A Csoportos Privát Iszinik, vagy röviden
CsPI egy különleges kaland: a Kinizsi Százas útvonalának bejárása visszafelé, a "klasszikus" útvonalon, Szárligetről indulva. Mindezt magunknak szervezve (vagyis tulajdonképpen csak megbeszélve azt, hogy megyünk), ellátás nélkül, ezúttal decemberben.
A túra napját a
Duolingo leckével kezdtem, hiszen már több mint száz napos a szériám, ezt még a CsPI kedvéért sem hagyhattam veszni. Még töltöttem kicsit a telefonom, és még a
fejlámpám is. Aztán irány a vonat, hogy a
Jeremcsuk Istivel teljesített Iszinik 100 után három héttel, a táv második felének nehézségeiből nem nagyon okulva újra az ismerős ösvényeket tapossam, és teljesítsem a második százas túrámat a
Hoka cipőmben, valamint
huszonharmadszor is végigjárjam a K-100 útvonalát, most épp megint Iszinik irányban.
Volt, akivel már Tatabányán, a vonatra várva találkoztam (Óvári Gyuri), a többiekkel a szárligeti vasútállomáson. Készülődtünk, aztán elindultunk, reggel 8 óra 19 perckor. A szokásos 3-4 fős csapatnál jóval többen összegyűltünk, nyolcan vágtunk neki a 100 kilométeres útnak: Bea, Csabi, Gábor, Gyuri, Laci, Reni, Tibi és én (később pedig, Pélifödszentkeresztnél újabb túratársunk lett: Tar-patak, aki már
gyakorlott cspi-ző, csatlakozott hozzánk a táv második felére).
Az első pár kilométeren tartottunk attól, hogy megállítanak minket a korábban Nagyegyháza és Tornyópuszta környékére meghirdetett vadászati lezárások miatt, de szerencsére mire odaértünk, már lezajlott a vaddisznók népe elleni összehangolt támadás. Koldusszállást elhagyva láttunk néhány tetemet is, félig felvágva. Előtte, Nagyegyháza környékén egy vadlábbal is találkoztunk (nem azzal a
Vadlábbal), lehet hogy őzláb volt (mondtam is, hogy ez az őzlábgomba tényleg teljesen olyan, mint egy őzláb; legalább ilyen bizarr volt, amikor aztán a Kis-Gerecse oldalban Laci barátom megcsúszott egy béldarabban). Hát, ilyen ez a vadászat.
Szóval nyolcan indultunk útnak, köztük két hölgy, Bea és Reni, akik már többször is gyalogoltak 100 kilométert. Nem így Gábor, aki az egyetlen volt közülünk, aki még sosem gyalogolt ennyit. Csupán egyszer (a pár héttel ezelőtti Iszinik 100-on) sétált 50 kilométert. Egy kollégájával indultak útnak, és az Iszinik 100 teljesítését tervezték, de a kolléga Mogyorósbányán térdproblémák miatt feladta, és Gábor is kiszállt vele.
Gábor elmesélte azt is, hogy hogyan találkozott az Iszinik 100-al: a kedvesével szeretik olvasni
Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő könyveit, és voltak egy könyvbemutatóján. Ott valaki hozzászólt, hogy a realistának szánt könyveiben azért vannak nem túlságosan hihető elemek. Erre Tarjányi Péter visszakérdezett, hogy mire gondol kérdező. Mire a kérdező azt mondta, hogy például arra, hogy lehetetlen gyalog x óra alatt y távot megtenni. Erre Tarjányi Péter azt mondta, hogy egyáltalán nem lehetetlen, ott van például a Kinizsi Százas, ahol 24 órán belül kell 100 kilométert gyalogolni. Szóval így hallott Gábor egy könyvbemutatón a Kinizsi Százasról, hazaérve rákeresett a témára, és kedvet kapva elindult az Iszinik 100-on. De a Mogyorósbányai kiszállás után hiányérzete maradt, így hát eljött a CsPI-re.
A csapat tagja volt Riedlinger Csabi is, aki CsPI-n még nem volt ugyan, de tapasztalt "százasozó", aki már a Kazinczy 200-at is teljesítette (bízom benne, hogy jövőre már én is a Kazinczy 200 teljesítők közé tartozom). Csabi külön megkért, hogy csak pozitív dolgokat írjak a beszámolómba, de ez nem is nehéz feladat, mert tényleg csak pozitív dolgok jutnak eszembe.
Ahogy a
tavalyi, sikertelen CsPI-n, idén is kimentünk a somlyóvári kulcsosház után a Somlyóvár tetejére, a kék háromszög jelzésen. Érdekes, hogy innen többek között a Kőszikla, Hegyeskő és természetesen a Gete is látszik. A Gete bár 50 kilométerre van az Iszinik útvonalán, légvonalban mindössze kb. 20 kilométer. Csaba külön megkért arra is, hogy az érdemeit emeljem ki, ezért leírom, hogy ő vette észre először a Gete csúcsát.
Gáborral, akinek egy spéci Suunto túraórája van, sokat beszélgettünk a spéci túraórákról, és a Suunto vs. Garmin teológiai vitáról. A szerény G-Shockom is szóba került, ami bár annyira nem okos, az mindenképpen a javára írandó, hogy kb. 5 éve megvan és még egyszer sem kellett benne elemet cserélni vagy netán töltőre tenni (elég neki a napfény), és hogy kevés olyan óra van, amit sem Balaton-átúszáskor, sem mondjuk tüzelőhordáskor nem félt az ember.
Szóval mentünk, mendegéltünk, beszélgettünk a Suunto és Garmin túraórákról, Csaba pedig ment elöl, rendületlenül. A somlyóvári nézelődés amúgy 11 óra körül lehetett, és délután 1-re értünk Koldusszállásra. A vértestolnai műútnál ettünk, pihentünk, és a
Turul Golyopács Klub képviseletében tartottam egy kis kendama-bemutatót.
Bányahegyre fél négy után értünk, fél 5 körül pedig már a Schandl-hársnál voltunk, itt már ránk is sötétedett. Fél 6-kor voltunk a pusztamaróti pihenőnél. Utána nem sokkal összefutottunk egy túrázó párral (a lány az MTSZ-nél dolgozik) és Dorogtól kéktúráztak. Fél 8 körül találkozhattunk Tar-patakkal Péliföldszentkereszt előtt (Mogyorósbányáról gyalogolt elénk), és 8-ra pedig már a Kakukkban voltunk, és ott egy órát pihentünk.
Laci barátommal ittunk egy sört, és vettem az útra egy kólát. A többiek is ettek-ittak, zoknit váltottak a meghitt, karácsonyi világítású Kakukkban.
(Csaba megkért, hogy írjam le, hogy induláskor ő lépett ki elsőként a Kakukk ajtaján, ez egyébként majdnem igaz, csak amiatt jött ki ő utoljára, mert még belenézett kicsit a Fradi-Újpest meccsbe, ami akkor körülbelül fél órája zajlott, addig gól nélkül, és éppen akkor "...a szögletet Hajnal adta be, Gera fejelt, majd Leandro szerezhetett volna gólt közelről, de kimaradt a lehetőség". Végül az Újpest nyert 1:0-ra.)
A Kakukkból kilépve kezdtünk kicsit a komfortzónánkból is kilépni. Itt már jobban szétszakadoztunk, immár 9 fős csapatunk 2-3 fős egységei között már akár több száz méteres távolságok is voltak. A könnyű elemkedő után leereszkedtünk a tokodi pincevölgybe, majd felkapaszkodtunk Hegyeskőhöz. Itt már csak eljátszottunk a gondolattal, hogy a Somlyóvárhoz hasonlóan itt is tegyünk egy plusz kitérőt a csúcsra.
Csaba felvetette, hogy ők a kék kereszten mennek inkább, és nézzük meg, hogy ki ér előbb a jelzések újbóli találkozásához, a Gete alatti vízmosáshoz. Gyurival ők ketten arra mentek, mi pedig heten a kék sávon, Tokod felé, ami most a hivatalos útvonal. Többször bevártuk egymást, Tokodon a templom mellett pihentünk is kicsit, így Csabáék jóval előbb odaértek. Innen váltunk aztán jobban szét, ők a nekik kényelmes tempóval haladtak tovább fel a Getére, mi pedig lemaradoztunk (de ennyi főnél természetes is, hogy nehéz teljesen együtt haladni).
A Gete megmászása közben aztán már tényleg teljesen kiléptünk a komfortzónánkból, eszembe jutott megint a mondás Babi néni meséjéből: "ez nem kegyetlenül kurva rossz, hanem aránylag szar". Éjfél után valamivel érhettünk fel a Gete csúcsára, tehát immár vasárnap. The easy day was yesterday. A szombati könnyed kirándulásból vasárnapra küzdelem lett.
Dorogra fél kettő körül értünk, már csak egy diszkósított kocsmaszerűséget találtunk nyitva, ahová akkor hat főből álló csapatunk be is ment. Kis Grófó és zenésztársai szóltak a hangszóróból, tizenévesek feszítettek a pultnál, egy asztalnál pedig ketten szkanderoztak. A női wc ajtaján volt egy matrica, mely egy tiltótábla volt, rajta egy férfi előtt térdelő nőalakkal. Toleráns vagyok, de mégiscsak túlzás, hogy a heteroszexuális kapcsolatok kibontakozását így korlátozzák. Hát miféle helyre jöttünk? Mondjuk amilyen kopottas volt az objektum és amilyen ammóniaszag terjengett, szerintem kevés pár sértette ott meg a piktogrammal megfogalmazott tiltást.
Aztán hátrahagytuk Dorogot is. Laci lemaradt Gyuritól és Csabától, megvárt minket Kesztölc előtt, így onnan heten folytattuk az utat. Felkapaszkodtunk a Kétágú-hegyre, ami a Gete után egy újabb pofon volt, de akkora, mint az a híres
bazinagy pofon a Mónika-showból. De mentünk tovább, a K.E.T.-t, azaz a
Könyörtelen Előrehaladás Technikáját alkalmazva.
Holtpont holtpontot követett, zombik lettünk, de azért mentünk. Nehezen, de eljött a táv háromnegyede, a Pilis-nyereg is. Megpihentünk, de aztán fáztunk, így hamar tovább indultunk. A Pilis-nyeregi didergés amúgy az egyik dolog, ami rögtön eszembe jut, ha a CsPI-re gondolok.
Gábor, akinek ez volt az első százasa, itt már eléggé kivolt. Az itala is fogytán volt, olykor meg is szédült, így a biztató szavak mellett adtam neki a maradék izotóniás italomból és a sós rágcsálnivalókból. Kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy "pátyolgatni" kell, de mondtam neki, hogy szerintem ez természetes, meg hogy nem tudhatta, mire vállalkozik. Nem siettem sehova, bajtársak voltunk. Többször megálltunk, leülünk a szerpentin környékén. Számoltam a hajtűkanyarokat, hatnak kellett lennie. Világosodni kezdett, a pilisszentkereszti műútnál (reggel 8 után) már teljesen világos volt. Ekkor már csaknem egy teljes napja úton voltunk.
Próbáltam neki idézni Sistergő szavait, hogy a lényeg, hogy lépésről lépésre közelebb van a cél, meg hogy a konstans fájdalom leküzdhető. Azt hiszem, hogy azt a mondását elfelejtettem mondani, hogy az ember kétszer annyit is kibír, mint gondolná. De azért a rövid pihenések, az izotóniás ital és a sós rágcsálnivalók hatottak, és mentünk rendületlenül. Meséltem neki a fickóról, akiről nekem Suvlaj mesélt, aki egyszer szinte levált, vérző, széthasadt talppal is végigküzdötte a Rockenbauer 130-at. Néha még a Suunto és Garmin órák is szóba kerültek.
Már délelőtt 11 is elmúlt, mire felkapaszkodtunk a Kevély-nyeregbe. Csúszkáltunk a sárban. Most nem jött elő a "Tourette-szindrómám", és Gábor is csak egyszer-kétszer káromkodott. Egyébként aránylag hamar felértünk, megállás nélkül. Mondtam neki, hogy amikor én először jártam itt az Isziniken ill. a CsPI-n, bizony sokszor megálltam. Igaz, akkor jóval hidegebb volt, most december közepéhez képest elég kellemes idő volt. Többször a telefonomra néztem, próbáltam becsülni a távolságokat, mennyi lehet még felfelé, szintben, távban (többször is sikerült alábecsülnöm, de azért egyre fogyott a táv).
A nyeregben, ahol Lacit is utolértük, még nem értek véget a megpróbáltatások, onnan a sziklákon fel kellett kapaszkodnunk a Kevélyre. Itt már tényleg küzdeni kellett. Gáborék megfogalmazták, hogy őrültség volt eljönnünk, ez a túra már cseppet sem szórakozás. Meg hogy ez már tényleg kib*szás, a végén még ide felmászni a köveken. Visszafelé barátságosabb lenne az út.
De aztán jöttek a lejtők, és ha lassan is haladva, de végül 29 óra 41 perc gyaloglással leértünk a békásmegyeri gimnáziumhoz. A leggyorsabbak 27 óra 3 perc alatt, bő két és fél órával korábban értek be (ezt ugyan nem kérte külön Csaba, de azért leírom).
Tanulságos és nagyon szép túra volt, a Kevélyekről felhőpaplanos panorámával, sok jó beszélgetéssel és komoly küzdelemmel. Egyikünk sem adta fel a túrát, mindenki beért.
