(A Turul 200 az idei évre tervezett ill. részben spontán "nagy dobásaim" egyike, "túraszakmai" fejlődésem újabb állomása, pl. az Iszkiri megrendezése és a túravezető tanfolyam elvégzése mellett. Persze olyan célokat is sikerült kitűznöm 2014-re, melyek nem voltak teljesen reálisak és melyek idén már biztosan nem fognak megvalósulni, ezekről itt írtam korábban. Igaz, úgy tartják, az embernek legyenek olyan céljai is, amiket nem ér el, hiszen ha mindet gond nélkül eléri, akkor feltehetően túl könnyűeket tűzött ki maga elé.)
Már a 100 kilométer legyaloglása, a Kinizsi Százas teljesítése is komoly kihívás vagy akár évekig dédelgetett álom sok túrázó számára, de egy 200 kilométeres túra még ennél is jóval monumentálisabb és őrültebb dolog, már-már kilométerpornó. Még komolyabb elszántság, kitartás (és persze nem kevés szerencse) kell hozzá. Az erőt is még megfontoltabban kell beosztani, vagy mondjuk az alvást. Egy 100 kilométeres, egynapos-egyéjszakás túra még megoldható alvás nélkül, 200 kilométernél viszont már hasznos lehet valamennyit közbeiktatni - annyit, amennyi szükséges, de nem sokkal többet, hiszen azzal csak feleslegesen apad az 52 órás szintidő. Tehát a pihenési idő megfelelő arányának megtalálása kulcskérdés lehet.
(Egy ekkora túra során talán még többször megfogalmazódnak az emberben olyan kérdések - és megpróbál rájuk válaszokat találni -, mint például: Ki vagyok én? Meddig tudok küzdeni? Mi ennek az értelme? Tényleg kell a határainkat keresni, feszegetni? Csak a küzdelem visz előre? (No pain, no gain?) Erősebb, jobb, teljesebb ember leszek ettől? A verejtékemmel is írnom kell a blogomat? A túrázás tényleg olyan lenne, mint maga az élet?)
Amikor túratársammal a holtpontok kerültek szóba, azt mondta: "Nem szabad hagyni, hogy puncid nőjön!" Első hallásra kissé hímsoviniszta, öltözői-edzői szöveg, ill. eszembe juttatta Golyófogú Tony monológját is a Blöffből. Nem gondolom, hogy ez genitáliáktól vagy kromoszómáktól függene, és a feladás sem jár feltétlenül hermafroditává válással, de a lényeg benne van: ehhez már tényleg keménynek, tökösnek, rendíthetetlennek, már-már a végletekig kitartónak kell lenni. És ugye szerencsésnek. Meg aztán nem azért Csetneki Born-To-Be-Hard Sándor a nevem, hogy könnyen feladjam.
Bíztam az erőnlétemben (talán életem csúcsformájában vagyok "túrázásilag") és a Kinizsi Duplán, vagy akár a Prágai Százason (mely "csak" 150 km körül volt ugyan, de hasonlóan két éjszakás túra volt, és nehezebbek voltak a körülmények a több szint és az olykor zord téli időjárás miatt) szerzett tapasztalatokban. De nem csak ezek, hanem a túravezetői tanfolyam ismeretei, gyakorlótúrái is jól jöttek, amikor egy-két helyzetben, rosszabbul jelzett útszakaszon át kellett látni hogy hol lehetünk pontosan, vagy dönteni kellett, hogy merre tovább.
Túratársam Imre volt, akivel még a táv elején haverkodtam össze. Ő többek között arról ismert a Kinizsi Százas Facebook csoportját követők körében, hogy a idén lemaradt a Kinizsi Százas regisztrációról, ezért "illegalitásban" teljesítette a K100-at, és egy pólót is készíttetett arra az alkalomra. Kiderült, hogy komoly sportmúlttal rendelkezik, és a Kinizsi Százast is többször teljesítette már, ugyanakkor 100 km-nél hosszabb túrán nem volt még eddig. A 150. kilométer táján, a túra háromnegyedénél a fia, Bence is csatlakozott hozzánk, így hárman sétáltunk aztán a célig, beszélgetve, motiválva egymást és közösen megoldva a fáradtságból fakadó tájékozódási problémákat (Bence pl. többször előre- vagy visszaszaladt turistajelzést ellenőrizni). Imrével nagyjából hasonló volt a sebességünk, ill. a táv kb. feléig nekem kellett jobban igyekeznem, hogy tartani tudjam a tempóját (de így legalább keletkezett némi időtartalékunk), míg a cél felé haladva valamelyest fordult a helyzet.
Érdekesség, hogy Bencén is egy egyedi póló volt, amin ráadásul többek között az én "műveim" is láthatóak voltak: pl. a K100 Nike logó és a hasonlóan meghekkelt KFC embléma. Ez jólesett, hiszen mégiscsak az ötleteim elismerése, fizikai manifesztálódása, és egyszer talán tényleg kreatív pólótervező leszek.
Még a táv első szakaszán, Tatabányáig volt egy másik túratársunk is, Ádám, akivel már ismertük egymást látásból néhány korábbi túráról, és az Iszkirit is teljesítette. Több ismerőssel is találkoztunk út közben: Papucsek Marcsiékkal, V_Gyurival, Andrással, Essztével, Sznuupival. Közülük többen is rövidebb távokon indultak, vagy a rossz cipőválasztás ill. más problémák áldozatául estek. Volt, akivel az Iszkiri, míg másokkal a turistajelzések, a túravezető tanfolyam, vagy épp az Ixi Kupa került szóba.
Igyekeztem elég sokat enni-inni, nem várva meg az éhséget és a szomjúságot. Ebben segítettek a sűrűn elhelyezkedő ellenőrző- és frissítőpontok (több mint 30 pont jutott a 200 kilométeres távra) és a saját készletem is. Inni vizet ill. a pontokon kapott szörpöt, valamint izotóniás (vagy ahogy Imre mondta, Torrentét idézve: izotópiás) italt ittam.
Ami a cipőmet illeti, a Kinizsi Százason már bevált Quechua Arpenaz 700 volt rajtam, mely most sem hagyott cserben, bár a végén már eléggé megnyomódott a bal kislábujjam - de ennyi kilométer után talán nincs az a lábbeli, amely tökéletesen kényelmes maradna.
Szomoron, nem egészen negyedtávnál volt az első meleg étel, itt laktató gulyást kaptunk. A táv elején, egészen Tarjánig sokat haladtunk a Szomor 56-ról és a Kitörésről és a budai túrákról ismerős szakaszokon. Tarjánban, a templom melletti pont felé tartva megint rácsodálkoztam a Simi Shop feliratra, ami valójában nem egy szexshop, hanem egy vegyeskereskedés. Hamarosan aztán a Kinizsi Százasról ismert kék szakaszra értünk, majd Koldusszállásnál átváltottunk a sárgára.
Tatabányára, a Turul emlékműhöz, Éva és Egon második pontjára (az első Makkosmáriánál volt) még világosban értünk, negyed kilencre. Idáig már a táv bő egyharmadát megtettük. Ettünk-ittunk (nagyon finom májkrémes kenyeret, süteményeket, hozzá szörpöt). A tavalyi, 130 km-es túrán ennél a pontnál barátkoztunk össze Andrással, akivel azóta is volt néhány közös túránk.
A fejlámpákat (az első éjszakán a "csodalámpámat" használtam, de nem volt feltöltve teljesen, így a második éjszakára a pótlámpa maradt) a Nomád kemping után vettük fel, ahol elbúcsúztunk Ádámtól, és kb. húsz perc pihenő után indultunk tovább, hogy aztán visszaérjünk a sárga, majd a kék jelzésre, és bő negyven kilométeren keresztül a Kinizsi Százas útvonalán haladjunk (csak épp ellenkező, Iszinik irányban).
Koldusszállásnál a sárga-kék jelzésváltásnál vaddisznóhangot hallottunk, de aztán kiderült, hogy csak néhány tréfás kedvű, szemből érkező túratársunk viccelt meg minket (ez a túra "oda-vissza" szakasza volt, így odafelé még mi is találkoztunk néhány, nálunk jóval gyorsabb résztvevővel, például Barta Lacival, míg visszafelé a mezőny végével találkoztunk szembe, például Krisztiánnal a tavalyi Rockenbauer 130-ról).
A táv feléhez, Pusztamarótra 19 óra 20 perc gyaloglással, hajnali kettő után értünk. Ez elég jó, valamivel 5 kilométer / óra feletti átlagsebességet jelentett, valamint azt, hogy a táv második felére 33 óránk van (kíváncsiságból, no meg hogy nyugtassam magam, hasonló számításokat csaknem óránként végeztem: a táv hányad része van még hátra, hogy állunk idővel, milyen sebességet kell tartani hogy biztosan célba érjünk szintidőn belül, stb.). Péliföldszentkeresztre már világosban értünk.
Mogyorósbánya után, a Kősziklánál Tarnai Mátéék voltak a pontőrök. Mondták, hogy a napokban eltűnt egy holland kéktúrázó (mi nem követtük a híreket), és hogy épp ők találták meg ott a Kősziklánál, és igazából el sem tűnt, csak kikapcsolta a telefonját hogy spóroljon az akkuval.
A tokodi pincéknél a pihenőhelynél ismét ismerős fogadott minket: Mancocka, a fiával. Először alvást is terveztünk ott, de aztán úgy döntöttünk, hogy megyünk tovább Dorogig, és majd ott pihenünk néhány órát.
