Túrabeszámoló az Árpád vezér 130-ról

Tavaly tavasszal volt egy hosszú hétvége, amikor három 50 kilométeres vagy afeletti túrát is teljesítettem: a Gerecse 50-et, a Pásztó 50-et majd pedig a Sárga 70-et. A 100 kilométeres vagy hosszabb túrák között azonban legalább két hét szünetet tartottam. Idén viszont a Kinizsi Százas után egy héttel voltam a Nagyszombati Százason, majd a következő hétvégén az Árpád vezér 130-on. Ezt úgy fogalmaztam meg magamban kissé szerénytelenül (amellett, hogy "kemény voltam háromszor egymás után"), hogy egy Kinizsi Százas mesterhármast teljesítettem.

Ugyanis a szlovákiai Nagyszombati Százas és a Budapesttől Tatabányáig, majd onnan Dorogig kanyargó Árpád vezér 130 is szorosan kapcsolódik a Kinizsi Százashoz, hiszen előbbi az "őse", ihletője hazánk első teljesítménytúrájának, utóbbi pedig egy olyan túra, mely több mint 50 kilométer hosszan a Kinizsi (illetve irányát tekintve az Iszinik) útvonalán halad, a volt kisréti vadászház és Dorog között, a sárga majd pedig a kék jelzésen.

A túra reggelén, szombaton Oczallal és Reckebbel indultunk vonattal Budapestre. Most beszélgettünk először személyesen, korábban csak a Kinizsi Százas topikból volt ismerős a nevük. A rajt a Déli pályaudvar aluljárójának egyik kocsmájánál volt. Az itineremen (mely ellenőrzőlapként is szolgált) 6:50-es indulás szerepelt, de valójában csak 7 óra körül indultunk (a nevem helyére pedig először Farkas István került, viccelődtem is később, hogy kissé félrehallották a nevem a rajtban és ezért szerepel rajta az áthúzott Farkas István, valójában az eredetileg neki szánt itinert kaptam meg, de gondoltam jó lesz ez a javított is, nem kértem újat).

Szóval 7 körül rajtoltunk, de Oczal és Reckeb gyorsabb iramban indult, így az első pár kilométer után elváltak útjaink. Hozzám egy hölgy csatlakozott, aki a családjáról mesélt, de a legutóbbi csalódásom óta ez most nem a kedvenc témám, így lehet hogy kissé udvariatlan voltam, de a normafai ellenőrzőpontnál nem vártam rá sokat, és inkább ismét magányosan folytattam az utam.

(Az előtte lévő, Széchenyi-emlék ellenőrzőpontot egyébként először kihagytuk - és csak bő egy km megtétele után vettük észre, illetve a közben utolért Oczalék figyelmeztettek minket -, így oda vissza kellett mennünk, ezzel 2-3 kilométerrel meghosszabbítva a túrát.)

A pontőrök nagyon barátságosak voltak és az ellátás is nagyon jó volt végig a túra során, szinte a Mátra 115-ön tapasztalthoz volt hasonló az édességek, gyümölcsök, sütemények, kenyerek (és innivalók) bősége. A szintidő azonban jóval kényelmesebb haladást tett lehetővé: a Mátra 115 (ami valójában szintén kb. 124 kilométeres, ahogy az Árpád vezér 130) 30 órájával szemben ennek teljesítésére 33 óra volt adva, míg az emelkedő is jóval kevesebb volt, mindössze 3049 méter (ez a Mátra 115 emelkedőinek - 6374 méter - kevesebb mint a fele).

Nagykovácsiban (23 km) - ahol Ebola volt az egyik pontőr - ettem az ellenőrzőpontnál egy meggyes rétest. Gratuláltam Ebolának a vak Jeremcsuk István kíséréséhez a Kinizsi Százason.

Sok ismerőssel találkoztam még, egyikük, V_Gyuri aztán a perbáli Malomföldektől (ez az út 32. kilométerénél volt) a túratársam lett (de előtte is összefutottunk már a Nagykovácsiban, a plébániánál), csaknem a célig. De találkoztam azzal a vidám tatabányai társasággal is, akiket ugyan névről nem ismerek, de akikkel még a Kinizsi Százas reggelén utaztam együtt a vonaton, és most ismerősként üdvözöltük egymást.

A szomori kultúrotthonba (44 km) háromnegyed négyre értünk, ott ettünk egy tányér gulyást. Itt már az út bő harmadánál jártunk. Elkaptam egy beszélgetést, mely elítélően szólt azokról, akiknek "A Túra csak a Kinizsi Százas, Az Úszás meg a Balaton-átúszás", itt egy kicsit magamra ismertem, hiszen számomra is ez a két legfontosabb sportesemény egy évben, de azért nem vagyok teljesen szemellenzős, és ezeken a "rutin-rendezvényeken" kívül más túrákban, eseményekben is kihívást látok - mint például most éppen az Árpád vezér 130-ban.

Tarjánba (60 km) érve egy láttam egy fura nevű vegyesboltot ("Simi Shop" - ezzel akár szexbolt is lehetne), majd a templomnál az ellenőrzőpontnál pihentünk. Itt már csaknem a táv felénél, 60 km-nél tartottunk, és este 7 körül járt az idő.Az ellenőrzőpontot elhagyva jött egy zivatar, ott beálltunk pár percre a benzinkút fedele alá.

A sárga majd a kék jelzésen volt egy szakasz, ahol a gyorsabb túrázók már visszafelé jöttek, itt (ha jól emlékszem, a volt kisréti vadászháznál) találkoztunk Csörgővel, aki így jó pár órával gyorsabb volt nálunk.

A Turul-ellenőrzőpontnál (73 km) volt egy kis kísértés, hogy hazamenjek, hiszen kb. 20 perc sétára lakom onnan, de valójában elég jól éreztem magam, így nem láttam okot a feladásra. Gyurival ott ettünk-ittunk és pihentünk pár percet, s ott ismert fel egy korábban számomra ismeretlen olvasóm, András, aki csatlakozott hozzánk, és onnan hármasban folytattuk utunkat.

A Nomád-kempingnél lévő ellenőrzőpontnál (76 km) egy nagyobb, körülbelül fél órásra nyúló pihenőt tartottunk, itt Gyuri rendbe tette a lábát leukoplaszttal. A pontőr nagyon jókedvű volt, szinte vőfélyként fokozta a hangulatot. Időnk még bőven volt, éjjel 11 körül indultunk tovább.

Innen már azért voltak olyan szakaszok, amiket kissé zombi állapotban tettem meg, elkezdett az álmosság is kínozni. András adott egy koffein-tablettát, ettől valamivel frissebb lettem. A vértestolnai műútnál lévő ponthoz (84 km) háromnegyed egyre értünk, s ott még egy kis energiaitalt is kaptunk. Másfél órával később Bányahegyre értünk (90 km), újabb másfél óra múlva pedig Pusztamarótra (97 km).

A Bika-völgyi ellenőrzőpontnál (101 km) már világos volt, itt találkoztam újra Oczalékkal (ők Pusztamaróton aludtak fél órát, így érhettem utol őket). A pontőr megkínált egy kupica pálinkával, és bár nem vagyok a túrákon való alkoholfogyasztás híve, most jólesett a szíverősítő.

A mogyorósbányai Kakukk vendéglőnél (108 km) újabb meglepetés ért: a BEAC Maxi 110-ről volt ott egy túratársam, a kántor srác, akiről végül nem tudtam, hogy aztán beért-e a célba a BEAC Maxin. Sajnos kiderült, hogy nem, és mindketten szabadkozni kezdtünk: én amiatt, hogy akkor nem vártam rá többet, ő pedig amiatt, hogy akkor úgy érezte hogy feltartott. Mondta, hogy a BEAC Maxi után túrabeszámolókra keresve a neten rátalált a blogomra.

Tokodi pincéknél a megszokott idill fogadott (most a reggeli órákban, nem délután mint a Kinizsin, s nem este, mint az Isziniken), bár most üres volt minden, mivel nem volt ott sem frissítő-, sem ellenőrzőpont.

Innen már csak egy komoly nehézség volt hátra: a Katlan és a Gete leküzdése. Hegyes-kő felé mászva, reggel 8 után már kezdett tűzni a nap (Hegyes-kő után a kántor srác le is maradt kicsit; bízom benne, hogy ezúttal sikeresen célba ért). A Gete megmászása kemény küzdelem volt, a nyílt, köves szakaszokon szinte sivataginak éreztem a körülményeket, és a "csúcstámadás" is valamivel hosszabb és küzdelmesebb volt, mint ahogy arra az Iszinikről vagy akár a CsPI-ről emlékeztem. A Gete csúcsán egy csinos pontőrnő fogadott, aki fotót is készített a hegytetőre érőkről. A csúcsról való leereszkedés Dorogra már könnyebb volt, viszont csaknem végtelennek tűnt ez az utolsó 6-7 kilométer.

A célba, a dorogi lőtérre fél 11-re, 27 és fél óra gyaloglással értem, valamivel V_Gyuri után. Átvettem a kitűzőmet, az oklevelem és a teljesítői pólóm, majd (udvariatlanul gyorsan, de a mielőbbi hazaérés érdekében) indultam a vonatpótló buszhoz.

Így történt, hogy sikeresen teljesítettem a "mesterhármas" utolsó felvonását, három hétvége alatt több mint 320 kilométert sétálva. Mindez azonban nem csupán cél vagy öncél volt, hanem felkészülés egy még komolyabb erőpróbára, a június 21-én kezdődő Kazinczy 200-ra (idén egyébként még ki sem számoltam a tavaly olyannyira hajszolt TTMR pontjaimat, de ezzel a túra-trióval már újra lesz értelme majd egy kis kalkulációnak).

Köszönöm a rendezőknek ezt a szép és nehéz túrát, túratársaimnak pedig a társaságukat.