Idei második futásom a Margitszigeten, avagy kocogásom a bostoni maraton áldozatainak emlékéért

Hosszú szünet után - legutóbb január elején futottam - kedden ismét kocogtam a Margitszigeten. Egy kört tettem meg, 32 perc 51 másodperc alatt. A tavalyi rekordom 25 perc 31 másodperc volt, de most - kifogások következnek - rajtam volt egy kis hátizsák is (benne a váltóruhámmal), ráadásul egy egyszerű, kopott Springfield tornacipőben futottam, nem futócipőben.

Eredetileg úgy terveztem, hogy délután 6-tól a hivatalos "Margitszigeti kocogás a bostoni maraton áldozatainak emlékéért" eseményen veszek részt, de végül a magányos futás és megemlékezés mellett döntöttem, és pár órával korábbra tettem kocogásom időpontját. Ez amiatt is történt, hogy szórakozottságom, figyelmetlenségem miatt még reggel sötét színű hátizsákkal és baseball sapkában indultam útnak, és közben esett le a tantusz, hogy ez bizony nem a legmegfelelőbb dresscode az eseményre, így jobbnak láttam elkerülni a botrányt és lincshangulatot (ráadásul, mintegy tetézve a bajt, a hátizsákomban összezördülő dezodorom és kulcscsomóm mintha ketyegő hangot hallatott volna). Persze az ízléstelen otrombaság, de legalábbis durva tapintatlanság látszatát elkerülendő levehettem volna a hátizsákot és a sapkát, de ezek őrzött helyre vitele miatt egy-két órával elhúzódott volna a programom, és inkább siettem haza. Tudom, hogy ezek a személyes kis időbeosztási és dresscode-túldramatizálási problémák eltörpülnek az áldozatokkal, sebesültekkel történt szörnyűségekhez képest, így most szégyellem is magam, hogy ezekkel hozakodtam elő, de magamban valóban elgondolkodtam az élet értelmén, egészségen, halálon, építésen-romboláson, agresszión, random-viktimológián, és olyan hősök is eszembe jutottak, mint Terry Fox és Nick Vujicic.

A Dzsohar és Tamerlan Carnajev által elkövetett merénylet halálos áldozatai: Krystle Campbell (29), Lü Lingzi (23) és Martin Richard (8) [Wikipédia].