A rossz hír az, hogy a csaknem 160 kilométer legyőzése nem sikerült. Lassú és gyenge voltam ehhez a távhoz (158,4 km) és ehhez a szinthez (6495 méter), legalábbis a 42 órás szintidőn belül mindenképp. Pedig gyalogoltam én már kétszáz kilométert tavaly (Turul 200, valamint Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istivel) és tavaly előtt (Kinizsi Dupla egyedül), de idén úgy látszik, a Rockenbauer 130 legyőzése maradt a leghosszabb teljesített túrám. Sebaj, azért ez is eredményes év volt a kilencedik Kinizsimmel és a negyedik Rockenbauerrel, a Kazinczy 200 és most a Vadrózsa 160 feladása pedig komoly tanulság, lehet belőle építkezni, és jövőre revansot venni.
Itt is hasonló tanulságokat kellett leszűrnöm, mint a Kazinczy 200-on: erősödnöm és gyorsulnom kell. A Kinizsi Százas vagy egy hosszabb, de kevésbé szintes vagy bővebb szintidejű túra megy még rutinból, lelkesedésből, valahol a "sejtjeimben van" hogy végig tudok menni, de a Kazinczy 200 vagy a Vadrózsa 160 már nem ez a túrakategória, legalábbis nekem. Ide már több tudatosság és komolyan vett felkészülés, edzés kell.
Visszakanyarodva még a cipőhöz, tényleg nem azon múlott. Bár erősebb lejtőkön, amikor még nem húztam meg elég szorosra a cipőfűzőjét, kellemetlenül előrecsúszott a lábam és nyomta a lábujjaim, a cipőfűzőt jobban meghúzva ezen tudtam javítani. Viszont nagyon jól tapad a cipő, azokon a lejtőkön (például a Kékesről leereszkedve a sárga sávon és sárga négyzeten), ahol mások túrabottal is nehezen, csúszkálva ereszkedtek, én túrabot nélkül, kezemben a fejlámpával (általában kézben hordom, úgy jobban látok vele) is stabilabban tudtam leereszkedni. Amire vigyázni kell, hogy a vastag talp ellenére az orra vékony, így a kövekbe rúgást minél inkább kerülni kell, illetve hogy ha a tapadós sár ráragad a talpára, akkor még magasabb és furcsább viselet. De szerencsére ilyen tapadós sár csak a táv elején volt, később nem annyira volt jellemző (volt ugyan sár, de nem az a talpra tapadós fajta). Ja igen, és beázik, viszont gyorsan is szárad, és ez még mindig jobb, mint azok a cipők, amik nem áznak be ugyan, de belefülled az ember lába.
A következő nagy próbatétel és "cipőteszt" az Iszinik 100 lesz, és most, hogy a Vadrózsába beletört a bicskám, igyekszem majd ott minél többet kihozni magamból, és immár valóban rendesen készülni a túrára pl. futásokkal, lépcsőzésekkel, vagy rövidebb, de szintes ill. minél gyorsabban teljesített túrákkal. És akkor talán a tavalyi "rekordomat" is sikerül megdöntenem az Isziniken, ami némiképp kárpótolna az idei túrakudarcokért.
Ami a túrát illeti, két túratásammal, cimborámmal, Andrással és Rajmunddal indultunk, azaz az idei Rockenbaueren már bevált csapattal. András mesélte, hogy a kislányának angolul is tanítanak mondókákat, például a Choo-choo traint, így aztán ezt többször is emlegettük a túra előtt és a túra folyamán. "Zakatol a choo-choo train", mondtuk, ráadásul ahogy Rajmund túranadrágjának szára susogott, olyan volt, mintha tényleg egy kis gőzös zakatolna. És ment a choo-choo train hegyre fel és hegyről le, rendületlenül. De aztán egyre nehezebben tartotta a menetrendet (azaz egyre inkább a szintidő szélén táncoltunk), és végül ki is siklott.
A túra előtti éjjel Gyöngyösön, egy aránylag olcsó, de mégis kellemes szálláson, a belvárosban pihentünk meg. A közeli, romkocsmaszerű hamburgerezőben ill. romkocsmában, ahol hamburgereket is árulnak vacsoráztunk, stílszerűen Mátra burgert választottam. Elég nagy volt, óriási hússal és finom fűszerezéssel, ajánlani tudom.
Reggel aztán átmentünk a rajtba, Rózsaszentmártonba. Megkaptuk az itinerünket, ellenőzőlapunkat és a chipes karszalagot, és 6:45-kor elindultunk, tömegrajttal. A rajt is hangulatos volt, sok ismerős arc, és ugye a Rockenbauer óta nem túráztam, így jó volt újra ebben a közösségben lenni és a hosszútávú túrázás, vagy egyáltalán a természetjárás életérzésében lubickolni.
Az első 15 kilométeren még 5 km/óra feletti sebességet tartottunk, és ugyan az utolsók között voltunk, de azért úgy tűnt, hogy magunkhoz meg a szintidőhöz képest jó tempót megyünk. Mátraszentimrére, nagyjából a maratoni távhoz (41,9 km, addig 1857 méter emelkedőt leküzdve) viszont már 9 és fél óra alatt jutottam valamivel lemaradva Andráséktól, azaz az átlagsebességem 4,4 km/órára esett, igaz, még mindig kényelmesen a szintidőn belül voltam. Kékestetőre (62,3 km, és 2715 méter, tehát csaknem Kinizsi százasnyi szintkülönbség addig) este háromnegyed 10-re értem (azaz 15 óra gyaloglással, 4,2-es átlagsebességgel; Andrásék gyorsabban felértek, negyed órát vártak rám). Azonban itt sem tűnt még lehetetlennek a teljesítés, mert azt számolgattam, hogy a hátralévő 96,1 kilométerre van még 27 óránk (miközben a Kinizsin ugye 100 kilométerre van 24 óra, de az egyrészt könnyebb és kevésbé szintes terep, másrészt itt már megtett az ember bő 60 km-t). Viszont a Kékesen még pihentünk is kicsit, illetve András úgy döntött, hogy a térdfájása miatt itt feladja a túrát, nem jön tovább.
Mi Rajmunddal továbbmentünk, abban a tudatban, hogy azért van még időnk, ráadásul ha bármi gond lenne, akkor így, hogy András kiszállt és hamarosan visszajut a szállásra, értünk tud jönni autóval. Tehát nekiindultunk az éjszakának és leereszkedtünk a meglehetősen erősen lejtő, köves-saras sárga sáv és sárga négyzet jelzésen (ahogy említettem, ezen egész ügyesen tapadt a cipőm, gond nélkül lesétáltam). De az aránylag lassú ereszkedéssel, meg-megpihenésekkel sok időt vesztettünk, Rózsaszállásra, 70,2 km-hez már csaknem hajnali fél 1-re értünk (pár perccel a hivatalos pontzárás után), tizenhét és háromnegyed óra gyaloglással, immár négyes átlag alá süllyedt sebességgel. Ráadásul ott is pihentünk legalább 20 percet, és a seprők, Áron és Gabriella is utolértek minket. Innen azért még továbbindultunk, de rövidesen, pár száz méter megtétele után számolgatni kezdtünk: csaknem 90 kilométerre van még 24 óránk, illetve már annyi sem, és a nyakunkon vannak a seprők is. Úgy, hogy az emelkedőkön már megmukorodva totyogunk felfelé, márpedig innen még azért lenne emelkedő bőven, 3694 méter, negyedével több mint ami a K-100-on száz kilométerre esik. Így aztán rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy ez most nekünk szintidőn belül nem menne, és visszasétáltunk az ellenőrzőpontra. Ott még beszélgettünk Áronnal és a többiekkel, szomorkásan elnézegettük a tábortüzet, aztán egy ismerős pontőrrel (aki a Kazinczyn is pontőr volt) elindultunk a legcélszerűbb úton fel a Kékestetőre a sárga kereszt, kék kereszt és kék sáv jelzéseken, úgy 400 méter emelkedőt és kb. 4 kilométer távot leküzdve, immár "játékon kívül", ugyanis az volt a legközelebbi pont, ahová András értünk tudott jönni autóval.
Hát, így történt. Egyébként nagyon jó túra volt, gondos szervezéssel, szép tájakkal, de ezúttal csak az 50-km-es résztáv oklevelét és kitűzőjét kaptunk meg, a 160-as még várat magára. De az Iszinik 100-ra való edzésnek, cipőtesztelésnek, élménydús kalandnak és egy olyan pofonnak, ami ráébreszt arra hogy ide bizony alaposabban fel kell készülni, kiváló volt. Jellemző az is, hogy feladásunkkor ugyan még fogadkoztunk, hogy ilyesmire többet nem vállalkozunk, megállapítottuk, hogy az ilyen kemény túráknak nincs is értelmük, mert mi értelme órákon át, vagy akár a túra nagy részén a komfortzónánkon kívül lenni és feszegetni a határainkat, azonban délután a hazafelé úton már a jövő évi indulást tervezgettük.
Kapcsolódó bejegyzések:
Márkatörténet rovat: Hoka One One
Feladott túráim
Beszámoló a negyedik Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130-amról
2014-es Iszinik 100: életem első 20 órán belüli 100-as túrája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése