Mi kell a Kinizsi Százas teljesítéséhez?

Már régen írtam nagyobb lélegzetű bejegyzést a blogomba, most pedig úgy alakult hogy van egy kis időm, kedvem és talán ihletem is, így nem is halogatom tovább a dolgot, ezzel a lendülettel neki is látok, mielőtt még meggondolnám magam. Így a Kinizsi Százas közeledtével pedig miről másról lehetne aktuálisabban írni, mint hogy szerintem mi szükséges a K-100 sikeres teljesítéséhez (persze erről is írtam már korábban is, ill. rajtam kívül is nagyon sokan leírták már a meglátásaikat).

Én magam egyébként nem vagyok egy különösebben gyors teljesítő, megelégszem azzal, ha szintidőn belül beérek, eddig 21 óra 42 perc és 23 óra 30 perc között ingadoztak a teljesítési időim (mindeddig egyetlen húsz órán belüli százas túrám volt, éppen egy "fordított K-100", egy Iszinik 100 pár évvel ezelőtt). Ugyanakkor eddig zsinórban 10-ből 10-szer sikeresen célba értem a Kinizsin, az első, 2007-es Kinizsimen még Szárligetre, azóta Tatára. Mindent összeszámolva pedig összesen 26-szor jártam végig eddig a K-100 útvonalát, odafelé vagy visszafelé.

Tehát nézzük, mi kell a sikeres a K-100 teljesítéshez. Először is nem árt hozzá a minél komolyabb felkészülés, hiszen sokkal magabiztosabban, tapasztaltabban és edzettebben vág neki az ember a 100 kilométeres távnak, ha már gyalogolt előtte 50, 70 vagy 90 kilométert, mintha addig 20 kilométeres volt élete leghosszabb túrája. Persze utóbbi esetben sem lehetetlen legyőzni a 100 kilométert, de sokkal nagyobb lutri és küzdelem, mint komolyabb túrák tapasztalatainak, testi-lelki emlékeinek, edzésmunkájának birtokában. Legyünk egyszerre alázatosak, ne becsüljük le kihívás nagyságát és nehézségét, ugyanakkor bízzunk is magunkban. Talán sokan ismerik Henry Ford szavait (bullshit alert!) : "Akár azt hiszed, hogy sikerülni fog, akár azt, hogy nem, végül igazad lesz."

A felkészülő túrák segítenek abban, hogy ne a Kinizsi Százason vegyük észre felszerelésünk hiányosságait vagy kényelmelten pontjait, ne ott jöjjünk rá hogy mi az amit feleslegesen cipelünk ill. mi az amit viszont hoznunk kellett volna de otthon felejtettük (vagy nem is gondoltunk rá), továbbá hogy jobban  megismerjük a saját testünket és felmérjük fizikai állapotunkat, és egyúttal fejlesszük is azt. No meg hogy gyakoroljuk a Könyörtelen Előrehaladás Technikáját.

(Egy kis kitérő, túramozgalom-ajánló: épp most hétvégén, szombaton járjuk be majd néhány túratársammal a 95 km-es Gerecsei Térképkört, mely több Kinizsi Százas szakaszt is érint, budapestiek figyelmébe pedig a 82 km-es Budai Térképkört is ajánlom.)

Ami a gyakran emlegetett, pro és kontra is felmerülő "fejben dől el" dolgot illeti, én nem gondolom teljesen bullshitnek. Csak ki kell egészíteni azzal, hogy ez egy szükséges, de nem elégséges feltétel. Azaz a már említett tapasztalat és edzettség nélkül sokkal nehezebb kellően magabiztosnak és erősnek lenni fejben (és végig annak maradni). Hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy már a táv 20. kilométerétől kell fejben küzdeni, vagy az ember aránylag kényelmesen legyalogol 50, 70 vagy 90 kilométert, és csak onnan jön a küzdelmes rész, amikor már minden újabb lépésért meg kell szenvedni és biztatni magunkat, hogy érdemes ennyi gyötrődést elviselni azért a kis jelvényért, a teljesítés tudatáért és hogy a nevünk ott szerepeljen a teljesítői listán (ill. hogy egy újabb évszám kerüljön a nevünk mellé).

Kimaradt még a motiváció, ami szintén ide kapcsolódik. Bizony nagyon motiváltnak lenni, mert ha az ember úgy van vele, hogy ahogy esik úgy puffan, ha sikerül sikerül, ha nem nem - akkor bizony ebből könnyen "nem" lesz, és az első komolyabb holtpontnál, felmerülő kisebb-nagyobb fájdalomnál, problémánál ki fog szállni. Persze ehhez is kell a tapasztalat és önismeret, hogy tudjuk: nem értünk még erőnk végére, ez most valószínűleg csak egy múló holtpont. Bár cefetül érezzük magunkat, fáj a lábunk és kimerültek vagyunk, egy rövid pihenővel (vagy egy későbbi könnyű szakaszon akár séta közben is) felfrissülhetünk.

Ami fontos még és nagyon sokat segíthet: a kellő kipihentség a túra napján. Könnyen belátható, hogy sokkal nehezebb végiggyalogolni az éjszakát, ha már a túrát is kialvatlanul kezdjük. Ha a lábfájásra, fáradtságra, kidörzsölődésekre, hullámzó motivációra még kínzó álmosságrohamok is rátesznek egy lapáttal, az könnyen feladáshoz vagy a szintidő túllépéséhez vezethet.

Írok valami olyat is, ami szerintem nem feltétlenül kell a K-100 teljesítéshez, bár sokan elengedhetetlennek gondolják: az útvonal alapos ismerete, előzetes bejárása. Talán már bevallottam, de most újra leírom, hogy az első 2-3 Kinizsi Százasomat úgy teljesítettem, hogy alig tudtam valamivel többet az útvonalról, mint hogy hol kezdődik és hol van a célja. Ha elém tett volna valaki egy térképet, hogy na akkor merre is kanyarog az útvonal, nem tudtam volna végigvezetni az ujjam a tracken, sem a túra előtt, sem utána. Erre az a magyarázat, hogy olyan sokan voltak és vannak a túrán, hogy gyakorlatilag elég követnünk az előttünk haladókat. Ha lemaradunk, akkor is hamar elénk kerül valaki, ha pedig megelőzzük, akkor sem maradunk társaság nélkül, mert utolérünk valakit. Néhány kritikus ponttól eltekintve a turistajelzések is elég jók az útvonalon, de így még ezek folyamatos figyelésére sincs szükség. Persze megvan a veszély, hogy előttünk többen is eltévednek, de tapasztalataim szerint ez elég ritka, és pár perc alatt vissza lehet találni az útvonalra. Minimális lehet azok száma, akik eltévedés miatt adják fel a Kinizsit, a motivációhiány, a felkészületlenség, edzetlenség sokkal jellemzőbb, ezeket érdemesebb kiküszöbölni ahelyett, hogy az útvonal "megtanulására" koncentrálnánk (frissítés: azóta a tájékozódásról is írtam egy részletesebb posztot).

(Persze azóta már én is jobban ismerem az útvonalat, egyszer még egyedül is végigjártam oda-vissza, egyszer pedig Jeremcsuk István barátom társaságában, szintén oda-vissza.)

Majdnem kimaradt még egy alapvető feltétele a sikeres teljesítésnek, amire szintén többen és több helyen felhívják a figyelmet: ha ragaszkodsz ahhoz, hogy társaiddal, barátaiddal végig együtt haladj, az sokat ront mindannyiótok esélyén, hiszen nem biztos hogy azonos a tempótok és a táv azonos pontjain fáradtok el. Azaz mindig lesz olyan a csapatban, aki lassít benneteket és akire várni kell: aki még eszik, aki inna még egy sört, aki még maradna kicsit a pihenőponton, aki épp keres valamit a hátizsákjában, akinek épp zoknit kell cserélnie. Ez valamelyest kiküszöbölhető azzal, ha kicsit lazábbra veszitek az együtt haladás szabályait, és egy-egy ilyen esetnél nem álltok meg mindannyian, hanem hagyjátok egymást kicsit előremenni vagy lemaradni - a lemaradó pedig igyekszik utolérni a többieket, nem megvárakoztatva őket. Szerencsés esetben persze motiváló is tud lenni egy (vagy több) túratárs, sőt az is elképzelhető, hogy nem lassítjátok, hanem biztatjátok és gyorsabb haladásra serkentitek egymást.

Ha pedig valamelyikőtök mégis feladná a túrát (és nincs sérülése ill. megoldott a hazajutása), figyeljetek arra, hogy a ti motivációtok azért ne párologjon el. A feladást még csak fontolgató túratársadnak (vagy ha rólad van szó, magadnak) pedig azt tanácsold, hogy ne tervezze és ne döntse el kilométerekkel előre, hogy a legközelebbi alkalmas ponton fel fogja adni a túrát (hacsak nem sérülés az oka), hanem még gondolja át a dolgot addig, sőt, a pontra érve sem rögtön, hanem csak egy rövid pihenés (esetleg zoknicsere, evés-ivás) után döntsön arról, hogy tényleg feladja-e. Könnyen lehet, hogy addigra át is lendül a holtponton, és a folytatás mellett dönt.

Ami a tempót illeti, érdemes mindig a leggyorsabb olyan sebességgel haladnod, amit még kényelmesnek érzel, amiről úgy gondolod, hogy sokáig tudod tartani. Ha ennél gyorsabban mész, feleslegesen fárasztod magad és ez megbosszulhatja magát, ha pedig lassabban, azzal csak az időtartalékodat éled fel (amire esetleg még szükség lehet, ha később bármilyen gond, lassító tényező adódna). Megállni minél kevesebbet állj meg. Ha pihennél, inkább gyalogolj közben lassan. Vízszintes terepen, enyhe lejtőn az is majdnem olyan pihentető tud lenni, mintha egy helyben állnál vagy ülnél - és közben legalább haladsz, fogy az előtted lévő táv. Persze ha muszáj, állj meg, de közben nagyon tud telni az idő, és nem biztos, hogy 40 perc pihenéssel kétszer olyan kipihent leszel, mintha csak 20 percre álltál volna meg - sőt lehet, hogy egy hosszabb pihenő után még rosszabb lesz újra elindulnod. Szóval inkább előre határozd el, hogy az adott ponton legfeljebb 5-10 percet pihensz, és hacsak nem indokolt, ne lépd túl jelentősen a tervezett időt, sőt ha teheted, indulj tovább korábban.

Nekem szokott segíteni az is, ha olykor "matekozgatok" magamban, Mogyorósbányát elhagyva pl. "most már kevesebb van hátra, mint amennyit eddig gyalogoltam", vagy a Pusztatemplomhoz közeledve "most már kevesebb mint tizedannyit kell gyalogolnom, mint amennyit eddig megtettem". Ezt folyamatosan lehet számolgatni, ahogy azt is, hogy milyen sebességet kell még tartani a hátralévő szakaszon, hogy a szintidőn vagy az előre eltervezett teljesítési időn belül beérjen az ember. Egyrészt jó  esetben biztató adatok jönnek ki, másrészt a fejszámolás eltereli a figyelmet az esetleges vízhólyagokról, fájdalmakról. Mondjuk fáradtan, zombiként nem árt többször is átszámolni, nehogy egy elrontott kalkuláció nagyon félrevezessen, netán a teljesítést is kockáztatva ("ó, ráérek még" - közben pedig nem). És egyébként ez is nézőpont és lelkialkat kérdése, van, akit ezek a számok inkább demotiválnak ("te jó ég, még a fele / majdnem tizede hátravan?") mint motiválnak, hasonlóan a félig teli vagy félig üres pohár esetéhez.

Nagyjából ennyi, ami hirtelen eszembe jutott.

És hoppá, persze, a nevezés, ezt magamnak is írom emlékeztetőként, hogy jövő hét elején el ne felejtsek majd a választott Cartograhpia boltba menni, ill. előtte még az orvosi igazolást is beszerezni. Ez is feltétlnül szükséges a hivatalos induláshoz és teljesítéshez, és ezen is könnyen el lehet bukni, még mielőtt az ember egy lépést is tett volna a Kinizsi Százason.

(Bizonyára észrevette az olvasó, hogy mostanában eléggé elhanyagoltam a webnaplómat. Ennek vannak családi, motivációs és prioritásbéli okai, egyszerűen változik az ember és a körülmények, és egy ideje tényleg nincs annyi időm és energiám a blogomra, valahogy hátrébb sorolódott. Szerencsére már terápiás célból sem érzem szükségét az írásnak és a blogomban való kitárulkozásnak, kiegyensúlyozottabb lett az életem. Az időhiányban egyébként közrejátszik több új hobbim is, legfőképpen a nyelvtanulás, ami csaknem minden szabadidőmet elveszi - akár otthon vagyok, akár sorba állok a boltban, akár éppen utazok, csaknem minden percben hangoskönyveket hallgatok, szavakat tanulok, olvasok, teszteket oldok meg. A napi rutinom része lett a Duolingo, a Memrise és az AnkiDroid. Úgy érzem, legalább akkora álom, kihívás, érdem, önismereti dolog, kitartáspróba és személyiségfejlesztés nyelveket tanulni és poliglottá válni, mint sorozatos Kinizsi Százas teljesítőnek lenni. A könyvem megírása óta valahogy magától az írástól is eltávolodtam kicsit, de később még szerintem lesz "írósabb" korszakom, ill. terveim szerint vlogfronton erősítem majd a közeljövőben online jelenlétem. És talán túrajátékaimról, mozgalmaimról is hallott már az olvasó.)

Könyvajánló: A Kinizsi Százas útikalauza