Trekking'n'style rovat: ideális fényképezőgép a Kinizsi Százasra

Ugyan csak novembertől lesz kapható, de a következő Kinizsi Százason már használható a brit OMG cég nyakba akasztható, Autographer nevű fényképezőgépe, mely mindössze 58 grammot nyom s akkora, mint egy kisebb mobiltelefon. A készülék forradalmi újdonsága, hogy automatikusan készíti a fotókat. Naponta körülbelül 2.000 fényképet rögzít, azaz átlagosan 40 másodpercenként egyet. Az exponálás ideális pillanatát számos érzékelőjének adatai alapján, speciális szoftverével következteti ki, így - elvileg - csupa jó fotót készít (érzékeli a környezet színeit, viselője mozgását és az aktuális hőmérsékletet, valamint beépített GPS szenzorral is rendelkezik; ezeket az adatokat el is menti a fényképekkel együtt, így például könnyen megkereshetőek egy adott túrán, helyszínen, vagy hasonló időjárási körülmények, látási viszonyok között készült képek). A nagyfelbontású fotókat összefűzve videóként is megtekintetjük otthon a képsorozatot (a készülék nem rendelkezik saját kijelzővel, de Bluetooth kapcsolatán keresztül út közben összekapcsolható okostelefonnal). És hogy miért ideális a Kinizsi Százasra? Mert könnyű, és mert úgy készít a túra minden megörökítésre érdemes pillanatáról képet, hogy közben egy percet sem kell a fotózással bajlódnunk.
origo.hu
autographer.com

Kapcsolódó bejegyzések:
Trekking'n'style rovat: Emporio Armani túra óra
Trekking'n'style rovat: karabiner fülű bögre
Trekking'n'style rovat: hitelkártya méretű felszerelések túrázáshoz

Kinizsi Pál és a hipszter bajusz

Kevesen tudják, hogy Kinizsi Pál jelentősen megelőzte korát, hiszen több forrás alapján is egyértelmű, hogy ún. hipszter bajszot viselt (ami természetesen nem keverendő egy hasonló csengésű, de rossz emlékű bajuszviselettel). Többek között ez a felfedezés ihlette új Kinizsi Pál ábrázolásom, melyen Kinizsit némileg a modern korba ültetve és közelebb hozva a túrázáshoz egy fejlámpával és egy fényképezőgéppel láttam el. Ha úgy alakul, a kedves olvasók még találkozhatnak ezzel a Lego-minifigurákra is emlékeztető ábrázolással a későbbiekben, de erről a tervről, projektről nem árulok el többet egyelőre.

Kapcsolódó bejegyzés:
Kinizsi Pál élete

Könnyű hétvégi kirándulások

Megpróbálván levetkezni TTMR-fetisizmusomat és kiszabadulni a legalább 100 kilométeres teljesítménytúrák és más extrém gyaloglatok bűvköréből, ezen a hétvégén két könnyű, pár órás kirándulást tettem a hegyekben. Most nem keresgéltem képességeim határait, nem próbáltam legyőzni önmagam, s egyetlen árva TTMR pontot sem gyűjtöttem. Ehelyett inkább szép és kényelmes sétákat tettem, hiszen az embert próbáló hosszútávú túrák miatt már csaknem elfelejtettem, milyen is egy kisebb kirándulás, amikor nem kell sietni és szenvedni, nem kell küzdeni a kilométerekkel gyakran egy teljes napon és éjszakán át a sikeres teljesítés érdekében.

Szombaton Greg Kapitánnyal gyalogoltunk húsz kilométert a Tatabánya 20 teljesítménytúra némileg módosított útvonalán, az eredeti, felsőgallai rajt helyett Szárligetről indulva. Érintettük Csákányospusztát, a körtvélyespusztai erdei temetőt, Szarvas-kutat és Vitányvár alját, miközben eszembe jutottak azok a régi kirándulások, melyeket édesapámmal tettem a környéken még kamaszkoromban.

Vasárnap Kovalik Andrásnak, a Kinizsi Százas rendezőjének és egyik létrehozójának vezetésével gyalogoltam a Börzsönyben, néhány túratársammal együtt. A közös verőcei indulásról lemaradtam, mert vonatkésés miatt nem értem el a csatlakozást, így egyedül sétáltam fel a Borbély-hegyre, ahol a pihenőnél (ez látható a képen) megkaptam az első bélyegzőt az Encián Emlékek igazoló füzetembe, melyet még a Kinizsi Százas itiner borítótervéért kaptam ajándékba, több más kedves apróság mellett. Borbély-hegyen egy kis pihenő következett, amíg a többi bélyegzőgyűjtőt is megvártuk, majd legyalogoltunk Magyarkútra (ahonnan a BEAC Maxi is indult két hete), majd pedig a kék jelzés egy régi, már csaknem feledésbe merült és napjainkban már jelzetlen útvonalán sétáltunk át Katalinpusztára.

Katalinpusztáról még elgyalogoltunk Rockenbauer Pál kopjafájához. Régóta terveztem meglátogatni azt a helyet (a Rockenbauer 130 teljesítésem óta pedig még inkább), mert foglalkoztat Rockenbauer Pál élete és tragikus halála, melyről most is több adalékot, háttérinformációt tudtam meg.

Ember a gáton

Hétvégén teljesítettem életem első olyan túráját, melyen 0, azaz nulla méter volt a pozitív szintkülönbség, tehát emelkedő szinte egyáltalán nem volt. Az egész kirándulás tulajdonképpen egyetlen hosszúra nyúlt, nagyon enyhe, sőt elhanyagolható esésű lejtő volt, közel a vízszinteshez: a 72 kilométeres túra a Tisza melletti gátakon haladt végig folyásirányban, északról délre, Csongrádtól Szegedig. Eltévedni sem nagyon lehetett, hiszen csak a töltés tetején futó úton kellett maradni (mely néhol aszfaltozva is volt), kétszer pedig (Szentesnél és Algyőnél) hídon keresztezni a Tiszát, mert bár a rajt és a cél a folyó jobb oldalán volt, a táv döntő részét bal oldalon, a Tiszántúlon tettük meg.

A Mátra 115-tel a trófeáim között, ahol 124 kilométeren 6300 méter emelkedőt kellett leküzdeni, azt gondoltam, mi sem lehet egyszerűbb egy lényegében vízszintes, lapos kirándulásnál. Ez azonban nincs teljesen így: míg egy hegyvidéki túrán vegyesek a terepviszonyok, változatos az emelkedők, a lejtők szöge, meredeksége, itt éppen az a megterhelő, hogy szinte minden lépés egyforma, azonos a járásmód, az izmok, a talp terhelése. Pszichésen pedig a táj monotóniája, a hosszú, egyenes szakaszok végtelensége viselheti meg az arra érzékenyebbeket, de azért itt is fel lehet fedezni a szépséget: a gát mellett futó ártéri erdők, fasorok, tanyák barátságos látványát (a világ legdrágább fotója is egy hasonló, sőt még "szimplább" tájat ábrázol).

(Egyik Mátra 115 és Rockenbauer 130 túratársam, Lajos cimborám szerint - aki e síksági gyaloglatot figyelmembe ajánlotta - kicsit igazságtalan, hogy a vízszintes túrák eme nehézségét nem értékeli kellőképp a TTMR pontok számítási módszere, mert létezhet egyfajta "ideális túra", amiben azért van egy kis emelkedő és lejtő, s nem csak az ideálisnál emelkedősebb túrák nehezebbek, hanem az ennél laposabbak is. Például a Gerecse 50-ért a szintessége miatt 67,5 pont jár, az Ember a gátonért pedig 72, pedig nagyobb különbség lenne indokolt.) 

Olyan túrán sem voltam eddig, ahol bizonyos tereptárgyakon adott sűrűséggel pontos távolsági adatok szerepeltek volna, megkönnyítve ezzel a távolságok, a megtett és a még hátralévő út érzékelését, itt viszont így történt: az árvízvédelmi töltésen, az út mellett lévő póznák sora folyam- vagy inkább gátkilométer alapján, 100 méterenként számozva volt, azaz az egymástól 50 méterre elhelyezkedő oszlopok közül minden másodikra fel volt festve egy érték, ami alapján könnyen fel lehetett mérni az aktuális helyzetet.

