Nem szeretném az erdészeti tevékenységeket leszólni,
De tényleg nem kellett volna az utat ott annyira leszórni.
Ajánlom viszont az olvasó figyelmébe az egyik kedvenc számomat, A falu c. filmből a Gravel road (Kavicsos út) c. betétdalt.
2016. április 27., szerda
A Facebook és az esőkabátom története
Az emberben olykor felmerül, hogy a Facebook áldás vagy átok. Elrabolja-e az ember idejét és valódi életét vagy éppen ellenkezőleg, könnyebbé és teljesebbé teszi azt, mivel a kommunikációt felgyorsítva segít időt, energiát, pénzt spórolni, és közelebb hozza a világot. Optimista lévén azt gondolom, hogy okosan használva, és persze némi szerencsével inkább ez utóbbi igaz.
De el is mesélem a legutóbbi történetem. A múltkori, bő 50 kilométeres Gete-túrán elhagytam a fekete esőkabátom (amit még anno a túravezető tanfolyamra vettem tavalyelőtt). Éppen a Nagy-Gete csúcsán hagytam a padon, visszafelé jövet, este, amikor életem 35. Gete-mászása után leültem szuszogni kicsit. Észre sem vettem hogy elhagytam, sem a túrán, sem a túra után.
No de itt jön a képbe a Facebook. Miután másnap megírtam a túrabeszámolómat, szinte rögtön írt Toplak Joe, hogy az Országos Kéktúra csoportban valaki megosztotta, hogy talált a Getén egy fekete kabátot, és nem a mi csapatunkból hagyta-e ott valaki. Meggyőződtem róla, hogy valóban hiányzik a kabátom, így aztán gyorsan írtam a megtalálónak. Bár Budapest másik végén lakik, mint ahol én dolgozom, a napokban sort kerítettünk a találkozásra, és vissza is kaptam a fekete dzsekit.
Ezúton is köszönöm a becsületes megtalálónak, Zoltánnak, valamint Toplak Joe-nak és persze Mark Zuckerbergnek, hiszen Facebook nélkül nem biztos hogy valaha viszontlátom az elhagyott ruhadarabot.
De el is mesélem a legutóbbi történetem. A múltkori, bő 50 kilométeres Gete-túrán elhagytam a fekete esőkabátom (amit még anno a túravezető tanfolyamra vettem tavalyelőtt). Éppen a Nagy-Gete csúcsán hagytam a padon, visszafelé jövet, este, amikor életem 35. Gete-mászása után leültem szuszogni kicsit. Észre sem vettem hogy elhagytam, sem a túrán, sem a túra után.
No de itt jön a képbe a Facebook. Miután másnap megírtam a túrabeszámolómat, szinte rögtön írt Toplak Joe, hogy az Országos Kéktúra csoportban valaki megosztotta, hogy talált a Getén egy fekete kabátot, és nem a mi csapatunkból hagyta-e ott valaki. Meggyőződtem róla, hogy valóban hiányzik a kabátom, így aztán gyorsan írtam a megtalálónak. Bár Budapest másik végén lakik, mint ahol én dolgozom, a napokban sort kerítettünk a találkozásra, és vissza is kaptam a fekete dzsekit.
Ezúton is köszönöm a becsületes megtalálónak, Zoltánnak, valamint Toplak Joe-nak és persze Mark Zuckerbergnek, hiszen Facebook nélkül nem biztos hogy valaha viszontlátom az elhagyott ruhadarabot.
2016. április 19., kedd
A hétvége mérlege: hat új Budai Térképkör teljesítés, és új pályacsúcs!
Bár a hétvége a Gerecse 50-től és a Mecseki Mátrixtól volt "hangos" (nem véletlenül, hiszen a Gerecse 50 hazánk egyik legrégibb és legnépszerűbb teljesítménytúrája, míg a Mecsekben még sosem volt hosszabb és nagyobb kihívást jelentő teljesítménytúra a Mátrixnál), de azért történt más is a hétvégén.
Például hatan is teljesítették a Budai Térképkört, köztük egy négyfős futócsapat, akik megjavították a három nappal korábbi pályacsúcsot, mely immár 12 óra 27 perc.
Gratulálok a hétvégi túrák minden teljesítőjének!
Például hatan is teljesítették a Budai Térképkört, köztük egy négyfős futócsapat, akik megjavították a három nappal korábbi pályacsúcsot, mely immár 12 óra 27 perc.
Gratulálok a hétvégi túrák minden teljesítőjének!
2016. április 18., hétfő
Mecseki Mátrix 130 - a túra, amit feladtam, de végül mégis teljesítettem
Mecseki Mátrix 130. A szerény, lefelé kerekítő túranév ellenére nem 130, hanem legalább 135 kilométer táv és 3354 méter emelkedő a Mecsekben, Bükkösdről Mecseknádasdig, majd onnan vissza Abaligetig, tehát nyugatról keletre, majd keletről nyugatra átszelve az egész hegységet. A túra első fele a piros sáv jelzésen zajlott (rövid kitérővel a Cigány-hegyre a sárgán), Mecseknádasdtól a második része pedig zömében a kék sávon, azaz a Dél-dunántúli Kéktúrán (visszafelé is egy rövid kitérővel a sárga jelzésen Cigány-hegyre).
A Mecsekben még sosem rendeztek ekkora teljesítménytúrát, és a hosszútáv körülbelül félszáz teljesítője előtt nem sokan lehettek (ha voltak egyáltalán), akik egyben ennyit gyalogoltak volna a Mecsek erdeiben.
Szóval nagyszerű dolog lett volna teljesíteni ezt a túrát. Eddig csak kétszer gyalogoltam hivatalos teljesítménytúrán többet (a pszichedelikus Prágai Százason [kb. 150 km] és a Turul 200-on), privát túrákon pedig további két alkalommal (Kinizsi Dupla 2013 és 2014). Így az 5. leghosszabb sétám lett volna, míg túratársaimnak, Jeremcsuk Istinek a leghosszabb hivatalos teljesítménytúrája, Andrásnak pedig az abszolút leghosszabb túrája. Ja igen, és az eddigi leghosszabb túrám a Hoka cipőmben.
De aztán feladtam. A 110. kilométer környékén, aránylag hirtelen többféle rosszullét tört rám, testileg és lelkileg is meglehetősen rosszul éreztem magam, és úgy gondoltam, okosabb, ha nem erőltetem tovább ezt a túrát. Ráadásul nem sokkal később kiderült, hogy a zsongorkői ellenőrzőpont rövid oda-vissza szakaszát véletlenül kihagytuk, mert nem vettem észre a kitérőt (azóta pedig már több mint egy kilométerrel túlhaladtuk, így nagyon a szintidő szélén táncoltunk volna, ha visszamegyünk). Itt aztán végképp feladtuk Istivel, másodpercek alatt tovatűntek a remények, hogy Mecseki Mátrix 130 teljesítők leszünk. Így már legfeljebb a 100-as résztáv díjazását kaphatjuk meg, ami szép ugyan, de messze elmarad a tervtől, és mégiscsak kudarc, feladás. Ráadásul miattam, a rosszullétem és a figyelmetlenségem miatt Istitől is elvettem a lehetőséget. Gondolkodhatok mentségeken, kifogásokon, újra átértékelhetem, hogy mennyire nekem való sport a hosszútávú túrázás, mennyire készültem fel tisztességesen. Vagy a kérdést kiterjesztve, erős vagyok vagy gyenge, letudom-e győzni az akadályokat és el tudom-e érni a céljaimat, vagy sem. Ugyanakkor eszembe jutott az is, amit Paka mondott a kudarcokról, hogy azokból többet tanul és többet erősödik az ember, mint a sikerekből. Az is felmerült bennem, hogy mi lesz, ha a 10. Kinizsi Százasom sem fog sikerülni, akkor is közbejön valami?
De amilyen hirtelen eldöntöttük a feladást, csaknem olyan hirtelen csillant meg a remény, hogy mégis teljesíthetjük a távot. A célban ugyanis, amikor kissé letörve bejelentettem a feladásunkat, a főszervező, Feri mondta, hogy a zsongorkői kitérő valóban nem volt megfelelően jelezve, így nem csak az én hibám volt, hogy nem vettem észre. Többen is kihagyták, és nekik is elfogadta így, pár száz méterrel csonkábban a túrát (az is igaz persze, hogy különböző rövid eltévedésekkel ennyit bőven rátettünk a távra). Ez a része tehát megoldódott a dolognak, és szerencsére egy kis pihenés után a rosszullétem is kezdett elmúlni, így Feri biztatására úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a túrát.
(Ehhez persze kellett a túra számunkra kedvező útvonalképlete, struktúrája is: az említett abaligeti célból ugyanis a túra még tett egy 12 kilométeres betétkört, amiről mi először lemondtunk volna, de a dolgok szerencsés alakulása miatt így elindultunk rajta és teljesítettük azt is.)
Végül Tamás társaságában visszaértünk a Rockenbauer 130 tájait idéző körről, így 33 óra 29 perc alatt, bő fél órával szintidőn belül értünk a célba, vasárnap délután 15 óra 37 perckor.
És hogy mi minden történt a túrán? Például mezítlábas patakátkelés a Márévár kemping előtt, 50 km-nél. Istivel a köveken lépkedve való átkelést túl kockázatosnak találtuk, így inkább ezt a módszert választottuk, majd pár száz métert az aszfalton, mezítláb tettünk meg, hogy száradjon a lábunk. Volt ebben valami Tom Sawyer hangulat, meg eszembe jutott a mezítlábas Zuppa-mászásom is Danival.
Ezek a melegek egyre provokatívabbak! - gondolhatták a mellettünk elhaladó autósok, ahogy karöltve, mezítláb sétálgattunk Istivel.
De ennyivel még nem úsztuk meg a patakokat, a 80. kilométer táján, Óbánya és Kisújbánya között a kéken is komolyan rambózni kellett a patakmeder szélén. A gyökereket fogva és a saras avart kaparva megpróbáltunk kikapaszkodni a meredek, szakadékos parton, de aztán mégis inkább visszaereszkedtünk. Látóként sem egyszerű arra a séta, főleg éjjel, de így Isti társaságában még kalandosabb volt. Igazából így belegondolva szerencsénk is volt, hogy nem történt ott semmi bajunk.
Most egy darabig nem hallgatunk Eddát - mondtam Istinek. - A patakot vitték volna el inkább az ufók, nem Patakit!
Az utolsó, 12 kilométeres Abaliget-kör a napsütötte domboldalakon, mezőkön és erdősávokban pedig nagyszerűen megmutatta, hogy 123 kilométer gyaloglás után 12 is milyen óriási sétának tud tűnni.
Ilyen volt tehát életem egyik legkalandosabb és legnehezebb teljesítménytúrája. Köszönöm Istinek és Andrásnak a társaságot, logisztikát, kedvesemnek pedig a túra előtti finom vacsorát és túratársaim vendégül látását. Gratulálok minden teljesítőnek és küzdőnek, és bízom benne, hogy a Mecseki Mátrix nem egyszeri rendezés volt, hanem hagyomány lesz belőle.
A Mecsekben még sosem rendeztek ekkora teljesítménytúrát, és a hosszútáv körülbelül félszáz teljesítője előtt nem sokan lehettek (ha voltak egyáltalán), akik egyben ennyit gyalogoltak volna a Mecsek erdeiben.
Szóval nagyszerű dolog lett volna teljesíteni ezt a túrát. Eddig csak kétszer gyalogoltam hivatalos teljesítménytúrán többet (a pszichedelikus Prágai Százason [kb. 150 km] és a Turul 200-on), privát túrákon pedig további két alkalommal (Kinizsi Dupla 2013 és 2014). Így az 5. leghosszabb sétám lett volna, míg túratársaimnak, Jeremcsuk Istinek a leghosszabb hivatalos teljesítménytúrája, Andrásnak pedig az abszolút leghosszabb túrája. Ja igen, és az eddigi leghosszabb túrám a Hoka cipőmben.
De aztán feladtam. A 110. kilométer környékén, aránylag hirtelen többféle rosszullét tört rám, testileg és lelkileg is meglehetősen rosszul éreztem magam, és úgy gondoltam, okosabb, ha nem erőltetem tovább ezt a túrát. Ráadásul nem sokkal később kiderült, hogy a zsongorkői ellenőrzőpont rövid oda-vissza szakaszát véletlenül kihagytuk, mert nem vettem észre a kitérőt (azóta pedig már több mint egy kilométerrel túlhaladtuk, így nagyon a szintidő szélén táncoltunk volna, ha visszamegyünk). Itt aztán végképp feladtuk Istivel, másodpercek alatt tovatűntek a remények, hogy Mecseki Mátrix 130 teljesítők leszünk. Így már legfeljebb a 100-as résztáv díjazását kaphatjuk meg, ami szép ugyan, de messze elmarad a tervtől, és mégiscsak kudarc, feladás. Ráadásul miattam, a rosszullétem és a figyelmetlenségem miatt Istitől is elvettem a lehetőséget. Gondolkodhatok mentségeken, kifogásokon, újra átértékelhetem, hogy mennyire nekem való sport a hosszútávú túrázás, mennyire készültem fel tisztességesen. Vagy a kérdést kiterjesztve, erős vagyok vagy gyenge, letudom-e győzni az akadályokat és el tudom-e érni a céljaimat, vagy sem. Ugyanakkor eszembe jutott az is, amit Paka mondott a kudarcokról, hogy azokból többet tanul és többet erősödik az ember, mint a sikerekből. Az is felmerült bennem, hogy mi lesz, ha a 10. Kinizsi Százasom sem fog sikerülni, akkor is közbejön valami?
De amilyen hirtelen eldöntöttük a feladást, csaknem olyan hirtelen csillant meg a remény, hogy mégis teljesíthetjük a távot. A célban ugyanis, amikor kissé letörve bejelentettem a feladásunkat, a főszervező, Feri mondta, hogy a zsongorkői kitérő valóban nem volt megfelelően jelezve, így nem csak az én hibám volt, hogy nem vettem észre. Többen is kihagyták, és nekik is elfogadta így, pár száz méterrel csonkábban a túrát (az is igaz persze, hogy különböző rövid eltévedésekkel ennyit bőven rátettünk a távra). Ez a része tehát megoldódott a dolognak, és szerencsére egy kis pihenés után a rosszullétem is kezdett elmúlni, így Feri biztatására úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a túrát.
(Ehhez persze kellett a túra számunkra kedvező útvonalképlete, struktúrája is: az említett abaligeti célból ugyanis a túra még tett egy 12 kilométeres betétkört, amiről mi először lemondtunk volna, de a dolgok szerencsés alakulása miatt így elindultunk rajta és teljesítettük azt is.)
Végül Tamás társaságában visszaértünk a Rockenbauer 130 tájait idéző körről, így 33 óra 29 perc alatt, bő fél órával szintidőn belül értünk a célba, vasárnap délután 15 óra 37 perckor.
És hogy mi minden történt a túrán? Például mezítlábas patakátkelés a Márévár kemping előtt, 50 km-nél. Istivel a köveken lépkedve való átkelést túl kockázatosnak találtuk, így inkább ezt a módszert választottuk, majd pár száz métert az aszfalton, mezítláb tettünk meg, hogy száradjon a lábunk. Volt ebben valami Tom Sawyer hangulat, meg eszembe jutott a mezítlábas Zuppa-mászásom is Danival.
Ezek a melegek egyre provokatívabbak! - gondolhatták a mellettünk elhaladó autósok, ahogy karöltve, mezítláb sétálgattunk Istivel.
De ennyivel még nem úsztuk meg a patakokat, a 80. kilométer táján, Óbánya és Kisújbánya között a kéken is komolyan rambózni kellett a patakmeder szélén. A gyökereket fogva és a saras avart kaparva megpróbáltunk kikapaszkodni a meredek, szakadékos parton, de aztán mégis inkább visszaereszkedtünk. Látóként sem egyszerű arra a séta, főleg éjjel, de így Isti társaságában még kalandosabb volt. Igazából így belegondolva szerencsénk is volt, hogy nem történt ott semmi bajunk.
Most egy darabig nem hallgatunk Eddát - mondtam Istinek. - A patakot vitték volna el inkább az ufók, nem Patakit!
Az utolsó, 12 kilométeres Abaliget-kör a napsütötte domboldalakon, mezőkön és erdősávokban pedig nagyszerűen megmutatta, hogy 123 kilométer gyaloglás után 12 is milyen óriási sétának tud tűnni.
Ilyen volt tehát életem egyik legkalandosabb és legnehezebb teljesítménytúrája. Köszönöm Istinek és Andrásnak a társaságot, logisztikát, kedvesemnek pedig a túra előtti finom vacsorát és túratársaim vendégül látását. Gratulálok minden teljesítőnek és küzdőnek, és bízom benne, hogy a Mecseki Mátrix nem egyszeri rendezés volt, hanem hagyomány lesz belőle.
2016. április 14., csütörtök
Új pályacsúcs a Budai Térképkörön!
A 81,6 kilométer hosszú, 2453 méter emelkedőt tartalmazó, festői tájakban bővelkedő Budai Térképkörön új pályacsúcs született: Kovács Dani 13 óra 26 perc alatt győzte le a távolságot és a szintkülönbséget.
Az év bármely napján bejárható Budai Térképkör természetesen várja a kényelmesebb tempóban túrázókat is, és azokat is, akik nem egyben, hanem több részletben tennék meg a távot. Fedezd fel te is, hogy mi fér ki a Budai-hegység térképen!
2016. április 10., vasárnap
Az év 100. napján egy bő 50 km-es túra a Kinizsi Százas útvonalán, valamint találkozás az emberrel és a kutyával, akik tán a legtöbbször jártak a Getén
Igen, épp a Gete csúcsára értünk, amikor találkoztunk az emberrel és a kutyájával, akik az előbbi elmondása szerint valószínűleg a legtöbbször tették meg az utat a Nagy-Gete csúcsára, méghozzá a sziklás, meredek oldalon. Ákos elmondta, hogy már 3-4 hónapja minden nap feljár oda, napi edzésként, hiszen Tokodon, a Gete tövében lakik, sőt, a kertje vége súrolja a Gete szoknyáját. Ez azt jelenti, hogy már legalább 100-120 alkalommal járt ott fenn, de könnyen lehet, hogy akár 200-szor, hiszen mesélt a gyermekkori Gete-mászásairól, kamaszkori szalonnasütéseiről is. 3-4 hónapja pedig azért kezdte ezt a meglehetősen intenzívnek mondható napi Gete-túra-kúrát, mert sérvvel küszködött, szinte járni is alig tudott, viszont a Gete naponta történő megmászása csodát tett vele, most már könnyedén felsétál és lekocog onnan. Nos, ez Ákos és a kutya rövid története, akik tán a legtöbbször jártak a Getén (azt írtam kutya, de valójában kutyák, mert van, hogy a másik kutyáját is viszi).
Ami engem illet, a Gete-mászásaim száma jóval szerényebb és ritkábban is járok arra, a szombati túrán (épp az év századik napján, április 9-én) voltam ott a 34. és 35. alkalommal, ha jól számolok. (A teljesítménytúrákon legtöbbször ott járók listáját pedig itt találja a kedves olvasó).
No de mi is volt pontosan ez a szombati túra, ahol találkoztunk Ákossal és a kutyájával, és melynek során 34. és 35. alkalommal jártam magam is a Nagy-Gete csúcsán, a keresztnél? - fogalmazódhat meg a kérdés az olvasóban. Nos, elmondom.
A túrát egy kedves ismerősöm, München hirdette meg, amolyan Kinizsi Százas szakasz-bejárásképp. Dorogról indultunk, hogy aztán a K-100 (és a Szuperkatlan) útvonalán elsétáljunk a Getén és a katlanon át Mogyorósbányára (14 km), majd a kék sávon továbbhaladva onnan is megtegyünk további bő 14 kilométert, Pusztamarótig. Pusztamarótról pedig, néhány medvehagymás pogácsa elfogyasztása után, a már megtett útvonalon visszasétáltunk Dorogra, így összesen 2 x 28,3, azaz 56,6 kilométert tettünk meg, közben kétszer is megmászva a Kinizsi Százas legendás - és Ákos kedvenc - hegycsúcsát.
(Vagy várjunk csak, rosszul számolok, mert a változatosság kedvéért, valamint hogy az "Iszinik" is jobban érvényesüljön az útvonalon, visszafelé Péliföldszentkereszt és Mogyorósbánya között nem a kék sávon haladtunk, hanem a kék kereszten, így bő 3 kilométerrel kevesebbet tettünk meg, azaz inkább 53 és fél kilométeres volt a túra.)
Münchennel egyébként nem túráztam még együtt, éppen csak összefutottunk egyszer-kétszer, például a tavalyi Szántó 50 rajtjában-céljában, ill. már pontőrként is találkoztam vele. Mármint úgy, hogy én voltam pontőr, a Szuperkatlanon, és mármint úgy is, hogy ő volt pontőr, egy másik túrán.
Túratársunk Judit volt még, valamint Hegyeskőtől Pusztamarótig, majd onnan vissza a tokodi pincékig velünk tartott Rózsa is, így az első kilenc és az utolsó 11 kilométer kivételével ő is ott volt velünk. Judit egyébként eddig csak egyszer gyalogolt körülbelül ennyit, de hozzá kell tenni, hogy ez egy jóval nehezebb túra volt, mert egy privát túra teljesítése nagyobb kihívás és több belső motivációt igényel, mint egy szervezett teljesítménytúráé, ráadásul itt, ahogy már említettem, kétszer is fel kellett mászni a Getére. Visszafelé jövet Mogyorósbányán, körülbelül 39 kilométernél majdnem feladta a túrát, de aztán ügyesen leküzdötte a még hátralévő, nem éppen könnyű szakaszt.
Először amúgy úgy volt, hogy valamivel többen leszünk, de valószínűleg a borúsabb idő és a sár miatt (ami amúgy nem volt vészes) többen otthon maradtak. Pedig tökéletes kirándulóidő volt, és bár sok volt a felhő, esni nem esett. Viszont a fű elég vizes volt, így a katlan mezőin eléggé elázott a Hokám. Az enyém ugyanis nem Gore-Texes, így nagyon könnyen beázik. Igaz, jó időben gyorsan meg is szárad, most azonban nem volt cipőszárító idő, így ezt a kis kényelmetlenséget el kellett viselnem. No meg a vidáman klaffogó hangot, amit ezután adott ki magából minden egyes lépésnél, főleg a bal. Eszembe juttatta a régi Sprite reklámot is, a széteső csodacipővel, persze azért szét nem esett, mégiscsak egy Alpok-álló Hoka One One, de úgy nyekergett, mint a csuda.
