Beszámoló a Kinizsi Százas őséről, a Nagyszombati Százasról

Már jó ideje terveztem, hogy teljesítem azt a túrát, mely hazánk első teljesítménytúráját, a Kinizsi Százast ihlette. Ez pedig nem más, mint a szlovákiai Nagyszombati Százas (Trnavská Stovka), mely 1974-ben került megrendezésre először, hét évvel megelőzve az 1981-ben született Kinizsi Százast (Kovalik András, a K100 egyik atyja négyszer teljesítette a Nagyszombati Százast, ebből kétszer az első K100 előtt, két alkalommal pedig később).

Tavaly sok, a Kinizsinél hosszabb, nehezebb túrán voltam (például Mátra 115, Rockenbauer 130, BEAC Maxi 110, Iszinik 100), a saját határaim feszegetése, keresése mellett amiatt is, hogy a Kinizsi Százasra más perspektívából is tekinthessek. Most úgy gondoltam, ideje megismerni a K100 "ősét". Érdekes volt megtapasztalni a spártaibb, puritánabb rendezést, életemben először járni Pozsonyban és a környező hegyekben, és még az "igazoltatás-szüzességem" is elvesztettem (és a telefonomat is majdnem). Azt, hogy végül elindultam most a túrán, jócskán köszönhetem túratársamnak, Lestatnak is, aki idén rábeszélt az évek óta halogatott nevezésre.

A túra június 1-én, szombaton volt, egy héttel a Kinizsi Százas után (ez esetleg sok K100 teljesítőnek elveheti tőle a kedvét, de előfordul, hogy két hét is van a két túra között). Pozsonyban volt a rajt, ahová aránylag egyszerűen és olcsón jutottunk el: Lestat cimborámmal pénteken az utolsó vonattal mentünk Komáromba (szombaton hajnali fél 1 körül értünk oda), az állomás mellett az éjjel-nappal nyitva tartó hipermarketben bevásároltunk a túrára és megvacsoráztunk, majd komótosan átsétáltunk a Komárnói vasútállomásra, ahonnan a 4 óra 22-es RegioJet vonattal (mindössze 2,55 eurós áron) utaztunk Pozsonyba, ahová 6:37-re értünk (így szállásra nem kellett költenünk sem a túra előtt, sem pedig utána, és az útiköltség is elég barátságos volt).

6:49-kor pedig már rajtoltunk is. Egyébként 6-tól 8-ig lehet rajtolni, egy apró kis cetli kitöltésével kell nevezni, és amikor mi odaértünk, körülbelül 5 perc alatt vagy még gyorsabban sorra kerültünk.

Pozsony "budai", elegáns, hegyvidéki részén keresztül hagytuk el a szlovák fővárost (közben láttunk egy Hundertwasser-hotelt is). A hazai túrákhoz szokva meglepően sok volt az aszfalt (nem csak a táv elején és végén, hanem közben is), szinte az útvonal harmada, negyede erdei műutakon haladt. Ami viszont hagyományos ösvény volt, az sokszor sokkal meredekebb, sziklásabb, technikásabb volt, mint a Kinizsi Százason megszokott, tehát a csaknem azonos szintkülönbség (2800 méter) megtévesztő lehet.

Pár különbség a Kinizsi Százashoz képest: a nevezési díj mindössze 2 euró, viszont a teljesítésért csak egy aránylag egyszerű, filctollal kitöltött, láthatóan ollóval kivágott, színes (zöld) papírra fekete-fehéren nyomtatott vagy fénymásolt oklevél jár (persze ennek is megvan a maga szépsége), jelvény vagy kitűző pedig nincs. Ellátás lényegében szintén nincs (egy helyen, a 30. kilométernél azért kaptunk egy palacsintát), ahogy - ha jól tudom - online teljesítői lista vagy hivatalos weboldal sem létezik.

A tömeg jóval kisebb, fele vagy inkább negyede lehet az indulók száma. Viszont ránézésre elég komolynak, elszántnak tűntek az indulók, a Kinizsi Százason mintha több alkalmi túrázót, kirándulót lehetne látni, és feladókkal sem nagyon találkoztunk (vagy csak elkerülték a figyelmem).

A Nagyszombati Százasnak nincs kisebb résztávja, sőt: van egy 170 kilométeres, hosszabb változata, de a további pontokon már nincs "emberes" ellenőrzőpont, hanem pecsételni kell, pl. (ha jól tudom) vasútállomáson és más helyeken. Mi csak a normál 100 kilométeres távra vállalkoztunk.

Egy érdekesség: a pontosan megtett kilométerekre csak következtetni lehetett, mert egy adott ellenőrzőpontra egészen mást mutatott a szintmetszet és az útvonalrajz. Egy példa: a hatodik pont, Buková a szintmetszet szerint 70 kilométernél van, az útvonalrajz szerint pedig 64 kilométernél.

Több pihenőponton voltak árusok, ahol ittunk csapolt Kofolát (aki nem ismerné, ez a szlovákok nemzeti "kólája", még a szocializmus éveiből, kissé gyógynövényes, kellemes íze van, népszerűsége náluk vetekszik a Coca-Coláéval vagy meg is előzi azt).

A Kis-Kárpátok tájában volt valami varázslatos, végig olyan hangulatom volt, mintha valami meseerdőben járnánk, a gyalogutak valahogy szélesebbnek, a fák magasabbnak tűntek. Az útvonalat egyébként nem nehéz követni: szinte végig a piros jelzésen kell haladni (ez Szlovákiában a fő jelzés, mint nálunk a kék), az út tulajdonképpen a hegygerincen halad, és apróbb kanyarokkal, csipkékkel határozottan északnak tart. Néhány hegytetőn a "csúcskönyvbe" is beírtuk magunkat. Út közben egy elég kiadós esővel és némi sárral, csúszós kövekkel is meg kellett küzdenünk.

A túra utolsó harmadában hozzánk csapódott egy Angliában élő, de épp hazalátogató szlovák srác, Martin, akivel angolul beszélgettem, legalább egy kicsit tanultam, gyakoroltam is út közben. Ez volt az első 100 kilométeres túrája, kitartóan végigküzdötte.

A célba, Brezovába 5:15-re, 22 óra 26 perc gyaloglás után értünk. A végére azért eléggé elfáradtam, és itt-ott a talpam is éreztem.

Másik két magyarral is találkoztunk az út végén, beszélgettünk, csodálkoztak hogy előző hétvégén voltam a Kinizsi Százason is. Velük együtt busszal mentünk vissza Pozsonyba, ahonnan ők autóval mentek haza, mi pedig átsétáltunk a főpályaudvarra, és RegioJettel mentünk vissza Komárnóba, onnan pedig Komáromon át haza. Vasárnap dél körül már itthon is voltam.

Ajánlom mindenkinek a túra teljesítését, kipróbálását, hiszen egyszerűen megközelíthető a helyszín, olcsó a nevezési díj, és gyönyörű tájakon vezet a túra. Bár sok az aszfalt (ez állítólag a cseh és szlovák túrákon jóval megszokottabb), de legalább utána az ember kevésbé panaszkodik majd a hazai túrákra, vagy a Kinizsi Százas aszfaltos első és utolsó kilométereire.

Kapcsolódó bejegyzés:
Első teljesítménytúrám a Tátrában: Magas-Tátrai Barangolások