- Érdekes - mondtam Istinek - készítettem most egy fényképet a ködös útról, de valahogy nem adja úgy vissza a fotó. Valamikor a valóság szebb a fényképnél, általában a tájaknál ez a helyzet, míg máskor épp fordítva, például a hamburgereknél. A képen friss, arányos, a valóságban meg... van is az a Michael Douglas-es film, amikor a csávó kiakad a gyorsétteremben, és lövöldözni kezd.
- Te Isti, most, hogy már lassan magukat vezetik az autók, meg idegekkel irányítható művégtagokat tudnak készíteni, lehet, hogy előbb-utóbb a szemmel is tudnak kezdeni valamit.
- Tudom, a múltkor kérdeztem azt a hülyeséget az álmokról, és lehet hogy ezt is kérdezték már tőled, de ha látnál, mire lennél a legkíváncsibb, mit néznél meg először?
- Semmi gond... az arcokat.
Kimmel Peti a célban megtisztelően Freddie Mercury-hez és Marcel Prousthoz hasonlított: "Aki Istit kíséri, az buzi!" - mondta viccelődve, miközben virslit szedett nekünk a kondérból. Persze "nem vagyok én buzi, ez csak a látszat / távol álljon tőlem, hogy más f***val játsszak". Kimmel Peti humorának megértéséhez ugyanakkor tudni kell, hogy ő is kísérte Istit, a Kinizsi Százason és a Rockenbauer 130-on.
Sok minden motivált. Istit nem hagyhattam cserben, és magamat sem. Aztán a blogomban is jobb a sikeres túráról írni, mint magyarázkodni. Jövőre csak így lehet jubileumom és érmem, nincs ötödik Iszinik negyedik nélkül. Talán a készülő könyvemre is többen lesznek kíváncsiak, ha a túrasikereim dominálnak, és nem a - mégoly tanulságos - kudarcok.
A bajóti műútnál, Hotdogmennél sötétedett ránk, addig megúsztuk fejlámpa nélkül.
A Gete most is piszok nehéz volt. Pedig mentünk már oda fel 160 km után is, most meg csak 60 km volt a lábunkban. Meg-megpihenve Sziamiaú képernyőjén a térkép biztatott, hogy már csak pár száz méter van szintben ill. távolságban a csúcsig. Hiába, idén azért valamivel kevésbé vagyok edzésben, kevesebb százas túrán voltam.
Dorogon, a Molnár sörözőben több feladó, kiszálló túrázó is felajánlotta nekünk a csokiját, müzliszeletét, szendvicsét, italát. Megható volt. Ja igen, előtte még Mogyorósbányán, az 50-es távot teljesítő öcséméktől is begyűjtöttünk egy-két csokit.
A táv második felén már a szintidő szélén táncoltunk, nem nagyon pihenhettünk már hosszabban. Folyamatosan kalkulálgattunk, hogy még milyen átlagtempót kell tartanunk, hogy biztosan beérjünk.
Nem szoktam, de a Kevélyre felfelé úgy káromkodtam, hogy p*csa és f*sz is volt benne. Jó hülye hobbit választottunk. Csúszkáltunk a sárban, de azért felértünk. Ugyanakkor valahogy mégis rövidebbnek tűnt az emelkedő, mint ahogy emlékeztem (főleg egy-két CsPI-n tűnt nagyon hosszúnak).
Korábban, Hegyeskőnél megszokásból a kék kereszten mentünk. Nem volt szándékos rövidítés, de azért bosszantott, amikor rájöttem, hogy a kék sávon kellett volna maradni. Igaz, tán csak pár száz métert rövidíthettünk, cserébe viszont a "siratófalon" ereszkedtünk le, nehezítésképp. "Ide azért tehettek volna valami fényvisszaverőt. Úgy látszik, ide már lusta volt eljönni a szalagozó. Ahol ott van egymás mellett három jelzés, ott bezzeg van fényvisszaverő is, de ahol se jelzés, se semmi, csak mező meg dzsindzsa, ott nincs... Murphy... persze ez a legjobb túrákon is előfordul." De aztán kiderült, hogy jogos volt a jelzéshiány, és a mögöttünk egyszer csak eltűnő fejlámpa fényére is magyarázatot kaptunk. Némi vigasz, vagyis több túrán átívelő kompenzáció, hogy a szárligeti fordulós Kinizsi Duplánkon Péli és Mogyorósbánya között végig a kék sávon mentünk.
Jó hülye hobbit választottunk. De egy ilyen szenvedés után az ember még többre értékeli a civilizáció, az otthon kényelmét. Kell ez a léleknek.
Aki ideszórta ezt a sok követ, azt járatnám itt, minden nap. Mezítláb.
A Pilisnyeregben megint fáztam - a Getén és a Kevély-nyeregben pedig ismét jólesett a tábortűz.
A Szántói-nyeregből most hiányzott Sistergő, viszont kellemes meglepetés volt, hogy ott voltak Mancockáék.
Valahogy összeszedtük az erőnket, és az utolsó kilométerekre egészen felgyorsultunk, a sík vagy enyhén lejtő szakaszokon - legalábbis érzésre - jóval 5-ös átlag felett haladtunk, és nem visszafogtuk, hanem egyre gyorsabb léptekre sarkalltuk egymást.
24 óra 35 perc, 25 perccel szintidőn belül.
Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal
2014-es Iszinik 100: életem első 20 órán belüli százas túrája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése