A Mátra 115-tel a trófeáim között, ahol 124 kilométeren 6300 méter emelkedőt kellett leküzdeni, azt gondoltam, mi sem lehet egyszerűbb egy lényegében vízszintes, lapos kirándulásnál. Ez azonban nincs teljesen így: míg egy hegyvidéki túrán vegyesek a terepviszonyok, változatos az emelkedők, a lejtők szöge, meredeksége, itt éppen az a megterhelő, hogy szinte minden lépés egyforma, azonos a járásmód, az izmok, a talp terhelése. Pszichésen pedig a táj monotóniája, a hosszú, egyenes szakaszok végtelensége viselheti meg az arra érzékenyebbeket, de azért itt is fel lehet fedezni a szépséget: a gát mellett futó ártéri erdők, fasorok, tanyák barátságos látványát (a világ legdrágább fotója is egy hasonló, sőt még "szimplább" tájat ábrázol).
(Egyik Mátra 115 és Rockenbauer 130 túratársam, Lajos cimborám szerint - aki e síksági gyaloglatot figyelmembe ajánlotta - kicsit igazságtalan, hogy a vízszintes túrák eme nehézségét nem értékeli kellőképp a TTMR pontok számítási módszere, mert létezhet egyfajta "ideális túra", amiben azért van egy kis emelkedő és lejtő, s nem csak az ideálisnál emelkedősebb túrák nehezebbek, hanem az ennél laposabbak is. Például a Gerecse 50-ért a szintessége miatt 67,5 pont jár, az Ember a gátonért pedig 72, pedig nagyobb különbség lenne indokolt.)
Olyan túrán sem voltam eddig, ahol bizonyos tereptárgyakon adott sűrűséggel pontos távolsági adatok szerepeltek volna, megkönnyítve ezzel a távolságok, a megtett és a még hátralévő út érzékelését, itt viszont így történt: az árvízvédelmi töltésen, az út mellett lévő póznák sora folyam- vagy inkább gátkilométer alapján, 100 méterenként számozva volt, azaz az egymástól 50 méterre elhelyezkedő oszlopok közül minden másodikra fel volt festve egy érték, ami alapján könnyen fel lehetett mérni az aktuális helyzetet.
Bár régi túráról van szó (idén került 25. alkalommal megrendezésre), az Ember a gáton nem tartozik a "tömegtúrák" közé, aminek több oka is lehet, egyrészt az, hogy távol esik a megszokott, ismertebb túracélpontoktól, másrészt pedig hogy a legtöbben (érthető módon persze) a túrázást alapvetően a magas- vagy középhegységekben, erdőkben képzelik el, nem pedig síkságon. A 72 kilométeres távon tán még húsz fő sem indult, de a többi résztávon (50 km, 40 km, 10km) sem volt tömeg. Ugyanakkor a túrának volt egy vízi és egy kerékpáros változata is, így összesen azért sok embert megmozgatott a rendezvény.
A túra abból a szempontból is kivételes volt, hogy most nem bakancs, hanem félcipő volt rajtam. A lassan tíz éve, egy elegáns hannoveri cipőboltban vett Lacoste Detroit utcai sneakeremben mentem, ami kezd elhasználódni, pont mint a szlömösödő Detroit, de azt biztosan nem gondolta volna, hogy egyszer Tisza melletti töltések aszfaltján és földútjain fog megtenni 72 kilométert, pláne egyhuzamban. Elég kényelmes darab, a kora divatja szerinti Nike Cortez szabással és kicsit vastagabb gumitalppal, ami szinte Hoka cipővé teszi. Az éjszakai hűvösebb időre felkészülve pedig - stílszerűen - a Tisza pulóveremet vittem.
Az első 25 kilométert két, a rajtban megismert túratárssal tettem meg (ott egyikük feladni kényszerült a kirándulást, mert megfájdult a térde), majd Mindszenttől egy három fős társasággal, egy lánnyal és két sráccal mentem tovább. Kellemesen elbeszélgettünk, sötétedés után a Gyatlov-túra tragédiájáról meséltem, és - bár nem szép dolog - előjött a "dicsekvős" énem is, és beszéltem a múlt heti BEAC Maxiról, vagy - miután szóba került a Kinizsi Százas - arról, hogy én terveztem az idei K100 túrafüzet borítóját. Túratársaimmal megosztottam a kutyák martalékává vált pótjelvény végül jóra forduló történetét is.
Szegedre, a célba vasárnap hajnali 4:40-re értem be, 15 óra 25 perc gyaloglás után (a szintidő 17 óra volt, szombat délután negyed kettőkor indultam). Ami a túranaptáramat és a TTMR pontok gyűjtését illeti, ezzel a túrával léptem át az 1500 pontot: 1546,5-nél tartok jelenleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése