Beszámoló a Piros 85 bejárásról

Piros 85 bejárás csak úgy, egy héttel a hivatalos Piros 85 után? Igen, így van.
Esőben, sárban, bő 30 óra alatt.
És igazából nem is csak úgy, hanem a Piros 85 főrendezőjének, Kimmel Petinek a támogatásával és finanszírozásával - amit ezúton is köszönök -, és azzal a céllal, hogy az útvonalat bejárva lekaparjam a Piros 85 terepfutóbarát festéseit (pöttyöket, nyilakat) kövekről, fákról, aszfaltról.

Az útra végül nem egyedül mentem, hanem Jeremcsuk Isti barátommal, hogy ezzel is készüljünk a következő hétvégén esedékes Iszinik 100-ra, melyet másodszor tervezünk teljesíteni (én pedig jubilálok is ha minden igaz). Így már nem is tudom hány kilométert gyalogoltunk együtt, az biztos hogy már elhagytuk az ezret (legutóbb a Rockenbauer 130-on túráztunk együtt, még augusztusban).

Többekben felmerült a kérdés, hogy mi szükség a jelzések kapargatására, amikor ez elbomló festék. Nos, valóban elhalványul és elkopik idővel magától is, de a folyamatot jelentősen gyorsítja a drótkefés beavatkozás. Macerás, de hát erről szólt ez az expedíció.

Nem volt könnyű a túra, ahogy ez a bő 30 órás teljesítési időből is sejthető (a hivatalos szintidő úgy tudom 22 óra). És megint rá kellett jönnöm, hogy a Hokám bizony nem vízálló, és a kisebb szünetekkel csaknem folyamatosan csepergő esőben, vizes aljnövényzetben esélye sem volt nagyon megszáradni, így alaposan feláztattam és feltörtem a talpam. Sebaj, az Iszinikig regenerálódik azért. A végére már mindketten eléggé kivoltunk, Istit talán a Budaörs előtti szívatós köves szakasz készítette ki legjobban, míg engem az utolsó 20-30 kilométeren minden emelkedő.

- Bocs hogy itt rinyapináskodok - mondtam egy kifakadásom után Istinek, genderológiailag mérsékelten polkorrekten.

Amúgy tényleg volt, hogy azt hittük valamiféle idő- vagy tércsapdába kerültünk, annyira hosszúnak tűnt egy-egy szakasz. Főleg a Pilisszántó körüli tekergés, vagy a dobogókői emelkedő. Annyira azért nem lettem kész, mint a Prágai Százason, de egy kis sztovka hangulata valahogy így is volt a dolognak.

Ja igen, a túra elején még a Szuperkatlan főrendezőjével, Ágotával, a híres sörös vers szerzőjével is találkoztunk, aki vásárolt tőlünk egy barna sört önkéntes támogatói áron, én meg segítettem neki gyűjteni az Intersport túranap szalagjait. Mert bizony ezen a napon, szombaton volt az Intersport túranap is, így elég sok túrázóval, terepfutóval találkoztunk távunk elején, a jól ismert Kinizsi szakaszon - meg ahol egy hét múlva, zombiként fogunk majd besétálni az Iszinik 100 céljába.

Amúgy nem indultunk túl korán, szombaton 10:30-kor rajtoltunk. Csikóváraljára 15:00-ra értünk, a Tölgy ikrekhez 16:52-re, Dömösre 20:05-re, és 21:30-kor indultunk csak tovább. 0:29-re értünk fel Dobogókőre, 6:08-kor voltunk a Kopár Csárdánál (kb. ott világosodott ránk), és 9:20-ra értünk Nagykovácsiba, majd pedig 16:35-re a célba, Budaörsre, az iskolához. Sajnos csak ennyi időadatot írtam fel Sziamiaúba, több ponton elfelejtettem előkapni a telefont.

Említésre méltó élmény volt még a dömösi sörözés is (Isti házmestert ivott), a pultosnő kifejezetten aggódott értünk, és alig akart visszaengedni az esőbe. Egy laza, kissé túlmozgásos arccal is haverkodtunk, mesélt a hollandiai élményeiről. A cserépkályhához bújva szárítgattam a vizes polárfelsőm, kajak mint kiskoromban dédinél, amikor bepisiltem a röhögéstől, és szintén a cserépkályhánál igyekeztem feltűnés nélkül szárítkozni.

De amúgy tényleg frankó túra volt, küzdelmes, utólag megszépülős. Ráadásul ugye Kinizsi Százas és Budai Térképkör szakaszokkal. Íme egy track, nem a miénk ugyan, de Piros 85.

Istit Budaörsön várta a barátnője, így aztán együtt buszoztunk vissza a fővárosba. A buszról leszállva kirázott a hideg - erről szintén beugrott egy dédis emlék, a hideg dunnákról -, de aztán a Móriczon a Mekiben kalóriává konvertáltam néhány bitet a szépkártyámról, és egy óriás szezonális burger mellett gyűjtöttem egy kis energiát meg hőt, Istiék társaságában.

Aztán egyszer csak hazaértem és végre a kádba feküdhettem, amiről már az utolsó 20-30 kilométeren ábrándoztam.