Már egy ideje nem írtam túrabeszámolót, hiszen a legutóbbi teljesítménytúrám a Karácsonyi Dolina volt még december 26-án, a maga 33,5 kilométerével. A legutóbbi "extrém", százas túrám pedig az Iszinik 100 volt novemberben, melyet követett még egy decemberi CsPI próbálkozás, mely végül 50 km-es lett. De mivel egy túrablog túrabeszámoló nélkül olyan, mint egy okostelefonblog telefontesztelés nélkül, teljesítettem az első 2015-ös túrámat, és jól (vagy kevésbé jól) megírtam róla a túrabeszámolómat, ezt itt ni. De persze nem csak a blogom miatt teljesítettem, hanem a kihívás, a testmozgás, az erdők, a hóillat, a jelvény (mely nem köralakú volt, de ez majd később kiderül a beszámolóból), az oklevél (mely nem négyszögletű volt, de ezt majd később kiderül a beszámolóból) az elismerések, az önmegvalósítás, a v-izmom és a TTMR pontok miatt is.
Szóval a tettek, azaz erdők mezejére léptem, még pontosabban a hegyek ösvényeire. Választásom egy méltán hírhedt és kultikus túrára esett, a LeFaGySz-ra. Annak is a hosszabb, 53,6 km-es távját választottam, mivel a túraőrültek egyes számú szabálya: ha teljesítménytúrázni indulsz, nevezz mindig a leghosszabb távra. Az "extrém téli teljesítménytúra" évről évre más hegységben kerül megrendezésre, idén a Börzsönyre jött ki rotáció, így aztán szintkülönbségben sem volt hiány: 2700 méter volt (!), azaz csaknem annyi, mint amennyi a Kinizsi Százason 100 kilométerre esik. Vagyis nagyon sok és kíméletlen emelkedő és lejtő volt, a hegyoldalak tájolásától és magasságától függően hol hóban, hol latyakban, hol sárban, hol pedig jobban járható talajon.
A LeFaGySz ("legfaszább gyerekek szívatása") egyébként 14. alkalommal került megrendezésre, de én idén voltam rajta először. Hasonló extrémségű téli túrám azért volt már: például a Börzsöny éjszakai teljesítménytúra, vagy a Prágai Százas, mely életem első komolyabb pszichedelikus élményével is megajándékozott.
Naszóval. Öcsémmel és volt barátnőjével indultunk a túrára, de ők fittyet hányva a túraőrültek egyes számú szabályára, a rövidebb távra (44,5 km, 2261 méter szintkülönbséggel) neveztek. A túra elején, egy-egy pihenőmnél még utolértek, és csodálkoztak is, hogy milyen lassan haladok - amire az a magyarázat, hogy az ilyen szintes túrák mindig is komoly kihívást jelentettek nekem, de éppen ezért szeretem ezeket.
Egyébként ez volt az első túrám, amin - hoppácska! - hatszögletű oklevelet és hatszögletű jelvényt kaptam (a formát talán a jelvényen szereplő hókristály indokolja, vagy az, hogy tényleg 6almas kihívás ez a túra, és 6ározottnak és 6ékonynak kell lenni a teljesítéséhez (bocsánat... tényleg, azt a viccet már meséltem, hogy mi a kapcsolat Piroska és a Télapó között? Télapó Piroska bátyja).
Aztán amiatt is különleges volt ez a túra, hogy először vittem rá Sziamiaút, az okostelefonomat. Pár éve egyik, Nokia-fanatikus és fizikaigombsor-kedvelő cimborám még azt mondta, hogy "a **nát kell simogatni, nem a telefont!", amiben mindenképp igaza van, mert vannak a telefonnál fontosabb dolgok is, de ettől még az okostelefonok elterjedtek, és ezt nagyon jól tették. A túrán elsősorban Sziamiaú GPS-funkciója jött jól - eddig csak pár évvel ezelőtt használtam GPS-t túrán, de az egy nagyon egyszerű, térkép nélküli (!), monokróm (!!), a felhasználóval mindössze a koordináták számsorait megosztó (!!!) szerkezet volt. Na de Sziamiaú: térkép turistajelzésekkel és szintvonalakkal, több mint egymillió, nézőtávolságból elkülöníthetetlen pixelen, 5,5 colon. Pár hete anyukámnak úgy mutattam be Sziamiaút, mint ahogy a Száz év magányban a cigány Melchiades a jeget és az antwerpeni (lehet hogy nem is antwerpeni, csak keverem a Blöffel) zsidó bölcsek többi találmányát: milyen fantasztikus, hogy van benne rádió, zenelejátszó, fényképezőgép, GPS, internet, valamint megannyi játék.
Na de térjünk vissza a túrára, mert amiatt is különleges volt ez a túra, hogy bizony éppen a célzárás előtt 1-2 perccel értem célba. Előtte nem sokkal, a Csóványosra felfelé menet még éppen csak vonszoltam elgyötört testem, de szégyen vagy sem (legyen mondjuk dicsekvés), az utolsó 1-2 kilométert bizony kocogtam. Mindenképpen izgalmas volt, még ha nem is annyira bizsergetően, mint amikor gyermekkoromban az iskolába kellett visszaérni, a nagyszünet végére.
Aztán amiatt is különleges volt ez a túra, hogy most léptem először patakba, a Feketevölgy-panziónál. Addigra már sokszor átkeltem a Csarna-patakon, kőről kőre lépkedve, miközben a völgyében északnak tartottam, hol a vízfolyást, hol pedig a már évek óta alámosott, félig megsemmisült, töltés és aljzat nélkül néhol függőlegesen is hullámvasútszerűen kanyargó kisvasút-síneket keresztezve, és éppen itt volt egy két párhuzamos fatörzsből épített "híd" is a patakon, de úgy gondoltam, ha arról leesek, rosszabbul járok, így inkább ezúttal is a köveket követtem. Ezúttal azonban nem jártam sikerrel, és az egyik kőről a vízbe csúsztam. Cupp - mondta a vízálló cipőm, ami már lyukas, így nem volt elvárható hogy vízálló legyen, és valóban nem is bizonyult annak. Hogy a f**m b**m #*@$#! - mondta magamban a Tourette-szindrómás énem, de persze mentem tovább a könyörtelen előrehaladás technikájával, mert nem azért a nevem Csetneki BornToBeHard Sándor, vagyis Totyicuki (japánul: Rettentő Földrengés), a leendő szumó-birkózó, hogy egy kis patak megállítson. Ez volt egyébként a túra majdnem legészakibb pontja, és innen már csak 15 kilométer volt hátra. Itt már jó ideje egyedül haladtam, sem előttem, sem mögöttem nem láttam túratársakat, és nem sokkal később rám is sötétedett.
Ja igen, majdnem elfelejtettem, illetve dehogy felejtettem el, csak leírni lefejtettem el majdnem, hogy a túra extremitását az is fokozta - de persze ez nem bág hanem fícsör - hogy itt nem voltak ám pontőrök, illetve csak egy helyen, ahol a rövidebb és a hosszabb táv elvált egymástól, szóval nem voltak ám pontőrök, hanem szúróbélyegzők voltak pontőrök helyett.
Ezt már írtam pár túrabeszámolómban, de megint le kell írnom, hogy bizony ez volt életem egyik legnehezebb túrája. Megfordult a fejemben, hogy feladom, vagy esetleg beásom magam a hóba mint Bear Grylls vagy mint egy eszkimó, bár valószínűbb, hogy inkább úgy jártam volna mint Grünwalski, aki szégyenlős volt és túl messze ment vécézni a marhavagontól a jeges sztyeppén. De hát hogy nézne az ki, ha feladnám, meg különben is: hogy akarom így teljesíteni a Kazinczy 200-at, ha egy negyedakkora túra kifog rajtam? Mit mondok majd a barátnőmnek, az olvasóimnak, meg anyukámnak, he? Így aztán továbbvonszoltam magam, időként Sziamiaúra pillantva, hogy mennyi az annyi.
Ja igen, idén változtattam a túraöltözetemen: már kevésbé "normcore", közelít az ún. favágó-stílushoz. Slim-fit kockás (matektanárok kedvéért: négyzetrácsos) ing, valamint valamivel jobb szabású nadrág, ami nem csak akkor ér a vékonka, de egyébként szumósodó lábszáramhoz, "ha a szél nekifújja". Apropó szél, az idő volt, hogy tavaszias volt, de főleg este és főleg a hegytetőkön bizony elég erősen lehűlt a levegő és fújt a szél, jelentősen csökkentve a hőérzetet, valamint ezzel párhuzamosan és legalább ennyire növelve a hidegérzetet.
A Csóványosra felérve nagyon kimerültem, bementem a szélvédett kilátóba. Ezúton üzenem az üzemeltetőknek, hogy ahogy a lépcsőre ültem, meg aztán a táskámban bogarásztam, véletlenül többször is működésbe hoztam a látogató-számlálót (ezt egy kis kijelző mutatja a korlát alatt), szóval vonjanak le belőle úgy 10-et. Na jó, 20-at, mert utána még kicsit nézegettem, hogy milyen érdekes ahogy pörög a számláló.
Ahogy a Csóványosról elindultam tovább, fénycsóványost láttam felbukkanni a sötétben, merthogy nini: még voltak mögöttem túrázók, pedig azt hittem, én vagyok a legutolsó. De nem, mint kiderült, még jöttek utánam páran.
Szóval ahogy már említettem, 1-2 perccel a 21:00-s célzárás előtt, 13 óra 40 perc alatt értem vissza Királyrétre, a kocogásnak és hiperpontos órámnak köszönhetően (valamint a serprőnek, aki valójában nem seprő volt, csak a szúróbélyegzős pontokat bontotta, és a "zárócsapat" többi tagjának, akiktől rendre megkérdeztem, hogy "fél óra van még, van esély beérni?", "negyed óra van még, van esély beérni?"). A LeFaGySz ugyanis szigorú túra, olyan, mint a Kinizsi Százas: egyetlen perc késést sem néznek el, vagyis hogy elnézik, de ez esetben eltekintenek a díjazástól és attól, hogy teljesítőnek tekintsék a késve érkezőt. Vagy ahogy mondani szokták, "szigorú, de igazságtalan", mert az este kilenc (este hét) mindenkire vonatkozik: arra is, aki reggel 7-kor indul, és arra is, aki 7 óra 18 perc körül, mint én. De az is igaz, hogy mindenkinek lehetősége van 7-kor indulni, szóval ez sem feltétlenül igazságtalanság, ezek a szabályok és ehhez kell a túrázónak tartania magát.
A célban több meglepetés is ért: Ritától vettem át az oklevelet és a jelvényt, valamint a célban ülve felfedeztem öcsémet, aki végül lekéste rövidebb táv célzárását, továbbá egy régi túratárs-cimborámat, Raftert, aki haza is hozott minket autóval (többek között Rafternek köszönhetem a Mátra 115 teljesítésemet és az első Rockenbauer 130-amat is). Ja igen, majdnem elfelejtettem a palacsintát, illetve dehogy felejtettem el, csak leírni felejtettem el majdnem, hogy nagyon finom volt a palacsinta. Vagy nagyon éhes voltam. Vagy finom is volt és éhes is voltam, nagyon.
Jó túra volt, na. A Börzsöny tényleg nem viccel. És jellege miatt (téli, rendkívül szintes, technikás sok patak átkeléssel) nehézsége és nehézségéből fakadó szépsége összemérhető akár a százas túrákkal is.
Köszönöm barátnőmnek, hogy drukkolt nekem, a rendezőknek hogy megrendezték ezt a különleges és emlékezetes teljesítménytúrát, Rafternek és öcsémnek pedig hogy megvártak a célban, és hogy még a palacsinta- és zöldségleves-evésem (igen, ebben a sorrendben ettem) is türelmesen megvárták. Sőt, előtte a leves hűlését is, amit a túráról megmaradt néhány korty jéghideg vízzel gyorsítottam. A grízgombóc valami mennyei volt, legalább a palacsinta szintjén, szintén.
2015. február 22., vasárnap
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése