Az idei BEAC Maxi jubileumi volt, most rendezték meg 25. alkalommal. Viszont utoljára is: jövőre már Turista Kékszalag lesz a túra neve, és az útvonalban is lesznek módosítások (az idei túra alcíme 0. Turista Kékszalag volt, ezzel is utalva a közelgő változásra).
A BEAC Maxi azonban nem csak attól érdekes, hogy ez volt életem 10. sikeresen teljesített, legalább 100 kilométeres túrája, vagy hogy 25. alkalommal került megrendezésre, hanem különlegessége még, hogy a túrát egy közlekedési eszközzel való utazás szakítja meg, bontja egy 50 és egy 60 kilométeres szakaszra. Ez az utazás egy komppal történő átkelés a Dunán, Nagymaros és Visegrád között. Merthogy a BEAC Maxi a Duna-Tisza közében, a Börzsönyben kezdődik, majd a Dunántúlon a Visegrádi-hegységben, a Pilisben és a Budai hegységben folytatódik, így kanyarog 110 kilométeren keresztül Magyarkúttól Hűvösvölgyig.
A BEAC Maxi nehézsége - adatai alapján - valahol a Kinizsi Százas (100 km, 2775 méter emelkedő) és a Mátra 115 (124 km, 6300 méter emelkedő) közé esik a maga 110 kilométeres távjával és 4200 méteres pozitív szintkülönbségével.
A felszerelésemről: a túrára a nemrég beszerzett Garmont bakancsomban mentem; túrabot nélkül (legutóbb a Mátra 115-ön használtam túrabotot), ez a kirándulás is G-Venture volt, és persze most is velem volt az a tárgy, ami minden túrámra elkísér. Sajnos a GPS-em otthon hagytam, viszont az iránytűm - amire aztán szükség is lett - nálam volt.
A rajtba, Magyarkútra többek között András, Lestat és Áron cimborámmal utaztam (utóbbi ültette a TTMR pontok gyűjtésének bogarát a fülembe még a Pásztó 50 túrán), a nevezésnél pedig V_Gyurival is találkoztam. Mivel Áron jóval gyorsabb tempóban indult, Gyurival együtt haladva, beszélgetve tettem meg a túra nagyjából első negyedét, harmadát. Harmadik túratársaként csatlakozott hozzánk egy 20 év körüli srác is (Dániel, ha jól emlékszem a nevére), aki előtte csupán egy 40 kilométeres teljesítménytúrán volt, és következő lépcsőfokként belevágott a BEAC Maxiba. Gyuri végül gyorsabb tempót választott, de Dániellel csaknem végig együtt haladtunk (100 kilométerig biztosan eljutott, és tán a célba is - ha olvassa véletlenül ezt a beszámolót, ezúton is gratulálok neki).
Ez a túra amiatt is érdekes volt, hogy többször is eltévedtem (eltévedtünk): először a törökmezei turistaház után nem sokkal, ahogy egy tábla "lódarázs veszélyre" figyelmeztetett, és kerülőutat javasolt. Mint utólag kiderült, a kerülőút egy közvetlenül mellette, párhuzamosan futó szekérút volt, de Dániellel néhány kék festést, nyilat félreértelmezve másfelé indultunk, és így csaknem egy órát elvesztegettünk (utána még egy harmadik túratárs is érkezett, aki pedig egy egyre elvadultabb, tövisesebb úton próbált átvágni a helyes út felé, mi végül nem követtük).
Az óránként közlekedő kompok közül így végül csak az utolsót, az este 8 órásat értük el (a 7 órásat körülbelül negyed órával késtük le, ha nagyon rohantunk volna, lehet hogy elérjük, de inkább a biztonságosabb leereszkedést választottuk Hegyes-tetőről). A kompra egy pótkocsis faszállító teherautó is ráállt, ami persze nem a jelzője alternatív tagolásának megfelelő hatást gyakorolta rám, hanem inkább a Végső állomás c. thriller jutott eszembe, és pár pillanatra elképzeltem, ahogy megbillen a komp, megindulnak a rönkök... de aztán gond nélkül kikötöttünk a túlsó parton a diszkóhajó mellett, ahol a Zene nélkül mit érek én? szólt.
Aztán jóval később, az éjszaka közepén, Lajosforrás előtt is volt egy komolyabb eltévedésünk, teljesen elvesztettük a jelzést. Végül térkép és iránytű segítségével megállapítottuk, hogy feltehetően kelet felé kell tartanunk, és hamarosan fel is fedeztem a jelzés nélküli szekérutunkra csatlakozó sárga jelzést, amit kerestünk. Azt is egész jól sikerült megjósolnom, hogy nagyjából mikor érünk majd Lajosforráshoz - tehát ha kisebb-nagyobb eltévedések árán is, de lassan kezdek belejönni a tájékozódásba.
Az eltévedésekkor komolyan veszélyben éreztem a túra sikeres teljesítését - a visszatalálások viszont nagy sikerélményt jelentettek, szinte Bear Gryllsnek vagy Aron Ralstonnak éreztem magam, így ez a flow élmény bőségesen kárpótolta a jelzésvesztés bosszúságát. Tájékozódni, megtalálni a helyes utat olyan maszkulin dolog, szinte mint egy nő szívének meghódítása, lábainak megremegtetése.
Kevély-nyeregtől Bubuékkal ereszkedtem le Hűvösvölgybe (őt eddig csak látásból ismertem, illetve hallottam is róla, de nem kapcsoltam össze e két információt), egészen a célig. Csaknem teljesen kihasználva a 27 órás szintidőt, nagyjából 26 és háromnegyed óra alatt értem a célba, ahol megkaptam a kitűzőt, az oklevelet és még egy jelvényt is, melybe a Dunakanyar van gravírozva. Kemény túra volt, az utolsó kilométereken már összeszorított fogakkal próbáltam legyőzni magam és a lépésről lépésre csökkenő távolságot a célig.
Ellentmondásnak tűnik, hogy bár alapvetően kényelemszerető vagyok, mégis időről időre vállalom egy hosszútávú túra nehézségeit és fájdalmait, mert a szépsége mellett egyfajta befektetésnek, egy későbbi jóért hozott áldozatnak tekintem (no meg a blogom is egyre inkább motivál: sokkal jobb sikeres teljesítésről beszámolni, építeni a magamról kialakított képet, mint kudarcról magyarázkodni). Itthon aztán a kádban majd az ágyban pihenve gondoltam vissza a túra megpróbáltatására; a kimerültségtől már-már kéjesen rázott a hideg, ahogy gyermekkoromban dédnagymamámnál, míg az ágynemű át nem vette testem melegét, és egyre komfortosabbá váló mikrokörnyezetemben jólesően gondoltam a világűrre, távoli bolygókra, ahol feltehetően barátságtalan, sőt halálos körülmények uralkodnak, én pedig olyan szerencsés vagyok, hogy itt feküdhetek tökéletes kényelemben a friss illatú ágyban.
Idén már - terveim szerint - nem lesz 100 kilométernél hosszabb túrám, a puszta számok alapján, no meg pszichésen is a legnehezebb a 99 kilométeres Iszinik 100 lesz majd november közepén (részben a tavalyi Iszinik 100 kudarca majd pedig az azt követő próbálkozások vezettek az idei esztendő "túramániájához"). A BEAC Maxin 172 TTMR pontot gyűjtöttem, így már 1474,5 pontom van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése