2016 lesz a túrázási csudaévem?

Könnyen lehet, hogy 2016 lesz a túraszakmai értelemben vett csudaévem. Ha minden jól megy, és nem adom fel a túrákat, akkor több jubileumom is lesz a 2016-os esztendőben:

- tizedik Kinizsi Százas teljesítésem

- ötödik Iszinik 100 teljesítésem (feltéve hogy idén sikerül a negyedik)

- ötödik Rockenbauer 130 teljesítésem

- és talán az első Kazinczy 200 és Vadrózsa 160 teljesítésem

Továbbá jövőre kerül harmadjára megrendezésre az Iszkiri és átadásra az Ixi Kupa, és remélem, hogy 2016-ban a könyvem is elkészül és megjelenik. 

Kapcsolódó bejegyzések:

Beszámoló a negyedik Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130-amról

A Vadrózsa 160 története, avagy hogyan siklott ki a csu-csu vonat (choo-choo train), továbbá gondolatok, tapasztalatok a Hoka cipőről

A nap, amikor több mint 1000 pontot értem el Duolingóban

Azért nem csak a TTMR pontokat gyűjtöm ám. Ma például több mint 1000 pontot szereztem Duolingóban, egészen pontosan 1094-et, és még nincs is vége a napnak. Hogy ez az 1094 pont mennyit jelent, azt jól érzékelteti, hogy a napi követelmény még "őrült" szinten is mindössze 50 pont teljesítése, amit így csaknem 22-szeresen túlteljesítettem. Most már 17-es szinten járok, 10531 ponttal, a program szerint 51%-os tudással (ami persze még mindig csak "féltudás", de azért fejlődök).

Angolul tanulók figyelmébe ajánlom még ezt az oldalt is, nagyon jól oktató videók találhatóak itt, több tanártól, változatos témakörökben és szinteken: engVid.com.

Kapcsolódó bejegyzések:
Gondolatok az angoltanulásról
Ma van a Rubik napom-pom-pom!

Egy gondolat a szíriai polgárháborúról

A szíriai polgárháború egy nagyon összetett dolog, ahol még a hozzáértők is nehezen követik, hogy ki kivel van és senki sem tudja hogy hogyan lehetne megoldani a konfliktust, így nem is magáról a háborúról szeretnék írni, csak egy észrevételt teszek, talán az idő egyfajta "relativitásáról". Mert egyszerre lehet úgy érezni, mintha ez a háború már nagyon régóta tartana, ugyanakkor úgy is, mintha éppen ellenkezőleg - talán azért, mert jelenleg is tart, így a jelen része.

Ami érdekes véletlen egybeesés, hogy éppen a háború kitörésekor, 2011 márciusában kezdtem komolyabban írni a blogomat és kiépíteni a "Kinizsi Százas birodalmamat" (előtte is írtam már egy-két bejegyzést, a legelsőt, a blogindítót még 2009 júniusában, de míg 2011 márciusáig összesen nyolc posztot írtam, addig abban a hónapban 22-t).

De visszatérve a háborúra, át is adom a szót Speaknek: Stop the war, check this, c'mon!

Hát természetesen Kinizsi Pál!

Hoppá, milyen hirdetésbe futottam az interneten! Ki az erősebb: Kinizsi Pál, vagy Vasember? Természetesen Kinizsi Pál erősebb mint Vasember, mert Vasember csak egy kitalált képregényhős, és ugyanezen logika alapján egy Combino villamos is hosszabb egy csillagrombolónál, mert a csillagromboló is csak ki van találva, vagyis a valóság univerzumában nem létezik, így hossza zérus.

De ne kerüljük ki teljesen a kérdést, vonatkoztassunk el kicsit a valóságtól, és képzeljük el hogy létezik a csillagromboló. (Közben felkészül: Kinizsi Pál és Vasember.) Ez esetben 900 méteres hosszúsággal kell kalkulálnunk, míg a budapesti Combino Supra villamos hossza csupán 54 méter, vagyis a csillagromboló csaknem 17-szer hosszabb a nagykörúti sárga villamosnál, tehát fordul a kocka.

Amennyiben pedig Vasember is létezne, akkor fizikailag bizonyára erősebb lenne Kinizsi Pálnál (hacsak Kinizsi nem venné fel a szupererőt adó szupersapkáját), viszont hadvezéri képességei miatt egy csatában továbbra is Kinizsi győzedelmeskedne, már csak amiatt is, mert egyetlen csatáját sem vesztette el.

Előneveztem az Iszinik 100-ra

Előneveztem a novemberi Iszinik 100-ra, azaz a "fordított Kinizsi Százasra" (az előnevezési adatlap ide kattintva érhető el).

Ha sikerül teljesítenem, ez lesz a negyedik Iszinik 100-am, összességében pedig a 22. alkalom, hogy végigsétálom a Kinizsi Százas útvonalát, valamelyik irányból. Érdekesség, hogy a tavalyi Iszinik volt életem leggyorsabban teljesített 100-as túrája, amikor is 20 órán belül célba értem.

Bízom benne, hogy az Iszinik idén sem fog majd ki rajtam, bár a Kazinczy és a Vadrózsa kudarca óvatosságra és alázatra int, és nem árt rá készülnöm. Az is lehet, hogy az Isziniken Jeremcsuk Istivel együtt indulunk majd, akivel a Kinizsi Dupla óta nem túráztunk együtt, éppen csak összefutottunk egy-két rövidebb teljesítménytúrán (meg néhányszor söröztünk, holnap pedig éppen falat mászni megyünk).

Ja igen: ne feledjétek, az Iszinik idén is az Ixi Kupa utolsó, negyedik túrája!

2015-ös TTMR pontjaim, eddig

Gondoltam, átszámolom az eddigi TTMR pontjaimat, úgyis rég kalkulálgattam már ezeket. Idén ugye kevesebb túrán voltam, és volt két feladásom (kevésbé önkritikusan: átnevezésem rövidebb távra) is. De akkor nézzük is, hogy mennyi az annyi.

Február: Börzsöny LeFaGySz 54 (53,6 km, 2716 méter szintkülönbség), március: Iszkiri 35 (36,2 km, 735 m), május: Sárga 70 (72,5 km, 2290 m) és Kinizsi Százas (100 km, 2930 m), június: Kazinczy 50 Széphalom (57,2 km, 2120 m), augusztus: Rockenbauer 130 (129,6 km, 2640 m), szeptember: Vadrózsa 50 (47,6 km, 1495 m).

Ez eddig összesen 496,7 kilométer túratáv és 14926 méter szintkülönbség, azaz 720,6 pont (496,7 + 14926/100*1,5), ami a bronz jelvényre elég (idén már csak az Iszinik 100-at és esetleg az Esti Mecsek teljesítménytúrát tervezem teljesíteni). Ami kicsit bosszantó: ha sikerül a Kazinczy 200 és a Vadrózsa 160, most kényelmesen meglenne az 1000 pontom az ezüst jelvényhez, de hát ilyen az élet, és jövőre lesz min javítani.

(A hivatalos teljesítménytúrák mellett persze idén is voltak komoly privát túráim is, például Áronnal egy Kinizsi Százas bejárás sztovka módra, amikor éppen 20. alkalommal jártam végig a K-100 útvonalát).

Egy kis visszatekintés: 2014-ben 1796 pontot (ezüst jelvény), 2013-ban 2420 pontot (arany jelvény), 2012-ben pedig 2210 pontot (arany jelvény) gyűjtöttem.

A Vadrózsa 160 története, avagy hogyan siklott ki a csu-csu vonat (choo-choo train), továbbá gondolatok, tapasztalatok a Hoka cipőről

Nos, elmondom hogy volt. Elöljáróban annyit, hogy az új, Hoka túracipőm, amit először vettem fel túra alkalmával (előtte csak városi körülmények között sétáltam benne talán 5 kilométert összesen) bevált. Sem zoknit cserélnem nem kellett, de még csak a cipőt sem kellett levennem több mint 70 kilométeren keresztül (egyszer kellett egy kisebb kavicsot kipiszkálnom saroktájon, de ahhoz sem vettem le). Szóval ez a jó hír, mert azért ez a Hoka cipős indulás lutri volt, de úgy látszik, bejött.

A rossz hír az, hogy a csaknem 160 kilométer legyőzése nem sikerült. Lassú és gyenge voltam ehhez a távhoz (158,4 km) és ehhez a szinthez (6495 méter), legalábbis a 42 órás szintidőn belül mindenképp. Pedig gyalogoltam én már kétszáz kilométert tavaly (Turul 200, valamint Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istivel) és tavaly előtt (Kinizsi Dupla egyedül), de idén úgy látszik, a Rockenbauer 130 legyőzése maradt a leghosszabb teljesített túrám. Sebaj, azért ez is eredményes év volt a kilencedik Kinizsimmel és a negyedik Rockenbauerrel, a Kazinczy 200 és most a Vadrózsa 160 feladása pedig komoly tanulság, lehet belőle építkezni, és jövőre revansot venni.

Itt is hasonló tanulságokat kellett leszűrnöm, mint a Kazinczy 200-on: erősödnöm és gyorsulnom kell. A Kinizsi Százas vagy egy hosszabb, de kevésbé szintes vagy bővebb szintidejű túra megy még rutinból, lelkesedésből, valahol a "sejtjeimben van" hogy végig tudok menni, de a Kazinczy 200 vagy a Vadrózsa 160 már nem ez a túrakategória, legalábbis nekem. Ide már több tudatosság és komolyan vett felkészülés, edzés kell.

Visszakanyarodva még a cipőhöz, tényleg nem azon múlott. Bár erősebb lejtőkön, amikor még nem húztam meg elég szorosra a cipőfűzőjét, kellemetlenül előrecsúszott a lábam és nyomta a lábujjaim, a cipőfűzőt jobban meghúzva ezen tudtam javítani. Viszont nagyon jól tapad a cipő, azokon a lejtőkön (például a Kékesről leereszkedve a sárga sávon és sárga négyzeten), ahol mások túrabottal is nehezen, csúszkálva ereszkedtek, én túrabot nélkül, kezemben a fejlámpával (általában kézben hordom, úgy jobban látok vele) is stabilabban tudtam leereszkedni. Amire vigyázni kell, hogy a vastag talp ellenére az orra vékony, így a kövekbe rúgást minél inkább kerülni kell, illetve hogy ha a tapadós sár ráragad a talpára, akkor még magasabb és furcsább viselet. De szerencsére ilyen tapadós sár csak a táv elején volt, később nem annyira volt jellemző (volt ugyan sár, de nem az a talpra tapadós fajta). Ja igen, és beázik, viszont gyorsan is szárad, és ez még mindig jobb, mint azok a cipők, amik nem áznak be ugyan, de belefülled az ember lába.

A következő nagy próbatétel és "cipőteszt" az Iszinik 100 lesz, és most, hogy a Vadrózsába beletört a bicskám, igyekszem majd ott minél többet kihozni magamból, és immár valóban rendesen készülni a túrára pl. futásokkal, lépcsőzésekkel, vagy rövidebb, de szintes ill. minél gyorsabban teljesített túrákkal. És akkor talán a tavalyi "rekordomat" is sikerül megdöntenem az Isziniken, ami némiképp kárpótolna az idei túrakudarcokért.

Ami a túrát illeti, két túratásammal, cimborámmal, Andrással és Rajmunddal indultunk, azaz az idei Rockenbaueren már bevált csapattal. András mesélte, hogy a kislányának angolul is tanítanak mondókákat, például a Choo-choo traint, így aztán ezt többször is emlegettük a túra előtt és a túra folyamán. "Zakatol a choo-choo train", mondtuk, ráadásul ahogy Rajmund túranadrágjának szára susogott, olyan volt, mintha tényleg egy kis gőzös zakatolna. És ment a choo-choo train hegyre fel és hegyről le, rendületlenül. De aztán egyre nehezebben tartotta a menetrendet (azaz egyre inkább a szintidő szélén táncoltunk), és végül ki is siklott.

A túra előtti éjjel Gyöngyösön, egy aránylag olcsó, de mégis kellemes szálláson, a belvárosban pihentünk meg. A közeli, romkocsmaszerű hamburgerezőben ill. romkocsmában, ahol hamburgereket is árulnak vacsoráztunk, stílszerűen Mátra burgert választottam. Elég nagy volt, óriási hússal és finom fűszerezéssel, ajánlani tudom.

