Először is, vannak akik szeretik a Kinizsi Százast, az számukra évről évre a Fő Túra, és vannak, akik nem szeretik. Én a Kinizsi Százast kedvelők táborába tartozom, persze nem is tagadom elfogultságom: már a kezdetektől sikerélményt adott a K100 és eddig még egyszer sem kellett feladnom a túrát (de talán a feladás sem változtatna érzéseimen), s a blogom mellett több Kinizsi Százas témájú weboldalam és más kreatív munkám van. Azok, akik nem kedvelik a Kinizsi Százast, elsősorban azt vetik a túra ill. annak rendezői szemére, hogy az más túrákhoz képest túl drága, az ellátás túl puritán, valamint a feleslegesnek tartott orvosi igazolás körül szoktak még elszabadulni az indulatok. De olyanok is vannak, akiket a K100 túlzott népszerűsége, kultusza ill. az ezzel járó tömeg zavar (persze a Kinizsi Százas hívei inkább ünnepélyesnek érzik ezt a tömeget és a túrát övező hangulatot). Elmondható tehát a Kinizsi Százasról is az a közhely, hogy általában vagy nagyon szereti az ember, vagy nagyon nem szereti, és kevés túrázó viszonyul hozzá semlegesen. Az minden esetre biztos, hogy a Kinizsi Százas alapozta meg a hazai teljesítménytúrázást (bár elsősége vitatott, vagy legalábbis értelmezés kérdése), és hogy a napjainkban is megrendezett túrák közül a K100 tekint vissza a legnagyobb múltra.
A Kinizsi Százas természetesen aszerint is csoportosítja a túrázókat, hogy teljesítették-e már vagy sem: vannak, akik nem is tervezik a teljesítését (mert beérik a kényelmesen lesétálható távokkal és nem próbálják "legyőzni magukat", próbára tenni az akaraterejüket); vannak, akik célul tűzték ki azt (és esetleg próbálkoztak is már vele); s vannak, akik már teljesítették. A teljesítők közül sokan itt megállnak, mint azok a könnyű drogosok, akik aztán nem nyúlnak keményebb narkotikumokhoz, de vannak olyanok is, akik a Kinizsi Százas teljesítése után újabb, hosszabb-nehezebb túrákba is belevágnak.
Persze nem csak a K100 osztja meg a túrázókat és a természetben sportolókat, további csoportok is megfigyelhetőek. Magam csak teljesítménytúrázó körökben mozgok, terepfutókat nem nagyon ismerek, de többektől hallottam a teljesítménytúrázó - terepfutó ellentétről, mely szerint a terepfutók egy része hajlamos lenézni a túrázókat, mint ahogy a sakkban a futó tiszt, míg a gyalog (paraszt) csak egyszerű közlegény. Elismerem, hogy a futás intenzívebb mozgásforma a gyaloglásnál, de bízom benne, hogy azért ez az ellentét nem ilyen éles (ráadásul sok kiemelkedő teljesítménytúrázó is elég sokat kocog a túrákon, például Rudolf István és Márton Dániel). De túrázóktól is hallottam már kritikus hangokat: vannak, akik szerint a terepfutók nem igazán tudnak tájékozódni ill. a tájékozódás felesleges nyűg nekik, és csak a tökéletesen kijelölt, szinte körbeszalagozott "pályán" boldogulnak (és persze már maga a pálya szó is zavar több vérbeli túrázót, hiszen hogy lehet az erdőkre-mezőkre, ösvényekre ilyen steril és önző szót használni?)
További csoportok: GPS-esek vs. hagyományos térképesek; túrabotosok vs. túrabot nélküliek; bakancsosok vs. félcipősök; kispistázók (azaz rövidítők, az útvonalat elég szabadon értelmező ügyeskedők, akik sokszor több kilométeres szakaszokat is levágnak) vs. útvonalkövetők (köztük az extrém ortodox útvonalkövetők, akik akár a kitaposott útról is letérnek, ha látják, hogy hivatalosan 1-2 méterrel arrébb vezet a jelzés). Érthető módon a legkomolyabb ellentét ez utóbbi csoportok között feszül, hiszen az útvonal követése, egy túra teljes távjának tisztességes teljesítése erkölcsi kérdés is (bár találkoztam már a GPS vagy a túrabot kérdését is erkölcsi dilemmává tevőkkel).
Kapcsolódó bejegyzések:
I love K100
A Kinizsi Százas egyszerűsége
A túrázás olyan, mint az élet
Interjú a "kispistázás" szó megalkotójával, Dr. Torday Lászlóval
Felmérés a kispistázásról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése