Felkészülés a Kinizsi Százasra - idén is a Szív Traillel

A tervezett KCX, avagy Cikcakk Százas bejárásom sajnos időhiány miatt elmaradt a héten, valószínűleg már csak a Kinizsi Százas után tudok majd rá sort keríteni. Helyette a Szív Trailen tettem meg egy kört, magamhoz képest elég jó tempóban, 9 óra 8 perc alatt (ez eddig a Szív Trail útvonalán a legjobb időm). A túráról írtam is egy beszámolót, illetve elég sok fényképet is készítettem. 

A szériáimról dióhéjban

Szeretek gyűjtögetni, ezáltal szeretem a szériákat is, elég csak a Kinizsi Százas teljesítési sorozatomra gondolni. Ami pedig konkrétan a mai napot illeti, nem csak a Duolingo szériám 131. napja, hanem a fekvőtámasz-szériám negyedikje is. Január elseje óta ugyanis minden nap nyomok fekvőtámaszt: elsején 22-t, másodikán 25-öt, harmadikán 28-at, ma pedig 29-et nyomtam egy-egy sorozatban. Igyekszem minden nap legalább eggyel megdönteni a korábbi rekordomat, bár lehet, hogy áttérek majd egy valamivel komplexebb módszerre, mondjuk erre ni (gyémánt-normál-széles módszer; egyébként ebből a videóból is tanultam egy új angol szót: exhaustion - kimerültség, elhasználás, kipufogás). És hátha tényleg eljutok a 100-ig, előbb-utóbb, akár már tavaszra.

Kapcsolódó bejegyzés:
A fekvőtámasz könnyűsége és nehézsége

Jubileumi, 20. sétám a Kinizsi Százas útvonalán, avagy a Kinizsi-mozdony beröffentése

Huszadik. Azaz 2000 kilométer gyaloglás a Kinizsi Százas útvonalán - illetve több is, ha a résztávokon tett sétákat, vagy a Szuperkatlant is számoljuk.

Huszadik. Kérdezték, nem unom-e. Miért, a huszadik csókot, a huszadik kocka svájci csokit, vagy ha huszadszor rakjuk ki a Rubik-kockát, azt talán unjuk? Na ugye.

Szóval a huszadik. Kedden, miután neveztem a május végi Kinizsi Százasra a belvárosban, és Kovalik Andrástól átvettem az ellenőrzőlapomat és az itineremet, Békásmegyerre mentem, hogy Áron barátommal elinduljunk egy privát Kinizsi Százasra. Ráadásul "sztovka módra", azaz a cseh és szlovák sztiló szerint, ahol a hosszútávú túrák nagy része este indul (bár a Nagyszombati Százas, a K-100 őse pont nem). Tehát felcseréltük a Kinizsi Százas napszakjait: nem reggel, hanem késő délután rajtoltunk. Tavaly volt egyébként az első ilyen privát K-100-am, akkor Petivel és Ernával indultunk útnak így "sztovkásan".

Nem volt könnyű. Sőt, kifejezetten nehéz volt, az egyik legnehezebb Kinizsim. Ugyanakkor Áron tempójának köszönhetően a leggyorsabb is: 20 óra 45 perc alatt a tatai célba értünk.

Ez volt egyébként az első százas túrám idén, legutóbb a novemberi Iszinik 100-on gyalogoltam ennyit, azóta csak a februári LeFaGySz és a pár héttel ezelőtti Sárga 70 voltak komolyabb túráim.

Hogy miért volt nehéz? Főleg amiatt, hogy nem tudtam pihenni és aludni a túra előtt, mert munka után indultam, ráadásul az előző éjszakán sem aludtam ki magam teljesen. Érdekes, hogy különösebb álmossági holtpontom mégsem volt, inkább kimerültségben, fáradtságban jelentkezett a dolog.

Aztán nehéz volt még a privát sétából fakadóan az ellátás hiánya, valamint az is, hogy Dorogon nem volt lehetőségünk bevásárlásra, készleteink pótlására sem (éjfélre értünk oda), és Mogyorósbányára is éjszaka érkeztünk, jóval a Kakukk nyitása előtt.

Ennek a "sokadik" Kinizsi bejárásnak egyébként több apropója, célja és funkciója is volt. Elsősorban Áron ötlete és lelkesedése, hogy menjünk. Másrészt a táv huszadik végigjárásának lehetősége, a jubileumi séta. Továbbá anyaggyűjtés a készülő könyvemhez, valamint edzés. Edzés a hivatalos Kinizsi Százasra, és a Kazinczy 200-ra.

Meglepetés volt, hogy Papucsek Marcsi és Papucsek "Marcsi férje" Zoli (ahogy viccesen hívta magát), kedves és nem kevésbé lelkes túratársaink is kijöttek a Pilisbe, hogy pár kilométeren át kísérjenek minket a Pilisszentkereszti műút előtti szakasztól a szerpentin aljáig, és még néhány doboz sört is hoztak. Ja igen, jó pár doboz sör is fogyott az úton.

Jó néhány tanulságai is volt a túrának: kipihentebben kell útra kelni; kevesebb felesleges holmit kell cipelni; rendes túrazoknit kell felvenni; kell nedves törlőkendő; evésre, folyadékpótlásra még jobban oda kell figyelni (olykor lusta voltam előszedni a hátizsákból a kaját, amikor már kezdtem éhes lenni, később pedig egyszerre túl sokat ettem).

Koldusszállástól úgy éreztem, hogy csak vánszorgok, de ott is elég jó időt mentünk. Áron talált magának faágat túrabotnak, aztán nekem is keresett egyet. Itt már komoly holtpontjaim voltak, de azért hajtott a lelkesedés. A cél előtt Bajon még beültünk egy sörre, szódára és telefontöltésre, így ha azt kihagyjuk, kb. 20 perccel hamarabb az alapítványi táborhoz érünk.

Ja igen, a telefonomba jegyzeteltem, hogy mikor hova érünk: 17:05 rajt; 18:18 Nagy Kevély; 20:40 szerpentin alja (a szerpentinen sötétedett ránk, a tetején vettük elő a fejlámpát); 21:57 Pilis-nyereg; 23:10 Kesztölc; éppen éjfélkor értünk Dorogon a Molnár sörözőhöz; 1:03 Gete; 1:57 Hegyeskő; 2:30 Tokodi pincék; 3:12 Kakukk (azaz valamivel több mint 10 óra alatt értünk Mogyorósbányára); 4:00 Öregkő; 4:27 Péliföldszentkereszt (itt kezdett virradni); 5:27 Bika-völgy; 6:25 Pusztamarót; 8:10 Bányahegy; 9:14 Vértestolnai műút; 10:15 Koldusszállás; 10:50 volt kis-réti vadászház; 11:17 Aranylyuk; 11:50 Kappan-bükk; 12:18 körtemplom (a körtemplom után és a baji szőlőknél bele is kocogtunk); 13:07 baji söröző (25-kor indultunk tovább); 13:35 vasútállomás; 13:50 cél. Ennél a 20 óra 45 perces menetidőnél csak egyszer voltam eddig gyorsabb százas túrán: a tavalyi Iszinik 100-at 19 óra 40 perc alatt gyalogoltam végig.

Összefoglalva, egy nagyon kellemes (na jó, a végére azért szenvedős, de ugye a túrázás olyan, mint az élet), élményekben gazdag, tanulságos túra volt, köszönöm Marcsinak, Zolinak és Áron barátomnak!

Kapcsolódó bejegyzések:
I love K100
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal

Kalandos és váratlan séta a Kinizsi Százas egy szakaszán

Az úgy volt, hogy a két héttel ezelőtt Kesztölcnél felfestett fehér jelzésalapokra tegnap kezdtük el festeni a zöld négyzet jelzéseket Gyulával és Jánossal, azonban a szakadni kezdő eső miatt csak a szakasz harmadáig jutottunk, hiszen vizes fatörzsekre mégsem lehet festeni, és elázott sablonokkal sem jó dolgozni.

Ma folytattuk volna Gyulával a munkát, azonban Csobánka után egyszer csak lerobbant az autó, tönkrement a kuplung (tehát mégsem igaz az "Opel, sosem kop el" mondás).

Mondjuk voltak baljós előjelek, például hogy elfelejtettünk ecsetet vinni, ezért még külön be kellett ugranunk egy útba eső hipermarketbe. Apropó, a múltkor még viccelődtem azzal, amikor András autójában egy zsugorfólia ecet is volt a csomagtartóban: "Azt beszéltük, hogy hozz néhány ecsetet. Ecsetet, nem ecetet!".

No de minden rosszban van valami Kinizsi Százas: Gyula megvárta a segítséget, én pedig úgy gondoltam, hogy visszasétálok Budapestre, a többek között a Piros 85-ről és a K-100-ról is ismert piros sáv jelzésen. Ugyan egy kicsit olyan érzésem volt, mintha elhagynám a süllyedő hajót, no de egyrészt az autó onnan már nem tudott hova süllyedni tovább, másrészt Gyula volt a kapitány, és ő javasolta, hogy menjek nyugodtan.

A kb. 10 kilométeres távot nagyjából két óra alatt tettem meg, mert 5 körül indultam, és este 7-re már Békásmegyeren voltam. A Kevélyig volt egy kis kaptató, de utána csaknem végig lefelé haladtam. Felidéződtek a tavalyi Piros 85 emlékei, amikor fordított irányban róttam a túra első kilométereit, a Kevély-nyeregtől pedig már a Kinizsi Százas és az Iszinik 100 útját tapostam. Az ürömi műút után a piros kereszt jelzésre váltottam a K-100 útvonalának megfelelően, és hogy Békásmegyeren tudjak BKK jegyet venni. És milyen kicsi a világ: a lakótelepen egy volt kollégámmal, Gyurival is találkoztam, akivel legutóbb a 2013-as Intersport túranapon kirándultunk együtt.

Úgy tudom, időközben Gyula és az autó is szerencsésen hazajutott.

Harmadik Sárga 70-em

A 2012-es és 2014-es túra Sárga 70-em után idén harmadszor teljesítettem ezt a túrát, mely egyébként a kedvenceim közé tartozik, csaknem annyira vártam, mint ahogy a Kinizsi Százast várom. Igaz, idén nem vettem részt eddig túl sok túrán, csak a LeFaGySz-on, egy bő 50 km-es Iszkiri bejárásáson és egy romantikus Iszkiri 10-en voltam. Így 2015-ben eddig ez volt a leghosszabb sétám, bár a LeFaGySz azért nehezebb volt, hiszen egy téli rendezvény volt jóval több emelkedővel.

2012-ben a Mátra 115-re való felkészülésem egyik edzőtúrája volt a Sárga 70, és bár az azt megelőző napokban már gyalogoltam kétszer 50 kilométert, 16 óra 33 perc alatt a célba értünk Petyeszékkel.

Tavaly, 2014-ben 17 óra 4 perc alatt tettük meg a távot unokatesóm férjével, Attilával, aki a táv végére eléggé kikészült, ami érthető is, hiszen az első 70 km-es túrája volt, előtte a Gerecse 50 volt a leghosszabb sétája. Ráadásul a Sárga 70-et a plusz bő 20 kilométer mellett nehezebbé teszi az éjszakai rajt és az aránylag sok emelkedő is.

Idén, bár a rajtba Oczallal, Attilával és öcsémmel mentem, és András barátommal is terveztem együtt haladni, végül Suvlajhoz, Rafterhez és Valihoz csatlakoztam. Ahhoz a "klasszikus" csapathoz, akiknek a Mátra 115 teljesítésem és az első Rockenbauer 130-am élményét is köszönhetem. Inkább kényelmesen, meg-megpihenve haladtunk, mint túl gyorsan, így 17 óra és 2 perc alatt, azért még bőven a 18 órás szintidőn belül értünk a Nádas sörözőbe Budaörsön.

Attila viszont a tavalyi, a végére eléggé küzdelmes Sárga 70-e óta megtáltosodott, mint kiderült, három órával gyorsabban a célba ért mint mi, és hasonló időt ment Oczal és András is, ezúton is gratulálok nekik! Érdekesség, hogy Attila nem túrázott sokat tavaly óta, a S70 előtt csak az Iszkiri 25-ön és a Gerecse 20-on volt, és otthon edzett. Igaz, régebben azért komolyabban futott, így annak emlékei és kitartása is előjöhetett most a Sárga 70-en. Öcsém viszont, akivel a túra közben meg-megelőztük egymást, végül Hűvösvölgyben átnevezett az 50-es távra.

Út közben találkoztam Jánossal is, szintén többször előzgettük egymást, és majdnem velünk egyszerre ért célba. Fogadkozott, hogy több 70-es vagy hosszabb túrára nem megy, de ekkor valószínűleg csak a fáradalmak beszéltek belőle, és a túra után kipihenve, amikor már csak a dicsőség marad meg, újra visszatér korábbi tervéhez, hogy majd 100 km-es túrákon is elindul.

A legnehezebb szakasz most is talán a Pilis-nyereg előtti emelkedő volt (ahol a Sárga 70 metszi a Kinizsi Százas útvonalát). Igaz, a végén a Törökugratóra sem volt könnyű felmászni, de az már a célegyenes. Ja igen, meg a Muflonitató előtti emelkedő, azért az sem könnyű.

Összefoglalva, nagyon jó élmény volt a túra, jó volt sokat beszélgetni Suvlajjal, Valival és Rafterrel. Suvlaj egyébként először volt a Sárga 70-en, és még a Budai-hegységben sem túrázott sokat, és például a Muflonitató nevű vendéglátó egység egészen elbűvölte. A "szürreális" szót használta, ami nekem is eszembe jutott, amikor egy évekkel ezelőtti túrán először tértem be oda egy éjjelen.

A túra nehézségei azért elgondolkodtattak, hogy az idei Kazinczy 200-at komolyan gondolom-e, de úgy érzem, hogy egy privát Kinizsi Százas bejárással, majd pedig a hivatalos K-100 teljesítésével (és megtoldásával úgy 15 kilométerrel, mert úgy tervezem, hogy utána gyalog sétálok haza Tatabányára, a volt Kis-réti vadászház és onnan a Turul irányában), meg addig még sok futással és némi fekvőtámaszos, húzódzkodós, lépcsőzéses keresztedzéssel elég erőt tudok gyűjteni a Kazinczyra (ahol 2013-ban 100 km-ig jutottam, de azóta már volt több 200 km-s túrám).

Tomi küzdelme, avagy ami a Sárga 70 beszámolóból kimaradt

Van, hogy fontos momentumok kimaradnak egy-egy túrabeszámolómból, így maradhatott ki például a Sárga 70-ről írt bejegyzésemből Tomi küzdelme. Ugyanis Tomi is a túratársunk volt a csapatban, és a Sárga 70 volt az eddigi leghosszabb túrája, előtte egy 40-es távról mondhatta el ezt.

Hűvösvölgy előtt már eléggé megfájdult a térde, így komolyan elgondolkodott, hogy csak az 50-es távot teljesítse, vagy jöjjön-e tovább. Mondtam neki, hogy ezt neki kell eldöntenie, és én is voltam már hasonló helyzetben, amikor a Mátra 115-ön fájt a térdem (igaz, azon a szakaszon már nem nagyon tudtam volna átnevezni, csak feladni a túrát). Két eset lehetséges: vagy egy könnyen múló sérülés és fájdalom ez, ami gyorsan regenerálódik, vagy pedig komolyabb dolog. Ugyanakkor hiszek abban, hogy ha az ember nem nyomja el pl. fájdalomcsillapítóval a fájdalmát, akkor a szervezet nagyjából érzi, hogy mi az ami még elviselhető, és mi az, ami már nem. Tehát ha tud tovább jönni, akkor jöjjön, és remélhetőleg a Kinizsi Százasig teljesen regenerálódik, ugyanis az lesz a következő kihívása. És így is lett, sikeresen teljesítette a Sárga 70-et, hasonlóan Attila tavalyi harcához.

Gerecse 50 helyett: disznóól betonozás

A tavalyi és a 2012-es teljesítés, valamint a 2013-as privát bejárás után idén kihagytam a Gerecse 50-et. De azért így sem mondtam le a testmozgásról a szabadban: szombaton disznóólat betonoztam.

Persze nem egyedül, én tulajdonképpen a "szállító" voltam, ugyanis a talicska kezelésének felelősségteljes feladata jutott rám. Néhány pálinka és fröccs után a kerék feltalálásának nagyszerűségéről gondolkodtam a napsütésben, és szorgosan és gyermeki boldogsággal fordulgattam a betonkeverő és a disznóól közötti 20-25 métereken (amin még ráadásul volt némi szintkülönbség is, és naná, hogy Murphy és a hatékonyabb testedzés kedvéért a disznóól volt magasabban). Eszembe jutott Orwell Állatfarmja, és az is, hogy gyermekkoromban mennyire szerettem tologatni a játékdömperem. Izmaim feszülése közben úgy éreztem, mintha én lennék Frank Medrano, bár a vegetáriánus Frank Medrano biztosan nem betonozna disznóólat, még akkor sem, ha a talicskatolásról kiderülne, hogy hatékonyabb a húzódzkodásnál, hiszen azért így hozzám hasonlóan mégiscsak egy gyilkos rendszer részévé válna, mint a kárpitos a villamosszék-üzemben. Bár ez már lehet hogy álszenteskedés, hátha Semjén Vasárnapnemvásárnap Zsoltnak van igaza, és az állatok azért vannak, hogy megegyük őket. De abban meg hátha a pápának van igaza, hogy hiába fogyasztjuk el testi valójukat bacon meg sonka formájában, utána azért a mennyországban túrják tovább turcsi orrukkal a felhőket. Aztán az is lehet, hogy Orwellnek meg a dühös madaraknak van igazuk, és a malacok nem is olyan jó arcok. De mindegy is, a lényeg, hogy talicskát tolni, betonozni, építeni jó.

Na de visszatérve a túrázásra, hamarosan azért már valóban túrával készülök a kilencedik Kinizsi Százasomra: a Sárga 70-re megyek majd, amit - ha sikerül - harmadszor fogok teljesíteni.

Az első 2015-ös túrabeszámolóm, avagy a LeFaGySz 54 története

Már egy ideje nem írtam túrabeszámolót, hiszen a legutóbbi teljesítménytúrám a Karácsonyi Dolina volt még december 26-án, a maga 33,5 kilométerével. A legutóbbi "extrém", százas túrám pedig az Iszinik 100 volt novemberben, melyet követett még egy decemberi CsPI próbálkozás, mely végül 50 km-es lett. De mivel egy túrablog túrabeszámoló nélkül olyan, mint egy okostelefonblog telefontesztelés nélkül, teljesítettem az első 2015-ös túrámat, és jól (vagy kevésbé jól) megírtam róla a túrabeszámolómat, ezt itt ni. De persze nem csak a blogom miatt teljesítettem, hanem a kihívás, a testmozgás, az erdők, a hóillat, a jelvény (mely nem köralakú volt, de ez majd később kiderül a beszámolóból), az oklevél (mely nem négyszögletű volt, de ezt majd később kiderül a beszámolóból) az elismerések, az önmegvalósítás, a v-izmom és a TTMR pontok miatt is.

Szóval a tettek, azaz erdők mezejére léptem, még pontosabban a hegyek ösvényeire. Választásom egy méltán hírhedt és kultikus túrára esett, a LeFaGySz-ra. Annak is a hosszabb, 53,6 km-es távját választottam, mivel a túraőrültek egyes számú szabálya: ha teljesítménytúrázni indulsz, nevezz mindig a leghosszabb távra. Az "extrém téli teljesítménytúra" évről évre más hegységben kerül megrendezésre, idén a Börzsönyre jött ki rotáció, így aztán szintkülönbségben sem volt hiány: 2700 méter volt (!), azaz csaknem annyi, mint amennyi a Kinizsi Százason 100 kilométerre esik. Vagyis nagyon sok és kíméletlen emelkedő és lejtő volt, a hegyoldalak tájolásától és magasságától függően hol hóban, hol latyakban, hol sárban, hol pedig jobban járható talajon.

A LeFaGySz ("legfaszább gyerekek szívatása") egyébként 14. alkalommal került megrendezésre, de én idén voltam rajta először. Hasonló extrémségű téli túrám azért volt már: például a Börzsöny éjszakai teljesítménytúra, vagy a Prágai Százas, mely életem első komolyabb pszichedelikus élményével is megajándékozott.

Naszóval. Öcsémmel és volt barátnőjével indultunk a túrára, de ők fittyet hányva a túraőrültek egyes számú szabályára, a rövidebb távra (44,5 km, 2261 méter szintkülönbséggel) neveztek. A túra elején, egy-egy pihenőmnél még utolértek, és csodálkoztak is, hogy milyen lassan haladok - amire az a magyarázat, hogy az ilyen szintes túrák mindig is komoly kihívást jelentettek nekem, de éppen ezért szeretem ezeket.

Egyébként ez volt az első túrám, amin - hoppácska! - hatszögletű oklevelet és hatszögletű jelvényt kaptam (a formát talán a jelvényen szereplő hókristály indokolja, vagy az, hogy tényleg 6almas kihívás ez a túra, és 6ározottnak és 6ékonynak kell lenni a teljesítéséhez (bocsánat... tényleg, azt a viccet már meséltem, hogy mi a kapcsolat Piroska és a Télapó között? Télapó Piroska bátyja).

Aztán amiatt is különleges volt ez a túra, hogy először vittem rá Sziamiaút, az okostelefonomat. Pár éve egyik, Nokia-fanatikus és fizikaigombsor-kedvelő cimborám még azt mondta, hogy "a **nát kell simogatni, nem a telefont!", amiben mindenképp igaza van, mert vannak a telefonnál fontosabb dolgok is, de ettől még az okostelefonok elterjedtek, és ezt nagyon jól tették. A túrán elsősorban Sziamiaú GPS-funkciója jött jól - eddig csak pár évvel ezelőtt használtam GPS-t túrán, de az egy nagyon egyszerű, térkép nélküli (!), monokróm (!!), a felhasználóval mindössze a koordináták számsorait megosztó (!!!) szerkezet volt. Na de Sziamiaú: térkép  turistajelzésekkel és szintvonalakkal, több mint egymillió, nézőtávolságból elkülöníthetetlen pixelen, 5,5 colon. Pár hete anyukámnak úgy mutattam be Sziamiaút, mint ahogy a Száz év magányban a cigány Melchiades a jeget és az antwerpeni (lehet hogy nem is antwerpeni, csak keverem a Blöffel) zsidó bölcsek többi találmányát: milyen fantasztikus, hogy van benne rádió, zenelejátszó, fényképezőgép, GPS, internet, valamint megannyi játék.

Na de térjünk vissza a túrára, mert amiatt is különleges volt ez a túra, hogy bizony éppen a célzárás előtt 1-2 perccel értem célba. Előtte nem sokkal, a Csóványosra felfelé menet még éppen csak vonszoltam elgyötört testem, de szégyen vagy sem (legyen mondjuk dicsekvés), az utolsó 1-2 kilométert bizony kocogtam. Mindenképpen izgalmas volt, még ha nem is annyira bizsergetően, mint amikor gyermekkoromban az iskolába kellett visszaérni, a nagyszünet végére.

Aztán amiatt is különleges volt ez a túra, hogy most léptem először patakba, a Feketevölgy-panziónál. Addigra már sokszor átkeltem a Csarna-patakon, kőről kőre lépkedve, miközben a völgyében északnak tartottam, hol a vízfolyást, hol pedig a már évek óta alámosott, félig megsemmisült, töltés és aljzat nélkül néhol függőlegesen is hullámvasútszerűen kanyargó kisvasút-síneket keresztezve, és éppen itt volt egy két párhuzamos fatörzsből épített "híd" is a patakon, de úgy gondoltam, ha arról leesek, rosszabbul járok, így inkább ezúttal is a köveket követtem. Ezúttal azonban nem jártam sikerrel, és az egyik kőről a vízbe csúsztam. Cupp - mondta a vízálló cipőm, ami már lyukas, így nem volt elvárható hogy vízálló legyen, és valóban nem is bizonyult annak. Hogy a f**m b**m #*@$#! - mondta magamban a Tourette-szindrómás énem, de persze mentem tovább a könyörtelen előrehaladás technikájával, mert nem azért a nevem Csetneki BornToBeHard Sándor, vagyis Totyicuki (japánul: Rettentő Földrengés), a leendő szumó-birkózó, hogy egy kis patak megállítson. Ez volt egyébként a túra majdnem legészakibb pontja, és innen már csak 15 kilométer volt hátra. Itt már jó ideje egyedül haladtam, sem előttem, sem mögöttem nem láttam túratársakat, és nem sokkal később rám is sötétedett.

Ja igen, majdnem elfelejtettem, illetve dehogy felejtettem el, csak leírni lefejtettem el majdnem, hogy a túra extremitását az is fokozta - de persze ez nem bág hanem fícsör - hogy itt nem voltak ám pontőrök, illetve csak egy helyen, ahol a rövidebb és a hosszabb táv elvált egymástól, szóval nem voltak ám pontőrök, hanem szúróbélyegzők voltak pontőrök helyett.

Ezt már írtam pár túrabeszámolómban, de megint le kell írnom, hogy bizony ez volt életem egyik legnehezebb túrája. Megfordult a fejemben, hogy feladom, vagy esetleg beásom magam a hóba mint Bear Grylls vagy mint egy eszkimó, bár valószínűbb, hogy inkább úgy jártam volna mint Grünwalski, aki szégyenlős volt és túl messze ment vécézni a marhavagontól a jeges sztyeppén. De hát hogy nézne az ki, ha feladnám, meg különben is: hogy akarom így teljesíteni a Kazinczy 200-at, ha egy negyedakkora túra kifog rajtam? Mit mondok majd a barátnőmnek, az olvasóimnak, meg anyukámnak, he? Így aztán továbbvonszoltam magam, időként Sziamiaúra pillantva, hogy mennyi az annyi.

Ja igen, idén változtattam a túraöltözetemen: már kevésbé "normcore", közelít az ún. favágó-stílushoz. Slim-fit kockás (matektanárok kedvéért: négyzetrácsos) ing, valamint valamivel jobb szabású nadrág, ami nem csak akkor ér a vékonka, de egyébként szumósodó lábszáramhoz, "ha a szél nekifújja". Apropó szél, az idő volt, hogy tavaszias volt, de főleg este és főleg a hegytetőkön bizony elég erősen lehűlt a levegő és fújt a szél, jelentősen csökkentve a hőérzetet, valamint ezzel párhuzamosan és legalább ennyire növelve a  hidegérzetet.

A Csóványosra felérve nagyon kimerültem, bementem a szélvédett kilátóba. Ezúton üzenem az üzemeltetőknek, hogy ahogy a lépcsőre ültem, meg aztán a táskámban bogarásztam, véletlenül többször is működésbe hoztam a látogató-számlálót (ezt egy kis kijelző mutatja a korlát alatt), szóval vonjanak le belőle úgy 10-et. Na jó, 20-at, mert utána még kicsit nézegettem, hogy milyen érdekes ahogy pörög a számláló.

Ahogy a Csóványosról elindultam tovább, fénycsóványost láttam felbukkanni a sötétben, merthogy nini: még voltak mögöttem túrázók, pedig azt hittem, én vagyok a legutolsó. De nem, mint kiderült, még jöttek utánam páran.

Szóval ahogy már említettem, 1-2 perccel a 21:00-s célzárás előtt, 13 óra 40 perc alatt értem vissza Királyrétre, a kocogásnak és hiperpontos órámnak köszönhetően (valamint a serprőnek, aki valójában nem seprő volt, csak a szúróbélyegzős pontokat bontotta, és a "zárócsapat" többi tagjának, akiktől rendre megkérdeztem, hogy "fél óra van még, van esély beérni?", "negyed óra van még, van esély beérni?"). A LeFaGySz ugyanis szigorú túra, olyan, mint a Kinizsi Százas: egyetlen perc késést sem néznek el, vagyis hogy elnézik, de ez esetben eltekintenek a díjazástól és attól, hogy teljesítőnek tekintsék a késve érkezőt. Vagy ahogy mondani szokták, "szigorú, de igazságtalan", mert az este kilenc (este hét) mindenkire vonatkozik: arra is, aki reggel 7-kor indul, és arra is, aki 7 óra 18 perc körül, mint én. De az is igaz, hogy mindenkinek lehetősége van 7-kor indulni, szóval ez sem feltétlenül igazságtalanság, ezek a szabályok és ehhez kell a túrázónak tartania magát.

A célban több meglepetés is ért: Ritától vettem át az oklevelet és a jelvényt, valamint a célban ülve felfedeztem öcsémet, aki végül lekéste rövidebb táv célzárását, továbbá egy régi túratárs-cimborámat, Raftert, aki haza is hozott minket autóval (többek között Rafternek köszönhetem a Mátra 115 teljesítésemet és az első Rockenbauer 130-amat is). Ja igen, majdnem elfelejtettem a palacsintát, illetve dehogy felejtettem el, csak leírni felejtettem el majdnem, hogy nagyon finom volt a palacsinta. Vagy nagyon éhes voltam. Vagy finom is volt és éhes is voltam, nagyon.

Jó túra volt, na. A Börzsöny tényleg nem viccel. És jellege miatt (téli, rendkívül szintes, technikás sok patak átkeléssel) nehézsége és nehézségéből fakadó szépsége összemérhető akár a százas túrákkal is.

Köszönöm barátnőmnek, hogy drukkolt nekem, a rendezőknek hogy megrendezték ezt a különleges és emlékezetes teljesítménytúrát, Rafternek és öcsémnek pedig hogy megvártak a célban, és hogy még a palacsinta- és zöldségleves-evésem (igen, ebben a sorrendben ettem) is türelmesen megvárták. Sőt, előtte a leves hűlését is, amit a túráról megmaradt néhány korty jéghideg vízzel gyorsítottam. A grízgombóc valami mennyei volt, legalább a palacsinta szintjén, szintén.

Évzáró túrám: Karácsonyi Dolina

Az idei túraesztendőm évzáró gyaloglása a Karácsonyi Domina Dolina teljesítménytúra Nagykarácsony 33 távja volt. Öcsémmel együtt indultunk és jártuk végig a túrát, kényelmes tempóban (öcsém mellett az egyik cimborám invitált még, aki a tavaszi túravezető tanfolyamon volt csoporttársam).

Egyébként először voltam túrázni Albertirsa környékén, és megtetszett a lapos (mindössze 406 méter emelkedő jutott a 33,5 kilométerre), mezőkkel és kisebb erdőkkel, egy-két dombbal tarkított táj. Az idő az elmúlt hetek időjáráshoz hasonlóan még napsütéses és tavaszias volt, akárcsak a legutóbbi privát Iszi 50-en (bár olykor feltámadt a szél). Elég sok ismerőssel, túratárssal is találkoztunk, beszélgettünk (az odaúton Áronnal és családjával utaztunk együtt, átadtam neki az Ixi Kupáját is).

Ami "jelzésgyűjtőként" külön tetszett, a Dolina-völgy napocska jelzése, amit hamarosan a játékomba is beépítek. Hangulatos volt a sütögetés is (bár mi nem maradtunk ott), és a célban kapott mézeskalács.

Kapcsolódó bejegyzés:
Kellemes karácsonyi ünnepeket!

CsPI-ből privát Iszi 50

Szombaton reggel 7-kor a szárligeti vasútállomásról CsPI-re, azaz Csoportos Privát Iszinikre indultunk négyen: Bea, Laci valamint öcsém (az előző két év "törzsgárdájából" csak én maradtam, sem Sistergő, sem Tar-patak, sem V_Gyuri nem tudott most velünk tartani). Annak ellenére, hogy december második felében jártunk, az idő teljesen tavaszias volt.

Ez volt amúgy az első komolyabb sétám a múltkori pánikrohamom óta, és szerencsére semmilyen testi-lelki problémám nem volt, a kissé elcsépelt szóhasználattal élve teljesen a "komfortzónámban" maradtam. Viszont ezt rajtam kívül csak Bea mondhatta még el magáról, a többieket eléggé kimerítette az első szűk 50 km-es szakasz, így aztán csak Mogyorósbányáig jutottunk (kb. 11 óra gyaloglással), onnan hazabuszoztunk.

Emiatt persze kettős érzésem volt: egyrészt rossz egy túrát feladni, nem teljesíteni a kitűzött célt, ráadásul ez lett volna a 20., jubileumi alkalom, hogy a Kinizsi Százas útvonalát végig sétálom. Sajnáltam Lacit is, akinek jó ideje álma már az Iszinik 100 teljesítése, és így most elhalasztódott. Beát is sajnáltam, mert ő (hozzám hasonlóan) tovább tudott volna menni, de végül a túra befejezésére szavaztunk.

Másrészt viszont maga a túra nagyon szép volt, jókat beszélgettünk (többek között a készülő könyvemről), és jó volt egy nem túlságosan kimerítő, "csak" 50 kilométeres séta után még aznap estére hazaérni. És talán helyesen is döntöttünk, mert még mielőtt buszra szálltunk volna, dörögni kezdett az ég, és mint később az időjárás jelentésekből kiderült, Budapest környékén komoly esők és viharok voltak éjjel.

Az út egyébként a pár héttel korábbi jégkárok, kidőlt fák és leszakadt ágak ellenére már elég jól járható volt, még ha itt-ott szomorú látvány volt az erdő sebesülése. Ja igen, még egy érv amellett, hogy okosabb volt Mogyorósbányán befejezni: a Pilis-szerepentin még jelenleg is járhatatlan, így ott mindenképp alternatív útvonalat kellett volna keresnünk, tehát kérdés, hogy ez akkor mennyire lett volna 100%-ig "CsPI".

Sebaj, talán még januárban újra útra kelünk.

(Az Iszinik 100 egyébként különös szerepet tölt be az életemben, hiszen ha nincsenek a 2011/2012-es kudarcok, talán sosem kezdek el ilyen intenzíven túrázni, és idén az Iszinik 100 volt az első 100-as túra, amit 20 órán belül teljesítettem.)

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal
Az Iszinik 100 születése
300 helyett 200, 200 helyett 100, 100 helyett 50, de nagyon jó volt így is

50 fekvőtámasz!

Sikerült egy sorozatban 50 fekvőtámaszt nyomnom (ebből 40 ment "dinamikusan", gyorsan, további 10 pedig már küzdelmesebben, lassabban). A nagy álmom a 100 fekvőtámasz egyébként, remélem a következő hónapokban sikerül eljutnom addig - mert ugye az 50 fekvőtámasz a 100-hoz képest olyan, mint a Gerecse 50 a Kinizsi Százashoz képest.

Kapcsolódó bejegyzések:
A fekvőtámasz könnyűsége és nehézsége
Nem röhög: gyúrni fogok

300 helyett 200, 200 helyett 100, 100 helyett 50, de nagyon jó volt így is

Először olyan őrült tervem volt, hogy megpróbálok 300 kilométert gyalogolni ezekben a napokban, aztán úgy döntöttem, elég lesz 200 kilométer, majd azt is 100-ra redukáltam. Végül pedig szűk ötven lett a százból, egészen pontosan egy Iszi 50, Szárligettől Mogyorósbányáig. Igaz, így nem lett újabb "strigulám", de sebaj, két héten belül itt a hivatalos Iszinik 100, és lesz még CsPI is idén.

Viszont azt a nem egészen 50 kilométert elég gyorsan, pár perccel 9 órán belül, 5,5 km/órás átlagsebességgel tettük meg Áronnal (úgy volt, hogy többen is leszünk erre a privát túrára, de végül ketten indultunk útnak). Úgy látszik, fejlődtem, gyorsultam azért az elmúlt hónapokban, mert már könnyen tartottam Áron tempóját (talán ez volt életem leggyorsabban megtett 50-es túrája).

Reggel 6 óra 10 perckor indultunk Szárligetről, így az első pár kilométeren még kellett a fejlámpa. A tanya után, a mezőnél hozzánk szegődött két kutya, az egyik elég barátságos volt, a másik viszont agresszív-ugatós, de vele sem volt komolyabb gond (eddig még sosem találkoztam kutyákkal azon a szakaszon, sőt, a K100 teljes útvonalán sem, Áron szerint most a ködben jobban terjedő hang miatt figyelhettek fel ránk; a barátságosabb két-három kilométeren át követett is minket).

Ritkán álltunk meg, és elég jó tempót mentünk, fel is jegyeztem a telefonomba, hogy hova mikor értünk: 8:10 kulcsosház, 8:40 Tornyópuszta, 9:33 Koldusszállás, 10:30 vértestolnai műút, 11:30 Bányahegy, 12:17 egyházi üdülő, 12:44 Pusztamarót, 13:33 Bika-völgy, 14:15 Péliföldszentkereszt, 15:08 Mogyorósbánya, Kakukk.

És hogy miért nem folytattuk az utat, ha addig jó tempóban és különösebb gond nélkül haladtunk? Egyrészt csábító volt, hogy fél óra múlva indul egy busz, másrészt Áron is fáradt volt, én pedig a bal térdem külső oldalában éreztem valamit (nem volt erős fájdalom, meg épp Mogyorósbányán már múlóban is volt, de azért zavart). Szóval ha komoly tétje lett volna a dolognak, tovább megyünk, így viszont úgy voltunk vele, hogy jó ez így is, jól éreztük magunkat, kirándultunk, és így legalább még aznap, normális időben hazaérünk. Jókat beszélgettünk, Mogyorósbánya után pedig még a hazaút közben Táton és Almásfüzitőn is beugrottunk egy-egy kocsmába, és prezentáltam Áronnak a Rubik-kocka kirakását is.

Kapcsolódó bejegyzések:
Kiadós séta a Kinizsi Százas egy szakaszán
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal

Piros 85

A tavalyi első Piros 85 teljesítésem után idén újra voltam a piros sáv jelzésen Csillaghegytől Dobogókőn keresztül Budaörsig kanyargó túrán. Ráadásul idén is seprőként segíthettem a rendezvényt (Áron és Fekete Zoli társaságában), azzal a különbséggel, hogy most nem pontőrködtünk.

A Piros 85 eddig is a kedvenc túráim közé tartozott, de idén még inkább azzá vált (elég sokat gyalogoltam egyébként a P85 hetén, ugyanis pár nappal korábban volt egy bő 80 km-es privát sétám is a Kinizsi Százas egy szakaszán). Jó hangulatban fogytak a kilométerek Áronnal és Zolival. Úgy alakult, hogy több alkoholt fogyasztottam túra közben, mint eddig bármelyik túrámon (kb. 5 üveg sört, plusz némi házi pálinkát). Ebből persze nem csinálok rendszert, de akkor kifejezetten jól esett, és szerencsére nem hátráltatott a túra teljesítésében. Élveztem az őszi időt, a tarka erdő szépségét, túratársaim társaságát, és hogy a szalagok szedegetésével és az utolsó kilométereken egy megfáradt túrázó kísérésével hasznossá tehettem magam.

Több ismerőssel is találkoztam a túra rajtjában ill. út közben, többek között Kövecs Ferivel (aki kérdezte, hogy tényleg kiégtem-e, de mondtam neki, hogy annyira azért nem, sőt), Sára Petivel, Enikővel, Mancockával, Joeyline-nal, Egonnal, Évával, Kimmel Petivel.

Haladásunkat tehát hosszú megállások (elsősorban kocsmai pihenők - a dömösi kocsmában a zenegépből a Black Sabbath Zeitgeist nótáját kérte Áron) és a pihenők közötti gyors tempójú szakaszok jellemezték, ami edzés jelleget is adott túrának. Zoliék valamivel szintidőn belül, én pedig a kísért túrázó miatt néhány perccel szintidőn túl értem be (de ez egy seprőnek ez esetben elnézhető). Összességében egy nagyon kellemes és kiadós túra volt.

Kiadós séta a Kinizsi Százas egy szakaszán

- Közép-Európa vagy egész Európa legnagyobb madárszobra, madárábrázolása - mutattam volt kollégámnak, Balázsnak a Turul-szobrot a vonat ablakából még múlt hét kedden, amikor Tatabányára értünk. - Az ott a szárnya, a hegytetőn, a szikláknál - hívtam fel figyelmét a szárnyak a hegy vonalából éppen csak kiemelkedő sziluettjére. Ő utazott tovább Budapestre, én pedig leszálláshoz készülődtem, táskámban a tőle kölcsönkapott könyvvel, Verne Gyula Sztrogof Mihályával.

Hazamentem, összepakoltam, és útnak indultam a Turulhoz. Kisétáltam a városból, át az autópálya alatt, aztán fel a lépcsősoron, a piros turistajelzésen. A Turult elhagyva már lámpát kellett kapcsolnom, mert besötétedett. A piros sávról a piros kereszt jelzésre tértem, úgy érkeztem a volt kis-réti vadászházhoz, a sárga sáv jelzésre. Ez innen már a Kinizsi Százas útvonala. Elindultam "Iszinik" irányban, Koldusszállás felé.

Előző nap ugyanis egy túratársamtól, Mancockától üzenetet kaptam: szeretné privát bejárni a Kinizsi Százast. Megbeszéltük, hogy az utolsó kilométerekre, a táv végére csatlakozom hozzá. Mégiscsak egy érdekes kalandnak ígérkezett. Mancocka egyébként már többször (talán kétszer vagy háromszor) elindult a hivatalos Kinizsi Százason, és ugyan egyre tovább jutott, eddig még nem járta végig a távot (legutóbb Mogyorósbányáig ért el, úgy emlékszem). De hátha majd most, egy ilyen privát túrán. Az idő is kedvezőbb most neki, mert a hőség az, amit nem bír.

Ő már délelőtt útnak indult Békásmegyerről, én pedig akkor, munka után, késő délután, emerről. Végül a vártnál lassabban haladt, így aztán csak a tokodi pincéknél találkoztunk össze, hajnali egykor. Addig nagyjából 40 kilométert haladtam egyedül (a Kinizsi Százas matematikája szerint bő 50-et kellett volna mennem addig, de én ugye nem Tatáról indultam), és aztán visszaindultunk Tata irányába.

Tanulságosak voltak egyébként az egyedül megtett éjszakai kilométerek is. Úgy gondoltam, hogy ezzel is készülök a közelgő újabb Kinizsi Duplára vagy esetleg Triplára. Már nem félek az erdőben éjjel egyedül, de azért megvan a dolognak a maga hangulata, misztikuma, varázslata. Eszembe jutott Paradou paradicsoma a Mouret abbé vétkéből. Olykor dúdolgattam magamban, meg olyasmikre gondoltam: az erdő megérezné a félelmem. Néztem az órámon a múló időt, és biztattam magam, hogy fogynak a köztünk lévő kilométerek, hiszen én jövök erről, ő jön szembe arról, így sokkal gyorsabban fogy, mintha egy konstans célhoz közelítenénk. Óránként akár 10 kilométerrel is közelebb kerülünk egymáshoz.

Én értem valamivel előbb a tokodi pincékhez, pár perc várakozás után láttam meg Mancocka fejlámpájának fényét. Üdvözöltük egymást, aztán egy kis pihenő után továbbindultunk. Ha haladtunk, aránylag kellemes volt az idő, a megállásoknál azonban hamar fázni kezdtünk.

Péliföldszentkereszten megpróbáltunk bemenni a rendházba vagy a templomba, hogy pihenjünk kicsit, de zárva volt. Pedig "stigmám" is volt, Péliföldszentkereszt előtt ugyanis nem sokkal egy kerítés megsebezte a tenyerem, miközben egy lejtős szakaszon próbáltam megkapaszkodni. Stigma ide vagy oda, még az idősek otthonába sem tudtunk bekéredzkedni, így aztán pihenés helyett inkább folytattuk az utat.

Elég lassan haladtunk, több helyen hosszan megpihentünk. Valahol Pusztamarót környékén kezdhetett világosodni. Itt már rájöttünk, hogy valószínűleg csak késő délutánra érünk majd Tatára (bár Mancocka eleve nem tervezett 24 órás célba érést).

Végül aztán Koldusszállásig jutottunk, délután negyed háromra. Addigra nagyon feltörte Mancocka lábát a bakancs, óriási vízhólyagjai lettek és ki is fakadtak, ezért úgy döntött, eleget tapasztalt a Kinizsi Százasból. Furcsa érzés volt hallani a szavait, egyszerre értettem vele egyet és gondoltam azt, hogy ez így valóban épp elég és tulajdonképpen nem is kudarc (hiszen 83 kilométert gyalogolt, többet, mint addig bármikor), valahol mégis átéreztem a helyzet szomorúságát és azt is, hogy talán örökre lemondott a Kinizsi Százasról, ahogy ott a farönkökön ült és a lábát ragasztgatta.

Mancocka onnan elsétált egy közeli buszmegállóig, én pedig nagyjából egy óra sétával hazamentem, az előző esti útvonalon. Összességében végül én is körülbelül 80 kilométert tettem meg ezen a Tatabánya - Mogyorósbánya oda-vissza sétán.

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal
A túrázás olyan, mint az élet

Séta Tatáról Tatabányára

Vasárnap egy nagyjából 20 kilométeres sétám volt: egy túratársnőmmel megnéztük a tatai várat és az Öreg-tavat, majd pedig a Kinizsi Százas útvonalán, a sárga sáv jelzésen, Bajon keresztül indultunk el a Gerecsébe. Volt egy kis köd, de ez csak még hangulatosabbá tette a kirándulást, a baji szőlők feletti sziklás, szakadékos árok a magas fáival például fantasy-filmek erdeinek hangulatát árasztotta. A Kinizsi Százas útját az Arany-lyukig követtük, onnan a piros sáv jelzésen mentünk a Turulig, majd a lépcsőn leereszkedve értünk a városba.