Bár régi túráról van szó (idén került 25. alkalommal megrendezésre), az Ember a gáton nem tartozik a "tömegtúrák" közé, aminek több oka is lehet, egyrészt az, hogy távol esik a megszokott, ismertebb túracélpontoktól, másrészt pedig hogy a legtöbben (érthető módon persze) a túrázást alapvetően a magas- vagy középhegységekben, erdőkben képzelik el, nem pedig síkságon. A 72 kilométeres távon tán még húsz fő sem indult, de a többi résztávon (50 km, 40 km, 10km) sem volt tömeg. Ugyanakkor a túrának volt egy vízi és egy kerékpáros változata is, így összesen azért sok embert megmozgatott a rendezvény.

A túra abból a szempontból is kivételes volt, hogy most nem bakancs, hanem félcipő volt rajtam. A lassan tíz éve, egy elegáns hannoveri cipőboltban vett Lacoste Detroit utcai sneakeremben mentem, ami kezd elhasználódni, pont mint a szlömösödő Detroit, de azt biztosan nem gondolta volna, hogy egyszer Tisza melletti töltések aszfaltján és földútjain fog megtenni 72 kilométert, pláne egyhuzamban. Elég kényelmes darab, a kora divatja szerinti Nike Cortez szabással és kicsit vastagabb gumitalppal, ami szinte Hoka cipővé teszi. Az éjszakai hűvösebb időre felkészülve pedig - stílszerűen - a Tisza pulóveremet vittem.

Az első 25 kilométert két, a rajtban megismert túratárssal tettem meg (ott egyikük feladni kényszerült a kirándulást, mert megfájdult a térde), majd Mindszenttől egy három fős társasággal, egy lánnyal és két sráccal mentem tovább. Kellemesen elbeszélgettünk, sötétedés után a Gyatlov-túra tragédiájáról meséltem, és - bár nem szép dolog - előjött a "dicsekvős" énem is, és beszéltem a múlt heti BEAC Maxiról, vagy - miután szóba került a Kinizsi Százas - arról, hogy én terveztem az idei K100 túrafüzet borítóját. Túratársaimmal megosztottam a kutyák martalékává vált pótjelvény végül jóra forduló történetét is.

Szegedre, a célba vasárnap hajnali 4:40-re értem be, 15 óra 25 perc gyaloglás után (a szintidő 17 óra volt, szombat délután negyed kettőkor indultam). Ami a túranaptáramat és a TTMR pontok gyűjtését illeti, ezzel a túrával léptem át az 1500 pontot: 1546,5-nél tartok jelenleg.

Túrafelszerelés olcsón: Sanyi "garázsvására"

Megnyitottam online "garázsvásáromat", egy egyszerű weboldalt, ahol eladásra vagy cserére kínálom használt túrafelszereléseimet, többek között túra órát, fejlámpát, GPS-t, valamint saját készítésű, masszív, a Kinizsi Százas mellett több más hosszútávú túrán is jól bevált, övre fűzhető oldalzsákjaimat. Jó nézelődést!

Elindult a túra óra blog

Érdekelnek a karórák, több szempontból is: mint érdekes kütyük, mint esztétikai értékkel bíró ékszerek és mint hasznos túrafelszerelések. Ezért egy hónappal ezelőtt útjára indítottam egy új webnaplót, a túra óra blogot, mely elsősorban olyan órákkal foglalkozik, melyek bizonyos "túra funkciókkal" rendelkeznek, úgy mint iránytű, barométer (mely magasságmérőként és időjósként is szolgál), hőmérő és esetleg további hasznos funkciók (GPS, pulzusmérő).

A blogot azzal a céllal is indítottam, hogy vásárlás helyett inkább így, takarékosan és kreatívan éljem ki az órák iránti szenvedélyem, minél több hírt, fotót, érdekességet összegyűjtve ezekről a hasznos és szép szerkezetekről (néhány túra óra szerepelt már itt a Kinizsi Százas blogban is, a trekking'n'style rovatban).

Az új blogból kiderül többek között, hogy Barack Obamának is van túra órája, hogy van modulokból álló túra óra, hogy létezik Louis Vuitton iránytűs óra, hogy melyik a legdrágább és legkülönlegesebb Casio Pro Trek modell, vagy hogy egy egyszerű mutatós órával hogyan határozhatóak meg az égtájak.

