2016. június 27., hétfő

Másodszor mezítláb a Zuppán - immár az új kék jelzésen indulva

Van egy ősi szárligeti mondás: a Zuppára cipőben felmenni olyan, mint a Csomolungmát oxigénpalackkal megmászni. Vagyis szép-szép, de azért az igazán elszántak még tudják fokozni. Azaz a kevesebb több, és ebben van is több-kevesebb igazság. Így aztán Dani cimborámmal csaknem egy év után újra felsétáltunk a Zuppa tetejére, lábbeli nélkül. Természetesen ezúttal is a köves-meredek délnyugati oldalról támadtuk a csúcsot, a kék háromszög jelzésről az utolsó 100 méteren letérve.

A túra érdekessége volt, hogy Szárligetet a nemrég megváltozott útvonalú kék sáv jelzésen hagytuk el (ez a változás nem csak az Országos Kéktúrát, hanem az Iszinik és Iszkiri teljesítménytúrákat is érinti majd, így elég kíváncsi voltam, merre is vezet pontosan).

Itt jegyzem meg, hogy a szárligeti vasútállomás kapott egy új emléktáblát, ami az egykori "Szaár - Tornyópuszta, lóvonatú erdei kisvasútra" emlékezik.

A kék sávon megtett kb. 2 kilométer után még úgy egy-másfél kilométert mentünk a kék háromszögön és a csúcs előtti jelzetlen szakaszon, így oda-vissza körülbelül 6-7 kilométeres volt a túra, de mezítláb persze többnek tűnt. A végére azért már eléggé sajgott a talpam a kis kövektől, szúrósabb növényektől (milyen felüdülést jelentett egy-egy simára döngöltebb szekérnyom, vagy poros-homokos folt az úton, vagy egy-egy kis mohacsomóra, vagy vakondtúrásba lépni! ...hogy elérjek a simább sávig, írhatná a mezítlábas Petri György), de ahogy a cipőt Szárligeten visszavéve megnéztem, egyetlen seb sem keletkezett a talpamon. Ebben, hogy megint így megúszom, gyaloglás közben nem voltam ennyire biztos, főleg visszafelé sétálva úgy éreztem, mintha tüskék, sebek szúrnák-égetnék a talpam. De út közben inkább meg sem néztem (csak hol a kezemmel, hol lépés közben óvatosan a talajhoz simítva próbáltam leseperni a vélt vagy valós rátapadt kavicsdarabokat, tüskéket), és bíztam abban, hogy ez csupán pszichés dolog, és a sebek nem valódiak, csak a fájdalomérzetem játéka.

A Zuppa tetejére felérve megmutattam Daninak, mennyit fejlődtem az elmúlt egy évben kendamában, néztük a mélyben-távolban, mint valami terepasztalon elhaladó vonatokat, a tovautazó, cipős civilekkel, míg mi napoztunk, vagy legalábbis élveztük a kellemes, olykor felhőktől tompított napsütést. Tanítgattam Daninak a Rubik-kocka kirakását, és beszélgettünk a gyógynövényekről, drogokról, flowról, nyelvtanulásról. És persze a japán teákról, melyekből Dani hozott is több kis palacknyi kóstolót, és mesélt a speciális készítési eljárásról, pl. hogy a tealeveleket egy ideig különböző árnyékolókkal szándékosan, sőt mérnöki precizitással kevesebb fénynek teszik ki, hogy aztán még a szüretelés előtt újra a teljes napsütés érje őket, amitől leveleik sötétzöldek lesznek és sok-sok hasznos anyaggal telítődnek (sajnos nem jegyeztem meg mikkel), így hálálva meg ezt a végső gondoskodást. Amúgy borzasztóan keserűek ezek a teák, de Dani ezt umami íznek mondta, és állítólag ezt is meg lehet szeretni. A végére tényleg nem is tűntek már olyan rossznak. Úgy egy órát időzhettünk fenn, majd elindultunk lefelé, hiszen egy másik régi szárligeti mondás is van: aki a hegyre felmegy, jöjjék is le onnan, mert különben ott marad.

Szóval ha Japán, akkor én inkább maradok a kendamánál és a Casio G-Shockomnál (ja igen, az előzőt sikerült eladnom, de most már az új G-Shockom is járt Zuppán, Tough Solar napeleme ott is gyűjtött egy kis napfényt, mint a japán tealevél). Ja igen, amúgy az egyik kendamám éppen teafából van, szóval azért vannak itt összefüggések.

(Amúgy ez a mai 6-7 kilométeres gyaloglás volt az eddigi leghosszabb mezítlábas sétám, hiszen tavaly még a kék háromszögön hagytuk el Szárligetet, ami a többet vezet a település aszfaltján, és csak az erdőhöz érve vettük le a cipőnket.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése