Részletesebb beszámolóm a 10. Kinizsi Százasomról

Az idei volt zsinórban a 10. Kinizsi Százasom, de még ennél is hóbortosabb vagyok, ugyanis mindent összeszámolva ez már a 25. alkalom volt, hogy valamelyik irányból végigjártam az útvonalat. Szóval dupla jubileum. De idei túratársam, Jeremcsuk István sem hétköznapi figura, hiszen már harmadszor szerezte meg a Kinizsi Százas jelvényt. Ez is szép teljesítmény (a statisztika szerint alig minden negyedik K-100 teljesítő mondhatja el magáról, hogy legalább háromszor teljesítette a túrát) de ha figyelembe vesszük, hogy Isti még sosem látta a Gete csúcsán a keresztet, vagy a Kakukk söröző falára festett kakukkot, akkor egészen rendkívüli.

(Ja igen, a túra előtti gondolataimat itt olvashatja el a kedves olvasó, a sikeres teljesítést követő rövid "túrajelentésemet" pedig emitt.)

Ami a túrát illeti, nehéz volt. Nagyon. Nem is értettük, hogyan teljesítettük 2014 őszén oda-vissza is. Persze sok múlik valóban azon, hogy az ember mekkora túrára készül fejben, és hogy mennyire felkészült, és mi újság a motivációval. Most beértük a 100 kilométerrel, bár a túra előtti hetekben, hónapokban eljátszottunk a gondolattal, hogy esetleg újra megpróbáljuk oda-vissza. De már így is közeledünk az együtt megtett 1000 kilométer felé, most már 882-nél tartunk.

Szóval nehéz volt. Megszenvedtünk vele. Az a baj (vagy ha úgy nézzük, a jó), hogy mindig elfelejtem, mennyire küzdelmes egy-egy Kinizsi Százas, és csak a jó emlékek maradnak meg. A szép élmények, a jelvény, az oklevél, a strigula.

(Milyen régen is volt az első Kinizsi Százasom, 2007-ben, és mennyi mindent történt velem azóta túraszakmailag is... Akkor volt egyébként az utolsó év, hogy Szárligeten volt a K-100 célja.)

A túra számunkra is hosszú sorban állással kezdődött a nevezésnél és a rajtban (én előneveztem a La Pampában, de Isti nem, így beálltam vele én is a sorba), de azért az ismerősökkel, túratársakkal való találkozásokkal, beszélgetésekkel elszaladt az idő. Na jó, annyira azért nem szaladt el, de végül eljutottunk a rajtba, és egy-két perccel reggel 8 előtt útra keltünk.

A telefonomba szokás szerint felírogattam, hogy mikor hol jártunk. 9:15-re értünk a Kevély-nyeregbe, 10:50-re Hosszúhegyre (1. ellenőrzőpont), 13:05-re pedig a Pilis-nyeregbe (2. ellenőrzőpont). Kesztölc határába, Hotdogmen pontjához 14:10-re értünk, és ott negyed órára meg is pihentünk, ahogy a Pilis-nyeregben is körülbelül ennyit pihentünk. Kaptunk finom jégkását, Isti mellé evett még egy hotdogot, és dedikáltam Hotdogmennek egy könyvet.

(Tehát bő hat óra alatt lényegében a táv harmadához értünk, így itt még nagyon jól álltunk idővel.)

Kesztölc környékén kezdett elmúlni az addigi felhős idő, és kisütött a nap. Én nem mértem, de azt mondják, itt kb. 5-8 fokkal több lett hirtelen, mint addig volt. Ezt bizony megéreztük, és amikor 15:10-re átértünk Dorogra, a lakótelepi sörözőbe, ott megálltunk húsz percre hűsölni, inni (én csak szódát) és felkészülni a Gete megmászására. Úgy éreztem, kockázatos lenne egyből nekimenni a Getének, és Isti is egyetértett velem. A sörözőben találkoztunk többek között Áronnal, a másik nálam lévő könyvre ő csapott le, azt neki dedikáltam. Áron persze Áron, így ugratott, hogy már ezredszer (vagy többezredszer) járok erre, pedig ahogy fentebb említettem, még csak 25. alkalommal, szóval az ezer (vagy többezer) erős túlzás.

Szóval 20 percet voltunk a kocsmában, aztán elindultunk a Getére. A Belányi-telepnél találkoztunk Sánta Kutyával, aki most nem túrázott, hanem masszőrként érkezett. Érdeklődött a könyvem iránt, de mondtam, hogy csak kettőt cipeltem magammal, de már mindkettő gazdára talált.

A Getére (3. ellenőrzőpont) 16:50-re értünk fel, út közben többször is megálltunk egy-egy árnyékos helyen, ittunk, vízzel hűtöttük a sapkánkat. A leereszkedés nem volt könnyű, de már többször is lejöttünk és felmentünk ott Istivel korábban, így nem jelentett az sem különösebb gondot. A mezőn is elég meleg volt még, Hegyeskő előtt egy árnyékos helyen ott is megálltam inni és hűteni magam. 18:30-ra értünk a pincevölgybe.

A pincevölgyben nem időztünk sokat, lényegében csak áthaladtunk. A Kőszikla felé emelkedve megelőztünk egy idősebb túrázót, aki már eléggé kivolt a hőségtől. Egy nagyobb csoporttal "vonatoztunk" el mellette, és sajnos nem álltunk meg, de bízom benne hogy nem lett komolyabb baja. Mondtuk neki, hogy üljön le, és az lenne a jobb, ha inkább majd visszafordulna a pincevölgybe.

Mogyorósbányára (4. ep) 19:08-ra értünk. Ez nem volt olyan fényes eredmény, hiszen több mint 11 óra alatt értünk oda, így a táv második felére kevesebb mint 13 óránk marad. És most már több mint 50 kilométert gyalogoltunk, tehát már fáradtunk, és most jön még csak az este, éjszaka. Ugyanakkor javunkra szólt, hogy az emelkedők csaknem kétharmadán már túl voltunk, és tikkasztó meleg már nem lesz. Mogyorósbányán találkoztunk Münchennel, kicsit beszélgettünk, és meghívott minket egy-egy italra (én söröztem, míg Isti egy házmestert ivott). München megajándékozott még egy Batik-kendővel is, a Kinizsi-gyűjteményembe. Egy ismeretlen, ott kiszálló túratársunk pedig felajánlotta nekünk a megmaradt fehérjeszeletét és zabszeletét, ami később nagyon jól jött, ezúton is köszönöm szépen. Alig húsz perc pihenő után, még fél 8 előtt tovább indultunk.

A következő ellenőrzőpont az Öreg-kői pihenőnél volt. Péliföldszentkereszt környékén kezdett ránk sötétedni, a forrásnál elővettem a fejlámpát. Bika-völgyben, Hotdogmennél megint elfogyasztottunk egy jégkását ill. hotdogot, és pihentünk a Multinavigátor sátránál.

11 körül lehettünk Pusztamaróton, ahol még ment a BL-döntő egy tévén a pihenőpadoknál. Az árusoktól vettünk szendvicset és pótoltuk a folyadékkészletünket, majd mentünk tovább. Éjfélre értünk az egyházi üdülőhöz, hajnali 1-re Bányahegyre (6. ep), 2-re pedig a vértestolnai műúthoz. 3:20 Koldusszállás (7. ep), 4:28 Aranylyuk, 5:40 Körtemplom (8. ep). Onnan pedig már szinte célegyenes, ereszkedés le Tatára.

(Így leírva egy rövid bekezdés, de testileg-lelkileg küzdelmes volt az éjszaka. Közben erősen számolgattuk azt is, hogy hogy állunk idővel, milyen átlagsebességet kell tartanunk, hogy biztosan beérjünk. Közben többször is oda-vissza előztük Jánost, Szurikáta tagtársamat, aki elsőbálozó létére az utolsó kilométereket is vidáman és nálunk jobb állapotban tette meg. Több ponton pedig Gyulával találkoztunk, aki a túra fotósaként volt jelen.)

Bajon még be kellett szaladnom a Jóbarátok sörözőbe, ahol már ismerősként üdvözölt a pultos (a legutóbbi Iszkiri bejárás kapcsán), és előre gratulált a teljesítésünkhöz. Kicsit korán ugyan, de innen már csak bő másfél kilométer volt vissza, és volt rá még majdnem egy óránk. Végül a hátralévő távolságot is legyőzve 7:23-ra értünk be a célba. Ez 23 óra 25 perces teljesítési időt jelent, 35 percet "hagytunk benn".

(Úgy nézem, eddig egyszer, 2012-ben voltam lassabb, akkor 23 óra 30 perc alatt értem be. A leggyorsabb pedig 2011-ben voltam, 21 óra 42 perccel. Érdekesség, hogy a leggyorsabb százas túrám eddig a 2014-es Iszinik 100 volt, 19 óra 39 perccel az az egyetlen 20 órán belüli százasom.)

Megkaptam a 10. teljesítésért járó pólót, és egy különleges jelvényt, amit idén vezettek be.

És nem, tizedjére (huszonötödjére) sem untam meg.

Gratulálok minden teljesítőnek és azoknak is, akik komoly testi-lelki küzdelem után, de feladni kényszerültek. Érdekesség, hogy több kedves ismerősöm, túratársam is idén jubilált, többek között Suvlajnak és Öregnándinak is idén volt a 10. teljesítése, Toplak Joe-nak pedig a 20. Samu Piroska pedig 30. alkalommal teljesítette a K-100-at, ezzel ő az első nő, aki elérte ezt a jubileumot.