(a képen egy Roamer Trekk Master túra óra látható)

Túrabeszámoló a BEAC Maxi 110-ről

Hétvégén teljesítettem a BEAC Maxi 110-et. Ez volt idén az ötödik legalább 100 kilométeres túrám, a Kinizsi Százas, a Mátra 115, a Rockenbauer 130 és a Palóc Expedíció 100 után. Ebben az esztendőben tehát kissé túlzásba estem: míg korábban (2007. és 2011. között) öt évre öt legalább 100 kilométeres kirándulásom jutott (a Kinizsi Százas), immár 10-re emelkedett, megduplázódott ezen extrém sétáim száma.

Az idei BEAC Maxi jubileumi volt, most rendezték meg 25. alkalommal. Viszont utoljára is: jövőre már Turista Kékszalag lesz a túra neve, és az útvonalban is lesznek módosítások (az idei túra alcíme 0. Turista Kékszalag volt, ezzel is utalva a közelgő változásra).

A BEAC Maxi azonban nem csak attól érdekes, hogy ez volt életem 10. sikeresen teljesített, legalább 100 kilométeres túrája, vagy hogy 25. alkalommal került megrendezésre, hanem különlegessége még, hogy a túrát egy közlekedési eszközzel való utazás szakítja meg, bontja egy 50 és egy 60 kilométeres szakaszra. Ez az utazás egy komppal történő átkelés a Dunán, Nagymaros és Visegrád között. Merthogy a BEAC Maxi a Duna-Tisza közében, a Börzsönyben kezdődik, majd a Dunántúlon a Visegrádi-hegységben, a Pilisben és a Budai hegységben folytatódik, így kanyarog 110 kilométeren keresztül Magyarkúttól Hűvösvölgyig.

A BEAC Maxi nehézsége - adatai alapján - valahol a Kinizsi Százas (100 km, 2775 méter emelkedő) és a Mátra 115 (124 km, 6300 méter emelkedő) közé esik a maga 110 kilométeres távjával és 4200 méteres pozitív szintkülönbségével.

A felszerelésemről: a túrára a nemrég beszerzett Garmont bakancsomban mentem; túrabot nélkül (legutóbb a Mátra 115-ön használtam túrabotot), ez a kirándulás is G-Venture volt, és persze most is velem volt az a tárgy, ami minden túrámra elkísér. Sajnos a GPS-em otthon hagytam, viszont az iránytűm - amire aztán szükség is lett - nálam volt.

A rajtba, Magyarkútra többek között András, Lestat és Áron cimborámmal utaztam (utóbbi ültette a TTMR pontok gyűjtésének bogarát a fülembe még a Pásztó 50 túrán), a nevezésnél pedig V_Gyurival is találkoztam. Mivel Áron jóval gyorsabb tempóban indult, Gyurival együtt haladva, beszélgetve tettem meg a túra nagyjából első negyedét, harmadát. Harmadik túratársaként csatlakozott hozzánk egy 20 év körüli srác is (Dániel, ha jól emlékszem a nevére), aki előtte csupán egy 40 kilométeres teljesítménytúrán volt, és következő lépcsőfokként belevágott a BEAC Maxiba. Gyuri végül gyorsabb tempót választott, de Dániellel csaknem végig együtt haladtunk (100 kilométerig biztosan eljutott, és tán a célba is - ha olvassa véletlenül ezt a beszámolót, ezúton is gratulálok neki).

Ez a túra amiatt is érdekes volt, hogy többször is eltévedtem (eltévedtünk): először a törökmezei turistaház után nem sokkal, ahogy egy tábla "lódarázs veszélyre" figyelmeztetett, és kerülőutat javasolt. Mint utólag kiderült, a kerülőút egy közvetlenül mellette, párhuzamosan futó szekérút volt, de Dániellel néhány kék festést, nyilat félreértelmezve másfelé indultunk, és így csaknem egy órát elvesztegettünk (utána még egy harmadik túratárs is érkezett, aki pedig egy egyre elvadultabb, tövisesebb úton próbált átvágni a helyes út felé, mi végül nem követtük).

Az óránként közlekedő kompok közül így végül csak az utolsót, az este 8 órásat értük el (a 7 órásat körülbelül negyed órával késtük le, ha nagyon rohantunk volna, lehet hogy elérjük, de inkább a biztonságosabb leereszkedést választottuk Hegyes-tetőről). A kompra egy pótkocsis faszállító teherautó is ráállt, ami persze nem a jelzője alternatív tagolásának megfelelő hatást gyakorolta rám, hanem inkább a Végső állomás c. thriller jutott eszembe, és pár pillanatra elképzeltem, ahogy megbillen a komp, megindulnak a rönkök... de aztán gond nélkül kikötöttünk a túlsó parton a diszkóhajó mellett, ahol a Zene nélkül mit érek én? szólt.

Aztán jóval később, az éjszaka közepén, Lajosforrás előtt is volt egy komolyabb eltévedésünk, teljesen elvesztettük a jelzést. Végül térkép és iránytű segítségével megállapítottuk, hogy feltehetően kelet felé kell tartanunk, és hamarosan fel is fedeztem a jelzés nélküli szekérutunkra csatlakozó sárga jelzést, amit kerestünk. Azt is egész jól sikerült megjósolnom, hogy nagyjából mikor érünk majd Lajosforráshoz - tehát ha kisebb-nagyobb eltévedések árán is, de lassan kezdek belejönni a tájékozódásba.

Az eltévedésekkor komolyan veszélyben éreztem a túra sikeres teljesítését - a visszatalálások viszont nagy sikerélményt jelentettek, szinte Bear Gryllsnek vagy Aron Ralstonnak éreztem magam, így ez a flow élmény bőségesen kárpótolta a jelzésvesztés bosszúságát. Tájékozódni, megtalálni a helyes utat olyan maszkulin dolog, szinte mint egy nő szívének meghódítása, lábainak megremegtetése.

Kevély-nyeregtől Bubuékkal ereszkedtem le Hűvösvölgybe (őt eddig csak látásból ismertem, illetve hallottam is róla, de nem kapcsoltam össze e két információt), egészen a célig. Csaknem teljesen kihasználva a 27 órás szintidőt, nagyjából 26 és háromnegyed óra alatt értem a célba, ahol megkaptam a kitűzőt, az oklevelet és még egy jelvényt is, melybe a Dunakanyar van gravírozva. Kemény túra volt, az utolsó kilométereken már összeszorított fogakkal próbáltam legyőzni magam és a lépésről lépésre csökkenő távolságot a célig.

Ellentmondásnak tűnik, hogy bár alapvetően kényelemszerető vagyok, mégis időről időre vállalom egy hosszútávú túra nehézségeit és fájdalmait, mert a szépsége mellett egyfajta befektetésnek, egy későbbi jóért hozott áldozatnak tekintem (no meg a blogom is egyre inkább motivál: sokkal jobb sikeres teljesítésről beszámolni, építeni a magamról kialakított képet, mint kudarcról magyarázkodni). Itthon aztán a kádban majd az ágyban pihenve gondoltam vissza a túra megpróbáltatására; a kimerültségtől már-már kéjesen rázott a hideg, ahogy gyermekkoromban dédnagymamámnál, míg az ágynemű át nem vette testem melegét, és egyre komfortosabbá váló mikrokörnyezetemben jólesően gondoltam a világűrre, távoli bolygókra, ahol feltehetően barátságtalan, sőt halálos körülmények uralkodnak, én pedig olyan szerencsés vagyok, hogy itt feküdhetek tökéletes kényelemben a friss illatú ágyban.

Idén már - terveim szerint - nem lesz 100 kilométernél hosszabb túrám, a puszta számok alapján, no meg pszichésen is a legnehezebb a 99 kilométeres Iszinik 100 lesz majd november közepén (részben a tavalyi Iszinik 100 kudarca majd pedig az azt követő próbálkozások vezettek az idei esztendő "túramániájához"). A BEAC Maxin 172 TTMR pontot gyűjtöttem, így már 1474,5 pontom van.