Reggel aztán átmentünk a rajtba, Rózsaszentmártonba. Megkaptuk az itinerünket, ellenőzőlapunkat és a chipes karszalagot, és 6:45-kor elindultunk, tömegrajttal. A rajt is hangulatos volt, sok ismerős arc, és ugye a Rockenbauer óta nem túráztam, így jó volt újra ebben a közösségben lenni és a hosszútávú túrázás, vagy egyáltalán a természetjárás életérzésében lubickolni.

Az első 15 kilométeren még 5 km/óra feletti sebességet tartottunk, és ugyan az utolsók között voltunk, de azért úgy tűnt, hogy magunkhoz meg a szintidőhöz képest jó tempót megyünk. Mátraszentimrére, nagyjából a maratoni távhoz (41,9 km, addig 1857 méter emelkedőt leküzdve) viszont már 9 és fél óra alatt jutottam valamivel lemaradva Andráséktól, azaz az átlagsebességem 4,4 km/órára esett, igaz, még mindig kényelmesen a szintidőn belül voltam. Kékestetőre (62,3 km, és 2715 méter, tehát csaknem Kinizsi százasnyi szintkülönbség addig) este háromnegyed 10-re értem (azaz 15 óra gyaloglással, 4,2-es átlagsebességgel; Andrásék gyorsabban felértek, negyed órát vártak rám). Azonban itt sem tűnt még lehetetlennek a teljesítés, mert azt számolgattam, hogy a hátralévő 96,1 kilométerre van még 27 óránk (miközben a Kinizsin ugye 100 kilométerre van 24 óra, de az egyrészt könnyebb és kevésbé szintes terep, másrészt itt már megtett az ember bő 60 km-t). Viszont a Kékesen még pihentünk is kicsit, illetve András úgy döntött, hogy a térdfájása miatt itt feladja a túrát, nem jön tovább.

Mi Rajmunddal továbbmentünk, abban a tudatban, hogy azért van még időnk, ráadásul ha bármi gond lenne, akkor így, hogy András kiszállt és hamarosan visszajut a szállásra, értünk tud jönni autóval. Tehát nekiindultunk az éjszakának és leereszkedtünk a meglehetősen erősen lejtő, köves-saras sárga sáv és sárga négyzet jelzésen (ahogy említettem, ezen egész ügyesen tapadt a cipőm, gond nélkül lesétáltam). De az aránylag lassú ereszkedéssel, meg-megpihenésekkel sok időt vesztettünk, Rózsaszállásra, 70,2 km-hez már csaknem hajnali fél 1-re értünk (pár perccel a hivatalos pontzárás után), tizenhét és háromnegyed óra gyaloglással, immár négyes átlag alá süllyedt sebességgel. Ráadásul ott is pihentünk legalább 20 percet, és a seprők, Áron és Gabriella is utolértek minket. Innen azért még továbbindultunk, de rövidesen, pár száz méter megtétele után számolgatni kezdtünk: csaknem 90 kilométerre van még 24 óránk, illetve már annyi sem, és a nyakunkon vannak a seprők is. Úgy, hogy az emelkedőkön már megmukorodva totyogunk felfelé, márpedig innen még azért lenne emelkedő bőven, 3694 méter, negyedével több mint ami a K-100-on száz kilométerre esik. Így aztán rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy ez most nekünk szintidőn belül nem menne, és visszasétáltunk az ellenőrzőpontra. Ott még beszélgettünk Áronnal és a többiekkel, szomorkásan elnézegettük a tábortüzet, aztán egy ismerős pontőrrel (aki a Kazinczyn is pontőr volt) elindultunk a legcélszerűbb úton fel a Kékestetőre a sárga kereszt, kék kereszt és kék sáv jelzéseken, úgy 400 méter emelkedőt és kb. 4 kilométer távot leküzdve, immár "játékon kívül", ugyanis az volt a legközelebbi pont, ahová András értünk tudott jönni autóval.

