Sikerült a 12. Kinizsi Százasom!

Múlt hétvégén 12. alkalommal is sikeresen teljesítettem a Kinizsi Százast, és ahogy két évvel ezelőtt, idén is Jeremcsuk István barátom társaságában, valamint Sissyvel, akivel tavaly mentünk végig együtt.

23 óra 10 perc alatt értünk be a célba, és nagy segítséget jelentett alkalmi túratársunk, Tibi, valamint a bátyja, Sanyi, aki furgonnal a túra több pontján is várt minket étellel, itallal.

Részletes beszámoló hamarosan.

10 év, 11 Kinizsi Százas - beszámolóm a 2017-es Kinizsiről

A 2017-es Kinizsi Százas túrabeszámolóm ide kattintva olvasható. A napokban még tervezem bővíteni, javítani.

Részletesebb beszámolóm a 10. Kinizsi Százasomról

Az idei volt zsinórban a 10. Kinizsi Százasom, de még ennél is hóbortosabb vagyok, ugyanis mindent összeszámolva ez már a 25. alkalom volt, hogy valamelyik irányból végigjártam az útvonalat. Szóval dupla jubileum. De idei túratársam, Jeremcsuk István sem hétköznapi figura, hiszen már harmadszor szerezte meg a Kinizsi Százas jelvényt. Ez is szép teljesítmény (a statisztika szerint alig minden negyedik K-100 teljesítő mondhatja el magáról, hogy legalább háromszor teljesítette a túrát) de ha figyelembe vesszük, hogy Isti még sosem látta a Gete csúcsán a keresztet, vagy a Kakukk söröző falára festett kakukkot, akkor egészen rendkívüli.

(Ja igen, a túra előtti gondolataimat itt olvashatja el a kedves olvasó, a sikeres teljesítést követő rövid "túrajelentésemet" pedig emitt.)

Ami a túrát illeti, nehéz volt. Nagyon. Nem is értettük, hogyan teljesítettük 2014 őszén oda-vissza is. Persze sok múlik valóban azon, hogy az ember mekkora túrára készül fejben, és hogy mennyire felkészült, és mi újság a motivációval. Most beértük a 100 kilométerrel, bár a túra előtti hetekben, hónapokban eljátszottunk a gondolattal, hogy esetleg újra megpróbáljuk oda-vissza. De már így is közeledünk az együtt megtett 1000 kilométer felé, most már 882-nél tartunk.

Szóval nehéz volt. Megszenvedtünk vele. Az a baj (vagy ha úgy nézzük, a jó), hogy mindig elfelejtem, mennyire küzdelmes egy-egy Kinizsi Százas, és csak a jó emlékek maradnak meg. A szép élmények, a jelvény, az oklevél, a strigula.

(Milyen régen is volt az első Kinizsi Százasom, 2007-ben, és mennyi mindent történt velem azóta túraszakmailag is... Akkor volt egyébként az utolsó év, hogy Szárligeten volt a K-100 célja.)

A túra számunkra is hosszú sorban állással kezdődött a nevezésnél és a rajtban (én előneveztem a La Pampában, de Isti nem, így beálltam vele én is a sorba), de azért az ismerősökkel, túratársakkal való találkozásokkal, beszélgetésekkel elszaladt az idő. Na jó, annyira azért nem szaladt el, de végül eljutottunk a rajtba, és egy-két perccel reggel 8 előtt útra keltünk.

A telefonomba szokás szerint felírogattam, hogy mikor hol jártunk. 9:15-re értünk a Kevély-nyeregbe, 10:50-re Hosszúhegyre (1. ellenőrzőpont), 13:05-re pedig a Pilis-nyeregbe (2. ellenőrzőpont). Kesztölc határába, Hotdogmen pontjához 14:10-re értünk, és ott negyed órára meg is pihentünk, ahogy a Pilis-nyeregben is körülbelül ennyit pihentünk. Kaptunk finom jégkását, Isti mellé evett még egy hotdogot, és dedikáltam Hotdogmennek egy könyvet.

(Tehát bő hat óra alatt lényegében a táv harmadához értünk, így itt még nagyon jól álltunk idővel.)

Kesztölc környékén kezdett elmúlni az addigi felhős idő, és kisütött a nap. Én nem mértem, de azt mondják, itt kb. 5-8 fokkal több lett hirtelen, mint addig volt. Ezt bizony megéreztük, és amikor 15:10-re átértünk Dorogra, a lakótelepi sörözőbe, ott megálltunk húsz percre hűsölni, inni (én csak szódát) és felkészülni a Gete megmászására. Úgy éreztem, kockázatos lenne egyből nekimenni a Getének, és Isti is egyetértett velem. A sörözőben találkoztunk többek között Áronnal, a másik nálam lévő könyvre ő csapott le, azt neki dedikáltam. Áron persze Áron, így ugratott, hogy már ezredszer (vagy többezredszer) járok erre, pedig ahogy fentebb említettem, még csak 25. alkalommal, szóval az ezer (vagy többezer) erős túlzás.

Szóval 20 percet voltunk a kocsmában, aztán elindultunk a Getére. A Belányi-telepnél találkoztunk Sánta Kutyával, aki most nem túrázott, hanem masszőrként érkezett. Érdeklődött a könyvem iránt, de mondtam, hogy csak kettőt cipeltem magammal, de már mindkettő gazdára talált.

A Getére (3. ellenőrzőpont) 16:50-re értünk fel, út közben többször is megálltunk egy-egy árnyékos helyen, ittunk, vízzel hűtöttük a sapkánkat. A leereszkedés nem volt könnyű, de már többször is lejöttünk és felmentünk ott Istivel korábban, így nem jelentett az sem különösebb gondot. A mezőn is elég meleg volt még, Hegyeskő előtt egy árnyékos helyen ott is megálltam inni és hűteni magam. 18:30-ra értünk a pincevölgybe.

A pincevölgyben nem időztünk sokat, lényegében csak áthaladtunk. A Kőszikla felé emelkedve megelőztünk egy idősebb túrázót, aki már eléggé kivolt a hőségtől. Egy nagyobb csoporttal "vonatoztunk" el mellette, és sajnos nem álltunk meg, de bízom benne hogy nem lett komolyabb baja. Mondtuk neki, hogy üljön le, és az lenne a jobb, ha inkább majd visszafordulna a pincevölgybe.

Mogyorósbányára (4. ep) 19:08-ra értünk. Ez nem volt olyan fényes eredmény, hiszen több mint 11 óra alatt értünk oda, így a táv második felére kevesebb mint 13 óránk marad. És most már több mint 50 kilométert gyalogoltunk, tehát már fáradtunk, és most jön még csak az este, éjszaka. Ugyanakkor javunkra szólt, hogy az emelkedők csaknem kétharmadán már túl voltunk, és tikkasztó meleg már nem lesz. Mogyorósbányán találkoztunk Münchennel, kicsit beszélgettünk, és meghívott minket egy-egy italra (én söröztem, míg Isti egy házmestert ivott). München megajándékozott még egy Batik-kendővel is, a Kinizsi-gyűjteményembe. Egy ismeretlen, ott kiszálló túratársunk pedig felajánlotta nekünk a megmaradt fehérjeszeletét és zabszeletét, ami később nagyon jól jött, ezúton is köszönöm szépen. Alig húsz perc pihenő után, még fél 8 előtt tovább indultunk.

A következő ellenőrzőpont az Öreg-kői pihenőnél volt. Péliföldszentkereszt környékén kezdett ránk sötétedni, a forrásnál elővettem a fejlámpát. Bika-völgyben, Hotdogmennél megint elfogyasztottunk egy jégkását ill. hotdogot, és pihentünk a Multinavigátor sátránál.

11 körül lehettünk Pusztamaróton, ahol még ment a BL-döntő egy tévén a pihenőpadoknál. Az árusoktól vettünk szendvicset és pótoltuk a folyadékkészletünket, majd mentünk tovább. Éjfélre értünk az egyházi üdülőhöz, hajnali 1-re Bányahegyre (6. ep), 2-re pedig a vértestolnai műúthoz. 3:20 Koldusszállás (7. ep), 4:28 Aranylyuk, 5:40 Körtemplom (8. ep). Onnan pedig már szinte célegyenes, ereszkedés le Tatára.

(Így leírva egy rövid bekezdés, de testileg-lelkileg küzdelmes volt az éjszaka. Közben erősen számolgattuk azt is, hogy hogy állunk idővel, milyen átlagsebességet kell tartanunk, hogy biztosan beérjünk. Közben többször is oda-vissza előztük Jánost, Szurikáta tagtársamat, aki elsőbálozó létére az utolsó kilométereket is vidáman és nálunk jobb állapotban tette meg. Több ponton pedig Gyulával találkoztunk, aki a túra fotósaként volt jelen.)

Bajon még be kellett szaladnom a Jóbarátok sörözőbe, ahol már ismerősként üdvözölt a pultos (a legutóbbi Iszkiri bejárás kapcsán), és előre gratulált a teljesítésünkhöz. Kicsit korán ugyan, de innen már csak bő másfél kilométer volt vissza, és volt rá még majdnem egy óránk. Végül a hátralévő távolságot is legyőzve 7:23-ra értünk be a célba. Ez 23 óra 25 perces teljesítési időt jelent, 35 percet "hagytunk benn".

(Úgy nézem, eddig egyszer, 2012-ben voltam lassabb, akkor 23 óra 30 perc alatt értem be. A leggyorsabb pedig 2011-ben voltam, 21 óra 42 perccel. Érdekesség, hogy a leggyorsabb százas túrám eddig a 2014-es Iszinik 100 volt, 19 óra 39 perccel az az egyetlen 20 órán belüli százasom.)

Megkaptam a 10. teljesítésért járó pólót, és egy különleges jelvényt, amit idén vezettek be.

És nem, tizedjére (huszonötödjére) sem untam meg.

Gratulálok minden teljesítőnek és azoknak is, akik komoly testi-lelki küzdelem után, de feladni kényszerültek. Érdekesség, hogy több kedves ismerősöm, túratársam is idén jubilált, többek között Suvlajnak és Öregnándinak is idén volt a 10. teljesítése, Toplak Joe-nak pedig a 20. Samu Piroska pedig 30. alkalommal teljesítette a K-100-at, ezzel ő az első nő, aki elérte ezt a jubileumot.

Sikerült a tizedik Kinizsi Százasom!

Sikerült a tizedik Kinizsi Százasom. Körülbelül 23 óra 20 perc alatt értünk be Jeremcsuk Istivel, így ez volt az első közös, hivatalos Kinizsi Százasunk (persze azért volt már pár túránk előtte), egyúttal Istinek a harmadik Kinizsije.

Voltak komoly holtpontjaim, a Dorog környékén hirtelen jött meleg alaposan lelassított és sok erőt elvett, de végül megfelelő folyadékpótlással, vízhűtéses sapkával, időnkénti megállással az árnyékban, és persze a katlan előtti, dorogi kitérővel a kocsmába sikerült legyőzni az ádáz napsugarakat.

Szóval azért nehéz volt, még tizedjére is. Nem először írhatom ezt egy-egy túrabeszámolóban, de talán az eddigi legnehezebb, legküzdelmesebb Kinizsi Százasom volt. A Gete és a katlan mindent megtett, hogy megmukorodjak, de hiába, így sikerült 36. alkalommal is felmennem a hegyre, és lejönnöm onnan.

Voltak bizonytalanságaim, olykor elgondolkodtam rajta, hogy mennyi értelme van a Kinizsi Százasok vagy úgy általában az ilyen hosszútávú túrák teljesítésének. De az elmúlt csaknem évtizedben mégis az életem részére vált, és a szenvedés ellenére van benne valami jó és felemelő. Meg itt és most, vagyis immár visszatekintve ott és akkor Istivel is jól kibabráltam volna, ha cserben hagyom és feladom a túrát, és tán a blogom és a könyvem is vesztene hitelességéből, ha egyszer csak elkezdeném feladni a túrákat. Ugyanakkor elismerem, hogy a kudarcokból többet tanulhat az ember mint a sikerekből, és adott esetben a feladás eldöntése is elég komoly harc lehet. Van, amikor az a helyes döntés - egyszer bizonyára nálam is eljön, és kíváncsi vagyok, hogyan élem majd meg, és át tudok-e majd rajta olyan kitartóan és motivációmat megőrizve lépni, mint mondjuk Oszkár (akinek immár több teljesítése van mint feladása, 14:13 arányban).

Szép túra volt, nagyszerű élményekkel, ráadásul idén egy különleges jelvénnyel (amit a legalább 5. alkalommal teljesítők válaszhattak a hagyományos helyett - erről később külön írok még).

Köszönöm kedvesemnek hogy drukkolt, és mindenkinek, a biztatott minket túra közben.

Gratulálok túratársamnak, jóbarátomnak, Jeremcsuk Istvánnak, valamint minden teljesítőnek és sokat küzdő feladónak!

Részletes beszámoló hamarosan.

Kapcsolódó bejegyzések:
Gondolatok és tanácsok magamnak és mindenkinek, a tizedik Kinizsi Százasom előtt
Részletesebb beszámolóm a 10. Kinizsi Százasomról

Kata, avagy az Erdő Lánya beszámolója a Kinizsi Százasról

A következő beszámolót Katától kaptam, melyet a 2014-es Kinizsi Százasáról írt:

Az én Kinizsim II.

Tavaly május óta sokat gondoltam a Kinizsire.
Az utóbbi hetekben azonban már nem is járt más a fejemben, csak a túra.
Több időt szántam a felkészülésre, a fizikaira és mentálisra egyaránt. Sok mindenről lemondtam, mert nem fért bele a napjaimba: találkozókról, munkákról, kedvenc előadásokról… Ára van…
Olvasgattam róla, tervezgettem, készültem rá, s ilyenkor a szívem mindig hevesen dobogott, mint amikor szerelmes vagyok.
Sok embertől hallottam, hogy nem vagyok normális („százas”)… mindig azt válaszoltam: ez az én drogom. Nem iszom, nem dohányzom, nem kávézom, nem járok fesztiválokra, koncertekre… én csak megyek. Rendületlenül.

Már a felkészülést is nagyon élveztem. Nem álltam meg 5 kilométernél, hanem 11-ig futottam… két Margitsziget-kört és egy kis ráadást.
Sokat túráztam egyedül. Bár a tervezett 70-80 km sosem jött össze, de azért rendszeresen mentem mindenfelé. Mindig eltévedtem, rácsodálkoztam az ismeretlen tájak szépségére, és csodálatosan éreztem magam közben.

Kinizsi előtti éjszaka…
Nem tudok elaludni. Átölel a zöld, erdős ágyneműm, s csak a holnapra gondolok…
Végre lehunyom a szemem, de már meg is szólal a telefonom ébresztő dallama. Kipattanok az ágyból, beteszem a „Ne állj meg soha!” c. számot, belebújok a gondosan kikészített ruháimba, a szívem majd’ kiugrik közben… reggeli, majd futás a Batthyány térre!

Mosolyogva nyugtázom, hogy ismét a legszebb férfiakat bámulhatom 24 órán keresztül…
Néhány cinkos összenézés a túratársakkal, nem is kellenek szavak, tudjuk: ugyanoda tartunk. És milyen nagy kalandban lesz részünk!

A HÉV-en ülök. Nézek ki az ablakon, de a gondolataimtól semmit se látok. Rabja vagyok ennek az izgatott, vágyakozó, nyugtalanító érzésnek. Le sem tudom írni, milyen… Egyre csak várom, hogy ott legyek, csak érjek már a starthoz, indulhassak végre, láthassam a dombokat-völgyeket, erdőket-mezőket, érezhessem a szelet, napot, esőt, a hűvös éjjelt…
Az egyik megállónál felszáll néhány kamasz, majd leülnek mellém. Egymáson nevetnek, még nem sikerült kijózanodniuk… Arra gondolok, hogy „ejnye, fiatalok, inkább jönnétek túrázni!”

Békásmegyer. Ismerős, nosztalgikus hangulat fog el. Sikerül időben elindulnom, juhú!
Vigyorgok, boldog vagyok, mintha már a célba érnék… Pedig most jön a neheze!

Küzdök a Kevélyért, melegem van. Nem szeretem ezt a hirtelen emelkedőt az elején.
A lejtőkön futok. 15 kilométernél még nincs vízhólyagom, ez jó! Tavaly ekkor már mindkét sarkamon előjött. A jobb térdem kicsit fáj, abbahagyom a futást egy időre. Nagyon meleg van. Üdítő látványt nyújt ez a sok izzadt, félmeztelen férfitest… Ha tudnák, milyen jólesik rájuk néznem! Újra futok.

Pilis-nyeregnél találkozom a tavalyi két Hősömmel, Krisztiánnal és Sanyival. Beszélgetünk, örülök nekik. Egy darabon együtt megyünk, majd elhagyjuk egymást.

26 kilométerig bírtam hólyagok nélkül. Most már érzem őket, de nem veszem le a cipőmet. A combizmaim feszülnek.
Nézem az időt. Remekül állok! Jó ötlet volt futni! Ez erőt ad, még egy kicsit kocogok…

A 30. kilométernél rájövök, hogy mégsem volt olyan jó ötlet. Hú, de fájnak a combizmaim! Lassítok. Közben bele-belehallgatok az előttem túrázók beszélgetésébe. Nem kotnyeleskedem, csak diszkréten kíváncsiskodom. Szeretem hallgatni a férfi-beszélgetéseket. Sok minden elhangzik, a sportról, túrákról, természetről, biciklikről, autókról, mindenféle gépekről, néha nőkről…

Egyszer csak észreveszem, hogy elhagytam az új botom végét védő gumit. No, ezért már csak nem fordulok vissza…

Két öreg róka megszólít. Eszmét cserélünk Erőss Zsoltról, Kiss Petiről, a hegyekről,  párkapcsolatokról… Az egyik „bácsi” leveszi a pólóját, és azzal viccelődik, hogy engem az ő teste már úgyse fog zavarba hozni. Nevetek, aztán meglátom a kockás hasát meg a mellizmait… Hááát, ha belelátna a fejembe…

Kesztölcön gyerekek állnak az egyik ház mellett, és szégyenlősen egyet-egyet locsolnak a kerti slaggal… Mire minden izzadt kinizsis felkiált: „Ide is!” Rám is jut a zuhanyból, többet ér, mint bármi! Még mindig irtó meleg van.

Megigazítom a botomat. Micsoda?! Meglett a botvég? Visszakerült rá? Hogyhogy? Nem hiszek a szememnek. Nézem, hosszasan… aztán rájövök, hogy útközben megcseréltem őket a kezemben. A másikról hiányzik. Tyű, még 40 kilométert se jöttem, mi lesz itt…

Baktatok fel a Getére. No, ezért tényleg meg kell szenvedni! Mindenkiről szakad a víz. Most van csak igazán meleg! Se árnyék, se szél, és dombnak felfelé…
Úgy emlékeztem, kisebb, könnyebb volt. Egyszer csak összecsúszik a botom. Még ez is…! Próbálom megszorítani, de nem megy. Elromlott! Pont a Gete mászása közben! Mit csináljak? Nincs nálam ragasztó. A tökéletes, hónapok alatt összekészített csomagomban nincsen ragasztó! Ragtapasszal igyekszem orvosolni a problémát - nem túl nagy sikerrel -, amikor két kedves fiú megáll mellettem. Nagyon készségesek, fekete szigetelőszalaggal rögzítik a vadiúj botomat.

Felértem. Kidőlök. Leveszem a cipőmet, megvarrom a vízhólyagokat (van néhány), beragasztom a sebeimet, zoknit cserélek. Uh, de jólesik elterülni a puha fűben. Ez viszont nagyon veszélyes, tavaly is túl sokat időztem, most csak egy kicsit szabad… eszem pár falatot, már nagyon vártam, hogy a hetekkel ezelőtt vásárolt csokis-kekszes energiaszeletet megkóstoljam. Hm, mennyei, ezért érdemes volt Kinizsire jönni!
Beszélgetek ismeretlenekkel, a combomra kapok krémet Imitől (amit nem használok fel, mert le kellene vennem hozzá a nadrágomat...).

Egyszer csak felkiált valaki: „Na ne! Megszületett a fiam!”
Én még fel se fogom, mit mondott, a többiek már tapsolnak, gratulálnak az apukának. (Harmadik gyereke született, két lánya van.) Kiderül: 1 hét múlva várták, erre most kapta az SMS-t… Mondom neki, hogy akkor spuri Tatára!

Huh, már el is telt egy óra! Gyorsan, indulni kell! Nem megy könnyen… Fáj a hátam, nagyon nehéz a zsákom. Meg a combizmaim… a talpam is…
Elkezdek aggódni az idő miatt. Tavaly ugyanez volt. Nem fogok beérni! Mindenkit kérdezgetek, hogy mikor indult. Nem sok nálam korábban startoló van… Ajjaj. Az innivalóm is kevés, csak egy üveg vizem van. Eddig megittam 2,5 litert (máskor 2 nap alatt fogy el ennyi)…
Futok a Getéről. Mennyivel könnyebb lefelé!

A kiszáradás határán, Hegyeskő felé két fiú eltereli a gondolataimat. Ők is küzdenek ebben a tikkasztó hőségben, ezért inkább mesélnek a munkájukról… Miközben hallgatom, kevesebbet fantáziálok a limonádéról. Sehol egy árnyas rész…

Nemsokára találkozom Apával. Életmentés: kapok vizet meg pár jó szót, biztatást, megmosom az arcom (felér egy fürdéssel!), botcsere, aztán indulás tovább.

Mogyorósbánya, Kakukk… Már nem is fáj semmim, annyira izgulok az idő miatt. Nem állok meg, csak pár percre. A futás jobban esik, mint a gyaloglás. Végre megy le a nap.

Megismerkedem Vilivel. Beszélgetünk, pont jó: se túl sok, se túl kevés. Kiderül, milyen profi. Zavarba jövök, nem akarom visszahúzni… de meggyőz, hogy neki is jó a társaságom.
Később tudatosul bennem: nélküle nem tudom teljesíteni a Kinizsit. Csak bízom benne, hogy nem hagy el. Minden dombot, kanyart, lejtőt ismer, s a legnagyobb segítség nekem, hogy előre felvázolja: mi várható.

Újabb összefutás Apával. Szerintem megnyugszik, amikor látja: megint találtam egy túratársat éjszakára. Egyedül biztosan eltévednék a sötét erdőben.

Bányahegy, éjfél.
Beállok a sorba teáért. Nem is kívánom, inkább a felszeletelt citrom érdekel… Jaaaj… kilométerek óta majd’ meghalok egy harapás citromért!
Jön szembe egy ismerős arc, lelkesen ráköszönök… mire mellém ér, akkor döbbenek rá, hogy ő Vili… Ó, ez már a vég?!

Megszólítanak tavalyi ismerősök. Felelevenítjük az emlékeket, együtt teázunk Ervinékkel. Idilli… Egészen magamhoz térek. Tudom, hogy most kell nagyon összeszednem az erőmet, múltkor ezután jött a holtpontom, amikor feladtam. Monoton, lélekölő szakasz következik, és még a táj szépsége sem feledteti a fájdalmakat, hiszen semmit se látunk a fejlámpa fénykörén kívül.

Hajnali háromra érek Koldusszálláshoz. Ez a 10 kilométer borzasztó hosszúnak tűnt… Nehéz volt, fárasztó, egyhangú. Szerencsére Vili mellettem van, és pont annyit, pont úgy beszél, ahogyan jó. Nem sok embert viselnék most el, egyedül viszont feladnám.

Életemben először kibontok egy energiazselét és felhörpintem. Muszáj kitartanom, még egy kicsit, igen, ez a legnehezebb… De jobb vagyok, mint tavaly! Erősebb, elszántabb, tapasztaltabb, edzettebb! Sikerülnie kell! Az idő nagyon nyugtalanít. Nem állok jól.

Elindulok. Megyek fel a hosszú, alattomos kaptatón. Mit megyek, suhanok! Már nem érdekel semmi. Nem érzek fájdalmat, fáradtságot, csak vágtatok előre. Lehagyom az embereket. Néha hallok megjegyzéseket, de nem tudok figyelni rájuk, csak loholok. Most nem is olyan nehéz.
Lassan kezd világosodni. Fúj a szél. Kikapcsolom a fejlámpát, nézem, hallgatom az erdőt.
Kicsit aggasztó az időjárás, mintha vihar közeledne, villámokat látok… Nem esne jól bőrig ázni.
Minden lépésemmel megdöntöm a saját rekordomat. Ez erőt ad, kíváncsi vagyok az ismeretlenre, a tájra, mindenre.

Még 5 km van hátra. Talán most hiszem el először, hogy BE FOGOK ÉRNI IDŐBEN… elképzelem, milyen lesz a célban. Elkezd könnyezni a szemem, a sós cseppek végigfolynak arcomon. Jaj, de jó, hogy ilyen gyorsan megyek, legalább senki se látja! Te jó ég, MEG FOGOM CSINÁLNI!! Arra gondolok, hogy amikor megkapom a kitűzőmet, biztosan sírok majd.

Bajon vagyok. Mennyi gyönyörű kert,  milyen csodaszép virágok! Nem győzöm kapkodni a fejem. Mondom másoknak is, de úgy látszik, csak engem hat meg…
Loholok az aszfalton. Fáj, persze, hogy fáj… de kit érdekel? Beérni, hamar… egyre több erőt ad, hogy gyorsan megyek, nehezemre esne lassítani… jó érzés elhagyni a zombiként kullogó, erős férfiakat.

Beszélek telefonon Apával. A célban fog várni. „Mindjárt ott vagyok” - mondom… s hihetetlen érzés lesz úrrá rajtam. Mindjárt ott vagyok?! Tegnap reggel 6-kor indultam el otthonról, 7:20-kor rajtoltam Békásmegyerről. Lassan 7 óra, s megérkezem végre! Visszagondolok az utamra. Hosszú volt… mennyi helyen jártam, mennyi mindent láttam! S milyen érdekes emberekkel találkoztam!
Tatán még kicsit elkavarok, de szerencsére utánam kiabálnak.
Megérkeztem!!! Befutok a célba.

Kezemben fogom az oklevelet meg a kitűzőt. Nem sírok, inkább azt nézem, hol van már Apa, hogy megmutathassam neki…
Amikor végre odaér, s átadom, akkor könnybe lábad a szemem. Remélem, büszke rám. Az ő lánya vagyok, s most méltónak érzem magam hozzá. Sokszor mondta gyerekkoromban: „önfegyelem, önuralom”. Tényleg, mennyire fontos dolgok ezek! S mennyi embernek nem tanítja meg az apja! Hát mire mennénk enélkül?!

