Blogom egyik olvasója,
akivel az Iszinik 100 előtt találkoztam is, írt egy részletes és szép beszámolót az útjáról. Bár végül feladni kényszerült a túrát, írása így is (vagy éppen ezért) katartikus és tanulságos.
"Sziasztok!
Először is szeretnék elnézést kérni valakitől, akinek sajnálatos módon valószínűleg rosszul emlékszem a nevére, miközben nagyon sok jóindulatot tanúsított felém, amiért akkor is, de így
utólag is, különösképpen hálával gondolok vissza.
Szóval az én Iszinik 100-am:
A végeredmény: feladtam. Az első helyezést/teljesítést nem szokták magyarázni. A többit meg minek. :-) Én mégis leírom azt amit gondolok, mert köszönettel tartozom néhány ismeretlen embernek.
Az Isziniket az idei év szervezett sportaktivitásának lezárására szántam. Tavaly december 31-e óta a feleségemmel új életet kezdtünk. Tízen év dohányzás, és nem aktív sportolás után,
január elseje óta, heti 4x, 5x keményen edzünk. Ő tornázik, én futok. Most már heti 40 km-nél járok. Az Iszinik az önmegvalósítás, önigazolás és egy kicsit az önismeret célját szolgálta (volna). Mindazt, amit a téli futásokkor, a félmaraton közben, az izomlázak mindennapjában éreztem, hogy nehéz, meg néha sz@r is, meg nincs kedvem menni, de mégis, szinte minden másnap húzom a futócipőmet és megyek.
Nekem a futás és a bicikli hozta meg azt az élményt, hogy szinte edzésről edzésre nyomon követhetem a pszichém és az erőnlétem alakulását. Itt edzés közben tényleg saját magam vagyok, függetlenül mások kisugárzásától, szándékaitól, jó- vagy rosszakaratától. Itt függetleníthetem magamat a mindennapok általam vélt vagy valós idegesítő, bosszantó körülményeitől.
Nem tudtam semmit júniusig a Kinizsi-Iszinik-ről , de még a teljesítmény túrázásról sem. Gábor cimborám mondta, hogy van egy ismerőse, aki már többször teljesítette a Kinizsit. Néhány nap böngészés után egyértelművé vált, hogy én indulni szeretnék az Isziniken. Mindvégig azt gondoltam, hogy tudom milyen nehéz lesz, hogy fejben is ott kell majd lenni. Igazából nem tudtam.
Amikor Zoli cimborámmal nekivágtunk a távolságnak, (Ő volt, akit rá tudtam venni erre a távra) bizakodva, borzasztóan jókedvűen egy hosszú sétának gondolva az előttünk álló 25 órát, nem gondoltam, hogy felnőttkorom egyik magam által vállalt kudarcát élem majd át, oly módon, hogy utána csak jóérzések lesznek bennem. Ez nem séta túra. Már az első ellenőrző ponton kiderült számunkra. Ez teljesítménytúra. Mi ezt nem jól gondoltuk át, aminek, illetve egy csúnya vízhólyagnak köszönhetően egymagam folytattam az utat.
Miután egyedül maradtam megelőzött engem egy trió, akik nem haragudtak meg azért, hogy rájuk akaszkodva Ők túrázva, én néhol kocogva, követem őket. Ők hárman András, Laci, és a bevezetőben már leírtak miatt, szerintem " Gábor " jó tanácsokkal, humorral, és érdekes dolgokról beszélgetve, egészen a második ellenőrző pontig repítettek magukkal, ahonnan én pihenés nélkül indultam tovább. Ezen az öt kilométeres távon éreztem először, hogy teljesítmény túrázni érdemes mindenkinek a saját tempójában. Kicsit gyors volt nekem az Ő "NB 2"-s tempójuk. :-)
A harmadik pont után éreztem meg azt, hogy muszáj lesz cipőt és zoknit cserélnem valahol. Egy pihenőnél meg is tettem, de csak a zoknimat cseréltem le, a cipő bakancsra cserélését gondoltam, majd a szakasz végén a Kakukkban megejtem. Itt a pihenőnél ismét találkoztam a triumvirátussal, akik mindvégig, ekkor is kiegyensúlyozott derűvel koptatták a számomra egyre kevésbé kellemes kilométereket.
Utam utolsó szakaszát, amit még ekkor nem tudtam, hogy az lesz, kicsit elkedvetlenedve döcögve folytattam, egyre több zavaró tényezővel. Térd és boka fájás, vízhólyag, dögnehéz hátizsák folyamatos igazgatása, szóval egy csomó olyan körülménnyel, ami egy kezdő tapasztalatok nélküli teljt.-t igencsak megvisel a 40-ik kilométer körül.
Ekkor találkoztam Jánossal, aki, talán érezve a kezdődő vert helyzetemet néhány perc beszélgetés után lelassulva hozzám, később a besötétedéskor lámpával a kezében vezetett a Kakukkig. Mindvégig jó kedéllyel, őszinte szeretettel szavaiban az erdő és a természet felé, úgy hogy közben egyszer sem éreztem tehernek magamat mellette, miközben én már csak a pihenőt vártam.
Ekkor már sejtettem, hogy nem fogom tudni teljesíteni az etapot. Arra gondoltam, hogy Dorogig elvergődöm valahogyan, mivel a vészforgatókönyv is így volt tervezve, ( ide lett volna legkönnyebb fuvart szervezni) de néhány perc, egy pár virsli-tea kombó után, tudtam, hogy nekem most nincs tovább. Tudtam, hogy ha össze is szedem magamat Dorogig talán, de tovább semmi képen nem jutok. Szóltam Jánosnak, hogy nekem ennyi volt, ne várjon rám.
Miután elköszöntünk és tudatosult bennem az, hogy feladtam azt a "versenyt" ami az egész évi felkészülés, az ezzel járó lemondások jutalma lett volna ha teljesítem, ami ha nem itt, akkor Dorogon ért volna végett biztosan, akkor éreztem meg, hogy mennyire akartam ezt teljesíteni. Ugyanis ezek után elbőgtem magamat. Felnőtt ember létemre. Úgy, hogy mindeközben csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó volt a nehézségek ellenére az egész nap, az egész túra, az emberek és hogy én is milyen jó voltam "ahhoz" képest. Arra gondoltam, hogy majd legközelebb sikerül. Viszont az nem most van, és ezt akkor ott elfogadni nemigazán tudtam. Visszamentem, kijelentkeztem (még az ötvenes oklevelet is felajánlották, amit nem tudtam volna jóérzéssel elfogadni ) és mentést kértem otthonról egy fura érzésekkel teli teljesítménytúrázónak. Itt persze még egyszer találkoztam az NB2 csapattal, akik ott is, akkor is számomra "NB1" csapat módjára kezelték a helyzetemet.
Ezt a néhány sort nekik ajánlom. Nekik, mindannyiuknak, akikkel kapcsolatba kerültem a verseny alatt, és akarva vagy akaratlanul, de segítettek nekem.
Köszönöm nektek.
u.i.: És persze köszönöm feleségemnek, aki önmagát legyőzve autóba pattanva pillanatok alatt mellettem termett...
Szunyogh Attila"
Kapcsolódó bejegyzések:
A Kinizsi Százashoz ugyan nem kapcsolódik sem konteó sem városi (erdei) legenda - ha a zombikat nem számítjuk -, azonban egy, a túra által érintett község, Kesztölc rendelkezik egy különös históriával, a kesztölci köztársaság legendájával, melyről az Urbanlegends.hu oldalon és az Indexen is olvashatunk.
A Kinizsi Százasra ugyan nem feltétlenül szükséges ez az eszköz, de táborozáshoz, vagy egy lakatlan szigeten nagyon hasznos lehet. A WJQ-308 típusú összecsukható katonai ásó ugyanis nem csupán ásásra használható, hanem csákány, lapát, kés, fűrész, balta, konzervnyitó, sörnyitó, olló, mérőeszköz, evező és kalapács is egyben, és még ki tudja mi minden.
A Kinizsi Százas témájú társasjátékomnak, a K100-nak köszönhetem, hogy megismertem személyesen Kovalik Andrást (aki aztán a játék tökéletesítésében is segített); most pedig egy levelet kaptam játékom egy ismeretlen kipróbálójától, N. Zoltántól:
Mancocka, az Index fórum Kinizsi Százas topikjának egyik tagja idézett egy hozzászólásában Michael Ende német író gyermekregényéből, a Momo-ból. Nyolc-kilenc éves koromban ez volt talán az első regény, amit elolvastam. Következzék az idézet, melyben Momo utcaseprő barátja mesél a munkájáról:
A Suunto Vector óra mellett egy másik "kütyüt" is beszereztem a napokban: egy Garmin eTrex H típusú túra-GPS-t. Ez az első műholdas navigációs készülékem, és egy egyszerű, olcsó, de megbízható típust kerestem. Ma már természetesen vannak jóval modernebb, színes kijelzős (ez szürkeárnyalatos kijelzővel bír, tamagotchi-szerű óriás pixelekkel, a régi mobiltelefonokat idéző háttérvilágítással), beépített térképes modellek is, de úgy gondoltam, hogy egyelőre elég egy ilyen fapadosabb, nomádabb darab, mely ha úgy alakul, hogy nagyon nem tudom, merre járok, akkor a koordinátáival elárulja a helyzetem, amit aztán hagyományos turista térképen azonosítani tudok (ennek szükségességét a Via Dolorosa túra mutatta meg). Ez nyilván nem a legkényelmesebb megoldás, de így kevésbé érzem "csalásnak" a használatát - és amúgy is úgy tervezem, hogy a Kinizsi Százas útvonala, annak minden ösvénye és elágazása hamarosan az elmémben lesz.
A napokban szert tettem egy Suunto Vector outdoor órára. A túrázó- és sportberkekben ismert és elismert finn Suunto márka nagyjából 50.000 forintos modelljére nem kellett költenem, csere útján jutottam hozzá. Az egyébként is legendás Vector típus ráadásul túra- és filmtörténeti (és termékelhelyezési) jelentőséggel is bír: ilyen karórát hordott a megtörtént esetet feldolgozó 127 óra c. film főhőse, Aron Ralston, csak éppen sárgát.
Az Index fórum Kinizsi Százas topikjában - jogosan - kritikát kaptunk, amiért seprőként végül nem mentünk végig a túrán. Egyetértek a bírálattal, és ha ezt már jóvátenni nem is tudom, de az Iszinik 100-at (vagyis önmagamat, az Iszinik 100 segítségével) megpróbálom minél előbb legyőzni, és sikeres Kinizsi Százas teljesítéseim mellé legalább egy, de akár sok Iszinik 100 trófeát is gyűjteni.