Hát, így történt. Egyébként nagyon jó túra volt, gondos szervezéssel, szép tájakkal, de ezúttal csak az 50-km-es résztáv oklevelét és kitűzőjét kaptunk meg, a 160-as még várat magára. De az Iszinik 100-ra való edzésnek, cipőtesztelésnek, élménydús kalandnak és egy olyan pofonnak, ami ráébreszt arra hogy ide bizony alaposabban fel kell készülni, kiváló volt. Jellemző az is, hogy feladásunkkor ugyan még fogadkoztunk, hogy ilyesmire többet nem vállalkozunk, megállapítottuk, hogy az ilyen kemény túráknak nincs is értelmük, mert mi értelme órákon át, vagy akár a túra nagy részén a komfortzónánkon kívül lenni és feszegetni a határainkat, azonban délután a hazafelé úton már a jövő évi indulást tervezgettük.

Kapcsolódó bejegyzések:
Márkatörténet rovat: Hoka One One
Feladott túráim
Beszámoló a negyedik Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130-amról
2014-es Iszinik 100: életem első 20 órán belüli 100-as túrája

Milyen kötött sapkája lett volna Kinizsi Pálnak?

Bizonyára sokak fejében megfordult már, hogy vajon milyen kötött sapkája lett volna Kinizsi Pálnak, ha Kinizsi Pál idejében lett volna már kötött sapka. Nos, íme a válasz, a balatonfenyvesi bazársorról: ilyen kötött sapkája lett volna Kinizsi Pálnak, ha az ő idejében létezett volna a kötött sapka mint olyan.

Kapcsolódó bejegyzés:
Még egy szelet kenyérről is a Kinizsi Százas jut az eszedbe!

Nem mindegy, hogy... pólótervek hamarosan!

Figyelem, hamarosan indul a csikossiklo.org, ahol elsősorban a különböző pólóterveim lesznek elérhetőek, túrasztiló, Kinizsi, golyopács, Rubik-kocka és további érdekes valamint szexuálkreatív témákban.

Bear Grylls lazacot eszik Barackkal!

Ha már angoltanulás, meg erdő meg ilyesmi, nicsak milyen videót találtam: Bear Grylls lazacot eszik barackkal. Pontosabban Barackkal, azaz Barack Obamával, az Egyesült Államok elnökével éppen Alaszkában fogyaszt el jóízűen egy sült lazacot, amit korábban (még a hőkezelés előtt) egy medve már félig megevett.

Gondolatok az angoltanulásról

Szóval elkezdtem intenzíven tanulni az angol nyelvet. Korábban, középiskolában és egyetemi, főiskolai féléveim alatt már tanul(gat)tam, ahogy németet és franciát is, azonban egyik nyelvből sem jutottam el arra a szintre, hogy folyékonyan, készségszinten használjam, beszéljem. Nemrég azonban arra jutottam, hogy itt az ideje, hogy ezen változtassak. Úgy tartja a mondás is, hogy annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz, lehet ebben valami.

Igaz, most még szinte elérhetetlen álomnak tűnik, hogy egyszer Shakespeare-t olvassak eredetiben, vagy bármilyen angol nyelvű filmet könnyedén megértsek feliratok nélkül, de bízom benne, hogy kitartó tanulással eljön majd ez a pillanat is, belátható időn belül. Ha megtanultam kirakni a Rubik-kockát, és már sokszor gyalogoltam száz vagy akár kétszáz kilométert, akkor nyilván ez sem lehetetlen. És talán örököltem édesanyámtól is valamit, aki középiskolás korában tanulmányi versenyt nyert oroszból, emellett jól beszél németül és franciául is, és most éppen kínaiul tanul. Kezdem megérteni az ő szenvedélyét is a nyelvek iránt, valóban kellemes és addiktív, ahogy az embernek egyre ismerősebbek lesznek a szavak, mondatszerkezetek, idiómák, ahogy egyre komplexebb szövegeket ért meg ill. képes reprodukálni. Az angol nyelvnek köszönhetően a világ is jobban kinyílik: az internetes tartalmak csaknem harmada angolul van (a magyar nyelvű kontent aránya ennek nyilván a töredéke), a filmekről, dalokról nem is beszélve.

Állítólag a nyelvtanulás nagyon hasznos önmagán túlmutatóan is, a kognitív képességek egyik legkiválóbb edzésformája, és olvastam, hogy például még a vezetői kompetenciákat is erősíti, így akár a Bakancsos Szurikáta Természetjáró Egyesületet is még hatékonyabban vezethetem, és a többi brandemet, projektemet is jobban menedzselhetem.

A tanulási folyamatot a Duolingóval alapoztam meg, aztán nekiláttam könyveket is olvasni, például a Robinson Crusoe kétnyelvű kiadását (a könyv borítója szerint a híres régész, a Trója városát felfedező és feltáró Heinrich Schliemann is könyvek olvasásával, fordításával tanult meg egy-egy új nyelvet, és főleg épp a Robinsont használta erre a célra).

A Duolingo és további okostelefonos tesztek, szinonimaszótárak valamint a könyvek olvasása, fordítása mellett átszoktam arra, hogy a híréhségemet minél nagyobb arányban angol nyelvű hírportálok, blogok böngészésével csillapítsam, igyekezve minél jobban megérteni azokat. Egy kis szótárfüzetet is rendszeresítettem, abba gyűjtöm és abból tanulom a számomra új szavakat, kifejezéseket.

Amikor megunom az online teszteket és a fordítást, akkor pedig hangoskönyveket hallgatok, például munkába menet vagy munkából jövet, vagy elalvás előtt. Az "alva tanulás" a párna alá tett szótárral vagy tankönyvvel bizonyára nem túl hatékony, ez a formája viszont, hogy az ember még félig ébren vagy félálomban angol szöveget, történeteket hallgat, már inkább. Elkezdtem például hallgatni az egyik kedvenc novellámat, Kafkától Az átváltozást, emellett a Gulliver utazásait, Tom Sawyert (találtam egy oldalt, ahol elég sok szépirodalmi hangoskönyv fenn van). A Youtube-on pedig sok jó nyelvleckét találni, és például a könnyed sorozatok, mint a Jóbarátok is ajánlott erre a célra.

Szerintem ezekkel a módszerekkel, a nyelvtani tudást mélyítő és a szókincset bővítő játékos programokkal, a könyvekkel és a hangoskönyvekkel, filmekkel, valamint minél több alkalommal beszélve is a nyelvet (túrák közben igyekszem majd angolul tudó túratársakkal beszélgetni, ahogy erre korábban is volt példa) csaknem olyan jól lehet tanulni itthon is, mintha éppen Londonban vagy New Yorkban lennék, hiszen ezek révén szinte teljesen angol nyelvű környezet tudok magamnak biztosítani.

Érdekes folyamat ez egyébként, főleg a hangzó szöveg megértése. Először még éppen csak szavakat, rövidebb mondatrészeket kaptam el belőlük, kisebb szigeteket az értelmezhetetlen masszából, aztán ahogy bővült a belső szótáram, egyre inkább ráállt a fülem. Hasonló lehet, mint amikor a kisgyermek az anyanyelvét sajátítja el a szülei és a környezete beszédéből. Hátha olyan dinamikusan fejlődöm majd, mint a Rubik-kockában: először három perc is kellett a kirakásához, aztán kettő, most pedig már egy percen belül. Vagy mint a golyopácsban.

Kapcsolódó bejegyzések:
Dolgok, amikről azt hittem, hogy sosem fognak sikerülni, aztán mégis sikerültek
A Duolingo leckék végére értem!

Márkatörténet rovat: Hoka One One

Bár a mezítlábas kirándulás műfajával is kezdek ismerkedni, tegnap vásároltam egy Hoka One One szupercipőt, és úgy gondoltam, hogy itt az ideje tovább folytatni a márkatörténet rovatot, és az olvasót is megismertetni ezen brand történetével és a Hoka lábbelik jellegzetességeivel.

(Említettem már, hogy még 2011-ben csodálkoztam rá a Hoka lábbelikre, a Via Dolorosa teljesítménytúrán, amikor először láttam Börcsök Andráson és Wehner Gézán ilyen furcsa, "űrhajós cipő" jellegű valamit (a korábbi modellek - részben a talprészt hangsúlyozó vagy legalábbis nem elrejtő színsémáik miatt is - még bumfordibbnak, brutálisabbnak hatottak). Gézát - akkor még nem ismerve - öcsémmel utána "Hoka cipős bácsiként" emlegettük. Meséltem azt is, hogy mostanában terveztem megvásárolni egyik cimborám Hoka cipőjét, akinek méret ill. kényelmi problémák miatt kellett megválnia tőle, ez a lábbeli azonban végül nekem sem volt jó, így aztán úgy döntöttem, hogy egy új Hokát veszek, és találtam is egyet nagyon akciósan, egy Vibram talpas Rapa Nui modellt, ez látható a képen.)

Ami a vásárlást illeti: először egy Challenger ATR modellt néztem ki, de aztán az eladó a Nomád Outdoorban felvilágosított, hogy az egy könnyített versenycipő, azaz kifejezetten versenyekre való, viszont a tartóssága ezáltal nem az igazi. De szerencsére hasonló árban, alaposan leárazva tudtam megvenni az említett Rapa Nuit, ami valamivel nehezebb ugyan, viszont állítólag jelentősen tartósabb is.

Egyelőre ennyit a vásárlásról, és akkor nézzük, mit lehet tudni a Hoka One One márkáról.

Nos, ez egy francia brand, amit 2010-ben alapított  Nicolas Mermoud és Jean-Luc Diard, akik korábban egy másik ismert sportcipő- és túrafelszerelés gyártónál, a Salomonnál dolgoztak. Úgy gondolták, hogy szembemennek a "minimális", azaz ultravékony talpú, a mezítlábas futás érzetét és futóstílusát nyújtó-igénylő futócipők még jelenleg is tartó divatjával, és éppen ellenkezőleg, egyfajta "maximális" cipőt készítenek, már-már viccesen bumfordi, szinte a 2000-es évek Buffalo cipőit idéző vastag talppal. A vastag talp persze itt nem merev, hanem precízen megtervezett, rugalmas, és a Hanwag bakancsokhoz hasonlóan "gördülő" kialakítású.

A Hoka One One márkanév egyébként Maori nyelven, azaz az új-zélandi őslakosok nyelvén azt jelenti, hogy "repülni a föld felett", és a logó is egy repülő madarat szimbolizál (a márkanév kiejtése helyesen hoka onéj onéj, nem pedig hoka van van). Szintén a cipő nyújtotta kényelemre, a szinte lebegő suhanásra utalnak a márka inspiráló szlogenei is: "Why run when you can fly" (Miért futnál, ha repülhetnél is?), vagy "Time to fly" (Eljött a repülés ideje). A Converse egyik jelmondatához hasonlít a legújabb szlogen, ami pedig azt tükrözi, hogy a Hoka nem egyszerűen egy cipő: "This is not a shoe. This is an invitation" (Ez nem cipő. Ez egy meghívás.), azaz egy új, különös világba kalauzol a lábbeli, ahol repülve futhatunk. Erre utal az egyes modelleknél a talpra írt "Zero Gravity Technology" is.

Hogy ezeknek a kissé túlzó szlogeneknek azért van valami valóságalapjuk is, és a cipő valóban jól használható akár versenykörülmények között is, azt az mutatja, hogy a komoly, akár több száz kilométeres alpesi túrákon nagyon sokan indulnak Hoka One One cipőkben.

Ami magát a gyártó céget illeti, 2013-ban megvásárolta az amerikai Deckers Outdoor, így most olyan márkákkal tartozik egy "házba", mint az elsősorban a már-már szexin csúnya női csizmákat gyártó UGG, az outdoor randiszandijairól ismert Teva, és a főleg rojtos vászoncipőkben utazó Sanuk.

Ami a saját cipőmet illeti, hétvégén egy rövid, kb. 10 kilométeres mecseki sétán tervezem tesztelni, a következő hétvégén pedig egy elég komoly kihívásra, a Vadrózsa 160-ra megyek majd benne (ami, ha sikerül, a leghosszabb idei túrám lesz). Természetesen a túrabeszámolómban (és a későbbiekben is) majd kitérek arra is, hogy mennyire vált be a cipő, mennyire kényelmes, tartós.

A "márkatörténeti" információk forrása elsősorban a Hoka One One Wikipédia szócikke és a hivatalos weboldala.

(A Kinizsi Százasokat egyébként egy, még édesapámtól kapott Olang bakancsban kezdtem, aztán 2-3 Kinizsin egy La Sportivát nyúztam, majd egy használt Garmont bakancsot szereztem be, amit egy Quechua Arpenaz követett - ez utóbbi kettő még Kinizsi Duplát is teljesített.)

Mezítláb a Zuppára

Talán én vagyok az első, aki a Zuppa tetejére mezítláb ment fel, ott néhányszor kirakott egy Rubik-kockát és golyopácsozott, belga söröket ivott és indonéz szegfűszeges cigarettát (kretek) szívott, és mindezt naplemente táján. Na de elmondom pontosan hogy volt. (Megjegyzés: természetesen az üvegeket, de még a kupakokat és a csikkeket sem hagytuk ott).

Úgy történt, hogy Danival, a "mezítláb túrázó sráccal", akivel a múltkor a Turul és a Szelim-barlang környékén kirándultunk mezítláb, tegnap Szárligetre utaztunk, hogy onnan felmásszunk a Zuppára, 3-4 kilométert gyalogolva mezítláb (a község utcáin még rajtunk volt a cipő, már csak amiatt is, hogy aszfalton nem olyan jó cipő nélkül gyalogolni).

Nem mondom, hogy nem szúrták a talpam itt-ott a kavicsok és az aljnövényzet, de magamban azt gondoltam: "Mégiscsak egy kereszthez mászunk fel, Krisztus szenvedésének és megváltóságának jelképéhez, én meg itt azon nyavalygok magamban, hogy egy kicsit bántja a talpam a talaj? Na nemá!" A Zuppa amúgy is fontos nekem: egyik kedves "gyermekem", az Iszkiri teljesítménytúra is a csúcs alatt halad, ráadásul még az emblémájában is szerepel és már Legóból is megépítettem. Emellett többször is jártam már a tetején, ha jól emlékszem, édesapámmal is, valamint unokatesómékkal és Áron barátommal is. Szóval olyasmi nekem, mint Mekka a muzulmánoknak, Jeruzsálem a zsidóknak, Róma a keresztényeknek vagy mint Kentucky a csirkéknek, ahogy Ali G mondta.

A kilátás nagyszerű volt a szomszédos Vértesre. A magasból olyan volt a vonatokat nézni, mintha valami óriási terepasztal terült volna el a szemünk előtt, ráadásul az "arany óra" különös fényében. Beszélgettünk a politikáról, az angol nyelvről, vagy arról a csapatról, akik a Kilimandzsáróra másztak fel mezítláb, és közben elkortyolgattunk néhány belga sört, például egy háromszorosan komlózott La Trappe Tripelt, egy Corsendokot meg egy Lindemans barackos sört, ami nem olyan mint a nálunk ismert radlerek, hanem már a serfőzés és a természetes, a tengeri levegőnek köszönhető spontán erjedés közben van benne barack, de ehhez nem értek annyira, csak Dani mesélte. Megkínált indonéz szegfűszeges Djarum cigarettával is (amúgy nem dohányzom, csak nagyon különleges alkalmakkor, és a Zuppa mezítlábas meghódítását ilyen különleges alkalomnak nyilvánítottam), egészen egyedi és finom íze volt, és érdekesen sercegett, pattogott benne a szegfűszeg.

Gondolkodtam, hogy lefelé felhúzzam-e a cipőmet, de arra jutottam, hogy ha már mezítláb mentem fel, mezítláb is kell lejönnöm. Mert a hegyre nem csak felmenni kell tudni, hanem lejönni is, ahogy a hegymászók tartják, és sokszor az még nagyobb kihívás, épségben lejönni. Nos, ez is sikerült, és visszafelé is megúsztam a sérüléseket, egyetlen seb, horzsolás vagy vágás sem lett a talpamon.

Szóval egész jó ez a minimalista, mezítlábas túrázás, ugyanakkor közben elindultam a "maximális lábbelik" vonalán is: ma vettem egy Hoka cipőt.