Úgy történt, hogy Danival, a "mezítláb túrázó sráccal", akivel a múltkor a Turul és a Szelim-barlang környékén kirándultunk mezítláb, tegnap Szárligetre utaztunk, hogy onnan felmásszunk a Zuppára, 3-4 kilométert gyalogolva mezítláb (a község utcáin még rajtunk volt a cipő, már csak amiatt is, hogy aszfalton nem olyan jó cipő nélkül gyalogolni).
Nem mondom, hogy nem szúrták a talpam itt-ott a kavicsok és az aljnövényzet, de magamban azt gondoltam: "Mégiscsak egy kereszthez mászunk fel, Krisztus szenvedésének és megváltóságának jelképéhez, én meg itt azon nyavalygok magamban, hogy egy kicsit bántja a talpam a talaj? Na nemá!" A Zuppa amúgy is fontos nekem: egyik kedves "gyermekem", az Iszkiri teljesítménytúra is a csúcs alatt halad, ráadásul még az emblémájában is szerepel és már Legóból is megépítettem. Emellett többször is jártam már a tetején, ha jól emlékszem, édesapámmal is, valamint unokatesómékkal és Áron barátommal is. Szóval olyasmi nekem, mint Mekka a muzulmánoknak, Jeruzsálem a zsidóknak, Róma a keresztényeknek vagy mint Kentucky a csirkéknek, ahogy Ali G mondta.
A kilátás nagyszerű volt a szomszédos Vértesre. A magasból olyan volt a vonatokat nézni, mintha valami óriási terepasztal terült volna el a szemünk előtt, ráadásul az "arany óra" különös fényében. Beszélgettünk a politikáról, az angol nyelvről, vagy arról a csapatról, akik a Kilimandzsáróra másztak fel mezítláb, és közben elkortyolgattunk néhány belga sört, például egy háromszorosan komlózott La Trappe Tripelt, egy Corsendokot meg egy Lindemans barackos sört, ami nem olyan mint a nálunk ismert radlerek, hanem már a serfőzés és a természetes, a tengeri levegőnek köszönhető spontán erjedés közben van benne barack, de ehhez nem értek annyira, csak Dani mesélte. Megkínált indonéz szegfűszeges Djarum cigarettával is (amúgy nem dohányzom, csak nagyon különleges alkalmakkor, és a Zuppa mezítlábas meghódítását ilyen különleges alkalomnak nyilvánítottam), egészen egyedi és finom íze volt, és érdekesen sercegett, pattogott benne a szegfűszeg.
Gondolkodtam, hogy lefelé felhúzzam-e a cipőmet, de arra jutottam, hogy ha már mezítláb mentem fel, mezítláb is kell lejönnöm. Mert a hegyre nem csak felmenni kell tudni, hanem lejönni is, ahogy a hegymászók tartják, és sokszor az még nagyobb kihívás, épségben lejönni. Nos, ez is sikerült, és visszafelé is megúsztam a sérüléseket, egyetlen seb, horzsolás vagy vágás sem lett a talpamon.
Szóval egész jó ez a minimalista, mezítlábas túrázás, ugyanakkor közben elindultam a "maximális lábbelik" vonalán is: ma vettem egy Hoka cipőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése