Épp nemrég olvastam valahol (sajnos most nem találtam meg a cikket), hogy az ember által épített környezet szigorú szimmetriája, monoton ismétlődése ill. az ilyen repetitív struktúrák látványa valójában mennyire nem tesz jót az emberi szellemnek, hosszú távon akár depressziót is okozhat, és mennyire szemben áll a természetben megjelenő véletlenszerűségekkel, kiszámíthatatlansággal, aszimmetriával, fuzzy dolgokkal.
Ez sajnos nem az említett cikk, csak illusztráció: https://bit.ly/396v9df
Úgy gondolom, a kifinomult alkotó ezt az ismeretet tudatosan és igen magas szinten alkalmazta a lépcsősor gondos tervezése és kivitelezése során, figyelve a kellő véletlenszerűségre, játékosságra, minél jobban próbálva elkerülni a túlzott szabályszerűséget, monotonitást. Így valóban egy újfajta, előremutató kezdeményezésről beszélhetünk, mely egyszerre mérnöki és művészi bravúr, a legkevésbé sem bug, hanem feature, és azon lepődnék meg, ha a nem is olyan távoli jövőben nem kapna műemléki védettséget, és nem szerepelne építészeti szakkönyvek borítóján és kiemelt példái között.
Azt pedig talán hangsúlyozni sem kell, hogy a Kinizsi Százast követően, a természetben eltöltött csaknem egy teljes nap után újra az épített környezetbe érve mekkora jelentősége van, hogy ne egyszerre, minden átmenet nélkül, sokkszerűen zuhanjon vissza az ember az említett monoton struktúrákba, hanem segítsenek neki az ilyen, a természetet, szabálytalan sziklalépcsőket idéző formák, mint a tóvároskerti vasúti megállóhely sínpálya felé néző lépcsősora.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése