Egy ilyen kudarc után rendszerint tartok egy alapos számvetést, újraértékelek magamban dolgokat. Mondják is, hogy a kudarcok tanulságosabbak a sikereknél. Elmerengtem, hogy mennyire fontos, milyen szerepet tölt be az életemben a természetjárás, és könnyen lehet, hogy most egy időre elfordulok a komolyabb túráktól, melyek közül csak az évenkénti Kinizsi Százas teljesítést és még néhány másikat tartok meg. Körülbelül egy éve az Iszinik 100 kudarcok erőt adtak rendkívül aktív, aranyjelvényt érő 2012-es túraévemhez, most viszont - szinte ellenkezőleg - úgy érzem, úgy értékelem, hogy ez figyelmeztetés volt: szép dolog a túrázás, de nem kell túlzásba esni, és vannak még más fontos dolgok is. Igaz, 2013-ra már eddig is kevesebb túrát terveztem.
Nézzük az elkövetett hibákat: nem aludtam túl sokat a túra előtt, és kissé másnapos is voltam. Így nem szabad komoly túrára indulni. Másrészt a hótól, latyaktól beázott a bakancsom, hiába fújtam be vízhatlanító spray-vel. Volt ugyan néhány pár cserezoknim meg még egy tartalék cipőm is, de ez így is kevésnek bizonyult (pedig a túra körözős, bő hét kilométerenként a galyatetői "bázisra" visszatérő jellege lehetővé tette az egyszerű "öndepózást", hagyományos túrán rosszabb lett volna a helyzet). S bár korábban többször is úgy gondoltam a túrára, mint élet-halál kérdésére, a Mátra 115-tel beállított emelkedő-rekordom megdöntésének lehetőségére, és mindenképpen teljesíteni akartam, ott és akkor már nem hajtott eléggé ez a tűz. Lassan befészkelte a fejembe magát az a gondolat, hogy "ha sikerül sikerül, ha nem nem". Fizikailag talán még bírtam volna, de lelkileg hamar ledarált a túra, nem voltam hozzá elég erős, elég kitartó, elég motivált. Egy kör önmagában nem is tűnt olyan vészesnek, még a legkomolyabb, Galyavárra vezető emelkedő sem, de a sok kis hét kilométeres kör (mely annyi, mint egy kör a tatai Öreg-tó körül, vagy másfél kör a Margitszigeten) hasonló hatást keltett, mint az a kínzási módszer, amikor a fejre csepegtetett apró vízcseppek egy idő után elviselhetetlenül erős ütésnek tűnnek. Már a második kör után gondolkodtam a kiszálláson, de aztán tovább folytattam, viszont a szintidőn belüli teljesítéshez szükséges 2 óra / kör időnél alig haladtam gyorsabban. Egyébként érdekes volt ez a körözés, hiszen újra és újra végigjárva egyre ismerősebbek lettek a kanyarok, lejtők, emelkedők, fokozatosan bevésődött az útvonal a fejembe és a letaposott hóba is. A negyedik kör után azonban, miután megettem a gulyásomat és hosszasan, kissé szomorúan néztem az itineremben a pecséteket, feladtam a túrát. Vagy némi eufemizmussal: átneveztem a minimaratonra, mivel a résztávok közül azt teljesítettem.
Ha a jó oldalát nézem, voltam egy szép túrán, edzettem egy jót, négyszer megmásztam a Galyavárat, találkoztam kedves ismerősökkel (Áronnal, akivel együtt indultam a túrára és együtt is indultunk haza, s aki hat kört tett meg azalatt, amíg én négyet; valamint V_Gyurival, aki mint kiderült, szintén tovább kitartott mint én, és nyolc kört tett meg összesen; valamint azzal a sráccal, aki csaknem pont egy éve, a feladott Börzsöny éjszakai teljesítménytúra után volt utastársunk hazafelé jövet és most megjegyezte, hogy tetszett neki a "pattanásos srácos bejegyzés"), s éppen kellemes téli séta volt, tehát nem lett izomlázam, fájdalmam.
De ha úgy nézem, nagyot csalódtam magamban. Nem tudtam, nem mertem kilépni a komfortzónámból, nem tudtam legyőzni magamat és a távolságot. Másnap egy konyhaasztal készítésébe fojtottam a bánatomat.
Kapcsolódó bejegyzés:
Vesztesekre is szükség van
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése