Már a három héttel korábbi
hivatalos Iszinik 100 teljesítése után megfogalmazódott bennem, hogy az lenne az igazi, az tenné teljesen kerekké ezt a
túraévemet, ha egy
Csoportos Privát Iszinik (CsPI) keretében is sikerülne végigsétálnom a fordított Kinizsi Százast, ami az előző őszi-téli szezonban
oly sokszor kifogott rajtam. Így aztán Tar-patak
meghívására nem tudtam nemet mondani. Mindenképpen bizonyítani szerettem volna (
édesapámnak,
öcsémnek, olvasóimnak, magamnak), hogy kitartásom, erőnlétem sokat fejlődött ebben a túrázásban gazdag esztendőben.
Másrészt - mint már leírtam korábban is - úgy tartom, hogy blogomat nem csupán a billentyűk nyomogatásával írom, hanem a lépteimmel és verejtékemmel is. A Kinizsi Százas blog gazdájaként már-már kötelességemnek éreztem, hogy egy ennyire "kinizsi-közeli" túrán, a Kinizsi Százashoz szorosan kötődő (ám attól mégis teljesen független) eseményen, kihíváson részt vegyek. A
TTMR pontok tekintetében már elértem a
kitűzött célomat, azaz a 2.000 pontot, így megengedhettem magamnak, hogy "csak úgy", bármiféle pontszerzés vagy kézzelfogható elismerés nélkül sétáljak száz kilométert.
Ha a hivatalos Iszinik 100 sikere után a CsPI-be beletört volna a bicskám, akkor azért hiányérzetem lett volna, hiszen éppen a múltkori, januári
CsPI kudarc volt a mélypontom, amikor testileg és akaraterőt tekintve egyaránt gyengének bizonyultam. Akkor megsérült a
"brandem", csorbát szenvedett az integritásom, így ezen a túrán még mindenképpen revansot kellett vennem. Persze az év eleji kudarcban volt azért valami sorsszerű és erősen építő jellegű, hiszen - erről már szintén eshetett szó korábban - enélkül nem lett volna elég "felhajtóerőm" az idei év szárnyalásához.
(Ez lett végül idén a hetedik "száz kilométer körüli, vagy legalább száz kilométeres" túrám a Kinizsi Százas, a Mátra 115, a Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130, a Palóc Expedíció 100, BEAC Maxi 110 és az Iszinik 100 után. Azért fogalmazok ilyen nyakatekerten, mert az Iszinik 100 útvonalának hossza hivatalosan csupán 99 kilométer, így a "legalább száz kilométeres" jelző önmagában nem állná meg a helyét. Egyik túratársunknak, V_Gyurinak hozzám hasonlóan ez volt 2012-ben a hetedik ilyen "száz kilométer körüli, vagy legalább száz kilométeres" túrája. Korábban, még a túra előtt meg is jegyezte: "a hétszázát!". Neki egyébként a táv mellett a cukorbetegségével is meg kellett küzdenie a hosszú úton.)
A túrát megelőző éjszakán felébredtem éjfél előtt. Az órámra nézve riadtan láttam, hogy mindjárt dél van, így jócskán lekéstem a tervezett, reggel 7 utáni indulást. A telefonomra is ránéztem, hogy hány nem fogadott hívásom volt és hány üzenetem érkezett a rám hiába váró, és végül nélkülem útnak induló túratársaktól. Aztán néhány, hosszúnak tűnő másodperc után tisztulni kezdett a tudatom, eloszlott az időzavaromat okozó ködös félálom, és rájöttem, hogy nem déli tizenkettő felé közelednek a mutatók, hanem még csak éjfél lesz, így nem maradtam le a várva várt kirándulásról.
Valamivel a többiek előtt értem a szárligeti vasútállomásra (ők a másik irányból, Budapestről jöttek). Régi ismerősökként üdvözöltük egymást, hiszen Sistergővel és Tar-patakkal a legutóbbi CsPI-n túráztunk együtt (igaz, én akkor csak Kesztölcig jutottam), V_Gyurival pedig sok közös teljesítménytúránk volt (többek között a BEAC Maxi 110, a Palóc Expedíció 100 és a
NaHáT 90). Összesen tehát négyen indultunk útnak, és végül mind a négyen sikeresen be is értünk a célba.
Sistergő még indulás előtt felkészített, hogy ez a séta nehezebb lesz a három héttel korábbinál: "Egy dolog nagyon fontos: a hivatalos Iszinik 100 ehhez képest dzsembori. Ez nem az a túra." Olyasmit válaszolhattam, hogy tudom, hogy nehezebb lesz - persze hogy mennyivel nehezebb, azt akkor még nem sejtettem. A rövid párbeszédben Tar-patak vette fel a
jó rendőr szerepét, kedélyesen csak annyit mondott, Sistergő figyelmeztetésének élét tompítva: "Ne hallgass rá".
Sistergőnek azonban igaza volt: míg a november 17-18-i Iszinik 100-on kellemes őszi kirándulóidő volt, most valamivel fagypont alatti téli hideg, és szinte a teljes útvonalat 5-10 centis hóréteg fedte. Elsőre talán nem tűnik olyan komoly különbségnek, de a valóságban nagy jelentősége van. Megállva hamar fázni kezd az ember, az emelkedőkön pedig gyorsan kimelegszik, a kisebb-nagyobb hótakaró taposása (bár a legtöbb helyen ki volt járva, és csak kevés helyen volt csúszós) is többletenergiát igényel. Számomra olyannyira nehéz volt a túra, hogy úgy érzem, nyugodtan egy lapon említhető, sőt egy súlycsoportba tartozó a Mátra 115-tel vagy a Rockenbauer 130-cal, persze a nehézséget itt más tényezők, paraméterek adják. Egyetlen olyan időjárási körülmény volt, mely most optimálisabb volt az Iszinik 100-on tapasztaltnál: most egyáltalán nem volt köd.
(Immár az is elmondhatom magamról, hogy három évszakban is végigjártam a K100 útvonalát: tavasszal a hatodik Kinizsi Százasom alkalmával, ősszel a hivatalos Iszinik 100-on, most a CsPI-n pedig télen is. Nyáron csupán egy 15 kilométeres résztávját teljesítettem eddig, a Szuperkatlan 15 során, amikor Dorogról Mogyorósbányára sétáltunk át páran.)
A túra számos tanulsággal is szolgált, főleg az öltözködést, felszerelést tekintve. A
bakancsom vízhatlanítása például fontos dolog lett volna, de valamiért teljesen elkerülte a figyelmem. Arra gondoltam, hogy a pár centis hóban nem ázhat be - valójában azonban több helyen is nagyobb hó volt a vártnál, és bizony hiába van bőrből a bakancsom, a nyelvrészének szövetanyaga aránylag gyorsan átázott (a fűző ráadásul megtartotta rajta a havat, amit így nem lehetett egyszerűen lerázni, lerúgni róla). A legközelebbi havas túrámon erre mindenképpen figyelni kell majd, és valamilyen viaszos pasztával elvégezni a vízhatlanítást, valamint több pár cserezoknit is célszerű majd magammal vinnem.
A túrabot jól jött a komolyabb emelkedőkön (például a havas, meredek ösvényen való feljutás a Getére már-már pszichedelikus élmény volt). Utoljára a júniusi Mátra 115-ön használtam egyébként túrabotot, a legutóbbi havas túrám pedig a végül feladott
Börzsöny éjszakai teljesítménytúra volt.
A hideg miatt szinte "szkafanderbe" öltöztem: sznobizmusomat legyőzve a költséghatékonyság jegyében a túra előtti estén egy kínai üzletben vásároltam egy pufidzsekit, valamint jégeralsót is húztam. Igyekeztem rétegesen felöltözni. Sapkából kettőt is vittem magammal, de végül a második sapkaréteget nem kellett felvennem, annyira azért nem volt hideg még éjszaka sem. Végül sálra sem volt szükségem, a kesztyűt pedig hol levettem, hol visszahúztam aszerint, hogy épp mennyire volt melegem vagy mennyire fázott a kezem.
Az iránytűs, hőmérős
Suunto Vector órámat a hátizsákomra erősítettem, hogy pontosabban mutassa a hőmérsékletet, mintha a karomon, a kesztyűm takarásában lett volna. Az iránytű és magasságmérő funkciójára nem volt szükség, és a hőmérsékletet is inkább csak érdekesség jelleggel néztük meg olykor: -1 és -6 fok között ingadozott.
A hosszas kitérő után visszakanyarodva az indulás pillanatához, negyed nyolc körül kezdtük el a grandiózus téli sétát. A somlyóvári kulcsosházhoz fél 10 körül értünk. Az volt az első frissítőpontunk, kb. 10 percre megpihentünk, ettünk-ittunk, megigazítottuk a felszerelésünket. Koldusszállásra fél tizenkettőre érkeztünk, a vértestolnai műúthoz pedig délután egyre.
Azt hiszem, koldusszállás után találkoztunk egy magányos túrázóval, aki valamiféle különös világnézettől vezérelve sejtelmesen megjegyezte, hogy nehéz idők jönnek, és hogy "fel kell készülni", vagy valami ilyesmi. Amikor rövid beszélgetés után, már búcsúzkodás közben elárultuk, hogy utunk célja Budapest, egészen elképedt, de látszott rajta, hogy úgy véli, épp ilyen hazafiakra van szükség ezekben az egyre nehezebb időkben, mint mi (itt jegyzem meg ismét Bálint cimborám egy gondolatát, mely szerint a hosszútávú túrák későbbi genocídiumok hosszú meneteléseire készítik fel az embert).
Bányahegy előtt láttam egy kőre festett Mária-út jelzést, mely úgy volt elkenődve (vagy inkább direkt elkenve, "meghekkelve"), hogy egy elefánt lett belőle (ez van megörökítve a képen). Szinte olyan, mint egy Rorschach-teszt, de ezen mintha egyértelműen elefánt lenne.
Út közben sok mindenről beszélgettünk, szóba került a blogomban publikált, különleges
társkereső hirdetésem, vagy a
turistajelzéses memóriajátékom is. Sistergő elmesélte néhány turistajelzés-ötletét, és beszélgettünk a "gerilla-turistajelzés-festésről" is (ha egyszer ilyesmire vetemednék, akkor a már nekem többször gondot okozó, Hegyeskő környéki kék keresztet festeném fel).
Már besötétedett, amikor Bika-völgynél találkoztunk egy szembejövő, körülbelül 20 fős turistacsoporttal, velük is váltottunk pár szót. Lámpa nem sokuknál volt, tán csak minden harmadik, negyedik embernél volt, pedig akkor már jócskán besötétedett (talán nem számítottak rá, hogy rájuk esteledik). Amikor elválva tőlük ez szóba került, és megjegyeztem, hogy elég lehet nekik ennyi lámpa is, Sistergő felhívta rá a figyelmem, hogy azért ez nincs teljesen így, mert
Robi is így halt meg.
Negyed hét körül értünk Mogyorósbányára. A Kakukk vendéglőt zárva találtuk, helyette egy közeli (Arany János utcai) kocsmába mentünk be pihenni, enni-inni. Jó érzés volt a táv (pár kilométer híján) feléhez érni, viszont az emelkedők nagyobbik része még hátra volt. A rádióban a
Don't stop the party szólt, és valóban nem álltunk itt meg (vagy legalábbis nem sokáig), hanem tovább indultunk.
Tokodi pincéknél eszembe jutott, hogy milyen különleges érzés volt először, az első Kinizsi Százasomon meglátni ezt a meseszerűen idilli helyet, a füves "főteret", a kis házakat, melyek szinte Aprajafalvát idézik. El is meséltem a többieknek ezt a gondolatomat, és megerősítették, hogy a tokodi pincevölgy bennük is hasonló benyomást kelt, keltett.
Dorogra, túránk 60. kilométeréhez este 10 körül értünk. Az éjjelnappaliban néhány szelet csokoládé és egy kis kóla mellett vettem egy apró szuvenírt is: egy bakancsot mintázó kulcstartót, melynek ráadásul szinte
Vibram Carrarmato-szerűen alakították ki a talpát.
Betértünk az éjjelnappali melletti Molnár sörözőbe is, Sistergő ott váltotta át a futócipőjét
Hanwag bakancsra, s ott én is zoknit cseréltem, mert addigra már eléggé beázott a bakancsom. A csere átmenetileg segített, de aztán később újra beázott a lábbelim, és éjjel már eléggé fáztak, sajogtak a lábujjaim. Dorogról továbbindulva egyébként azzal biztattam magam, hogy innen már csak egy Kinizsi 40, visszafelé.
Nem sokkal a Pilis-nyereg előtt, éjjel fél kettő után hívott fel Kovácspetyesz és Zoli, akik a
Sárga 70-en voltak túratársaim. A háttérzajokból úgy véltem, hogy (házi)buliban lehettek, érdeklődtek hogy merre járok, hogy megy a túra. Örültem a hívásuknak, ahogy más ismerőseim és öcsém sms-einek, érdeklődésének is (Petyesz meg is jegyezte, hogy reméli, hogy majd beírom a túrabeszámolómba a hívásukat).
Éjjel aztán több holtpontom is volt, hol melegem volt, hol fáztam kicsit, így a kabátom és a pulóverem cipzárjával, sapkám hol jobban hol kevésbé homlokomra húzásával, illetve a kesztyűm le-fel vételével próbáltam szabályozni a hőháztartásomat. Az egyik ásványvizes palackomat a kabátom belső zsebébe tettem, hogy ne kelljen teljesen hideg vizet innom, és így elővenni is egyszerűbb, mint a hátizsákból. A beázott bakancsom miatt magamban kissé túldramatizálva a helyzetet eszembe jutott amit az orosz télben menetelő német katonákról olvastam, hogy lépteikkor zörgésre lettek figyelmesek, s e zajt a lefagyott és letört, autoamputálódott lábujjaik okozták. Azért bíztam benne, hogy egyetlen, az orosz télhez képest egészen mediterrán éjszaka alatt, folyamatos mozgás mellett nem történhet ilyesmi.
Holtpontjaimon segített átlendülni, hogy elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha már a szerpentinen vagy a túra más, a célhoz jóval közelebbi szakaszain járok, vagy ha már a célban leszek, sikeresen teljesítve a túrát. Vagy milyen lesz utána hazaérni, a hideg éjszaka önsanyargatása után hedonista módon a forró, habos kádban pihenni, vagy a puha ágyban nyújtózkodni.
Sistergőtől most is hallottam, tanultam néhány egyszerű, de hasznos igazságot: "Az erő olyan, mint a pénz: ha nagyon sok van, akkor nem kell annyira figyelni a beosztására. Ha viszont nincs olyan sok, akkor takarékoskodni kell. Nem szabad engedni, hogy elfogyjon, egy kicsinek mindig maradnia kell." Mondott olyan dolgot is, amit már magam is kitapasztaltam és alkalmazok: "Ha egy emelkedőn megyünk felfelé, és még nem értünk egészen a tetejére, de már közeledünk a tetejéhez és enyhébb az emelkedő, akkor gyorsítsunk. Nem kell ugyanolyan lassan menni, mint a meredekebb részen". Mondtam neki, hogy ezt a technikát én is alkalmazom: általában ilyenkor annyival megyek gyorsabban, hogy ugyanannyi energiát fektessek a haladásba, mint a lassabb, meredekebb szakaszon. A ritmusról is szó esett, hogy az a leghatékonyabb, ha az ember egy saját belső ritmusra, ütemesen lépked. Miután erről beszéltünk, egy metronóm elképzelt kattogására gyalogoltam fel a Kevélyre.
Az út utolsó kilométereire Gyuri és én eléggé "zombik" lettünk (ő cukorbetegsége, én meg elsősorban az átázott bakancsom, meg a meg-megbillenő folyadék- és hőháztartásom miatt), míg Sistergő és Tar-patak látszólag úgy mentek, mint akik akkor indultak.
Világosodni a Kevély előtt, a Csobánkai műút környékén kezdett. A Kevély csúcsán Sistergő körbekínált minket a "csúcspálinkával", kimerülten, sajgó talpakkal jólesett a korty rövidital, gyorsan áttüzelte a mellkasomat és enyhített a fájdalmakon. Utána elszívtunk egy spanglit, majd vidáman elindultunk lefelé (na jó, a spangli nem igaz).
A célba, Csillaghegyre 26 óra 35 perc alatt, vasárnap délelőtt 10 előtt 10 perccel értünk, vagyis csaknem 5 órával tovább tartott az út, mint amennyi idő alatt a hivatalos Iszinik 100-at sikerült teljesítenem. De ez az időkülönbség tükrözi is, hogy mennyivel embert próbálóbb ez a túra télen, mint ősszel.
Köszönettel tartozom mindhárom túratársamnak, hogy egy ilyen kaland részese lehettem, és hogy segítségükkel végre a CsPI-t is a trófeáim között tudhatom. Jó volt jobban megismerni őket, és tanulni tőlük.
Az Iszinik 100 és a CsPI teljesítése után pedig találtam magamnak egy újabb kihívást, célt: tavasszal megpróbálom teljesíteni a
Terep Százas terepfutóversenyt (mely a Kinizsi Százassal is rokonságban van). Elsősorban "bakancsos" turistaként nem lesz könnyű rá felkészülni (eddig csupán egy terepfélmaratont teljesítettem kocogva), így elég nagy fába vágom a fejszémet. Lehet, hogy egy
Hoka One One cipőt is beszerzek addig, és a tavaszt és az enyhébb téli napokat a felkészülésre szánom. A tervről és a Terep Százassal kapcsolatos gondolataimról egy
külön bejegyzést is írok hamarosan.
Kapcsolódó bejegyzések:
Az Iszinik 100 születése
A Kinizsi Százas, a blogom és én