Kapcsolódó bejegyzés:
Séta Tatabányáról Tatára

Tatabánya 30

Öcsémék kora reggel elindultak a Tatabánya 30 teljesítménytúrára (ahol tavaly Áronnal sepertünk). Először úgy volt, hogy öcsémékkel tartok én is, de aztán végül úgy döntöttem, hogy inkább punnyadok otthon, és visszaaludtam. Aztán mégis meggondoltam magam, és az utolsó pillanatban az indulás mellett döntöttem, hiszen a Tatabánya 30 mégiscsak a híres Vércse Kupa része (tévesen azt írtam, hogy a Körök Köre Kupának is része, de annak mégsem, mert ahhoz legalább 45 km kell), no meg az idő is jónak ígérkezett. A buszhoz sietve még beugrottam a nagybolt melletti kisboltba venni pár Knoppers nápolyit, kekszet meg vizet, és éppen rajtzárásra, 9-re értem a rajtba. Rajtzáráskor már alig rajzottak a rajtban amúgy.

Az volt az egyszerűségében rafinált tervem, hogy sietek, hogy utolérjem öcséméket, akik úgy másfél órával korábban rajtolhattak, így szedni kezdtem cingár, ám egyre izmosabb lábaimat. Ja igen, és egy régi, az orránál kissé lyukas Adidas csümőmben mentem, mert úgy gondoltam, jó lesz az is, és jól is gondoltam, mert jó lett az is. Féltávig, Vérteskozmáig hatos feletti átlagsebességet produkáltam, néha bele is kocogtam, megállni pedig nem is nagyon álltam meg, hogy tartsam magam a rafinált tervemhez.

Találkoztam pár ismerőssel is, pl. Nagy-Szilitsán Jánosékkal, akivel szóba került az Iszinik 100 és az Ixi Kupa. Éppen arcról ismerős túratársakat előztem, amikor valami bogár belerepült a szemembe (vagy ha a bogár szemszögéből nézzük, békés repülése közben elütöttem a szememmel), így a szemem piszkálgatva botladoztam kicsit, és mondtam, hogy a szemembe repült bogár miatt botladozok, erre az arcról ismerős túratárs mondta, hogy pedig vannak, akik vakon is túráznak, mire mondtam, hogy hát igen, ez igaz.

Reckebékkel és Oczalékkal is találkoztam, Oczal kérdezte, hogy hogy haladok a gyúrással, mondtam neki hogy igyekszem, bár a héten épp pihenőhetet tartottam, de ma a buszra várva leszaladtam a tóhoz a streetworkout bigyókhoz tolódzkodni egyet (hogy a trinyóedzés azért ne maradjon ki, mert a trinyó legalább olyan fontos mint a bicó, apropó, tolok is mindjárt pár fekvőtámaszt).

A nyáriasan szép idő és a vértesi táj megajándékozott pár idilli pillanattal, amikor az ember csak elmosolyogja magát a teremtett vagy ősrobbantott világ csodálatosságán mint akinél nem stimmel valami, például a Vérteskozma előtti mező az majdnem olyan volt mint a szatyor az Amerikai szépségben, még aranyló levelek hullása nélkül is.

(A túrán megsétáltattam a frissen vásárolt Rubik-kockámat is, érdekes, hogy a Tescoban most felkapták a dolgot, és úgy tűnik, hogy a Rubik-kocka meg pár másik Rubik-játék lesz a 2014-es év "fekete Fila táskája" a gazdaságos hipermarketben, mert most ezekhez kapcsolódik pontgyűjtő akció, a bűvös kocka feltalálásának 40. évfordulója alkalmából. Amúgy egy spéci "Speed Cube" kockát vettem, aminek még a rugóerejét is lehet állítani, meg még olajozószett meg csavarhúzó is van hozzá, nem semmi. Egyébként aránylag könnyű megtanulni a kirakását, nekem ez az "ízi kész egyszerű" oktatóvideó segített.)

A Mária-szakadéknál is találkoztam egy ismerős sráccal, vele is beszélgettünk, szóba került a Kinizsi, az Iszinik és az Iszkiri, meg úgy általában a természetnek a járása.

Öcséméket aztán a túra legvégén, Csákányospusztánál értem utol, a célba pedig 14:20-ra, azaz 5 óra 20 perc alatt értem, 5,9-es átlagsebességgel, ami nálam elég gyorsnak számít, de világviszonylatban persze nem olyan kiemelkedő. Öcsémék meg is lepődtek, egyrészt azon, hogy mégis elindultam, másrészt azon, hogy a másfél órával későbbi indulásommal is utolértem őket.

A célban ettem pár zsíros kenyeret, és ittam finom forró teát, majd hazajöttünk az ötös busszal.

Kapcsolódó bejegyzések:
Bakonyi Barangolás 70
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal

Bakonyi Barangolás 70

- Láttad az Amerikai szépséget? Olyan, mint a szatyor a szélben! - mondtam Andrásnak, a túratársamnak Szépalmapuszta után, amikor aranylón csillogva hullottak a távolban a falevelek. Mi a mezőn sétáltunk, a háttérben pedig egy sötét erdősáv húzódott magas, mese- ill. fantasy-szerűen tekintélyes fákkal, így ez a kontrasztos háttér még inkább kiemelte a pergő-hulló apró levelek szemkápráztató csillogását. Lefényképezhetetlen volt, ugyanakkor mégis egy művészi, végtelenített animált gifre kívánkozott a látvány.

Gyermek- és kamaszkorom édesapámmal tett bakonyi kirándulásai, valamint a múltkori Magas-Bakony 50 után tehát újra erre jártam, ezúttal a Bakonyi Barangolás 70-en. Úgy éreztem, már eléggé kipihentem a két héttel ezelőtti kétszáz kilométeres túrát, és mivel Rakk Gyula és András is tervezett jönni (igaz, Gyula pontőrként), velük tartottam.

Annak ellenére, hogy október közepén járunk, az idő nyárias volt, ugyanakkor már őszi tarkaságban pompázott a vadregényes bakonyi táj. És most a szokottnál is több kedves ismerőssel találkoztam, többek között Dolgos Gyurival, Oláh Tamással, Gethe úrral, Krisszel, Efemmékkel, Hancz Péterrel.

Az aránylag (legalábbis a százasokhoz vagy a Kinizsi Duplához képest) "rövid", 70 kilométeres táv ellenére azért apróbb holtpontok, komoly emelkedők (kétszer is megmásztuk a Kőris-hegyet), kidőlt fák közötti "beargryllszezések" nehezítették a túrát, így ez a kirándulás is alkalmat adott a belső utazásra, elmélkedésre, ill. annak átélésére, hogy a túrázás olyan, mint az élet. Az utolsó csaknem 20 kilométert már sötétben tettük meg, több helyen ekkor is "fantasy-erdőkben", melyekről kisgyermekkorom otthoni diavetítései, például az Öreg néne őzikéje rajzolt meseerdői jutottak eszembe.

A célban (ahová 15 óra  25 perc alatt értünk, bőven a 18 órás szintidőn belül) nem csupán a túra szép jelvényét és oklevelét vehettem át, hanem Sztancsik Gyuritól ott kaptam meg a Budai Térképkör frissen elkészült kitűzőit és okleveleit is.

Majdnem kifelejtettem, de elismerően kell szólnom a pontokon ill. a célban kapott pogácsákról és bodzaszörpökről is, és ezúttal is köszönöm Andrásnak a társaságot és az autós logisztikát.

Egy seprő beszámolója a Meteor 50-ről

Reggel ahogy felébredtem, olyasmit mondhattam magamban, mint Bébé Szeredynek Ottlik regényében, amikor a strandoló civilek elfoglalták a napozóágyakat a Lukács fürdő tetőteraszán, 1957 nyarán: "Sz! Mb!" Bár valójában nem fogalmaztam ennyire tömören és eufemisztikusan (a ki nem mondott szavak terén kissé Tourette-szindrómás vagyok), és inkább azt mondhattam magamban: "f***om b***om!", hozzátéve, hogy micsoda p**s vagyok, hogy így elaludtam (bár az is lehet, hogy a Bébé-féle "Mb!" is valójában egy fákk). Nem szólt az ébresztőm, vagy pedig épp olyan alvásperiódusban voltam, hogy nem hallottam meg.

A spontán ébredésem utáni pillanatokban ugyanis összeállt a kép, mint Proust gyengélkedő utazójának, amint egy idegen szállodában nyitogatja a szemét: igaz, hogy szombat van, és nem kell mennem dolgozni, de mintha valahová készültem volna... igen, egy túrára... a Meteor! Ráadásul nem csak résztvevőként, hanem seprőként! Sz! Mb!

Csúnyán elaludtam, már rég a vonaton kellett volna robognom Budapest felé. Rakk Gyula hányszor felkelt hajnalban pár hete, amikor a Térképkört jártuk be, erre most amikor számít rám, akkor elalszom... Erős lelkiismeret-furdalásom és kellemetlen érzésem lett, mint azokban a pillanatokban, amikor úgy érzem, túlságosan kiblogoltam valamit. Egyébként a Kinizsi Százassal kapcsolatos "rémálmaim" egyike is éppen ez, ami ezúttal valósággá vált: hogy elalszom a túra reggelén.

Sebaj, ha a tervezett időponthoz képest késve is, de valójában azért még jócskán időben meg tudtam jelenni az idén épp 25. alkalommal megrendezett túra hűvösvölgyi rajtjában. Gyula sem haragudott, megszokott kedélyességével beszélgetett és fényképezgetett a bejárat előtt.

A hűvösvölgyi gyermekvasút-végállomáson a túra rajtjával párhuzamosan éppen valami ünnepség volt, egykori gyermekvasutasok tértek vissza évekkel, vagy inkább évtizedekkel később, és indulóra énekelve, kiöltözve, rendezett sorokban és ütemes lépésben vonultak fel. Már-már japán animéket idéző látvány volt a fehér térdzoknis nők hada.

Gyula korábbi túratársaival, ismerőseivel is beszélgettünk, egyikükkel a '80-as, '90-es években teljesítménytúrázott együtt: 7 óra körüli (!) Gerecse 50 teljesítésük is volt (Gyula azt is megemlítette, hogy egyszer - ha jól emlékszem - 13-14 órás (!) idővel teljesítette a Kinizsi Százast is).

Végül a 8:30-as rajtzárás után 20 perccel indultunk útnak, hogy seperjük a túrát, leszedjük a szalagokat (indulás előtt még a túra első pár méterét, indulási irányát jelző szalagokat áthelyeztük a cél irányába, a későbbi beérkezőket segítendő).

Alig hagytuk el a rajtot, amikor szembejött az egyik túratársunk, egy vagány, többszörös Kinizsi Százas teljesítő, aki mint megemlítette, egy friss szakítás után volt (hozzám hasonlóan), ami annyira megviselte, hogy többször is eltévedt az első néhány kilométeren - a lelki útkeresést mintegy kiterjesztve az erdő ösvényeire.

Végig elég ködös idő volt, de ennek is megvolt a sajátos hangulata (egy kicsit a Másvilág c. filmet is idézte). Az eső út közben kétszer csapott le ránk: egyszer a kora délutáni órákban, egyszer pedig már este felé, a sötétedésben.

A táv elején egy hölgyet, Anitát kísértük, egészen az első 21 km-es résztáv céljáig, és elmondta, hogy a Meteor az első teljesítménytúrája. A budakeszi mammutfenyők előtt nem sokkal találkoztunk Jeremcsuk Istvánékkal (legutóbb a Magas-Bakony teljesítménytúrán mentünk együtt egy darabon, két hete), kiderült, hogy éppen a "Meteor 21 B" résztáv rajtjába tartanak. Mivel a hivatalos rajtzáráshoz képest késésben voltak, és a közelben vadászat következett, ezért hivatalosan már nem engedte őket rajtolni a rajt- és célszemélyzet, de mivel seprőként úgyis arra mentünk, velünk tartottak, és még út közben Rakk Gyulával (aki egyébként a Meteor túra egyik ötletgazdája, továbbá térképésze és a weboldalának szerkesztője) elintéztük a "papírokat" is, mert volt még nálunk igazoló füzet. Istvánnal most is szóba került a tervünk, hogy két hét múlva újra elindulunk a Kinizsi Duplán.

A "vadászati zónában", egy fa alatt letörten ülve találtunk rá az idős Ákos bára, aki az eddigi 25 Meteor 50-ből 24-et teljesített, de ezúttal erős lábgörcsökkel küzdött (és a Gyulánál lévő izomlazító krém sem segített), így végül most is fel kellett adni a túrát pár kilométerrel arrébb, egy buszmegállónál.

Szépen lassan fogytak a kilométerek, viharfelhők jöttek-mentek.

Sötétedés után nem sokkal (és újra esőben ázva) kapott egy hívást Gyula, hogy a Remete-szurdokban egy nő segítséget kért, és lámpája sincs. Éppen a közelben jártunk, és úgy 10 perc múlva oda is értünk, így csak 20 percet kellett a hölgynek (Ritának) várakoznia a meredek, csúszós, sziklás szakaszon (mely a Getéről való leereszkedéshez hasonlított a Kinizsi Százason). Kiderült, hogy szerencsére nincs baj, csak nem mert tovább menni. Ahogy általában, most is volt nálam egy tartalék fejlámpa, így egy kicsit én is megmentőnek érezhettem magam, és onnan hármasban folytattuk az utat a cél felé.

Hűvösvölgy előtt nem sokkal láttuk az erdei színpadot is, melynek az aljába beköltözött egy ember, akiről az Index is forgatott egy megnézésre érdemes videót.

Így valóban hasznos volt a seprésünk, több embernek is segíteni tudtunk (érdekesség, hogy korábban nem volt seprő a Meteor túrákon), és így legalább mi is teljesítettük ezt a nagy hagyományokkal bíró, szép tájakon haladó 50 km-es sétát (12 óra 50 perc alatt), és megkaptuk a gyönyörű jelvényt is.

A célból aztán Rita férje autóval vitt minket haza. Út közben a túrázás, teljesítménytúrázás céljairól beszélgettünk, ill. hogy kit mi motivál, és közben én magam is elgondolkodtam újra ezeken a kérdéseken.

(A bejegyzés illusztrációja a Meteor teljesítménytúrák weboldaláról származik.)

Kapcsolódó bejegyzés:
A túrázás olyan, mint az élet

Magas-Bakony 50

Szombaton András barátommal voltunk a Magas-Bakony 50 teljesítménytúrán. Az a helyzet, hogy utoljára valamikor kamaszkoromban, édesapámmal túráztam a Bakonyban. Az utóbbi években, amióta rendszeresebben teljesítménytúrázom (2012-ben és 2013-ban, no meg idén), valahogy kimaradt ez a hegység.

Viszont éppen azért, mert már vagy 10-15 éve nem jártam ott, egyszerre volt nosztalgikus érzésem, valamint majdnem olyan volt, mintha valahol külföldön járnék, és út közben a Nagyszombati Százas és a Prágai Százas egzotikus hangulata is felidéződött. A patakvölgyekben és a változatos, sok helyen vadregényes tájakban tényleg volt valami ismerős, ugyanakkor különleges.

A rajt és a cél egy kedves kis faluban, Bakonybélben volt, a legtávolabbi pontja pedig a vezetéknevem településéhez hasonló hangzású Csesznek volt, ahol a várba ugyan nem mentünk fel, de a faluból látszódtak az impozáns kőfalak.

Az első komoly emelkedő tetején, Kőris-hegyen, az óriás "radar-golflabda" ill. az onnan nem messze lévő kilátó alatt találkoztunk Jeremcsuk Istvánékkal is (szóba került a múltkori Kinizsi Dupla próbálkozásunk, és tervezgettük az újabb nekirugaszkodást).

A lejtőn Andrással (akivel egyébként még a tavalyi Árpád vezér 130-on haverkodtunk össze) elkortyoltunk egy-egy doboz barna sört, és lassan, de biztosan fogytak a kilométerek. Az útvonal végig gondosan szalagozott és feliratozott volt, bár néhány helyen talán egy tréfás kedvű kiránduló áthelyezte a szalagokat, hogy azok rossz irányba mutassanak, de aránylag egyszerű volt felismerni a helyes utat.

Ami viszont valóban adrenalinkorbácsoló volt, hogy az Aranyos-patak völgyében egy vadász (?) tőlünk pár méterre lőtt le egy vadat (talán őzet). Én ugyan csak a tompa, de határozott puffanást hallottam, de András látta is a menekülő, majd összerogyó állatot, így aztán sietősebbre vettük lépést, és a következő ponton jelentettük is az esetet.

Szépalmapuszta előtt a tervezett (kb. 140 km-es) Apatúra egy szakaszát is érintettük, a kék sáv jelzésen.

A célban (ahová csaknem kihasználva a szintidőt, 11 óra 19 perc alatt értünk) díjazásképp a kitűző helyett egy szép, részben fa hűtőmágnest választottam, rajta a cseszneki várral, majd elfogyasztottuk a nagyon finom gulyást (melyhez már-már népmesébe illően sok kenyeret ettem), és indultunk haza.

Ezúton is köszönöm Andrásnak, hogy felhívta a figyelmem erre a túrára, valamint a társaságot és az autós logisztikát.

Kapcsolódó bejegyzések:
A Gyermekvasút nyomában - éjszakai túra III.
Beszámoló a harmadik Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130-amról

A Gyermekvasút nyomában - éjszakai túra III.

A tavalyelőtti és tavalyi éjszakai kisvasútbarát kis kirándulás után idén is voltam a Gyermekvasút nyomában túrán. Most mintha valamivel enyhébb lett volna a tömeg mint az elmúlt években - vagy csak sikerült ilyen szempontból szerencsés idősávban (20 órakor) rajtolnunk. Az ismerős túratársak közül is csak Márton Danival és Vincze Zolival találkoztunk.

A minden évben augusztus 19-ről 20-ra megrendezett, rövid (alig 20 km-es), ám elég szintes (890 m emelkedő) túrán barátnőmmel indultam, és rutinunk ellenére (mindketten harmadik alkalommal teljesítettük) voltak kisebb eltévedéseink - pl. elnéztem az útvonalat, és a sorrendjüket felcserélve előbb értünk Normafa mint Csillebérc állomásra, így aztán visszasétáltunk, úgy másfél-két kilométert rátéve a távra. Persze nem én lennék, ha sikerülne tökéletesen végigmenni egy túrán (közben épp Kovalik András is szembejött, de szerintem nem ismert fel a sötétben, minden esetre csodálkozott, hogy miért arra megyünk; de később több hasonló eltévedőt is láttunk). Aztán jött a legendás "Kázmér utca", ahol nem is az az igazi kérdés, hogy miért Kázmér, hanem hogy miért utca, hiszen egy vízmosással súlyosbított vadregényes ösvény, majd néhány igazi utca és az utolsó ellenőrzőpont, a Turul 200-ról is ismerős Széchenyi-emlék után értünk a célba.

A 2:30-as kisvonatot éppen, de tényleg éppen elértük Széchenyihegyen (így viszont már nem volt időnk enni a célban, és még jó hogy otthon felejtettem a Budapest Kupa füzetem, mert már pecsételni se nagyon lett volna idő, de sebaj, majd a füzet leadásakor pótlom a túra igazolását), és Hűvösvölgybe visszaérve az éjszakai járatokkal is szerencsénk volt.

Szóval egy hangulatos, barátságos túra volt, mely a táv rövidsége ellenére azért kellemesen elfárasztja az embert, és kellően kalandos. A legközelebbi "vasúti témájú" túrám a Lokomotív 424 lesz a Börzsönyben, melyre idén megyek majd negyedik alkalommal.

Kapcsolódó bejegyzések:
Bamba vagyok, de kirándulni akarok - beszámoló a BHTCS-ről
A Gyermekvasút nyomában - éjszakai túra
A Gyermekvasút nyomában - éjszakai túra II.

Sárga 70

Mesélek a Sárga 70-ről, a túráról, ahol hetven kilométeren keresztül kell követni a sárga sáv jelzést, Esztergomtól egészen Budaörsig (illetve az utolsó kilométereken a sárga háromszög jelzésen fel kell menni Budaörs tekintélyes sziklatömbjére, a Törökugratóra).

Életemben másodszor voltam a Sárga 70-en. Először két éve, amikor a Mátra 115-re való tudatos felkészülés jegyében egy hosszú hétvégén három túrán (Gerecse 50, Pásztó 50, Sárga 70) összesen 170 kilométert gyalogoltam, hogy próbára tegyem magam. A Sárga 70-et akkor Kovács Petyeszékkel sétáltam végig, de a Pásztó 50 is emlékezetes volt, ott barátkoztam össze Áronnal, és tőle hallottam először a TTMR pontokról.

Most unokatesóm férjével, Attila cimborámmal indultam a Sárga 70-en, Attila ugyanis elhatározta, hogy a sikeres Gerecse 50 után megpróbálja a 70 kilométeres túrakategóriát is (a Sárga 70 mellett még a VérKört nézte ki magának).

A tömegközlekedés bonyolultsága, átszállás- és időigénye miatt az esztergomi rajtba Attila édesapja vitt el minket kocsival, amit ezúton is köszönök (az autóvezetésről egy érdekesség: számomra az még mindig egy misztikum és egy olyan képesség, amelynek nem vagyok birtokában; gyermekkoromban attól tartottam, nem fogok majd megtanulni írni [főleg a 2-es számjegy hullámos talpának szabályos lerajzolásától féltem, amiről aztán később kiderült, hogy nem is olyan bonyolult, mint ahogy a miskolci villamos számjelzésén tűnt, sőt nem is kötelező olyan kalligráfiával papírra vetni]; vagy hogy nem fogok tudni úgy hintázni, hogy nem teszem le a lábam; szemüveges-pattanásos kamaszként attól, hogy soha nem lesz barátnőm; huszonévesen pedig attól, hogy sosem fogják majd sokan olvasni a blogom; nos, autót vezetni még mindig nem tudok, de már nem is bánom, tudok helyette elég sokat gyalogolni). Autóval a tervezettnél korábban odaértünk, valamivel az éjjel 11-es tömegrajt előtt (eredetileg éjfél körüli indulást terveztünk).

Rögtön a rajtnál találkoztam a főrendezővel, Szötskével, aki megdicsérte az őszi pécsi túráinkról írt beszámolómat, és Szemán Zolinál rajtoltunk, akitől tigrismancs pecsétet is kaptam az ellenőrzőlapomra. De több ismerős is felbukkant: Papucsek Marcsiék, Ottorino, Péter a Kinizsi Sztovkáról és Sára Peti.

Az táv nagyjából kétharmadáig elég gyors tempót mentünk, 5,5  kilométer / óra körüli átlagokkal, ritkán megállva, a lejtőkön belekocogva. Papucsek Marcsiékkal néhány kilométerenként előzgettük egymást, később pedig Péterrel és túratársnőjével, Renivel mentünk egy darabon.

A Garmont bakancsom, mely már elég sok túrán rajtam volt (és többször valóban messzebbre vitt, mint gondoltam) kezd egyre szakadtabb állapotban lenni, töredezni, így hamarosan majd új lábbeli után kell néznem. De ezt a túrát azért még kibírta. Voltak saras részek is (de azért könnyen kikerülhetőek voltak a pocsolyák), itt eszembe jutott amit egy beszámolóban olvastam, hogy az egyik évben "Sárba' 70-nek" nevezték a túrát, annyira saras volt az út.

A Pilis-nyereg előtti kaptatón kissé lemaradtam Attilától (így csak utólag hívtam fel a figyelmét arra az érdekességre, hogy a nyeregben kereszteztük a Kinizsi Százas útvonalát), de azon a szakaszon (Cserepes-árok és Klastrompuszta között) is jó tempót mentünk, 4,6-os átlagsebességgel. Klastrompusztánál Oczalékkal is találkoztunk.

Pilisvörösvár előtt kezdett világosodni, a Sramli Sörözőbe 5 óra után értünk, itt találkoztunk Edinával is, majd a Muflon-itatóban ismét utolértük egymást. Mindkét helyen megpihentünk egy kicsit mi is, hogy aztán a könyörtelen előrehaladás technikájával folytassuk utunkat.

Még az Újlaki-hegy oldalában - ahol az ellenőrzőpontnál megpihentünk, és itt ért utol minket a meredek emelkedő ellenére ruganyos léptekkel közeledő majd tovahaladó V_Gyuri, aki csoportképet is készített rólunk - kapott Attila Renitől lóbalzsamot, amitől aztán a térde nem fájni, hanem égni kezdett, de azért valamivel elviselhetőbbé tette a dolgot.

Hűvösvölgyben megettük a pizzaszeletünket, feltöltöttük a vízkészletünket. Attila itt már elérte és megdöntötte az addigi túracsúcsát, a Gerecse 50 távját, és itt már erősen fájt a térde, így az utolsó 15-20 kilométer már komoly próbatételt jelentett számára. Bár Szépjuhásznénál (ahol legutóbb a TUTI Kupa tájékozódási versenyen fordultam meg a múlt hétvégén) nem volt ellenőrzőpont, ott már egy nagyobb pihenőt tartottunk.

Hamarosan elértük Csacsi-rétet, majd jöttek az utolsó, nagyon hosszúnak tűnő kilométerek Budaörs körül kanyarogva. Az utolsó előtti ellenőrzőpontnál, a Huszonnégyökrös-hegy nyergében találkoztunk Lestattal, és a túra finisét vele tettük meg. A Törökugratót Attila már elég rossz viccnek találta, ott már látszott, hogy tényleg a határait feszegeti ezzel a túrával, és hogy a Gerecse 50-nél mennyivel komolyabb megpróbáltatás a Sárga 70. A szikláról leérve még egy kis jégeső is elkapott minket, de szerencsére volt nálunk esőkabát, így nem áztunk bőrig, és inkább frissítően hatott.

Végül 16:04-re, tizenhét óra és négy perc gyaloglással (azaz bőven a 18 órás szintidőn belül) értünk be a célba, az Illyés Gimnázium tornatermébe. Megkaptuk a díjazásunkat, ettünk-ittunk, majd egy újabb sétára indultunk: ki a vasútállomásra (a McDonaldsnál lévő buszmegállóig Lestat is velünk jött). Ez a kb. 2 kilométeres táv már nagyon megviselte Attilát, átélte a komoly távok ill. a hazajutás megpróbáltatásait, de azért biztattam, hogy a fájdalom elmúlik majd, de a túra élménye és a teljesítés dicsősége megmarad - és remélem, hogy nem ment el a kedve a túrázástól, és alaposabb felkészüléssel (mert azért a Gerecse 50 után, komolyabb túrázómúlt és rendszeres gyaloglás nélkül a Sárga 70 is nagy ugrás) lesznek még közös túráink. A komáromi vasútállomásra aztán Judit jött ki elénk, köszönöm neki is a gépjárműves logisztikát.

Gratulálok a túra minden teljesítőjének, és különösen azoknak, akiknek Attilához hasonlóan a Sárga 70 volt az eddigi leghosszabb túrájuk.

Kapcsolódó bejegyzések:
A férfi 100 kg-nál kezdődik
A Kinizsi Százas sárga szakaszának bejárása
Dik mennyit dzsaltam, vagyis a 2013-as túrastatisztikám, avagy az év, ami 2012-t is überelte, hinnye!