2011. november 29., kedd

A kesztölci köztársaság legendája

A Kinizsi Százashoz ugyan nem kapcsolódik sem konteó sem városi (erdei) legenda - ha a zombikat nem számítjuk -, azonban egy, a túra által érintett község, Kesztölc rendelkezik egy különös históriával, a kesztölci köztársaság legendájával, melyről az Urbanlegends.hu oldalon és az Indexen is olvashatunk.
Barsi Szabó Gergely egy könyvet is írt a témáról.

Kínai multifunkciós gyalogsági ásó

A Kinizsi Százasra ugyan nem feltétlenül szükséges ez az eszköz, de táborozáshoz, vagy egy lakatlan szigeten nagyon hasznos lehet. A WJQ-308 típusú összecsukható katonai ásó ugyanis nem csupán ásásra használható, hanem csákány, lapát, kés, fűrész, balta, konzervnyitó, sörnyitó, olló, mérőeszköz, evező és kalapács is egyben, és még ki tudja mi minden.

Ahogy egy kedves ismerősöm fogalmazott: "Érdemes megnézni ezt a videót a kínaiak új multifunkciós csodafegyveréről. Ha egyszer ezzel megindulnak..."

Kapcsolódó bejegyzések:

Levél a K100 társasjáték egy kipróbálójától

A Kinizsi Százas témájú társasjátékomnak, a K100-nak köszönhetem, hogy megismertem személyesen Kovalik Andrást (aki aztán a játék tökéletesítésében is segített); most pedig egy levelet kaptam játékom egy ismeretlen kipróbálójától, N. Zoltántól:

"Kedves Sándor!

Gratulálni szeretnék a letölthető társasjátékaidhoz! A Balatont és a K100-at már kipróbáltuk a kisfiammal (8 éves). Nagyon jól szórakoztunk, és köszönjük, hogy kitaláltad ezeket.

Sajnos nincs A3-as nyomtatónk, ezért szétdaraboltam a pályát 3 részre, illetve a kiegészítő kártyákat tükröztem, hogy kétoldalasra lehessen nyomtatni. Ezeket csatoltam, hátha valaki másnak is szüksége lehet rá.

Üdvözlettel:
N. Zoltán"

Jó érzés ilyen levelet kapni, kellemes a tudat, hogy valahol, valakik egy általam tervezett, alkotott játékkal játszanak, és ezzel örömet szerezhetek. Nagy szó és tán szerénytelenség is, de az ember így egy kicsit halhatatlanná válik, hasonlóképp, mint egy író a regényeivel.

A levélben említett fájlokat hamarosan közzéteszem a K100 társasjáték letöltési oldalán.

Kapcsolódó bejegyzés:

Idézet Michael Ende Momo c. regényéből a Kinizsi Százashoz

Mancocka, az Index fórum Kinizsi Százas topikjának egyik tagja idézett egy hozzászólásában Michael Ende német író gyermekregényéből, a Momo-ból. Nyolc-kilenc éves koromban ez volt talán az első regény, amit elolvastam. Következzék az idézet, melyben Momo utcaseprő barátja mesél a munkájáról:

"- Látod, Momo - mondta aztán úgy példaképpen -, ez így van: az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hoszú; ennek sose ér a végére, gondolná.
Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta:
- Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni.
Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt:
- Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre.
Megint megállt, töprengett, aztán hozzátette:
- Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. - Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: - Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. - Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: - Ez fontos."

(Az utcaseprőség, ez a sokak által lenézett de valahol mégis szép munka különösen közel áll a szívemhez, mert magam is dolgoztam egy időben utcaseprőként. Igaz, az Iszinik 100 seprőjeként nem váltam be.)

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. november 27., vasárnap

Szuperprivát Iszinik 55, avagy a félig teli vagy félig üres pohár

Kinizsi Százas sikereimtől elbízva magam, az első Iszinik 100-as túrámba, a "fordított Kinizsi Százasba" bizony beletört a bicskám. Ettől pedig úgy éreztem magam, mint a jó tanuló, aki váratlanul rossz jegyet visz haza az iskolából. Nem akartam annyiban hagyni a dolgot, ezért eldöntöttem, hogy hétvégén teljesen egyedül (bár a túrát két részre bontva) megpróbálok végigmenni a távon. Nos, ez sem sikerült teljesen, és itt jön az ismert kép a félig teli vagy félig üres pohárról...

Ha ugyanis a pozitív oldalát nézem a dolognak, elmondhatom, hogy életem leghosszabb magányos túráját teljesítettem. Tudom, ezzel megszegtem azt a fontos alapszabályt, hogy az ember ne induljon egyedül kirándulni, de most direkt egy kicsit "kockáztatni akartam", megtapasztalni, hogy milyen, amikor valóban csak magamra számíthatok. Még sosem gyalogoltam ennyit egyedül. A tájékozódás nem volt nehéz, szinte csak a kék jelzést kellett követni, de sötétedés után még ezzel is akadtak bonyodalmaim - látszik, hogy még sokkal jobban meg kell ismernem a Kinizsi Százas (Iszinik 100) távját, útvonalát, de egyszer talán eljön az az idő, hogy a kisujjamban lesz. Tehát ebből a szemszögből nézve túlléptem eddigi határaimon, korlátaimon, és 13 óra alatt 55 kilométert gyalogoltam magányosan, ebből 2-3 órát sötétben. A könnyebb tájékozódás és kütyü tesztelés kedvéért magammal vittem az frissen szerzett GPS-em, és a Suunto Vector órámat.

Viszont ha másképp közelítem meg a történteket, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy az Iszinik 100 kezd a mumusom lenni, és megint kifogott rajtam... Sebaj, amit nehéz megszerezni, az ezáltal csak értékesebbé válik - márpedig az Iszinik 100 tényleg nem adja magát könnyen nekem, csak diszkréten, de csábítóan kelleti magát.

A tervem a következő volt: szombaton kora reggel indulok Szárligetről, és elgyalogolok Dorogig. Úgy számoltam, hogy ha reggel 5-6 körül indulok, akkor még sötétedés előtt Dorogra érhetek. Ott megszakítom a túrát, Budapesten töltöm az éjszakát, majd vasárnap reggel visszatérek Dorogra, és folytatom az utat. Tehát egy 62 és egy 38 kilométeres résztávon ismerkedek az útvonallal.

Az éjszakai pihenő kettős célt szolgált volna: nappal jobban meg tudom figyelni az utat, másrészt pedig mi tagadás, kicsit félős vagyok, sötétben nem érzem jól magam egyedül az erdőben. A Kinizsi Százas az más, hiszen akkor társasággal megy az ember, előtte, mögötte is sokan haladnak, nincs teljesen egymaga. Egyedül még Bear Grylls sem merészkedik a vadonba, ott van vele a kamerás ember. Persze tudom, hogy ez csak barátságos erdő, nem Józsefváros egy veszélyes környéke vagy Ciudad Juarez, de akkor is. Talán a sok erdős thriller, A vörös ház c. klasszikustól az Ideglelésen át A faluig, vagy ott van még Gyatlovék hátborzongató históriája is...

Tehát a terv két egynapos túra lett volna, ebből azonban végül csak a szombati utat valósítottam meg, azt is csak részben, mivel Dorog helyett csak Tokodig mentem.

5:55-körül indultam el a szárligeti vasútállomásról. Az első egy-két kilométeren még sötétben haladtam, itt ébredtem rá, hogy még tényleg edzenem kell a bátorságom és/vagy kevesebb erdei rémtörténetet látnom, olvasnom. "...minden éjben ott lapul / az örök sötétség" - jutottak eszembe Zorán sorai. Megerősödött az az elhatározásom is, hogy délután 4 táján, még világosban Dorogra kell érnem.

Somlyóvárra, az Iszinik 100 első ellenőrzőpontjára két és fél óra alatt értem, tehát még az 5 km/órás átlagsebességet sem értem el, márpedig ahhoz, hogy még világosban érkezzek Dorogra, nagyjából 6 kilométert kellett volna haladnom óránként.

A vértestolnai műútig (25 km), a második ellenőrzőpontig 11-re, azaz 5 óra alatt értem, így már elértem az 5-ös átlagsebességet, Bányahegyen pedig negyed egykor voltam (úgy emlékszem, hogy az Iszinik 100-on ide nagyjából sötétedésre értünk Oszkárral, igaz, akkor nem reggel hatkor, hanem csak fél kilenckor indultunk). A Gerecse üdülő melletti titokzatos csapdával sem sötétben találkoztam, hanem délután fél kettőkor. Pusztamarótig egyébként minden zúzmarás volt, téliessé téve a tájat, viszont kicsivel később eltűnt a zúzmara, és ősziesre változott a kép.

Péliföldszentkeresztre fél négykor értem, itt már (de korábban is) egyértelművé vált, hogy jó, ha Mogyorósbányáig eljutok világosban, Dorogig már semmiképp. Így is lett, Mogyorósbányán kezdett sötétedni. Kicsivel négy után értem a Kakukk vendéglőhöz, ahová becsülettel bementem, hogy ezt a kis szakaszt se vágjam le. Mivel fogyóban volt a folyadékkészletem, vettem két kis palack ásványvizet (pár perce le is ültem, a vendéglőben épp a Fools Garden Lemon Tree c. száma, majd Oláh Ibolya Baby c. dala szólt).

A tokodi pincékhez már sötétben értem, pedig szerettem volna világosban látni, mint a Kinizsi Százasok alkalmával. A pincék utáni szakasz, a Bundás-hegy környéke vált egy kicsit "elátkozottá", a sötétben többször is utat tévesztettem. Ugyan nem nagyon, a GPS-nek köszönhetően 50-100 méter után mindig észrevettem a hibát és visszataláltam a jelzéshez. Kicsivel arrébb, a Hegyes-kő mellett újra elkeveredtem, nem találtam meg a Tokod felé, északra forduló ösvényt, csak némi barangolás után. Itt már határozottan éreztem, hogy nem szívesen vágnék neki a Gete megmászásának és esetleges útkereséseknek.

Tokodra beérve egy buszmegálló mellett haladtam el, az egyik várakozótól megkérdeztem, hogy mikor jön a busz - miután azt felelte, hogy néhány perc múlva itt lesz, és hamar Dorogra ér, feladtam az önmagammal és a kilométerekkel vívott csatát, és abbahagytam a túrát. Eldöntöttem azt is, hogy a vasárnapot inkább pihenéssel töltöm, és nem a táv második felének bejárásával.

A kudarc ellenére tanulságos és szép út volt, és ha nem is egyedül, de hamarosan egy túratárssal újra belevágok.

Kapcsolódó bejegyzések:

Az én Garmin eTrex GPS-em

A Suunto Vector óra mellett egy másik "kütyüt" is beszereztem a napokban: egy Garmin eTrex H típusú túra-GPS-t. Ez az első műholdas navigációs készülékem, és egy egyszerű, olcsó, de megbízható típust kerestem. Ma már természetesen vannak jóval modernebb, színes kijelzős (ez szürkeárnyalatos kijelzővel bír, tamagotchi-szerű óriás pixelekkel, a régi mobiltelefonokat idéző háttérvilágítással), beépített térképes modellek is, de úgy gondoltam, hogy egyelőre elég egy ilyen fapadosabb, nomádabb darab, mely ha úgy alakul, hogy nagyon nem tudom, merre járok, akkor a koordinátáival elárulja a helyzetem, amit aztán hagyományos turista térképen azonosítani tudok (ennek szükségességét a Via Dolorosa túra mutatta meg). Ez nyilván nem a legkényelmesebb megoldás, de így kevésbé érzem "csalásnak" a használatát - és amúgy is úgy tervezem, hogy a Kinizsi Százas útvonala, annak minden ösvénye és elágazása hamarosan az elmémben lesz.

