Ahogy a bejegyzés címéből is sejthető, a túra "nem veszett kárba" teljesen. A Piros 85 rendezői megadták az 50 kilométeres táv céljában az átnevezés lehetőségét, így ha a 85-ös táv festett jelvényét és bőségesebb TTMR pontjait nem is sikerült megszereznem, az 50-es résztáv kitűzőjével és pontjaival gazdagabb lehettem. Ez volt az első olyan túrám egyébként (hacsak kamaszkoromban nem volt valamikor hasonló), amin ilyen átnevezésre, lejjebb nevezésre kényszerültem.
A gondot nem az erőnlétem okozta, kis túlzással szinte végig a komfortzónámban voltam, nem fáradtam el, és csak elhanyagolható apróbb kényelmetlenségeim voltak olykor. Az új bakancsom (mióta egy-két túrával ezelőtt kitapasztaltam, hogy dupla zoknival érdemes hordani, és úgy tökéletesen illeszkedik a lábamra) még az 50. kilométer táján sem bántott, tört sehol.
Két tényező jelentett most problémát: elsősorban a köd, mely jóformán egész nap rontotta a látási viszonyokat, estére azonban olyan sűrű lett, hogy még jó fejlámpával is csupán pár méterre lehetett előre látni, az ösvények íveit csak sejteni lehetett, és úgy kellett "vadászni" a jelzésekre, szalagokra valamint a terepfutók számára elhelyezett felfestésekre; másodsorban pedig a túratársaimmal való együtt maradás kényszere. Öcsémmel és druszájával, Lacival indultam ugyanis útnak (sőt, először egy harmadik László is volt a társaságunkban, Laci bácsi, aki viszont még az elején, az első 5-10 kilométer után lehagyott minket; remélem én is ilyen fitt nagypapa leszek majd), és így nem tudtam a saját tempómban haladni.
A társaság ugyan nagyon jó volt, szeretek öcsémmel kirándulni és Laci nevű cimborájával is sokat beszélgettünk (kiderült róla, hogy blogom egy visszatérő olvasója, és már azelőtt is ismerte és olvasta ezt a webnaplót, hogy öcsémmel összehaverkodott volna, így személyében megismerhettem egy "ismeretlen olvasómat"), ugyanakkor öcsém a komolyabb emelkedőkkel nehezen (legalábbis nálam valamivel nehezebben) birkózik még meg, és gyakran előfordul, hogy én haladnék tovább, ő viszont néhány perc pihenőt kér, a másik Lacinak, frissen megismert törzsolvasómnak pedig a túracipője törte fel a lábát, és őt sem akartuk magára hagyni.
A végére annyira kiszaladtunk az időből, hogy az 50-es táv 13 órás szintidején is éppen csak belül voltunk, amikor kiszálltunk a résztáv céljában, a Pilisvörösvár melletti Kopár Csárdánál. Ha 9 perccel később érünk oda, már nem kaptuk volna meg a kitűzőt és az oklevelet, mert állítólag ezen túrán is komolyan veszik a szintidőt, akárcsak a Kinizsi Százason (szerencsére az átnevezés lehetőségét rugalmasabban kezelik, ugyanakkor a Kinizsi Százas álláspontja is érthető). "Olvasó Laci" a feltört sarka ellenére abból a szempontból szerencsésebb helyzetben volt mint mi öcsémmel, hogy ő eleve az 50-es távra nevezett, így a tervei szerint teljesítette a Piros túrát. Én szívesen mentem volna tovább, de öcsém inkább lebeszélt, és valóban lehet, hogy nem lett volna okos dolog egyedül folytatni az utat az éjszakában, a sűrű ködben. Ha bátrabb, kitartóbb és elszántabb vagyok, tovább megyek - az Iszinik 100-on már nem szabad ezt a hibát elkövetnem.
A hosszas magyarázkodás, a felelősség időjárásra és túratársaimra hárítása után azért essen szó magáról a Piros 85-ről, vagyis Piros 50-ről is, mely több szempontból is különleges és szép túra. Egyrészt végig egy jelzésen, a piros sávon halad (akárcsak a Sárga 70 a sárgán), másrészt pedig a túra elején egy 5 km-es szakasz (az ürömi műút előtti résztől a Kevély-nyeregig) megegyezik a Kinizsi Százas egy darabkájával, így sok K100 emléket felidézett. Az ellátás is jó volt, a hátizsákomban lévő készletek szinte csak biztonsági célt szolgáltak: több ellenőrzőpontban kaptunk csokoládét, aszalt gyümölcsöt, banánt, kekszet, zsíros kenyeret, teát, szörpöt.
A túrán több ismerőst is üdvözölhettem: találkoztunk Sistergővel, akinek Dömös előtt egy rövid, ereszkedő, patak keresztező szakaszon tartani is tudtuk a tempóját; Dömösön Beával, akivel a Szomor 56-on sétáltunk be együtt a célba; Dobogókőn pedig Ádámmal, aki még a Pásztó 50-en volt túratársam, és több más túra mellett a Mátra 115 céljában is összefutottunk.
Dobogókőn kicsit benéztem az Eötvös Loránd menedékházba, a Turistamúzeumba is (bár siettünk, így illetlenül kevés töltöttem a vitrinek megtekintésével, de igyekszem majd ezt pótolni), ahol láttam néhány, az 1920-as évekből származó bakancsot is, még a Vibram talpak előtti időkből. Dobogókő környékén volt egy kis eső is, bár inkább csak szemerkélt, és hamar alábbhagyott. Ha nem lett volna az esti sűrű köd, az időjárás is tökéletes lett volna.
Kényszerű célunkban (miután megkaptuk az emléktárgyakat, és öcsém beszélt az egyik főrendezővel, akinek be is mutatkozott, hogy ő a Traktoros, és felidézték a régi emlékeket) ettünk egy kis gulyást, majd a késő esti közlekedés bonyodalmainak kiszolgáltatva (és végül szerencsésen megérkezve) haza indultunk.
A TTMR pontjaim száma a Piros 50 teljesítésével 1932-re nőtt, így (ahogy korábban is terveztem) a két hét múlva esedékes Iszinik 100-zal fogom elérni, meghaladni a 2000 TTMR pontot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése