Beszámoló a második Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130-amról

Amikor tavaly teljesítettem életem első Rockenbauer 130 túráját, akkor az volt az addigi leghosszabb gyaloglásom, távban (129,6 km) és időben (31 óra 48 perc) egyaránt. Idén a júliusi Kinizsi Duplámmal (200 km, 54 óra alatt) aztán megdöntöttem ezt a csúcsot és tán még edzettebben, felkészültebben vágtam neki a zalai sétának mint tavaly, de a második Rockenbauer 130-am így is nagyon kemény túra volt. Ismert körülményei (hőség, hosszú árnyék nélküli szakaszok) miatt csaknem olyan nehéz volt, mint az említett Kinizsi Dupla. A nap ellen egyébként most is az azon viselt, házilag árnyékoló kendővel (egy szövetszatyorból vágtam ki egy darabot) kiegészített baseball-sapkám volt rajtam.

Mintha a 130 kilométeres táv és a perzselő nap nem lett volna elég már önmagában is ahhoz, hogy kellően hardcore legyen a túra, további nehézségek is adódtak: az egyik bakancsom sarka eléggé kikezdte a bőröm már a táv első kilométerein, így le kellett ragasztanom, másrészt egy vissza-visszatérő fogfájással is meg kellett küzdenem. Bár abból a szempontból jó volt, hogy elterelte a figyelmem a fáradtságomról, talpam fájdalmairól.

Túrám mottója az is lehetne, hogy "ameddig nem klimaxolok, addig mindent kimaxolok". Legalábbis séta közben, kissé kimerültebb állapotomban ezt a gyengécske szójátékot költöttem, de persze úgy tervezem, hogy nyugdíjasan is keményen tolom majd még a túrákat. Egy ilyen kis mondókát is gyártottam, s amikor zombi lettem, ezt mantráztam magamban, miközben a könyörtelen előrehaladás technikáját alkalmaztam:

"Rock, rock, Rockenbauer,
Rock, rock, Rockenbauer,
Rocka, rocka, this is real fucka,
Rocka, rocka, this is real fucka."

A Rockenbauer 130 amiatt különleges számomra, hogy a Kinizsi Százas mellett ez az egyetlen olyan legalább 100 kilométeres túra, melyet immár többször is teljesítettem (de idén feltehetően felzárkózik mellé az Iszinik 100 és esetleg egy-két másik túra is).

Vali, Zoli és Lajos, tavalyi túratársaim most nem tartottak velem. S idén nem vonattal jutottam el Nagykanizsára péntek este, hanem Venczel Gyuri vitt el autóval, azonos monogramú druszájával, közös cimboránkkal V_Gyurival és egy frissen megismert úti- és túratárssal, Attilával együtt. Megérkezve lepakoltuk a cuccainkat egy osztályteremben, elmentünk a közeli pizzériába (ahogy tavaly Lajosékkal is), majd pedig aludni tértünk. A szombat reggel 6 órai rajt után aztán nem sokat láttam útitársaimat, mert gyorsabb tempóval kezdtek, és Attila kivételével (aki dehidratáltsága miatt Rádiházán feladni kényszerült a túrát; túl gyors tempóban kezdte a sétát és nagyon kevés vizet vitt magával) jóval gyorsabban is teljesítették a túrát, mint én.

Az út nagy részét (kb. a 20. kilométertől a 100.-ig) egy Krisztián nevű, ott megismert túratársammal tettem meg. Mesélt a családjáról és a kleptomániás vadászgörényéről. Mondta, hogy hallott olyan őrültekről (valahogy így fogalmazott), akik oda-vissza teljesítették a Kinizsi Százast, erre mondtam neki, hogy bizony én voltam az egyik, s igen, valóban elég nagy őrültség volt. Később megkérdeztem tőle, hogy meséltem-e már neki hogy hogy jártam tavaly a Rockenbauer 130 jelvényemmel (mert előtte egy másik túratársamnak említettem), mire azt felelte, hogy nem meséltem, de olvasta a neten. Mi tagadás, jól esett a dolog, hogy blogom egy olvasójával futottam össze.

Hahóton a Flintstones sörözőben találkoztunk Jeremcsuk Istvánnal (a K100 vak teljesítőjével) és Kimmel Péterrel, bár ők gyorsabbak voltak, érkezésünk után nem sokkal már indultak is tovább. Gondolkodtam, hogy vegyek-e egy citromos és nem hűtött sört (persze tudom, ez körülbelül úgy aránylik a rendes sörhöz, mint cigirágó a spanglihoz), de végül takarékossági okokból a csapvíznél és pezsgőtablettánál maradtam.

A söjtöri Deák-háznál (49 km) majd a kicsit arrébb lévő kocsmában egy újabb, hosszabb pihenőt tartottunk (itt egy szódát ittam). Ez volt egyébként túránk legészakibb pontja.

Továbbhaladva váltottam pár szót azzal a lánnyal, aki a Szuperkatlanon kísérte Jeremcsuk Istvánt, mondtam neki, hogy ott én voltam a hegyeskői pontőr.

Rádiháza előtt, Pusztaedericsen megpihenve találkoztam Attilával, aki akkor már nagyon rossz állapotban volt a dehidratáltságtól és az eléhezéstől (de elmondása szerint hiába volt most már vize és étele, egyszerűen nem tudott inni és enni).

Rádiházán ettem pár szem paradicsomot, hogy ne csak vízzel csillapítsam a szomjam, hanem vitaminokhoz és ásványi anyagokhoz is jussak (tavaly ott Lajosék pizzát rendeltek, de azt most túl nehéz ételnek éreztem volna).

Ha jól emlékszem, a Rádiháza utáni szakaszon hallottunk az erdőből szarvasbőgést - mely mintha a Jurassic Park Tyrannosaurus Rexeinek hangja lett volna. Később kiderült, hogy nem szarvasok, hanem szarvasmarhák bőgtek a közeli mezőn, de az erdőbe is átsétáltak.

Szentpéterfölde környékén (68 km) kezdett sötétedni, a faluból kiérve vettük fel a fejlámpáinkat (ha jól emlékszem, tavaly Szentpéterföldén pihentünk a focipálya füvében).

A hírhedt falutól, Zala megye Ciudad Juarezétől, Lasztonyától tartottam kissé, ráadásul most nem nagyobb társasággal, hanem Krisztiánnal ketten gyalogoltunk át a veszélyesnek tartott településen, de ott mintha kijárási tilalom és csendrendelet lett volna érvényben, mert sem járókelőkkel nem találkoztunk, sem mulatozás hangja nem szűrődött ki sehonnan.

Bázakerettye előtt egy kicsit utat tévesztettünk, és a térképvázlatot félreértve az aszfaltúton maradtunk. Így néhány kilométerrel többet gyalogoltunk, viszont kikerültünk egy nehezen tájékozódós, gazos részt (legalábbis tavalyi emlékeim szerint). Bázakerettyén pihentünk legalább húsz percet (hajnali háromnegyed kettőre értünk oda), és egy katona sráccal bővítve csapatunkat hármasban indultunk tovább.

Kistolmácson a kisvasút felújított, szinte építészeti újságba illő modern-minimalista végállomásához érve volt egy álmossági holtpontom, így ott próbáltam aludni kicsit. Végül 10-15 percet pihenhettem, aztán indultam a többiek után, s pár száz méterrel később a Tó büfénél utol is értem őket. Tavaly egyébként több helyen is hosszabban aludtunk út közben.

Kistolmács után kezdett világosodni. A felkelő napnak még örültem, de aztán hamar arcomra fagyott, vagyis inkább arcomra olvadt a mosoly.

A hét domb vidékére egyedül maradtam, és akkorra már túl több holtponton úgy haladtam, akár egy tank. Egy érdekes, déjá vu-szerű érzés is a hatalmába kerített: bár csak egyszer, tavaly jártam ott, mégis olyan volt, mintha már többször jártam volna azon a vidéken. Hasonló volt, mint amikor egy emberrel csak egyszer-kétszer találkoztunk, mégis úgy érezzük, mintha már jóval korábbi és mélyebb lenne az ismeretségünk.

Az eszteregnyei szőlőhegyre kanyargó, kiágazó kék R jelzésről eszembe jutott, hogy nem szerepel még a memóriajátékomban, így hamarosan azzal is kiegészítem a turistajelzés memoryt.

Később, csaknem a táv végén, a hosszúvölgyi erdészház után egy lódarázs is megcsípett. Legalább 3-4 cm-es potrohú dög volt, és a tricepszem csípte meg. Éreztem hogy ott van valami rovar, s ijedtemben reflexszerűen el akartam hessegetni, és abban a pillanatban csípett is. Mintha egyre nehezebben kezdtem volna lélegezni és a szívem is kalapált. "Mégis a túrázás lesz a vesztem? Ez nem 'asztika, ez slamasztika" - gondoltam magamban, de szerencsére ezeket a tüneteket csak bebeszélhettem magamnak, mert a kellemetlen, kissé égető, pulzáló érzésen kívül nem lett más bajom.

Nagykanizsára visszaérve már egyre jobban kínzott a hőség, szinte a falhoz lapulva, árnyékra vadászva ("hogy elérjek az árnyékos sávig") botorkáltam a cél felé. Valamivel tán most is hosszabbnak tűnt ez a rész, mint amikor a túra elején jártam ugyanerre, de nem annyira irracionálisan, mint tavaly.

A tavalyi időmön 23 percet faragva, 31 óra 25 perc alatt (13:25-re) értem a célba. Amikor átvettem a második teljesítésért járó világoszöld jelvényem, gratuláltunk egymásnak Jeremcsuk Istvánnal (aki a Kinizsi Százas, a Szuperkatlan és több más túra után a Rockenbauer 130-at is teljesítte vakon) és Márton Danival. Utóbbi többször volt az év teljesítménytúrázója és több túrának is a leggyorsabb teljesítője, így különösen jólesett a gratulációja (még ha ez zombiságom miatt nem is látszott annyira rajtam) és hogy megjegyezte, hogy "Vigyázz majd, nehogy ezt is megegye a kutya", azaz ő is követi a blogomat.

A Rockenbauer 130 igazoló füzetembe is megkaptam az idei pecsétet. Rövid pihenés, zuhanyzás, átöltözés után pedig útitársaimmal indultunk is vissza Budapestre (az autóban eléggé elgémberedett a lábam, kiszállva alig tudtam járni, de estére nagyjából elmúltak a kellemetlenségek).

Tehát nehéz, de éppen ezért szép túra volt, s bízom benne hogy a Kinizsi Százas sikerszériámhoz hasonló sorozatba kezdtem tavaly a Rockenbauer 130-al is.