A rossz oldala pedig természetesen az, hogy nem sikerült. Nem lett újabb strigulám az Iszinik rovatban, a zsinórban négy teljesítés után nem sikerült egy ötödiket is behúzni.
Tehát az idei évre tervezett három jubileumból (10. Kinizsi Százas, 5. Rockenbauer 130, 5. Iszinik) csupán az első kettő sikerült.
Istivel egyébként - ha jól hiszem - ez az első feladott hivatalos teljesítménytúránk (vagy egy kis eufemizmussal: első átnevezésünk rövidebb távra; nem hivatalos teljesítménytúrán persze már többször is előfordult). A Mecseki Mátrix 130-at majdnem feladtuk ugyan, de csak majdnem. Itt most viszont tényleg.
És most úgy érzem magam megint, mint amikor gyermekkoromban rossz jegyet vittem haza az iskolából. Persze akkor is megvolt a bevált (és általában igaz) kifogás, hogy "de a többieknek is rosszul sikerült", ez persze nem mentség. Attól még nekem, nekünk sikerülhetett volna. Gyengébb voltam, mint amit vártam magamtól, ugyanakkor racionális döntés volt. És valóban sokan feladták ma az Iszinik 100-at a rendkívül sáros és esős időben. Több komoly, kitartó, küzdeni tudó, túrákat ritkán feladó túratársam, ismerősöm, barátom is ezt a döntést hozta - a legtöbben talán hozzánk hasonlóan féltávon, Mogyorósbányán, a Kakukkban.
Ami az időt illeti, reggeltől folyamatosan esett, hol jobban, hol kevésbé. És igen makacs, csúszós-tapadós sár alakult ki sok helyen, a pocsolyákról nem is beszélve. Istivel egyébként a hivatalos rajt (fél nyolc) után bő fél órával indultunk, mert lekéste a vonatot, de aztán fokozatosan értük utol az időben, tömegrajttal indulókat.
10:30-ra értünk Somlyóvárhoz, 11:15-re Tornyóra, 12:07-re Koldusszállásra, 13:20-ra vértestolnai műúthoz, 14:35-re Bányahegyre, 16:08-ra Pusztamarótra, 17:16-ra (már fejlámpával) Bikavölgybe, 18:45-re pedig Mogyorósbányára. Azaz kb. 10 óra 40 perc alatt féltávnál voltunk, és lett volna még 14 óra 20 percünk a következő 50 kilométerre.
Szóval a menetidőnk alapján nem álltunk rosszul, de mégis annyira szétáztunk és annyit kivett a sárban csúszkálás, hogy végül a feladás mellett döntöttünk.
Rossz érzés. Ott, a Kakukk asztalánál ülve, a forró teát és a forraltbort kortyolgatva persze megkönnyebbülést is jelentett, hogy nem kell tovább küzdenünk, de most már határozottan rossz. Persze elmúlik, és megmaradnak a tanulságok, és az igény a jövő évi revansra. Vagy talán nem is kell egy évet várni, és egy Csoportos Privát Isziniken is megmérkőzhetek újra a távval.
Nekünk ez most (amellett hogy csalódás és pofon) egy jó edzés és jó lecke volt, és egy hangulatos ötvenes túra sok kedves ismerőssel - és jó volt tapasztalni az érdeklődést az Ixi kupával kapcsolatban, bízom benne hogy sokakban volt, lesz erő a Maxi fokozathoz is, de persze a Mixi vagy a Trixi fokozat is nagyszerű eredmény és sok szép élmény, küzdelem van azok mögött is.
Drukkolok mindenkinek, aki még úton van, és minden elismerésem azoknak, akik ezen a hétvégén, ebben az időben is teljesíteni tudják az Iszinik 100-at. És köszönöm a gyors és kényelmes hazautat annak a túratársnőnek és férjének, aki hazahozott a Kakukkból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése