsi Százas "videó" ötlete pedig tán épp e bükki séta során született meg.
Persze ez a séta nem volt teljesen egyszerű: mint írtam, végig hó volt, ráadásul olykor (főleg a sötétedés utáni szakaszokon) jeges, csúszós részek is voltak. A kikoptatott, eljegesedett keréknyomokon öcsém többször is elesett (én végül egyszer), ötünk közül Zoli volt az, aki végig talpon tudott maradni (e különleges képességét részben a bakancsára tehető "hóláncnak", csúszásgátlónak is köszönhette, bár a könnyen leoldódó szerkezettel szinte több baj volt, mint amennyi előnyt jelentett). A 80-as évek kvarcjátékait idézte, ahogy hol az út valamelyik szélén, esetleg a kerékvágások között középen, vagy épp valamelyik keréknyomban próbáltunk haladni, minél biztonságosabb, kevésbé csúszós felületet keresve. A Csoportos Privát Iszinik tapasztalatából okulva most a túra előtt gondosan befújtam a Garmont bakancsomat impregnáló spray-vel, így nem ázott be, és végig kényelmesnek bizonyult.
Az utolsó ellenőrzőponttól, Várkúttól bomlott két részre a csapatunk: öcsémék a hosszabb pihenést választották, mi pedig Anitával tovább indultunk. Az erdőből rövidesen egy végtelennek tűnő szőlőültetvény kerítései közé kerültünk, majd pedig kiértünk az aszfaltra, ami szintén a vártnál hosszabban kanyargott Eger felé. A célba végül hajnali kettő előtt értünk, öcsémék pedig úgy negyed órával utánunk.
Bevallom, a Dobó tér melletti iskolát keresve még kissé a Tourette-szindrómám is előjött, legalábbis magamban vagy félhangosan szidtam a szájbatekert iskolát ami miatt itt tekergünk a kanyargós, ódon utcácskákban, újra és újra útbaigazítást kérve egy-egy járókelőtől (akik persze nem voltak sokan az éjszaka közepén, és nem is mindig a helyes irányt mutatták), a szintidőből való kifutás izgalmával, amibe azért most nem hergeltem bele magam annyira.
Így esett, hogy a Gödöllő 60 után ez most újra egy olyan túra volt, ahol a megadott szintidőn túl értem a célba. A Gödöllő 60-at - bár a rendezők elfogadták a teljesítésem - nem tekintettem teljesített túrának (bár ezzel kapcsolatban volt egy olyan érzésem, hogy esetleg "túljátszom" a fairplayt, mint amikor általános iskolában a jótanuló, szépen rajzoló széplányok rajzórán rendre körbejártak az osztályban, és mások teljesen suta irkafirkáit dicsérték, jobbnak találva azokat a sajátjuknál), most azonban elnézőbb voltam magammal, több okból is. Egyrészt most csak 10 perccel léptem túl a szintidőt, nem pedig bő fél órával. Másrészt akár időben is a célba érhettem volna, ha a kissé kanyargós célegyenesben, az egri Dobó tér környékén nem bóklászunk annyit, a célként megjelölt általános iskolát keresve (ez a rendes itinerünk hiánya miatt is lehetett, s a szalagozás is hiányzott egy szakaszon). Harmadrészt pedig, ha akadékoskodnék a saját teljesítésemet tekintve, azzal túratársaim teljesítését is megkérdőjelezném magamban, ez pedig nem áll szándékomban. A döntő, mindent elsöprő érv pedig, ami szükségtelenné teszi ezt a filozofálgatást: a túra hivatalos oldalán nem 18, hanem 19 órás szintidő volt megadva az időjárásra való tekintettel, azon pedig bőven belül voltunk.
(Egerben aztán nem csak a célt kellett megkeresnünk, hazafelé indulva a vasútállomás megtalálása is kalandosra sikerült, de aztán szerencsésen és gyorsan hazaértünk - ebben Peti édesapja is segítségünkre volt, aki Miskolcon kijött elénk autóval a pályaudvarra.)
Az idei 21 sikeres teljesítménytúrámon így eddig összesen 1.452 kilométert gyalogoltam, 47.982 méter emelkedőt leküzdve, 2.170 TTMR pontot gyűjtve. Lassan pedig ideje nekilátnom a futásnak is, hogy 2013-ban elérjem egy újabb célomat, a Terep Százas teljesítését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése