Beszámoló az Iszinik 100-ról, avagy a mumus legyőzése

Azért csodálatos, milyen gyorsan, könnyen regenerálódik az emberi szervezet. Pár órával ezelőtt még elgyötörten, az ilyenkor szokásos derek vinyardos járással vonszoltam haza a testem a vasútállomásról, most pedig már úgy mozgok, mintha nem gyalogoltam volna száz kilométert erdőn-mezőn, a Gerecse és a Pilis hegyei között, a végére azért eléggé megsajdult, megfáradt lábakkal. Sőt: hazaérve és kicsit megpihenve még örömtáncot is jártam, ünnepeltem az Iszinik 100 teljesítésemet. De mivel kitáncoltam magam és a megérdemelt habos, kellemes fürdőn is túl vagyok (közben teát kortyolgatva, ilyesmire mondhatják az oroszok, hogy szamovár vivr'), nekilátok e bejegyzés szerkesztésének. Persze grafomán bloggerként még a kádba is vittem jegyzetfüzetet, hogy címszavak, vázlatok, gondolatok, felvillanó ötletek lejegyzésével segítsem e blogposzt születését, s ne hagyjak ki fontos vagy fontosnak vélt részleteket.

Többen is jelezték már, hogy írhatnék hosszabb túrabeszámolókat, így itt az alkalom, hogy megdöntsem ezen (eddig még magam által sem különösebben nyilvántartott) saját rekordomat, és megírjam az eddigi legrészletesebb beszámolómat, mely feltehetően a leghosszabb blogbejegyzésem is lesz egyúttal.

Bőven van miről írnom, hiszen fontos túráról, az eddigi "mumusomról" van szó: több mint egy éve már, hogy a fordított Kinizsi Százas, azaz az Iszinik 100 teljesítése, "legyőzése" az egyik álmom lett, és bizony ennek az álomnak a megvalósulásához sok kudarcon, megpróbáltatáson, verejtékes emelkedőkön keresztül vezetett az út. Ráadásul - bár ezt nem teljesen direkt időzítettem, kalkuláltam így - épp a sikeres Iszinik 100-zal értem el, haladtam meg a kétezer TTMR pontot, ami az aranyjelvényes teljesítménytúrázó minősítéshez szükséges (idén eddig húsz, szintidőn belül teljesített túrán összesen 1.387 kilométert gyalogoltam, 45.992 méter emelkedővel, ezzel 2.076,88 [=1.387+1,5*(45.992/100)] pontot gyűjtve). Van egy-két olyan ismerősöm, aki ennek többszörösét gyalogolta, de nekem így is ez volt életem túrákban leggazdagabb esztendeje.

A túra további érdekessége, a "nagy revanson" és 2.000 pont elérésén túl az, hogy ezzel a kirándulással kezdtem el az Országos Kéktúra bejárását (öcsém a napokban vásárolta meg az OKT füzeteinket). Itt ugyan egy kicsit "csaltunk", ugyanis a két füzet öcsémnél volt, és helyettem is ő pecsételt most. Igaz, volt már egy "kéktúrás" kirándulásom, de az még az igazoló füzet beszerzése előtt, hiszen a BEAC Maxi 110-en már szereztem egy speciális OKT jelvényt, a "60 éves az Országos Kéktúra" mozgalom keretében.

Az Iszinik 100 rajtjánál, a Szárligeti vasútállomás előtt állva egy cimborám, Kovácspetyesz tréfásan megjegyezte, hogy igazán lepucolhattam volna a bakancsomat a túra előtt, mert a lábbelimen még az előző és azt azt megelőző túrák pora, sara is rajta volt, több hegység ösvényeiről összegyűjtve. Valóban hajlamos vagyok kissé slamposan, sáros bakancsban, mosásra szánt ruhákban indulni túrázni (abból kiindulva, hogy úgyis koszosak lesznek), ezen a rossz szokásomon majd igyekszem változtatni, ha már egyszer kitaláltam a trekking'n'style rovatot is ugye. Következzék most egy fogadalom: ezentúl ruházatommal is megtisztelem majd a túrákat, illetve gondos ápolással óvom majd a túrafelszereléseimet. Most, már-már szépségkirálynős világbéke hangulatomban azt is megfogadtam egyébként, hogy ahogy lesz rá alkalmam, lehetőségem, turistajelzést is fogok festeni (mostanában elkezdtek érdekelni a turistajelzések), valamint véradó is leszek, és a Kinizsi Százast is igyekszem a tőlem telhető módon segíteni, "építeni".

Ez az év egyfajta fejlődéstörténet is volt: az Iszinik 100 kudarcoktól a félmaraton lefutásán és számos túrán keresztül eljutottam a Mátra 115 és a Rockenbauer 130 teljesítéséig, majd pedig az Iszinik 100-on is revansot vehettem. Ráadásul Iszinik próbálkozásaimmal, egy-két munkámmal, valamint véletlen kalandjaimmal elindultam egyfajta underground hírnév felé, egyre több ismerősöm, cimborám, barátom van a túrázók között, és a webnaplómat is egyre többen olvassák, követik.

Kovácspetyesz és egy-két másik ismerős, például Mancocka mellett a rajtnál találkoztam Pucros Mackóval, az Index fórum több mint 12 esztendős múltra visszatekintő Kinizsi Százas topikjának elindítójával is, aki a fiával vett részt az Iszi 50 túrán.

A túra első kilométerein, a Cukor-hegy környékén villant át az agyamon, hogy te jó ég, itt vagyok, ez az a nap, amit úgy vártam. Mint amikor egy lánynak udvarolunk, és már előre elképzeljük, hogy milyen lesz a csókja, milyen lesz, amikor szerelmesen néz, vagy vonaglik, remeg, és aztán eljön az a pillanat, amikor mindez beteljesül, valósággá válik. Itt vagyok, itt sétálok, itt van az itiner, csak gyalogolnom kell, elég eltökélten és a feladás szót, alternatívát teljesen elfelejtve. Ez az én napom. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy nagy sportoló élete versenyén, már amennyire laikusként átérezhetem az ilyesmit.

A száz kilométeres távon öcsém is elindult, ő azonban külön, nálam fél órával később rajtolt túratársával, druszájával, "Olvasó Lacival", míg én magányos farkasként, olykor teljesen egyedül, míg máskor alkalmi társakhoz csapódva, beszélgetve, mintegy szörfözve tettem meg az utat. Öcsémmel már korábban megbeszéltük, hogy eltérő tempónk miatt jobb, ha külön próbáljuk meg teljesíteni a túrát. Sajnos ő végül feladni kényszerült, de tán a saját példám is megmutatja neki, hogy nem lehetetlen az Iszinik 100 teljesítése. Küzdelmes, kitartást igénylő és olykor fájdalmas, de nem lehetetlen. V_Gyuri, akivel előzőleg úgy beszéltük, hogy túratársak leszünk, szintén később indult, és bár keresett üzenetben, végül nem tudtam neki válaszolni, így aztán külön-külön, de mindketten teljesítettük a túrát.

Az utat jó iramban kezdtem: az első ellenőrzőponthoz, Somlyóvárhoz (mely végül nem a kulcsosháznál volt, hanem kicsit később következett) kevesebb mint két óra alatt értem. Bányahegy előtt találkoztam két túrázóval, mint később kiderült, apával és fiával (két Bandi) akik futóöltözetben voltak, és időnként az egyenes vagy lejtős szakaszokon kocogtak is. Csatlakoztam hozzájuk, kedélyesen elbeszélgettünk, és jó darabon együtt haladtunk. Csodálkoztak, hogy bakancsban indultam, de mondtam, hogy nekem ez vált be (ők futócipőben voltak, és egy-egy pótcipő is volt a hátizsákjaikhoz rögzítve, míg én még cserezoknit sem vittem magammal).

Délután négy előtt, kevesebb mint 8 és fél óra alatt féltávhoz, Mogyorósbányára, a Kakukk vendéglőhöz értem, ami csaknem 6 km / órás átlagsebességet jelentett, és azt, hogy a túra második felére (mivel a teljes szintidő 25 óra) 15 és fél órám maradt. Vagyis ha innentől fele akkora sebességgel gyalogolok, mint eddig, akkor is időben a célba érek. Ez elég bíztató volt, ugyanakkor a táv második szakaszában jóval több emelkedőt kell leküzdeni (ez is az Iszinik 100 nehézségei közé tartozik, ahogy például a korai sötétedés is): az addigi 1.242 méterrel szemben csaknem másfélszer annyit, 1.775 métert. Jól döntöttem, hogy végül nem öcsémékkel tartottam, mert ők végül bő két órával később, 6 után értek a Kakukkba. Mogyorósbánya után a két Bandi lehagyott, én pedig a saját, kicsit lassabb tempómban folytattam az utat.

Valahol ezen a szakaszon találkoztam Laci bával, aki 69 éves, és a Piros túra elején is túratársunk volt, amíg meg nem előzött minket. Kiderült, hogy jelentős sportmúltja van: korábban középtávfutó és gyalogló volt. Jó lenne sixtynine éves koromban így csapatni a túrákat, mint Laci bá. Vele végül egészen a célig nagyjából együtt haladtunk, legfeljebb 50-100 méterre elhagyva, előzgetve egymást.

A Tokodi pincék után, Hegyeskőnél (immár sötétben, fejlámpát használva) nem a kék kereszten folytattuk az utat, hanem némi tanácskozás után inkább a kék sávon kitértünk Tokodra, mert a kék kereszt jelzésben bizonytalan voltam, és többször is megtréfált már. Így inkább a hosszabb, de biztosabb kék sávon lesétáltunk a faluba (ezt az Itiner is alternatívaként említette, a kéktúrázókra gondolva). Mindegy, így legalább meglett a száz kilométer, hiszen hivatalosan csak 99 kilométeres az Iszinik 100. Ha egyszer valóban úgy alakul, hogy lesz lehetőségem jelzéseket festeni, szívesen festeném ezt a kék kereszt szakaszt.

A Gete megmászása azért kifárasztott, egyszer-kétszer meg is álltam fél-egy percet szusszanni. Igaz, most sokkal jobban bírtam, mint korábban, és a hangulatom is jó volt, egyáltalán nem "durcáskodtam" úgy, mint amikor Sistergővel és Tar-patakkal mentünk fel a Cs.P.I.-n.

Szépen sorban el is hagytam tehát korábbi feladásaim helyszínét: Tokodot, Dorogot, aztán pedig Kesztölcöt is. Onnan tovább eddig nem jutottam Iszinik-próbálkozásaimon, de most végre Kesztölcön is gond nélkül átlendültem. Többek szerint "itt kezdődik" valójában az Iszinik 100, hiszen innen indul az igazán emelkedős szakasz (a Getén kívül persze, de az egy aránylag rövid emelkedő).

A szántói nyereg előtt csatlakozott hozzánk egy harmadik túratárs, aki a 40-es éjszakai távon indult, és akinél GPS is volt, ami sokat segített a ködben. Ahogy az is, hogy most megtanultam, hogyan célszerű a fejlámpát erős ködben használni: nem a fejünkön kell viselni, mert úgy lényegében csak a ködöt világítjuk meg és az szinte elvakít minket, hanem a kezünkben kell tartani, és úgy világítva sokkal jobbak lesznek a látási viszonyok.

A Pilis szerpentinhez érve ismét megfogalmazódott bennem, hogy mennyire nincs értelme rövidíteni, hiszen az embert jobban kimerítheti a levágások emelkedőjén való felkapaszkodás vagy - Iszinik esetén - a meredek lejtőkön való óvatos lejutás, mintha kényelmesen és szabályosan a szerpentinen emelkedene ill. ereszkedne.

A Szántói-nyeregbe, túl a 80. kilométeren, Sistergő ellenőrzőpontjához fél egy körül értem. A sok finomság közül főleg a diós süteményből ettem, hozzá pedig forraltboros teát ittam. Jó volt látni Sistergőt, szerintem ő is örült nekem. Ottjártamkor is biztatott valakit, mondta, hogy "az ember kétszer többet is kibír, mint gondolná". Váltottunk pár szót, és bejelentettem neki öcsémék feladását.

A Kevély-nyerege negyed négy felé értem, ott Forester, a Kinizsi Százas legendás, inges-nyakkendős alakja volt a pontőr. Viccelődött, hogy ha előbb kapcsol, hogy én vagyok az, akkor nem pecsételi le az ellenőrzőlapomat (nála végül technikai okokból valóban nem "rendes bélyegzőt" kaptunk, hanem pótbélyegzőt, ami egy csigaházat, illetve megkövesedett ammoniteszt ábrázolt, ez ugyanis az Iszinik emblémája). Azt hiszem, ő is kellemesen csalódhatott bennem, hogy odáig eljutottam. Innen egyszerűen már nem lehetett feladni, hiszen kevesebb mint az út tizede volt hátra. Lassan a piros jelzéses szakaszhoz értünk, ami a korábbiaknál is barátságosabb és ismerősebb volt, például a múltkori Piros túráról, és több, a Kinizsi Százas elejét érintő kirándulásomról.

Az ellenőrzőpontokon kapott pecsétek egyébként az "ISZINIK 100" szöveget adták ki, illetve három helyen (Koldusszállás, Pilis-nyereg és Hosszú-hegy) egy-egy háromjegyű numerikus kódot kellett feljegyezni (a számok nem teljesen véletlenszerűek voltak, hanem közük van a túrához, ezen összefüggés(ek) megfejtése a résztvevők "házi feladata", mellyel ingyenes nevezést lehet nyerni a jövő évi Iszinikre).

Még sötétben, negyed hatra értem a célba. A túra szervezője, Asciimo - miután ismerősként gratulált és a kitűző és az aranyszínű oklevél átadása közben megjegyezte, hogy biztosan fontos relikvia, trófea lesz ez számomra, és ez így is van, ugyanolyan értékesnek érzem, mint a Mátra 115 kövemet vagy a kalandos sorsú Rockenbauer 130 jelvényemet - megkérdezte, hogy volt-e holtpontom. Azt feleltem neki, hogy nem volt, és ez részben igaz is, mert olyan pillanat nem volt, amikor komolyan elgondolkodtam volna a túra feladásán. Olyan viszont többször volt, hogy - az alapvető motivációimon túl - különféle gondolatokkal, képekkel erősítettem magam. Például hogy mennyivel jobb lenne zöld színnel írni az Iszinik 100-at a túráimat tartalmazó listába, mint pirossal, ahogy a feladott túrákat jelölöm. Vagy hogy mennyivel jobb lenne egy sikeres teljesítésről írni a blogomba a beszámolómat, mint egy feladottról magyarázkodni. A 2.000 TTMR pont elérése is ott lebegett a szemem előtt, vagy Attila túratársam Ausztráliából írt levele. Meg a szavazás, a biztató igenek és a bizonyításra ösztönző nemek.

A túrát végül 21 óra 40 perc alatt teljesítettem, azaz bőven a 25 órán szintidőn belül voltam - ezt főleg a túra első harmadában, felében "felhalmozott" tartalékomnak köszönhettem, mert a végére azért jelentősen lelassultam. Bár a korábbi Kinizsi Százas teljesítéseim szintidejét nem tartottam, tartom számon, de úgy emlékszem, ilyen jó időt még a Kinizsin sem gyalogoltam, pedig az valóban könnyebben teljesíthető túra.

A célból, a Sarok presszóból kifelé sétálva találkoztam Bubuékkal, akik az éjszakai Nik 40-et teljesítették, és épp egy másik túrára indultak tovább. Engem is invitáltak, hogy tartsak velük, de a további gyaloglást, túrázást már túlzásnak éreztem volna vasárnapra, inkább a hazatérést és pihenést választottam.

Sokat kaptam ettől a túrától és a túrára való felkészüléstől, és úgy érzem, az Iszinik 100 teljesítésével a Kinizsi Százas "megértéséhez", megismeréséhez, és egyúttal a túrázáshoz, a természethez és önmagamhoz is közelebb kerültem. Így már nem is bánom a tavalyi és ez év eleji kudarcaimat: ezeknek így kellett történniük, ezek erősítettek. Ezen kudarcok nélkül könnyen lehet, hogy jóval kevesebbet túrázom idén, megmaradtam volna az esztendőnként egyszeri Kinizsi Százasnál.

Azért még így is maradt az Iszinikkel kapcsolatos célom, álmom: megpróbálok még idén, vagy legalábbis ezen a télen teljesíteni egy CsPI-t, azaz egy Csoportos Privát Isziniket, adott esetben nehezebb időjárási körülmények között (mert most azért elég barátságos őszi kirándulóidő volt). Ha azt mondom, hogy az Iszinik 100 koronázta meg ezt a túraévemet, akkor egy sikeres CsPI teljesítés ezen korona ékköve lenne.

Hosszú lenne felsorolnom, hogy kiknek tartozom hálával ezért a túráért és ezért az esztendőért (egy köszönetnyilvánításom itt olvasható), így itt most magának a Kinizsi Százasnak és az Iszinik 100-nak (hiszen Kinizsi Százas nélkül az utóbbi sem létezne), illetve ezen túrák létrehozóinak, rendezőinek, segítőinek mondok köszönetet.