De a Kinizsi számomra nem csak egy sportteljesítmény. Olyan, mint a hegymászás… itt vannak a leggyönyörűbb tájak, lélegzetelállító mélységek, legfinomabb illatok, csodálatos érzések… amikor a nap áttűz a zöld faleveleken, s smaragdként megvilágítja őket… a felhők rózsaszín-narancs köntösbe öltöznek, a harmatos fű csiklandozza a lábszárat… Nem vágyom ennél többre!

Boldogságom sokáig kitart. Ha ránézek a lepottyanni készülő, lila kis körmeimre, az jut eszembe: nem akármit vittem véghez! Sokan el sem mernének indulni, vagy útközben feladnák.

Ahogy az egyik túratárs fogalmazott: a Kinizsi azt jelenti, hogy „kitartásból jeles”.
Sokkal erősebbnek, bátrabbnak érzem magam, ki fogok állni az érdekeimért! Rengeteg harcot meg kell még vívnom, ebből merítem az erőt. Ha végigmentem 100 kilométert, mi nekem egy kis csata a volt főnökömmel! Ő két lépést se tudna megtenni a sötét erdőben!

Talpon voltam 42 órán keresztül, gyalogoltam 100 kilométert, végigvergődtem egy fél éjszakát, majd bejöttem dolgozni. A gyerekek, kollégák hősként néznek rám. A fájdalmaim enyhültek, a legnagyobb bajom az, hogy álmos vagyok, nagyon…

Azt tervezgetem, jövőre le kellene faragni az időből, jócskán.
Kipróbálok több 100 kilométeres túrát. El fogom vinni a tanítványaimat is… mondjuk, megszerezhetnénk a Budapest Kupát.

Egy héttel a Kinizsi után már a magassarkú cipőmet is fel tudom venni, 29 perces Szigetkört futok, végre jól alszom és semmim se fáj.
De az élmény velem van, mindig. Ha becsukom a szemem, megjelennek előttem az éjjel szentjánosbogárként világító túratársak, szél simogatja arcomat, látom a száraz villámokat,  hallom az erdő hangját… S érzem, hogy kicsi szívem vadul kalapál, azt súgva: "MÉÉG!"

 2014. május
 
SK

Kinizsi 100? Nooooormális?!

A saját, tömörebb beszámolóm után következzék túratársam, Péter részletes és olvasmányos írása a húsvéti, "fordított napszakos" Kinizsi Százas bejárásról:

Kezdjük talán a legelején: Balaton kerülő bringatúra, útitársam megemlíti, hogy létezik ilyen túrázás izé, meg száz km gyalog, nagyon lelkesen mesél róla. Rögtön megállapítottam, hogy "Esszüjeség!". Azért a Kinizsi 40 km-es résztávjára simán hajlottam, s bár pont elkerültük ott egymást, a túrázást megismerve egy tetszetős kikapcsolódást ismertem meg.

Mondhatjuk, hogy elég hamar belemélyedtem a túrázás világába és valahol, valamikor rátaláltam CsST blogjára. Olvastam itt mindenféléről: élményekről, tanácsokról, nehézségekről, készülésről, stb, stb. Olvastam többféle teljesítéséről, visszafelé, duplán meg ilyenek. Úgy gondoltam, jó volna bejárni, ismerkedni az útvonallal. A Dorog utáni szakasz érdekelt leginkább, hiszen ott még nem jártam, és a blogon sem olvastam olyat, hogy éjszakai indulással teljesítette volna valaki. Rögtön fel is vetettem Sanyinak az ötletet, s bizony nem kellett győzködni, hogy próbáljuk ki! Az időzítés kicsit szerencsétlen volt, látván, mennyit fogok előtte túrázni (pl Tojás 40), de úgy döntöttem, ezt is kell bírnom, hiszen egy Kazinczy 200 még ennél is durvább lesz!

Belevágtunk hát, találkoztunk hétkor Békáson, megismertem Ernát és azonnal el is indultunk. Még a szürkület végén felértünk a Kevélyre [6 km], szusszantunk egyet, körbenéztünk, elővakartuk lámpáinkat, folytattuk utunkat. Kivételesen nem rohantam le a sziklákon. Haladtunk, beszélgettünk, de azért hamar eljött az a pont, amikor mindhárman elcsendesedtünk és csak lépéseink zaja hallatszott. Meg egy dzsippé. Kedvesen megkérdezték, minden rendben van-e, bólogattunk, ment is mindenki tovább a maga útján. A szerpentint már vártam és nagyon meglepett, milyen nehezen indulok neki. Biztos fáradt voltam. Küzdöttünk, megálltunk, pihentünk, ettünk-ittunk.

Kesztölc-Dorog [37 km], itt már komoly bajok voltak: fogytán a vizünk, kút nincs, a bolt még nem nyitott ki (3 óra körül jártunk ott), a temető is zárva. Sanyi megnyugtatónak egyáltalán nem nevezhető szavaival fülünkben indultunk tovább. Azt mondja: menjünk el Mogyorósbányáig, ott van kút. Ja. Csak még 15 km. Elég keveset iszom, főleg hűvös időben. Kitart addig. De Erna? Bírta ő is, a Gete tetején [42 km] megosztoztunk azon, amink volt, majd a hajnali fényben - azért még szigorúan lámpával - lekecmeregtünk. A mezős részeken már nem is kellett világítanunk. Kicsit éberebbek lettünk, jobban mentünk, a hangulat is egyre jobb lett, amit fokozott a hajnalban kelő barátaim biztató üzenete. Persze, hogy az ember mesél a hülyeségről, amit elkövetni készül...

Tokodi pincék [49 km]: pihenés, kaja, korlátozott ivás. Élveztük volna a reggeli falucska csendjét. Három fűnyíró diszkrét ciripelése mellett nem annyira sikerült. Hogy pont akkor álltak neki lekaszálni a rétet?! Néztek is furcsán, mi mit keresünk ott, de nem zavartatták magukat, hiszen a zajkeltés fontos feladat, elég jól is csinálták! A szőlőkön keresztül, a dombon átbukva szűnt csak meg. Mogyorósig haladtunkban Erna le-lemaradozott, majd ott el is köszönt tőlünk. Neki elég volt, meg is értettem, igazából nekem is. Nem ott merült fel bennem először, hogy abbahagyom. Szereztünk vizet, megnéztük a Kakukkot [52 km], hiszen úgy hivatalos (féltávnál félidőben), aztán persze mentünk tovább, újabb hegyre fel és arról le. Péliföldszentkereszti forrásból [57 km] rápótlás, ennyi már elég lesz az út végéig. Aztán már a nappal sem segített, jöttek a teljesen bezombulós szakaszok, amiket csak úgy rutinból csináltunk végig. Ekkor már nem gondoltam feladásra, csak valami jó kis helyről ábrándoztam, ahol meghúzhatom magam egy órácska alvásra. De nem, rutinból mentünk tovább. A Gerecse szakaszai elég ismerősek voltak, hiszen pont itt jártam pár napja. Csak fordítva. Sanyi mesélt erről is, meg az utána következőről, ahol meg pont irányba halad a két túra. Vicces is volt megtalálni a helyet, ahol szombaton pofára estem. Kaptunk egy órányi esőt, olyan kettő körül, de szerencsénkre nem volt túl intenzív. Sanyi is zúgolódott kicsit meg én is persze, lehettünk volna jobb erdőben, ahol még ennyi sem ér minket, elállhatna már, a vizes köveken egyensúlyozás sem ment már maradéktalanul jól (és főleg nem gyorsan). Meg is született bennem a gondolat, amikor egy vizes bokor tövébe léptem a kő helyett: Jobb egy vizes nadrágszár, mint egy berepedt koponya!

Ezen a szakaszon is túl voltunk, elértük a vértestolnai elágazást, itt már nem bírta a lábam, bekentem fájdalomcsillapító krémmel. Aztán, hogy a krém hatott-e, vagy a pihenés nem tudom, mentünk tovább. Csak mentünk és mentünk, holtpotok, zombi-üzemmódok jöttek és mentek. Már reálissá vált a menet közbeni elalvás. Na, nem az amikor valamennyire tudatomnál vagyok és haladok, mint a Fertő-tó körül, hanem ténylegesen: elalszom és eldőlök. Messze voltam ettől, de éreztem, hogy lehetséges.

Végre elértünk Koldusszállásra [84 km], itt már csak a maradékokat tudtuk előszedni táskáink legmélyebb bugyraiból, hiszen Bányahegyen felfaltuk utolsó szendvicseinket. Mogyi, csoki és főleg szőlőcukor, amit csak végszükségben eszik az ember az inzulin-hinta elkerülése végett. Rendesen be is ütött: nagyjából fél óránként kellett bedobni egyet-egyet, különben jelentősen bezombult az ember.

Pusztatemplomig [93 km] nagyon hosszú volt az út. Persze, nem volt több öt km-nél, de nagyon nehezen múlt. Sanyi borzasztó éhes volt, én meg bosszús, hogy milyen hosszú még az út. Felérve már tényleg csak szőlőcukron éltünk, de tudtuk, hogy innen már csak le kell lépdelnünk és ez nagyot dobott a hangulunkon! Arról fantáziáltunk, hogy majd Bajon jól bevásárlunk valami finomságokat, s közben haladunk lefelé, dumáltunk. Aztán a baji [97 km] vásárlás valahogy kimaradt, mégsem volt olyan fontos, viszont a vízvétel a kútból épp ellenkezőleg! Fogytán volt a vizünk, amiről azt hittük, simán kitart majd. Még jó, hogy nem tűzött a Nap egész nap! Innen már hamar Tatára értünk, lesétáltunk a kempingig és ünneplő tömeg hiányában is konstatáltuk: itt vagyunk, megcsináltuk! A Mogyorósbányától fokozott tempó kifizetődött, időben beértünk: 23 óra és 20 perc alatt. Gyorsan leadtam a drótot a sikerről.

Elindultunk a vasútállomás felé, közben egy kisboltba betértünk, csak vettünk ezt-azt. Valahogy szóba elegyedtünk a pénztárossal, megkérdezte, honnan jövünk. Válaszolgattunk: Budapestről. Gyalog. Tegnap este. Ja, 24 órája. Nem, nem aludtunk sehol, jöttünk. A hegyeken át. Igen, megyünk vissza, csak az út volt a lényeg. Megállapította: nem vagyunk normálisak. Igaza van. Mikor kiléptünk, hallottuk, ahogy odakiált egy kollégának, de már csak feltételezni tudtuk miről is folyhatott a diskurzus.

Bevártuk a vonatunkat, közben nagy élvezettel fogyasztottuk a frissen vásárolt étkeket, bár nem is volt olyan nagy durranás. A vonaton még dumáltunk pár szót, majd Sanyi elbúcsúzott én meg kómába vágtam magam és mire beértem a Délibe már egész működőképes lettem. Hazaérve jó volt a zuhany és az alvás, már igencsak ideje volt.

Köszönettel tartozom sok-sok embernek! Motiváltatok, biztattatok és ez nagyon nagyon jól esett! Dia, köszönöm az esti biztatást! A hajnalunk is jól indult: Szemán úr biztató üzenetét a Papucsek klán fejének hívása dobta fel, majd Reni motiváló skandálása indított minket tovább Mogyorósbánya felé! Köszönöm a biztató szavakat faceről is, jó érzés volt olvasni őket!

Végül számvetésként: 38 órányi ébrenlét, ebből 31 túra: 140 km. Szombattól számolva 200 km. Zárásként pedig a Rapülők egyik szövegrészletét idézve: "Lesz még rosszabb!" :-D És természetesen köszönet Sanyinak, aki végignavigált és mesélt az útról! Egy élmény volt!

Kinizsi Százas bejárás sztovka módra (fordított napszakokkal) - avagy különleges nyuszi túra

Túrákban gazdag hosszú hétvégém volt: szombaton volt a Gerecse 50, hétfő délután pedig egy pár kilométeres kutyasétáltatós kirándulásra mentem unokatesómmal és a férjével, valamint a jelvényevő Mollival és Benivel Szárligetről a Zuppa-tetőre (a Zuppa az Iszkiri óta különösen kedves nekem, az Iszkiri emblémában is szerepel), hétfő este pedig egy száz kilométeres sétára indultam két társammal.

Peti cimborám találta ki az ötletet, hogy jó lenne bejárni húsvét hétfőn a Kinizsi Százast úgy, hogy este indulnánk, ezáltal megcserélnénk a túra napszakjait: a jellemzően esti, éjszakai úton járnánk nappal, és fordítva. Petin kívül még egy lány, Erna tartott velünk, ő korábban a Caminót is végigjárta, mesélt is erről túra közben.

Este 7-kor indultunk Békásmegyerről, és Petivel 23 óra 20 perc alatt értünk be a célba Tatára (Erna végül féltávig, Mogyorósbányáig jött velünk, addigra eléggé kimerült, de így is jócskán megdöntötte a korábbi 30-40 km-es napi gyaloglási csúcsait). A napkelte valamivel korábban, a Getéről való ereszkedés közben ért minket, így a Tokodi pincéknél a pavilonban már kora reggel pihentünk meg.

Érdekes volt ez a kísérlet, a "sztovka-szerű" esti rajttal, és kiderült, hogy így valamivel nehezebb teljesíteni a távot, hiszen a normális napi ritmus már rögtön a táv elején felborul (bár kétségtelenül hangulatos volt visszanézni Budapest éjszakai fényeire). Éjjel több álmossági holtpontom is volt, de nappal már nem kellett ezzel küzdeni. Féltávhoz egyébként éppen szintidőnk felénél (vagy kicsivel később) értünk, ami egyrészt nem volt jól előjel (azért a 24 órás szintidőn belül kívántunk célba érni), másrészt viszont azzal biztattuk magunkat, hogy az éjjeli szakaszon és az emelkedők nagy részén már túl voltunk.

Később még mesélek részleteket erről a különleges Kinizsi Százas bejárásról (mely már a 14. sétám volt a K100 útvonalán, ha a fordított, "Iszinik-irányú" túrákat is beleszámítjuk), és úgy tudom, Peti is készül írni egy beszámolót, amit majd szintén megosztok az olvasókkal.

A Kinizsi Százas túrabeszámoló generátorral készített rövid beszámolóm

Addig is, amíg megszületik a részletes túrabeszámolóm az idei Kinizsi Százasról, készítettem egyet a K100 túrabeszámoló generátorommal, íme:

"Hétvégén voltam a Kinizsi Százas túrán, mely hazánk első és egyben egyik legismertebb teljesítménytúrája. Békásmegyerről kellett elsétálni Tatáig, a Pilisen és a Gerecsén át. Ez volt a hetedik K100, amin részt vettem. A túrát szerencsére sikeresen teljesítettem, 23 óra 5 perc alatt. Eddig egyébként egyszer sem adtam fel a K100-at. A 100 kilométeres túrán több túratársammal együtt indultam. Elég sokat csevegtünk, majdnem végigbeszélgettük az utat. Nem kocogtam, végig a saját tempómban gyalogoltam. Egyszer sem estem el szerencsére. Nem hallgattam zenét, csak a madarak csiripelését. Fényképeket nem készítettem. Nem tévedtem el egyszer sem. Találkoztam Foresterrel, beszélgettünk is. Nagyon jólesett az út közben vásárolt hot dog*. Az idő amúgy felhős volt. Szerencsére nem volt bennem kullancs. Az erdőben nem találkoztam állatokkal. Egyébként túrabakancs volt rajtam, szerintem ez a legkényelmesebb viselet egy ilyen hosszútávú túrán. Zoknit nem kellett cserélnem. Így szerencsére nem lett vízhólyagom. Nehéz túra volt, de vasárnap délutánra már nem fájt a lábam."

*A hot dogot valójában nem vásároltam, hanem kaptam; Hotdogmen vendége voltam, amit ezúton is köszönök.

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Százas túrabeszámoló generátor
Túrabeszámoló a 2012-es Kinizsi Százasról

Túrabeszámoló a 2012-es Kinizsi Százasról

Az idei, hatodik Kinizsi Százasom különlegessége, hogy egy kicsit magam is a túra, a "rendszer" részévé válhattam, túl az egyszerű teljesítésen. Egyrészt a seprő túratársaként tettem meg az utat, ami (ahogy azt már korábban az Iszinik 100-on is megtapasztaltam) nem könnyű feladat, hiszen a megszokottól lényegesen eltérő tempót, ritmust követel: seprőként haladva olykor kényszerszüneteket kell közbeiktatni, hogy a mezőny végén maradjunk, de így az is előfordul, hogy a túlzott lemaradás után sietősen kell haladni.

Másrészt két - csekély, de számomra fontos - dologgal is hozzájárulhattam a 2012-es Kinizsi Százashoz: a 100 kilométeres táv több mint 1000 résztvevője egy olyan túrafüzetet lapozott, fogott, melynek borítóját én terveztem; valamint a tokodi pincéknél adott ajándék bögréken egy általam írt szlogen, felirat olvasható, úgy mint "100 km, 24 óra, 1 bögre". Belátom, nem bonyolítottam túl, de mégiscsak én írtam le, és jó érzés viszontlátni ezt a pár szót, számot.

Haladásomat a seprőség kívánta tempón kívül még egy félig-meddig szándékos dolog is nehezítette, szó szerint: ugyan köveket nem raktam a hátizsákomba, de jelentősen túlpakoltam azt. Bőségesen vittem magammal ennivalót, az itallal sem spóroltam, és egy nehéz pulóver és mellény is lapult a zsákomban (melyekre aztán még éjszaka sem volt szükségem, ahogy a GPS-re sem). Tehát abszolút nem törekedtem arra, hogy minél könnyebb legyen a terhem, mégpedig azért, hogy ezzel is próbáljak edzeni a Mátra 115-re (ahol viszont majd épp fordítva, a minél kevesebb málhára fogok törekedni, természetesen). Túrabotot most nem vittem magammal.

A túra hajnalán a rajtba tartva a vonaton egy 24-szeres teljesítővel, egy futóval is találkoztam (majdnem végig beszélgettük a bő egy órás utat), aki 1988-tól minden Kinizsi Százason részt vett és kivétel nélkül teljesítette is azokat. Egy másik túrázó is csatlakozott hozzánk Tatabányán, egy fórumtag, tán aki egy hozzászólásában "celebnek" nevezett (mely jelző - még ha túlzó is - egy extrovertált bloggernek, a celebséget jó értelemben véve, különösen jólesik).

A seprő, akihez a rajtban csatlakoztam, velem ellentétben viszont valódi híresség "erdei körökben", a Kinizsi Százast ismerők táborában: Győri Jenő, aki eddig csaknem minden K100-at teljesített. Nevével már sokszor találkoztam korábban, a Wikipédia szócikkben, statisztikákban, azonban személyesen még csak látásból sem ismertem. Így a rajt előtt a rendezői bázison el is mellőztük egymást, majd miután érdeklődtem, hogy hol van ("pár perce indult el"), s hogy hogy néz ki, felkaptam a hátizsákom és épp a rajtnál értem utol.

Csaknem mindenkiről, írókról, emlegetett személyekről kialakítunk magunkban valamiféle képet, mielőtt még fényképen látnánk vagy esetleg a valóságban találkoznánk vele. Győri Jenő a vártnál lényegesen egyszerűbb, pasztellszínűre fakult felszerelésben állt a rajtnál. Rögtön látható volt, hogy nem különleges túraruházatának, speciális, méregdrága cipőjének vagy hátizsákjának köszönheti azt, hogy már harmincszor teljesítette a Kinizsi Százast. Külseje is meglepett kicsit, körülbelül annyira, mint amikor Ottlik Gézáról először láttam fényképet egy irodalmi lexikonban (persze ez csak példa volt, Győri Jenő nem hasonlít az Iskola a határon szerzőjére).

A szerény felszerelésről kiderült, hogy harmóniában van belső világával, hiszen nagyon szerény, csendes, szimpatikus, novellába illő embert ismertem meg személyében, még ha ez a viszonylagos megismerés éppen csendessége miatt inkább csak benyomásokból volt lehetséges. Igaz, magam is gyorsan akklimatizálódtam ehhez a csendességhez, és gondolataimba merültem, a túrára, a természetre, a tájra, a kilométerekre hangolódva. Azért néhány szót váltottunk, ő is kérdezett egyszer-egyszer, s én is, például hogy hogyan kezdődött nála ez a Kinizsi Százas teljesítési sorozat. Kiderült, hogy pontosan úgy, ahogy nálam: "ott voltam az elsőn, aztán a másodikon, aztán a harmadikon...". Illetve mégsem teljesen úgy, mert nála az első valóban az első, 1981-es túrát jelentette (én akkor még egy éves sem voltam). Emelkedőkön felfelé, ha meggondolatlanul, figyelmetlenül épp kérdeztem volna valamit, egy halk, indulat nélküli, de kicsit dorgáló "most nem beszélek" volt a válasz; később ezekre a kérdésekre is feleletet kaptam.

A túra nagy részén együtt haladtunk (Kovalik András, az egyik rendező a lelkemre kötötte, hogy a seprőknek együtt kell maradniuk), bár olykor azért kialakult néhány percnyi távolság. Egyszer el is mellőztük egymást, amikor én beszaladtam ásványvizet venni egy dorogi kisboltba (a bolt előtt Suvlajjal is összefutottam), ő pedig fagyizni ment, majd betért a 40-es résztáv céljába.

Az első komolyabb, bő fél órás "seprői kényszerpihenőnk" a Nagy-Getén volt. Ott volt az első katarzis közeli élményem is, amikor a megpihenő túrázók között felfedeztem Mancockát: kiderült, hogy feladni kényszerül a túrát, amire annyira készült, mert úgy érzi, lehetetlen szintidőn belül teljesítenie.

A mogyorósbányai Kakukk vendéglőben két résztáv-seprő is csatlakozott hozzánk. Majd később egy lány is, akivel beszélgettem kicsit. Komolyan-komolytalanul mondta, hogy azzal tervez majd "Kinizsi Százas történelmet írni", hogy egyszer magassarkúban teljesíti a távot, én pedig meséltem neki a mezítlábas túrázás ötletéről.

Aztán lassan eljött az este. Győri Jenőnek még a lámpafénye is visszafogott volt, messziről meg lehetett különböztetni kézi lámpájának sárgás, halvány fényét a modernebb fejlámpák erős, fehér világosságától. Addig felváltva, hol ő haladt kicsit előrébb, hol én, de idővel egyre inkább ő kezdett lemaradozni. Fokozatosan lassult, és bár nekem is és a résztáv-seprőknek is mondta, hogy menjünk a saját tempónkban, ne várjunk rá, azért rendre bevártuk. Egyébként is megvártam volna, de ezt még Kovalik András szavai is megerősítették bennem: bízzak Jenőben és a tempójában, ne legyek türelmetlen, biztosan be fogunk érni.

Egy idő után azért, mi tagadás, vívódni kezdtem. Egyre inkább úgy tűnt, hogy kifutunk az időből. Az esetleges hatodik teljesítést vagy bajtársiasságot válasszam? Önző legyek, vagy tudjak lemondani? Csak a saját célom elérésével törődjek, vagy legyen bennem több empátia, felelősségtudat? Felismertem, amit eddig is tudtam: nem vagyok jó ember.

Koldusszállástól már teljesen egyedül mentem, a résztáv-seprők Győri Jenővel maradtak. Előttem már rég elhaladt a mezőny, mögöttem csak néhány lassan haladó, valamint a seprők. Időnként megálltam, hátha újra utolérnek, és visszanézve meglátom a néhány fehér és az egy sárgás, halvány fényt.

A volt kisréti vadászháznál jártam és már világosodott, amikor Kovalik András felhívott, hogy Jenő végül feladta, mert nem volt jól. Miután megkérdezte, hogy merre járok, mondta, hogy siessek, hogy időben célba érjek. Ekkor kicsit megnyugodtam, hogy nem von felelősségre, amiért önző voltam. Sőt, hozzátette azt is, hogy Jenő pedig mondta, hogy ne várjak rá, siethettem volna eddig is - de ezzel úgy voltam, hogy igaz hogy ezt mondta, de tényleg így helyes-e?

Szóval siessek, siethetek... Lelkileg most már könnyebb volt (legalábbis már nem kellett vívódnom), testileg viszont nehéz. 85 kilométeren túl jártam már ekkor, és  úgy számoltam, hogy bő öt kilométeres átlagsebességgel kellene haladnom ahhoz, hogy időben beérjek. Nem volt mit tenni, egyre gyorsabban szedtem a lépteimet. Szerencsére komolyabb fájdalmaim nem voltak, így tempósan tudtam haladni. Sikerülnie kell. A hatodik Kinizsi Százas teljesítésem mellett kissé hűtlenül a Mátra 115-ről is fantáziáltam: ha most sikerül, az is sikerülhet két hét múlva.

Embert már sehol már nem láttam, sem magam előtt, sem mögöttem. Csak a romtemplom felé tartva, az út szélén ült három kimerült fiatal, és miközben elhaladtam mellettük gyors, látszólag fáradtság- és fájdalommentes léptekkel és biccentve üdvözöltem őket, megkérdezték, hány kilométerre van még a templom. Megsaccoltam, de láthatólag nem nyugtatta meg őket a válasz.

Én viszont azt a megnyugtató hírt kaptam, hogy öcsém, aki most indult először a Kinizsi Százason, hamarosan a célba ér, szintidőn belül. A romtemplomhoz, az utolsó ellenőrzőponthoz érve már úgy éreztem, hogy én is időben vagyok. És valóban így lett: a vártnál nagyobb tartalékot képezve, 23 óra 40 perc körül érhettem be a célba, ahol már öcsém is várt. Az oklevelen és jelvényen kívül egy kedves apróságokból álló kis ajándékcsomagot is kaptam, amivel a bögre-szlogenemet díjazták a rendezők.

Valahogy így történt. Megismertem (vagy jobban megismertem) több különleges embert (rendezőket, résztvevőket egyaránt), köztük Győri Jenőt, aki mindössze két kivétellel - az egyik a mostani - az összes Kinizsi Százast teljesítette. Öcsémnek sikerült az első Kinizsi Százasa, és nekem is a hatodik. Több kedves ismerősöm is gazdagabb lett újabb jelvénnyel, míg mások nem. Szép túra volt, a maga szomorú pillanataival és tanulságaival együtt.

Kapcsolódó bejegyzés:
Túrabeszámoló a Mátra 115-ről

Em. Rescue beszámolója a 2011-es Kinizsi Százasról

Az Index fórum Kinizsi Százas topikjában találtam Em. Rescue beszámolóját a 2011-es Kinizsi Százasról (az én túrabeszámolóm ide kattintva olvasható). Em. Rescue ugyan kénytelen volt feladni a túrát, de olvasmányos írása tanulságokkal szolgál:

"Előrebocsátom, hogy ez nem egy "lépésről-lépésre" szintű beszámoló lesz. Lévén, hogy nem kevés lépésről van itt szó (ha jól emlékszem a Pilis-nyeregben egy fatörzsre ki volt szögezve, hogy hány lépés várható még Bányahegyig illetve a célig). Inkább afféle belülről jövő, aktuális érzéseimet kifejező írásra számítsatok!

A szombat reggeli, délelőtti időintervallumról már azért sem tudok sokat, mivel nem vagyok a korán kelés híve. Az ilyen reggeleket, délelőttöket félig tudat alatti állapotban szoktam tölteni.

Szóval, vidéki lévén egy zuglói lakásban voltam kénytelen meghúzni magam egy most már 7-szeres sikeres teljesítővel. Előtte este, a csomagolásnál egy pillantást is vethettem a cipősdobozába, melyben az addigi jelvények lapultak. Reggel fél 6-kor keltem, ő 6-kor, pepecselés, pakolódás. És: sikerült elintéznem azt is, amitől féltem, hogy csak később kerül rá sor! Busz, villamos, HÉV, és már ott is voltunk a rajtnál (az Opera mögötti sétálóutcában már előre letudtuk a nevezést). Pecsét: 7-50 (7-52-kor – húha, vesztettem 2 percet – gondoltam).

Különösebb nehézségek nélkül, vidáman, beszélgetve teltek az első emelkedők. Noha a homlokom már Budapest közigazgatási területén belül csillogott. Úgy 2-3 km után a társam, tájfutó lévén, úgy döntött innentől ő kocogni fog (nem is egyeztünk meg ilyesmiben, hogy együtt megyünk végig, telefonon tartottuk a kapcsolatot ezután). Egy jó kedélyű, ha jól emlékszem, 15-szörös teljesítő látott el séta közben az útravaló tanácsokkal. No para, ne siess, stb. (amiket persze rendre megszegtem útközben). Elváltak útjaink ezután, persze az irány megmaradt. A szerpentinek tetejéig egy kellemes kirándulás benyomását keltette a túra, leszámítva, hogy a lejtőkön való óvatlan tempóm következtében egy száraz, görbe botot vettem magamhoz. A hosszú-hegyi ellenőrzőpont nekem váratlanul jött, kb. ennek megfelelő időt töltöttem ott: semennyit! A Pilis-nyeregnél is hasonló volt a helyzet: ott az átható piaszag bírt gyors továbbhaladásra! Ám, vagy éppen ezért, innentől már a kesztölci sörivás gondolata hajtott.

10 perc alatt lehajtottam a Hársfa sörözőben, és uccu neki tovább. Dorog nem tetszett, túl nagy város egy ilyen hangulatú túrához, épp ezért csak egy pékségbe mentem be ott, de végül is csak egy fél literes vizet meg egy dobozos kólát vettem. A Nagy-Getére készültem, mivel elég sok előzetes infóm volt róla, általában rosszakat olvastam vagy hallottam. De feljutottam, elég zökkenőmentesen, persze a botom már nagyon kellett. Fent vetettem egy keresztet és tartottam egy viszonylag hosszabb pihenőt. De hát nincs megállás, el kellett indulnom lefelé. Pár lépés után a bal térdembe iszonyat fájdalom nyilallt, két sráctól kaptam valami sportkrémet, bekentem. Itt kezdetét vette a túra alternatív módon való teljesítésének kísérlete, avagy egy igazi önismereti teszt.

Lefelé a hegyről, egy kövesebb részen annyi lett az amúgy is korhadt, száraz botomnak. Egy nemes mozdulattal belevágtam egy bokorba. Mázlim volt, mert még le sem értem teljesen onnan, találtam egy másikat, sokkal jobb fogásút, erősebbet. Persze ez sem Gandalf varázsbotja volt, de hát az Középfölde, meg egy másik Megye, nem Komárom-Esztergom. Hegyeskő környékén még volt hangulatom azért készíteni egy fényképet, de ez volt az utolsó ilyen. A tokodi pinceszekció kellemes hangulatú hely volt, bár leülni nem nagyon tudtam sehova. Még volt pár pogácsa, meg kaptam egy csipet sót is. Az ez utáni brutálemelkedő kicsit meglepett, nem készültem rá előzetesen, a felénél meg kellett álnom, nekidőlni egy fának, ám a szűk ösvény miatt nem nagyon ácsoroghattam egy helyben. Gondolatban már mogyorósbányai söröm mellett ültem.

Hát bizony a Kakukk vendéglőben már fél órára nyúlt a pihenő. Dobtam egy zsíroskenyeret is, bíztatgattuk egymást a rögtönzött asztaltársaságommal, ők késésben érezték magukat, szóval ment nagyon a kalkulálgatás. A botomba kapaszkodva felálltam, és tovább. Péliföldszentkeresztig lenyomtam egyben, ott vetettem a második keresztemet. Az a forrásvíz valami elképesztően jólesett, de hiába éreztem az örök életet adó víznek, ott maradni örökkön-örökké annál a forrásnál elég nagy ár! A legközelebbi kereszteződésnél a szódavíz jól esett, de fröccsben vagy szörppel nem nagyon kívántam volna. Ekkor már eléggé besötétedett, Pusztamarótnál, a tábortűznél már rendesen azzal a céllal ültem le hosszabb időre, hogy megmelegedjek. Amúgy jó kis csapat ült ott, vidáman beszélgettünk róla, hogy ki mikor és hol fogja feladni. A doki is ott volt akkor, ő is nyomta a poénokat végig. Tovább.

A bányahegyi állomás nagyon sokára jött el. Ennek ellenére ez a Gerecse oldalában lesétált szakasz nekem meglehetősen kellemesen telt. Kiismertem már teljesen a sérült lábamat, megtanultam a bottal helyettesíteni azt. Sérülten, ám kitartóan, egyenletes tempóban, sántítva haladtam. Ekkorra már szereztem rovarcsípést, beletenyereltem egy tövises ágba, és a bot is kikezdte a tenyerem. Kicsit úgy vonszolhattam magam, ahogy Bruce Willis szokta egy akciófilm utolsó negyed órájában. De hát elértem Bányahegyig, ahol szintén leültem egy jó időre. Leves már nem volt, teát kértem. Az első a fáradtságtól kiesett a kezemből, rögtön kaptam egy másikat, vizet mertem a hordóból. És hát, itt már megittam egy nem tervezett dobozos sört is. Fura volt ott ülni, azért még eléggé szintidőn belül voltam, mégis alig szállingóztak az emberek. Ez lehet a késői indulásomnak tudható be. Irány: Koldusszállás.

Hallucinációk, víziók kísértek végig ezen a szakaszon. Láttam Koldusszállást is egy magas hegy tetején, egy fehér falú, elvarázsolt kastély formájában. Ezen kívül apró vadak cikáztak előttem, a lámpám keltette árnyékokat tartottam annak. És persze akkor is a nyomomban volt valaki, beszélt hozzám, amikor valójában épp a közelemben sem volt senki. A kerítéseknél az a hat mászóka rengeteg erőt vett ki belőlem. Mentálisan, fizikailag egyáltalán. De úgy jutottam el a koldusszállási állomásig, hogy nem terveztem még feladni a Kinizsit. Itt viszont leültem egy rönkre, a hideg teából már nem kértem. Csak lestem ki magamtól. A szervezők már partyztak körülöttem, oké, órákig ott dekkolni elég unalmas lenne. Rákérdeztem – ki lehet-e itt szállni, van-e valami rövidítés, kiút? – Felejtsem el – mondta. Nagyon jót tett a bíztatása, hisz tovább indultam, mint egy robot, még majdnem 4 órám volt, hogy beérjek.

Erre az erőltetett menetelésre fizettem rá szerintem végül. Itt kellett volna egy high-tech segédeszköz, ami meghatározza, pontosan mikor mekkora tempóval haladjak, lépésről lépésre. Már az elvitt volna Tatáig, hogy azt lesem csak. De kérdem, akkor mi lett volna az utolsó 14 km-en a Kinizsi érzéssel? Én teljesítettem volna a túrát vagy egy gép? Sorolhatnám a hasonló kérdéseket, de ez inkább mentegetőzésnek tűnik. A Kis-réti vadászháznál (amit amúgy nem láttam, pedig már szép világos volt) megéreztem a civilizáció szelét, nagyon közel volt innen Tatabánya. Itt értem véget. Már a turulhoz sem mentem ki, a parkolóban rendeltem egy taxit, és otthagytam a botomat a jövő vándorainak."

Tipp:
Nagy Kinizsi Százas táblázat (korábbi évek túrabeszámolóival)

Túrabeszámoló a 2011-es Kinizsi Százasról

Megpróbálok írni egy hosszú és tartalmas beszámolót az idei Kinizsi Százasról, egyrészt hogy részletesen dokumentáljam az ötödik, "jubileumi" teljesítésemet és megpróbáljam minél jobban visszaadni a túra hangulatát, másrészt pedig hogy a K100 teljesítését még csak fontolgató olvasóimat is arra biztassam, hogy vegyenek majd részt életükben legalább egyszer egy ilyen kihíváson (idén lesz egyébként az ötödik Balaton-átúszásom is).

Azt írtam fentebb, hogy ötödik, "jubileumi", de ez a jubileum semmi ahhoz képest, hogy a túra után, a Tata-tóvároskerti vasútállomáson láttam egy bácsit, akiről egy, a peron betonján ülő túratársam (aki most lett túl a 10. teljesítésén) elmondta, hogy az idős úr nem más, mint a 78 éves Béla bácsi, aki idén teljesítette 24. alkalommal a Kinizsi Százast.

A peron betonján ülő srác - aki a maga tíz teljesítésével valahol köztem és a közel nyolcvan esztendős Béla bácsi között helyezkedett el a K100 hierarchiában - mutatta a pólóját is, amit most kapott meg a 10. alkalom után. Állítólag a rendezőség tervezi e póló "megszüntetését", mármint a korábbiakat természetesen nem kérik vissza, de lehet, hogy a jövőben nem lesz ilyen. Sebaj, majd a 10. alkalom után veszek magamnak egy Lacoste pólót, és arra hímeztetem rá hogy "K100-X.", René úgysem sznoboknak meg partiarcoknak szánta eredetileg a krokodilos tísörtöt, hanem sportbarátoknak. Ha pedig egyszer lesz tetoválásom, akkor majdnem biztos, hogy a Kinizsi Százas címert varratom majd magamra, kajakra.

Túl vagyunk, túl vagyok tehát a 2011-es Kinizsi Százason. Ez volt az első olyan K100, amit Orwell Állatfarm c. regényének, illetve az abban olvasható "négy láb jó, két láb rossz" gondolatnak a jegyében, azt szó szerint értelmezve négy lábbal, azaz túrabottal teljesítettem, valamint az első olyan, amin ezen webnapló bloggereként és a kinizsi-szazas.lap.hu oldal szerkesztőjeként vettem részt.

21 óra 44 perc alatt jártam végig a távot, ami az eddigi legjobb időm lehet (a korábbi időimet nem tudom pontosan, de valahol 22 és 23 óra között lehettek, vagy tán 23 óra feletti is volt). Ez azt jelenti, hogy ha több mint két órával lassabb vagyok, akkor is sikeresen, 24 órán belül a célba cammogtam volna.

A túra reggelén az előnevezésnek köszönhetően csak a rajtnál kellett nagyjából 10 percet sorban állnom. 7:25-kor indultam el. Az első ellenőrző pontig egy Columbia szandálos sráccal mentem, akivel még sorbanállás közben haverkodtam össze. Elsőre eléggé meglepett ez a viselet, nem vagyok egy szandis típus sem a sztríten sem az erdőben (zeneileg meg aztán pláne) de ki tudja, lehet hogy praktikus (én inkább a masszív túrabakancs híve vagyok). Ő azzal érvelt, hogy rugalmas, meg hogy igaz, hogy bemegy a kavics, de gyorsan ki is jön. Beszélgettünk sok mindenről, szóba került, hogy tervezi az El Camino zarándokúton való részvételt, illetve említettem neki ezt a blogomat is. Egyik lábujját fájlalva b*szdmegezett időnként, ami kicsit k*rta a fülem, főleg hogy egy leendő El Camino zarándokról van szó, de ki tudja, tán az emberformáló zarándokút jótékony hatással lesz majd rá pszicholingvisztikailag is. Amúgy jól elcsevegtünk, például megállapítottuk magunkról és a többiekről, hogy a K100 teljesítői általában kitartó, pozitív emberek és jó arcok, de aztán az első ellenőrző pontnál, Hosszúhegynél valahogy elveszítettük egymást szem elől, így onnan egy ideig egyedül bandukoltam.

A Pilis-szerpentin környékén kezdődtek a záporok. Az esős, párás erdőben a felsőtestemre tapadt nedves pólóban tisztára John Rambo-nak éreztem magam. A túrabot jól jött az emelkedőkön és lejtőkön - a túra vége felé egyébként elhagytam az egyik "papucsát", mert úgy becuppant valami ragadványba, hogy lejött róla. Csak pár lépés után kaptam észbe, de aztán már nem álltam neki keresgélni, úgyis lehet kapni olcsón. Lett egyébként egy talált tárgyam is: egy pipa formájú, "Energy" feliratú kupak. A célban elfelejtettem leadni, de nem áll szándékomban eltulajdonítani, szívesen visszaadom a gazdájának (a Tokodi pincék után 1-2 kilométerrel találtam). A jelentkezőtől megkérdezem majd, hogy tudja-e hogy milyen színű, és ha eltalálja hogy fekete, akkor azzal igazolja, hogy az övé (de majd lehet hogy elbizonytalanítom, és újra rákérdezek, hogy biztosan fekete-e?).

Az Index fórum Kinizsi Százas topikjának több tagjával is találkoztam és beszélgettem, együtt haladva egy darabon. Az első Sistergő volt, akivel délután 3 körül, Dorogon találkoztam, aztán pedig Pataporccal és 666Foresterrel futottam össze a Gete utáni lejtőn. Pataporc mondta, hogy "jó a blogod", ami persze jól esett, én pedig elismerően szóltam a verséről. 666Forestertől megkérdeztem, hogy honnan ered a hagyomány, hogy ingben-nyakkendőben indul a Kinizsi Százasokon, ő pedig elmesélte a történetet (amit később, az ő beleegyezésével meg is osztok majd veletek).

Még úgy 40 km táján találkoztam egy vidám társasággal, akik épp azzal viccelődtek, hogy még nem fáj semmijük, de később majd illendő ám hogy fájjon, ezért a túra vége felé mindenképpen úgy kell tenniük, mintha fájlalnák a tagjaikat, mert különben a többiek kinéznék őket maguk közül. Ez megmosolyogtatott. El is képzeltem, ahogy valójában a cél felé közeledve a sok zombi csak megjátssza magát, mint a szimuláló focisták, és próbálják egymást túllicitálni vánszorgásilag.

A mindig idilli hangulatot árasztó tokodi pincékhez (ami nagyjából a táv felénél helyezkedik el) tíz óra alatt értem, tehát jócskán volt időtartalékom. Ennek ellenére nem időztem ott sem sokat, ettem két kisebb szelet zsíros kenyeret és ittam egy pohár vizet, és már indultam is tovább.

A túra második felében, vagy inkább 60 km után már egyre kevesebb lett a komfortérzet, és egyre több a "vezeklés". Elkezdtem érezni, kicsit fájlalni a lábam. Hol itt fájt, hol ott, ami inkább jó volt mint zavaró, hiszen mire nagyon elkezdett volna fájni a bokám, addigra a térdem kezdett szúrni, utána a lábujjaim sajogtak, majd a talpam égett, de szerencsére egyik sem fokozódott a nehezen elviselhető tartományig.

Pusztamarót után sötétedett rám, és jött az éjszakai, fejlámpás szakasz, amit magamban egy "kvarcjátékhoz" szoktam hasonlítani: erősen kell figyelni, koncentrálni, hogy jól lépjen az ember, hogy az egyre jobban sajgó lábával nehogy véletlenül belerúgjon egy kőbe, megbotoljon egy faágban vagy rosszul lépjen egy keréknyomba. Csak itt nem egy "játék-élet" elvesztésével, pontlevonással jár a figyelmetlenség, hanem adott esetben valódi fájdalommal, esetleg sérüléssel. És ez a kegyetlen kvarcjáték, vagy flashgame egészen pirkadatig tartott.

A baji vadászházhoz még sötétben értem, ilyen Kinizsi Százasom még nem volt. Bajon, ahogy a túra közben többször, újra találkoztam Sistergővel. A célba, a tatai ifjúsági táborba 5 óra 9 percre érkeztem.

Hazaérve és pihenve főleg a lábam fájt, de ez estére, éjszakára elmúlt. Akkor viszont az egész felsőtestem, hátam, vállam, derekam kezdtem el fájlalni, de még a hasizmom kockáit is éreztem. Ötpercenként forgolódtam az ágyban, de egyik testhelyzet sem nyújtott felüdülést. Persze rájöttem, hogy mindez amiatt lehet, hogy a K100 közben a túrabottal alaposan megterheltem a felsőtestem - de legalább a lábam már nem fájt. Így ma már nem is volt olyan a járásom, mint Derek Vinyard-nak a börtön étkezdéjében, a História X-ben.

Összefoglalva, jó kis túra volt. Ha a sors engedi, megpróbálom utolérni Béla bácsit. És jövőre talán öcsém és Attila cimborám is velem tart majd.

Kapcsolódó bejegyzések:

Kinizsi Százas - a motiváció

Mennyire nehéz a Kinizsi Százas?

Mitől függ, hogy valaki tudja-e teljesíteni a Kinizsi Százast?

Aki fél lábbal is teljesítette volna a Kinizsi Százast: Terry Fox

A Kinizsi Százas mint "Gazdálkodj okosan!"

Tipp:

Képek a 2011-es Kinizsi Százas teljesítménytúráról