Hogy a cipőklaffogásnál kifinomultabb frekvenciákról is meséljek, elmondom, hogy amikor először tértünk be Mogyorósbányán a Kakukkba, azaz még odafelé, épp a Daft Punktól a One more time szólt, és mondom milyen igaz, visszatérünk még ide hamarosan. Így is lett.
Túratársnőnk vidám történetét kell még leírnom, amit a Getéről a dorogi cél felé ereszkedve mesélt el, remélem nem haragszik meg érte. Egy ügyfele, egy barna hajú hölgy ment be hozzá hivatalos ügyben, a vörös hajú kislányával. Annyira megfogta ez a vörös árnyalat, hogy rákérdezett, hogy a férje haja ilyen szép vörös-e. Mire a nő, teljesen komolyan: "Nem, a vizslánk vörös". Minden esetre figyelemre méltó összefüggés.
Münchentől is érdekes dolgokat tudtam meg, például a '80-as évek péliföldszentkereszti cigánybúcsúiról és aranyhintós, aranyruhás leányvásárairól. Még jó, hogy nem zártam még le teljesen a könyvem kéziratát, így egy-két dologgal ki tudom egészíteni. Ja igen, sok-sok Kinizsi Százas és Iszinik teljesítés ide vagy oda, most jártam először például a pusztamaróti büfében, ahol a nagyszerű medvehagymás, sajtos pogácsákat ettük.
Majdnem elfelejtettem, pedig fontos, hogy túratársaimnak mutattam a golyopácsot, vagyis kendamát is, ezt a nagyszerű japán ügyességi-türelem-koordinációs-egyensúly-kitartás-esztétikai játékot. A tokodi-pincéknél egy kis bemutatót is tartottam, és íme az egyik kedvenc YouTube videóm.
Nos, nézzük a túrát a számok, idők tükrében is: 7:20-kor indultunk, 11-re értünk először Mogyorósbányára, 14:25-re pedig túránk feléhez, Pusztamarótra (vagy bő feléhez, hiszen visszafelé Péli és Mogyorósbánya között a kék kereszten jöttünk ahogy írtam). 17:10-re értünk vissza Mogyorósbányára, és 20:00 körül értünk másodszor is a Gete csúcsára (a Getére felfelé haladva szedtük elő a fejlámpákat). 21:25-re értünk vissza a rajt-célba, Dorogra, a Molnár sörözőhöz.
Ami a túra eredményét illeti, mégiscsak egy jó, bő ötven kilométeres séta volt, ami a tervek szerint alakult. A jövő heti Mecseki Mátrix 130 előtt mindenképpen kellett a mozgás, emellett gyűjtöttem két újabb Gete-mászást is, valamint a csaknem egész napos séta és beszélgetés közben megismerhettem túratársaimat, akiknek ezúton is köszönöm a társaságot és gratulálok nekik.
Most pedig nekilátok folytatni az Iszkiri teljesítői listákat, és igyekszem a könyvemmel is haladni.
Kapcsolódó bejegyzések:
Hányszor mentem fel eddig a Nagy-Getére? (avagy 33, a Gete szívat télen-nyáron)
Ha szereted az Ixi kupát, akkor valószínűleg a Gete kupa is tetszeni fog!
1000 GKM<, avagy kik gyalogoltak eddig a legtöbbet a Nagy-Getére?
2016. április 7., csütörtök
2016-ban is Kinizsi Százas lista!
Idén egy 15 éves hagyományt vehettem át: én írom össze a Kinizsi Százas (topik)listát. Hogy ez pontosan mi is, és hogy hogyan néztek ki a korábbi listák, arról itt, a 2016-os lista weboldalán olvashatsz. Érdemes feliratkozni, hiszen a listán való szereplés adhat egy kis plusz motivációt, ráadásul a nevedre kattintva azt is megnézheted, hogy várhatóan kivel hol fogsz összefutni a túrán.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)