Utazás a pót-pótjelvényért

Mint a blog olvasói előtt ismert, az eredeti Rockenbauer 130 jelvényemet elhagytam. A túra rendezőitől kaptam egy pótjelvényt, ami postán érkezett, azonban - erre mondják, hogy ha nem velem történik, el sem hiszem - a postaládába bedobott levelet megkaparintották a kutyák, s a pótjelvényt megették vagy elásták valahol a kertben. Keresgéltem, de hiába. A Kanizsa Természetbarát Sportegyesület nagylelkű volt, és egy harmadik, azaz pót-pótjelvényt is kaptam, melyért személyesen utaztam el Nagykanizsára, biztos ami biztos.

Hosszú volt az út, a Balaton déli partján vonatozva felidéződtek régi nyaralások, Balaton-átúszások, baráti vagy épp szerelmes beszélgetések a tóparton, siófoki éjszakák; másrészt az augusztus eleji túra is eszembe jutott, melynek különösen kalandos sorsú relikviájáért utaztam. No meg az is járt a fejemben, hogy vajon mit gondolhatnak a Kanizsa Természetbarát Sportegyesületnél: elhitték-e ezt az eléggé kitaláltnak ható történetet, vagy esetleg arra gyanakodnak, hogy valójában megvannak a jelvények, csak valamilyen fura mániától vezérelve egyre valószínűtlenebb indokokkal kérek újabb és újabb darabokat; netán elosztogatom, és kíváncsian várják a következő történetemet a pót-pótjelvény eltűnéséről, hogy kaphassak egy pót-pót-pótjelvényt is.

Strausz Ferenccel, a KTE elnökével a Halis István Városi Könyvtárban találkoztam. Fél órát várnom kellett rá (nem beszéltünk meg pontos időpontot, és elmellőztük egymást), így várakozás közben autós-, lakberendezési- és fotós magazinokat nézegettem az olvasóteremben. Bár nem értek az autókhoz, és különösebben a lakberendezéshez sem, esztétikailag érdekelnek ezek a témák (főleg könnyen fogyaszthatóan, színes, nyomdaillatú magazinokban feldolgozva), a járművek formavilágukkal és dinamikájukkal, a lakásbelsők pedig harmóniájukkal, színkompozícióikkal valahogy ihletet adnak, gondolatokat ébresztenek.

A rövid várakozás után átvettem a KTE elnökétől az apró, sötétzöld jelvényt, és kicsit beszélgettünk is. Szóba került, hogy a Halis István könyvtárat eleve bibliotékának építették, ami általában ritka dolog, és rákérdeztem a Rockenbauer 130 jelvények színeire is, azaz hogy hogyan következnek egymás után, a teljesítések számától függően. Elmondta, hogy az őszi levelek színvilágát, "sárgulását" próbálták visszaadni a jelvények színeivel, ezért világoszöld a második, amit az ősz további színei (sárga, barna) követnek, viszont néhány árnyalat után, ahogy lassan elfogytak ezek az őszi színek, továbbiakat rögtönöztek, melyek már nem kötődnek a lombhulláshoz.

Hazafelé utazva többször is belenéztem a táskámba, hogy nem szökött-e meg a jelvény. El-elbóbiskoltam közben, egyszer épp Lepsénynél ébredtem fel, rá is néztem a jelvényre: "Lepsénynél még megvan", nyugtáztam magamban.

Itthon aztán gondosan eltettem, és most már nagyon vigyázok rá. Meg is nézem: megvan.

Trekking'n'style rovat: nyakba akasztható designer iránytű

Nyakba akasztható, minimalista iránytű, fából készült foglalatban. Joey Roth amerikai formatervező munkája. A linkre kattintva további képek mellett néhány videó is megtekinthető a 75 dolláros szerkezetről.
joeyroth.com

Kapcsolódó bejegyzések:
Trekking'n'style rovat: fülbevaló iránytűvel
Trekking'n'style rovat: karabiner fülű bögre
Trekking'n'style rovat: Bear Grylls csuklópántja

Forrástúra a Börzsönyben

A múlt heti Palóc Expedíció 100 után terveimnek megfelelően ezen a szombaton a Forrástúrán voltam a Börzsönyben. A 42 kilométeres, 1180 méter szintkülönbséggel bíró teljesítménytúrán 58,5 TTMR pontot szereztem, ezzel már 1302,5 pontom van, ha jól számolom.

A túrára a napokban vásárolt Garmont bakancsomban mentem, ami elég kényelmesnek bizonyult. Kemény talpának köszönhetően alig éreztem a köveket, göröngyöket. Az eső többször is eleredt, ami frissítően hatott, viszont egy nedves ágra lépre volt egy nagy esésem is.

A Betyár forrásnál Lajos volt a pontőr, aki a Mátra 115-ön és Rockenbauer 130-on is túratársam volt, ez kellemes meglepetés volt (említette korábban, hogy pontőr lesz ezen a túrán, de ez kiment a fejemből). Érdeklődött hogy megtaláltam-e már a Rockenbauer jelvényt (mondtam, hogy még nem), váltottunk pár szót, aztán kissé udvariatlanul hamar elbúcsúztam tőle és családjától, mert siettem, hogy a túra befejeztével elérjem Drégelypalánkon a 14:52-ös vonatot.

A célban megkaptam a Forrástúra-sorozat gyönyörű jelvényét, és a vonatot is kényelmesen elértem: 14:25 körül értem a célba, így 7 óra 20 percet gyalogoltam (7:05-kor indultam), ami 5,7-es átlagot jelent, és magamhoz képest elég jónak számít.

(Hazafelé a vonaton egy sráccal utaztam, aki mesélt a júniusi alpesi kalandjuk izgalmairól, ami via ferrata túrának indult, de aztán eltévedés és vészhelyzet lett belőle, szerencsére tragédia nélkül.)

Költözés

Izgalmas dolog a költözés. Az ember dobozokba rakja a holmijait, tárgyait, köztük sok olyat is, amiről szinte megfeledkezett, hónapok vagy akár évek óta nem került elő a hétköznapokban. És csaknem minden tárgy valamilyen emléket idéz fel, megfakult barátságokat, régmúlt szerelmeket, nyaralásokat, utazásokat, kirándulásokat.

Egy költözés tehát már önmagában is érdekes dolog (bár én lassan hozzászokom, hiszen az átlagnál jóval többször váltottam lakóhelyet már gyermekkoromtól kezdve), de a mostanit két tényező még érdekesebbé teszi, ugyanis számomra ismerős falak közé költöztem, abba a lakásba, ahol régen a nagyszüleim is laktak; másrészt pedig egy volt barátnőmmel évekig egy csaknem azonos elrendezésű, alaprajzú lakásban éltem, egy másik városban.

Tatabányára költöztem, az egyik legnépszerűbb hazai teljesítménytúra, a Gerecse 50 otthonába, ráadásul ez a város a Kinizsi Százas tatai céljához, valamint az Iszinik 100 szárligeti rajtjához is közel esik, így ebből a szempontból igazán a központban van.

Most egyébként annál az asztalnál ülök, ahol nagymamám régen ruhákat varrt. Barbie ruhákat és Ken ruhákat varrt, ugyanis ez volt a hobbija, és ezzel egészített ki a nyugdíját. Még Barbie kalapokat is horgolt, meg apró franciaágyakat is készített mindenféle romantikus színben, hozzá illő ágyneműszettel. Részben tőle örökölhettem a kreativitásom, alkotási vágyam.

Leginkább a fürdőszobában fogad ismerős, múltidéző illat: mintha ugyanaz a habfürdőillat áradna a falakból, csempékből, mint gyermekkoromban. Ha pedig a szoba ajtajából elnézek a másik szoba felé, amelyik nagyapám szobája volt, az az érzésem támad, mintha még mindig ott lenne, tévét nézne - bár eléggé megijednék, ha a sötét szobából kilépve valóban megjelenne a folyosón.

Egy költözés jó alkalom egyfajta újrakezdésre, dolgaink rendezésére. Sokszor megfogadja az ember, hogy "na, majd mától", rosszabb esetben "na, majd holnaptól", de egy költözés elég éles váltás ahhoz, hogy mintegy kapaszkodóként segítsen ezekben a változásokban, elhatározásokban. Most mindjárt nyomok is néhány fekvőtámaszt, mert jó ideje elhanyagoltam... (csak 20 sikerült, mert a jobb tricepszem valamitől megerőltethettem a cipekedésben, pakolásban).