120 km táján másztuk meg a Getét, a meredekebb irányból. Előtte, még a jelzésváltásnál a völgyben, a Gete szoknyája előtt találkoztunk az "eltűnt" holland túrázóval, akit állítólag már az Interpol is keresett.
Dorogon, a lőtér épületében ettünk-ittunk (Kimmel Peti még vizet is töltött, és a kenyeret, virslit is odahozta), és kanapékon tudtunk aludni. Bő két órát töltöttünk alvással, be is állítottam az ébresztőmet a telefonomon. Edit, az egyik a pontőr is figyelmes volt, és még mielőtt az ébresztőm megszólalt volna, ébresztgetett, hogy lassan indulni készülünk. A dorogi evés, alvás és pihenés egyébként - ahogy vártam - szinte csodát tett, felfrissülve indulhattunk tovább Kesztölcre, húsz perccel dél előtt.
Kesztölc után volt egy rövid eltévedésünk, mert elindultunk fel a Kétágú-hegyre, de aztán hamar észrevettük a hibát, és a kéken mentünk Klastrompusztára, ahol újabb terülj-terülj asztalkát és kedves pontőröket találtunk. A Piliscsaba előtti pontnál Lestat várt minket hölgytársaságban. Kicsit beszélgettünk, ettünk, fotózkodtunk, aztán folytattuk a sétát.
A táv bő háromnegyedéhez, a Nagykovácsi plébániához (ahol már a túra elején is jártunk) este hét előtt értünk vissza. Itt találkoztunk Imre feleségével és lányával is, és ahogy korábban említettem, a fiával, Bencével kiegészítve csapatunkat indultunk tovább.
Pilisszentivánon Imre meghívott péksüteményre és kólára, majd átsétáltunk Pilisvörösvárra, ahol a Kimmel rezidencia garázsában palacsintáztunk és szörpöztünk. Nagyjából itt sötétedett ránk, Pilisvörösvárról kiérve már újra felvettük a fejlámpát, elkezdődött a túra második éjszakája.
Pilisszántón egy nagyon kedves, "mézeskalács háznak" ható, fából ácsolt nyári konyhán volt a pont, ahol Juliska (aki tényleg Juliska) várt minket finomságokkal, süteményekkel, házi sajttal.
A nyári konyha oázisát elhagyva még egy nagy emelkedő várt ránk: Dobogókő. Kalandos volt a feljutás, mert voltak rosszul jelzett szakaszok, de segített Bence, aki többször is előre- vagy visszament szétnézni, ill. a nálam lévő térkép és a mobilos iránytű is hasznos volt. A tájékozódás nehézségeiért kárpótoltak minket a farakásoknál látott kis rókák, akik egyáltalán nem féltek, vidáman mászkáltak, kíváncsian nézelődtek, és még fényképezni is hagyták magukat. Dobogókőre felérve még keresgéltük a pontot, de aztán "telefonos segítséggel" megtaláltuk. A Zsindelyes házban is pihentünk kicsit (éjjel fél négy körül járt ekkor). Innen már kevesebb mint 20 kilométer volt hátra, azaz a táv több mint kilenctizede már mögöttünk volt. Lassan világosodni kezdett, immár másodszor.
Átértünk Pilisszentlászlóra, majd az utolsó kilométereket a festői Apát-kúti völgyben ereszkedve tettük meg. Jól haladtunk, de a patakátkelésekkel, keskeny ösvényekkel kifejezetten technikásnak tűnt a szakasz két végiggyalogolt éjszaka és kb. 190 kilométer után.
A célba, a visegrádi sportközpontba 9:26-ra értünk, 50 óra és 41 perc gyaloglás után, bőven az 52 (vagy a TTT oldalán eredetileg szereplő 54) órás szintidőn belül. Nem vagyok foci- és stadionmániás, de a délelőtti napsütésben, egy 200 km-es túra céljaként kifejezetten hangulatosnak és szépnek láttam az egyszerű focipályát, és felidéződtek kamaszkorom fociélményei is. Az oklevelet és a jelvényt Baksa Józsitól és Kosztka Pétertől (aki az Iszkiri 25 első bejárásán is ott volt), a túra főrendezőitől vettem át.
Ez volt tehát a Turul 200, az első hivatalos 200 kilométeres teljesítménytúrám rövid története. A grandiózus sétán 266 TTMR pontot, idei pontjaim negyedét szereztem, így már 978-nál tartok, és a Budapest Kupa füzetembe is kaptam egy újabb pecsétet (illetve kaptam volna, ha elvittem volna a túrára, de ezt majd pótolom).
Gratulálok a 200-as táv és a résztávok valamennyi teljesítőjének, és köszönöm minden túratársamnak (kiemelve Ádámot, Imrét és Bencét) a társaságot, azoknak is, akiket szórakozottságomban nem említettem meg a beszámolómban.
Kapcsolódó bejegyzések:
A teljesítménytúrázók arcoskodnak
Dicsekvés anyucinak