Kapcsolódó bejegyzés:

Az én Suunto Vector órám

A napokban szert tettem egy Suunto Vector outdoor órára. A túrázó- és sportberkekben ismert és elismert finn Suunto márka nagyjából 50.000 forintos modelljére nem kellett költenem, csere útján jutottam hozzá. Az egyébként is legendás Vector típus ráadásul túra- és filmtörténeti (és termékelhelyezési) jelentőséggel is bír: ilyen karórát hordott a megtörtént esetet feldolgozó 127 óra c. film főhőse, Aron Ralston, csak éppen sárgát.

A Suunto Vector meglepően nagy óra, a G-Shock-omnál is méretesebb. Első ránézésre akár olcsó játékórának is tűnhet, de a belseje a külsejénél jóval kifinomultabb, és számos hasznos funkcióval bír: az óra, ébresztő, stopper és visszaszámláló mellett rendelkezik barométerrel, hőmérővel, magasságmérővel és szintező buborékos digitális iránytűvel is.

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. november 23., szerda

Interjú Bozótnégerrel és Montyval, A vadon szava blog gazdáival


Következzék egy interjú Bozótnégerrel és Montyval, A vadon szava blog két szerzőjével, gazdájával. A téma természetesen a túrázás, a "túlélés" és a Kinizsi Százas:

- Honnan jött A vadon szava blog indításának ötlete, illetve hogyan kezdődött az érdeklődésetek a túrázás, táborozás, túlélés iránt?

Bozótnéger: Hát ha nagyon vissza akarok menni az időben, akkor talán azzal kezdődhetett, amikor 8 éves koromban elkezdtem indián regényeket olvasni, és ez a "természetben való életvitelszerű tartózkodás" megmozgatta a fantáziámat. Aztán akkor sikerült a gyakorlatba ültetni ezt valamelyest, amikor beálltam cserkésznek, mivel a táborok erről szólnak, és nagyon tanulságosak ezen a téren, valamint ekkor találkoztam a teljesítménytúra intézményével is. Maga a túlélés iránti érdeklődésem pedig ez előbbieken alapulva fejlődött ki, hasonló érdeklődési körű barátok közreműködésével. Ebben meglehetősen inspiráló volt Makrai Tibor alezredes ‘95 tájékán megjelent Túlélősuli című remek cikksorozata, vagy például a Len Cacutt, illetve a Gerhard Buzek-féle túlélőkönyvek lapozgatása.
A blog ötlete úgy jött, hogy szűk körben gyakran beszéltük át saját tapasztalatainkat egy-egy kiruccanás kapcsán, és úgy gondoltuk, hogy ezek esetleg másokat is érdekelhetnek, a blog pedig megfelelő formátumnak tűnt ezek megosztására, ráadásul Montynak ekkor már működött a saját blogja, így ez tűnt kézenfekvőnek.

Monty: Előéletünk azonos ilyen szempontból, főleg, hogy nagy része közösen telt. Személy szerint elég sokat olvasgattam hadtörténelmi vonatkozású munkákat, és ott a túlélés is előkerült. Mivel pedig szerettem a természetet is, rászoktam a teljesítménytúrázásra, és portyáinkon persze a túlélési ismeretek is előtérbe kerültek. Közben elég sok tapasztalatot szereztünk, ezek egy része a bloghoz is utat talált.

- Tekintetek valakire példaképként a túrázás, túlélés "szakterületén"?

Bozótnéger: A túlélés terén Mors Kochanski, Les Hiddins, Ron Hood vagy Ray Mears munkásságát tartom figyelemre méltónak, bár még számos kevésbé ismert szakértőt is lehetne említeni.

Monty: Chris Ryant. Igaz, ő nem a klasszikus értelemben vett mezei túlélést művelte, hanem egyszerűen olyan akaraterővel bírt, ami átsegítette a nehézségeken egy igen rossz helyzetben. Ő egyébként írt a fizikai kondicionálásról is, ami nem csoda, lévén igen komolyan veszik az állóképességet az SAS-nél. Egyszer igazán eljöhetne az öreg egy Kinizsi Százasra, bár gyanítom, neki ez meg se kottyanna.

- Ha már itt tartunk, mit jelent számodra a Kinizsi Százas?

Monty: Egy rendszeres fizikai-lelki megmérettetést, mely jelentősen összefügg a természet szeretetével. Mivel eléggé rákattantam, most már bizonyos, hogy életem egy meghatározó élménye marad. Hogy hányszor veszek még részt rajta, az persze jó kérdés, és sok mindentől függ.

- Mikor és hogyan hallottál először a Kinizsi Százasról?

Monty: Egy vonatkozó beszámolóban, 2000 környékén. Részletes és nagyon lelkesítő volt. Pár év múlva aztán belevágtam. No, nem a felkészülés tartott ennyi ideig, hanem az időpont csak ekkor volt megfelelő nekem.

- Voltál már a novemberi Iszinik 100-on, a "fordított Kinizsin"?

Monty: Nem, egy százas egy évre éppen elég.

- A világ mely szegletére, szegleteire utaznátok el szívesen egy kiadós túrázásra?

Bozótnéger: Az amerikai kontinens számos területe érdekelne ilyen tekintetben, illetve Ausztrália térsége. De bizonyára rá lehetne beszélni még jónéhány egyéb helyre is a bolygón.

Monty: Észak-Amerika, esetleg Észak-Afrika és a Közel-Kelet egy békésebb része.

- Melyik volt eddig a legemlékezetesebb túrátok?

Bozótnéger: Nehéz kérdés, nekem az egyik például az volt, amikor éjszaka, szakadó esőben másztunk fel az Old Man of Storr nevű sziklaképződményhez a skóciai Skye szigetén.
 
Monty: 2003 januárjában a Pilisben portyáztunk. Nem tudom, ki emlékszik még, nagyon hideg telünk volt akkor, a hegyen félméteres hóval. Egy sziklaüregben, később pedig saját készítésű menedékben aludtunk, ami olyan hidegben elég érdekes élmény volt, a magunkkal vitt hőmérő -12 fokot mutatott hajnalban. És hát az első Kinizsim is emlékezetes marad, sok-sok tapasztalatot nyújtott, de erről írtam már.

- Könyvekből, filmekből, internetes forrásokból, vagy a saját tapasztalataitokból tanultatok a legtöbbet?

Bozótnéger: Ez így mind együtt. Nagyon sokat lehet tanulni könyvekből, internetről, de aktív tudássá csak az válhat, amit magunk is kipróbálunk, mi több, rutin szinten begyakorlunk. Vannak dolgok, melyeket csak saját tapasztalatok révén lehet elsajátítani. Ugyanakkor fontosnak vélem még az ismerősök saját személyes tapasztalatainak megismerését is, így mi például a barátainkat is gyakran kifaggatjuk egy-egy téma kapcsán, arra ugyanis nincs ideje az embernek, hogy minden lehetséges hibát személyesen kövessen el. Ilyen szempontból nagyon jók az internetes fórumok is, ahol sok tippet lehet kapni, és valahol a Vadon szava blogot is egy ilyen tudás-megosztásnak szántuk, bár a hozzászólások száma azért elmarad az ideálistól. És még valami: sokat lehet tanulni magából a blog írásból is, mert így rákényszerül az ember, hogy rendbe rakja, megfogalmazza gondolatait, utána járjon bizonyos témáknak. Így csak bátorítani tudnék mindenkit erre a tevékenységre is.

- Végül egy "túrázással, táborozással, túléléssel" kapcsolatos rejtély: hallottatok már a Gyatlov túra tragédiájáról, amikor 1959-ben, különös körülmények között meghalt kilenc túrázó az Urál hegységben? "Túlélő szemmel" mit gondoltok az esetről?

Bozótnéger: Érdekes történet, de ennyi információ alapján nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni. Amúgy szerintem az ufók voltak. :)

Monty: Dettó. Nem szeretnék így járni.

- Köszönöm szépen az interjút!

Kapcsolódó bejegyzés:

2011. november 22., kedd

Attila beszámolója az Iszinik 100-ról

Blogom egyik olvasója, akivel az Iszinik 100 előtt találkoztam is, írt egy részletes és szép beszámolót az útjáról. Bár végül feladni kényszerült a túrát, írása így is (vagy éppen ezért) katartikus és tanulságos.

"Sziasztok!

Először is szeretnék elnézést kérni valakitől, akinek sajnálatos módon valószínűleg rosszul emlékszem a nevére, miközben nagyon sok jóindulatot tanúsított felém, amiért akkor is, de így
utólag is, különösképpen hálával gondolok vissza.

Szóval az én Iszinik 100-am:

A végeredmény: feladtam. Az első helyezést/teljesítést nem szokták magyarázni. A többit meg minek. :-) Én mégis leírom azt amit gondolok, mert köszönettel tartozom néhány ismeretlen embernek.

Az Isziniket az idei év szervezett sportaktivitásának lezárására szántam. Tavaly december 31-e óta a feleségemmel új életet kezdtünk. Tízen év dohányzás, és nem aktív sportolás után,
január elseje óta, heti 4x, 5x keményen edzünk. Ő tornázik, én futok. Most már heti 40 km-nél járok. Az Iszinik az önmegvalósítás, önigazolás és egy kicsit az önismeret célját szolgálta (volna). Mindazt, amit a téli futásokkor, a félmaraton közben, az izomlázak mindennapjában éreztem, hogy nehéz, meg néha sz@r is, meg nincs kedvem menni, de mégis, szinte minden másnap húzom a futócipőmet és megyek.

Nekem a futás és a bicikli hozta meg azt az élményt, hogy szinte edzésről edzésre nyomon követhetem a pszichém és az erőnlétem alakulását. Itt edzés közben tényleg saját magam vagyok, függetlenül mások kisugárzásától, szándékaitól, jó- vagy rosszakaratától. Itt függetleníthetem magamat a mindennapok általam vélt vagy valós idegesítő, bosszantó körülményeitől.

Nem tudtam semmit júniusig a Kinizsi-Iszinik-ről , de még a teljesítmény túrázásról sem. Gábor cimborám mondta, hogy van egy ismerőse, aki már többször teljesítette a Kinizsit. Néhány nap böngészés után egyértelművé vált, hogy én indulni szeretnék az Isziniken. Mindvégig azt gondoltam, hogy tudom milyen nehéz lesz, hogy fejben is ott kell majd lenni. Igazából nem tudtam.

Amikor Zoli cimborámmal nekivágtunk a távolságnak, (Ő volt, akit rá tudtam venni erre a távra) bizakodva, borzasztóan jókedvűen egy hosszú sétának gondolva az előttünk álló 25 órát, nem gondoltam, hogy felnőttkorom egyik magam által vállalt kudarcát élem majd át, oly módon, hogy utána csak jóérzések lesznek bennem. Ez nem séta túra. Már az első ellenőrző ponton kiderült számunkra. Ez teljesítménytúra. Mi ezt nem jól gondoltuk át, aminek, illetve egy csúnya vízhólyagnak köszönhetően egymagam folytattam az utat.

Miután egyedül maradtam megelőzött engem egy trió, akik nem haragudtak meg azért, hogy rájuk akaszkodva Ők túrázva, én néhol kocogva, követem őket. Ők hárman András, Laci, és a bevezetőben már leírtak miatt, szerintem " Gábor " jó tanácsokkal, humorral, és érdekes dolgokról beszélgetve, egészen a második ellenőrző pontig repítettek magukkal, ahonnan én pihenés nélkül indultam tovább. Ezen az öt kilométeres távon éreztem először, hogy teljesítmény túrázni érdemes mindenkinek a saját tempójában. Kicsit gyors volt nekem az Ő "NB 2"-s tempójuk. :-)

A harmadik pont után éreztem meg azt, hogy muszáj lesz cipőt és zoknit cserélnem valahol. Egy pihenőnél meg is tettem, de csak a zoknimat cseréltem le, a cipő bakancsra cserélését gondoltam, majd a szakasz végén a Kakukkban megejtem. Itt a pihenőnél ismét találkoztam a triumvirátussal, akik mindvégig, ekkor is kiegyensúlyozott derűvel koptatták a számomra egyre kevésbé kellemes kilométereket.

Utam utolsó szakaszát, amit még ekkor nem tudtam, hogy az lesz, kicsit elkedvetlenedve döcögve folytattam, egyre több zavaró tényezővel. Térd és boka fájás, vízhólyag, dögnehéz hátizsák folyamatos igazgatása, szóval egy csomó olyan körülménnyel, ami egy kezdő tapasztalatok nélküli teljt.-t igencsak megvisel a 40-ik kilométer körül.

Ekkor találkoztam Jánossal, aki, talán érezve a kezdődő vert helyzetemet néhány perc beszélgetés után lelassulva hozzám, később a besötétedéskor lámpával a kezében vezetett a Kakukkig. Mindvégig jó kedéllyel, őszinte szeretettel szavaiban az erdő és a természet felé, úgy hogy közben egyszer sem éreztem tehernek magamat mellette, miközben én már csak a pihenőt vártam.

Ekkor már sejtettem, hogy nem fogom tudni teljesíteni az etapot. Arra gondoltam, hogy Dorogig elvergődöm valahogyan, mivel a vészforgatókönyv is így volt tervezve, ( ide lett volna legkönnyebb fuvart szervezni) de néhány perc, egy pár virsli-tea kombó után, tudtam, hogy nekem most nincs tovább. Tudtam, hogy ha össze is szedem magamat Dorogig talán, de tovább semmi képen nem jutok. Szóltam Jánosnak, hogy nekem ennyi volt, ne várjon rám.

Miután elköszöntünk és tudatosult bennem az, hogy feladtam azt a "versenyt" ami az egész évi felkészülés, az ezzel járó lemondások jutalma lett volna ha teljesítem, ami ha nem itt, akkor Dorogon ért volna végett biztosan, akkor éreztem meg, hogy mennyire akartam ezt teljesíteni. Ugyanis ezek után elbőgtem magamat. Felnőtt ember létemre. Úgy, hogy mindeközben csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó volt a nehézségek ellenére az egész nap, az egész túra, az emberek és hogy én is milyen jó voltam "ahhoz" képest. Arra gondoltam, hogy majd legközelebb sikerül. Viszont az nem most van, és ezt akkor ott elfogadni nemigazán tudtam. Visszamentem, kijelentkeztem (még az ötvenes oklevelet is felajánlották, amit nem tudtam volna jóérzéssel elfogadni ) és mentést kértem otthonról egy fura érzésekkel teli teljesítménytúrázónak. Itt persze még egyszer találkoztam az NB2 csapattal, akik ott is, akkor is számomra "NB1" csapat módjára kezelték a helyzetemet.

Ezt a néhány sort nekik ajánlom. Nekik, mindannyiuknak, akikkel kapcsolatba kerültem a verseny alatt, és akarva vagy akaratlanul, de segítettek nekem.

Köszönöm nektek.

u.i.: És persze köszönöm feleségemnek, aki önmagát legyőzve autóba pattanva pillanatok alatt mellettem termett...

Szunyogh Attila"

Kapcsolódó bejegyzések:

Kritika az Iszinik 100 feladása miatt

Az Index fórum Kinizsi Százas topikjában - jogosan - kritikát kaptunk, amiért seprőként végül nem mentünk végig a túrán. Egyetértek a bírálattal, és ha ezt már jóvátenni nem is tudom, de az Iszinik 100-at (vagyis önmagamat, az Iszinik 100 segítségével) megpróbálom minél előbb legyőzni, és sikeres Kinizsi Százas teljesítéseim mellé legalább egy, de akár sok Iszinik 100 trófeát is gyűjteni.

Kapcsolódó bejegyzések: