Beszámoló a Piros 85 bejárásról

Piros 85 bejárás csak úgy, egy héttel a hivatalos Piros 85 után? Igen, így van.
Esőben, sárban, bő 30 óra alatt.
És igazából nem is csak úgy, hanem a Piros 85 főrendezőjének, Kimmel Petinek a támogatásával és finanszírozásával - amit ezúton is köszönök -, és azzal a céllal, hogy az útvonalat bejárva lekaparjam a Piros 85 terepfutóbarát festéseit (pöttyöket, nyilakat) kövekről, fákról, aszfaltról.

Az útra végül nem egyedül mentem, hanem Jeremcsuk Isti barátommal, hogy ezzel is készüljünk a következő hétvégén esedékes Iszinik 100-ra, melyet másodszor tervezünk teljesíteni (én pedig jubilálok is ha minden igaz). Így már nem is tudom hány kilométert gyalogoltunk együtt, az biztos hogy már elhagytuk az ezret (legutóbb a Rockenbauer 130-on túráztunk együtt, még augusztusban).

Többekben felmerült a kérdés, hogy mi szükség a jelzések kapargatására, amikor ez elbomló festék. Nos, valóban elhalványul és elkopik idővel magától is, de a folyamatot jelentősen gyorsítja a drótkefés beavatkozás. Macerás, de hát erről szólt ez az expedíció.

Nem volt könnyű a túra, ahogy ez a bő 30 órás teljesítési időből is sejthető (a hivatalos szintidő úgy tudom 22 óra). És megint rá kellett jönnöm, hogy a Hokám bizony nem vízálló, és a kisebb szünetekkel csaknem folyamatosan csepergő esőben, vizes aljnövényzetben esélye sem volt nagyon megszáradni, így alaposan feláztattam és feltörtem a talpam. Sebaj, az Iszinikig regenerálódik azért. A végére már mindketten eléggé kivoltunk, Istit talán a Budaörs előtti szívatós köves szakasz készítette ki legjobban, míg engem az utolsó 20-30 kilométeren minden emelkedő.

- Bocs hogy itt rinyapináskodok - mondtam egy kifakadásom után Istinek, genderológiailag mérsékelten polkorrekten.

Amúgy tényleg volt, hogy azt hittük valamiféle idő- vagy tércsapdába kerültünk, annyira hosszúnak tűnt egy-egy szakasz. Főleg a Pilisszántó körüli tekergés, vagy a dobogókői emelkedő. Annyira azért nem lettem kész, mint a Prágai Százason, de egy kis sztovka hangulata valahogy így is volt a dolognak.

Ja igen, a túra elején még a Szuperkatlan főrendezőjével, Ágotával, a híres sörös vers szerzőjével is találkoztunk, aki vásárolt tőlünk egy barna sört önkéntes támogatói áron, én meg segítettem neki gyűjteni az Intersport túranap szalagjait. Mert bizony ezen a napon, szombaton volt az Intersport túranap is, így elég sok túrázóval, terepfutóval találkoztunk távunk elején, a jól ismert Kinizsi szakaszon - meg ahol egy hét múlva, zombiként fogunk majd besétálni az Iszinik 100 céljába.

Amúgy nem indultunk túl korán, szombaton 10:30-kor rajtoltunk. Csikóváraljára 15:00-ra értünk, a Tölgy ikrekhez 16:52-re, Dömösre 20:05-re, és 21:30-kor indultunk csak tovább. 0:29-re értünk fel Dobogókőre, 6:08-kor voltunk a Kopár Csárdánál (kb. ott világosodott ránk), és 9:20-ra értünk Nagykovácsiba, majd pedig 16:35-re a célba, Budaörsre, az iskolához. Sajnos csak ennyi időadatot írtam fel Sziamiaúba, több ponton elfelejtettem előkapni a telefont.

Említésre méltó élmény volt még a dömösi sörözés is (Isti házmestert ivott), a pultosnő kifejezetten aggódott értünk, és alig akart visszaengedni az esőbe. Egy laza, kissé túlmozgásos arccal is haverkodtunk, mesélt a hollandiai élményeiről. A cserépkályhához bújva szárítgattam a vizes polárfelsőm, kajak mint kiskoromban dédinél, amikor bepisiltem a röhögéstől, és szintén a cserépkályhánál igyekeztem feltűnés nélkül szárítkozni.

De amúgy tényleg frankó túra volt, küzdelmes, utólag megszépülős. Ráadásul ugye Kinizsi Százas és Budai Térképkör szakaszokkal. Íme egy track, nem a miénk ugyan, de Piros 85.

Istit Budaörsön várta a barátnője, így aztán együtt buszoztunk vissza a fővárosba. A buszról leszállva kirázott a hideg - erről szintén beugrott egy dédis emlék, a hideg dunnákról -, de aztán a Móriczon a Mekiben kalóriává konvertáltam néhány bitet a szépkártyámról, és egy óriás szezonális burger mellett gyűjtöttem egy kis energiát meg hőt, Istiék társaságában.

Aztán egyszer csak hazaértem és végre a kádba feküdhettem, amiről már az utolsó 20-30 kilométeren ábrándoztam.

CsPI 2016 meghívó

Január 13-án szerdán ismét CsPI, azaz Csoportos Privát Iszinik!

(De hát most volt pár hete, december közepén CsPI! - fogalmazódhat meg az olvasóban. Na igen, valóban, és emlékezetes CsPI volt felemelő élményekkel és nagyszerű túratársakkal, de az még 2015-ben volt, másrészt nem volt hó. Így aztán Jeremcsuk Isti cimborámmal úgy döntöttünk, hogy jövő szerdán újra tartunk egy CsPI-t, immár várhatóan téliesebb körülmények között, szóval reméljük hogy megmarad addig a hótakaró a hegyekben. Neki ez lenne az első havas százasa, nekem pedig a K-100 útvonalának 24. végigjárása, egyben edzés az idei nagy túracélokra.)

Szóval január 13-án, reggel 7 óra után pár perccel mi ketten biztosan elindulunk Szárligetről a kék jelzésen, akinek van kedve, és kipróbálná milyen egy havas százas ellátás nélkül, együtt haladva, várjuk szeretettel!

Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal

Ha az ember el szeretne érni valami komoly célt, le akar tenni valamit az asztalra, akkor ehhez általában számos döntést kell hoznia, terveznie, gondolkodnia, mérlegelnie kell: mit, hogyan, merre, és az út sokszor tele van váratlan kanyarokkal, buktatókkal. De olyan is van, hogy egyszerű a dolog, mert pontosan tisztában vagyunk az ösvénnyel, amit követnünk kell - akár szó szerint is. És csak el kell indulni és menni kell, lépegetni előre. Egy-kettő, bal-jobb. Igaz, elég kitartóan - sőt, csaknem mindenkinél, de legalábbis az emberek döntő többségénél kitartóbban és messzebbre, a könyörtelen előrehaladás technikájával. Ez most egy ilyen helyzet volt.

Mert az élet nem csak szerelem, orgazmus, habostorta és luxushajóút, hanem küzdelem is: az akadályok leküzdése, saját határaink keresése és átlépése. Ez most egy ilyen helyzet volt, abszolút ilyen.

Ahogy a kedves olvasó talán tudja, a múltkori, július közepei Kinizsi Dupla próbálkozásunk során "csak" féltávig, 100 kilométerig jutottunk Jeremcsuk Istvánnal, elsősorban az időjárási viszontagságok, az eső és a sár miatt. De úgy gondoltuk, hogy immár tapasztaltabban (és ha a körülmények is kedvezőbbek), van esélyünk, hogy teljesítsük a 200 kilométeres távot, így a múlt hétvégén újra nekivágtunk. Ezúttal azonban nem Tatára terveztük a fordulót, hanem a K100 klasszikus útvonalának megfelelően Szárligetre (vagy ahogy Kékdroid szokta mondani, francia kiejtéssel: Szárlizsére, vagy akkor már: á Szárlizsé), ugyanis így a késő délutáni és éjszakai idősávban végig az Országos Kéktúrán tudtunk haladni (a többi jelzésen ugyanis vadászat miatt tiltott a közlekedés ezekben a hetekben, délután 4 óra és reggel 9 között). Először úgy volt, hogy Zséfár Lajos, 26-szoros K100 teljesítő is velünk tart, ő azonban megbetegedett, így ismét ketten indultunk el.

Mindketten elég motiváltak voltunk: a Kinizsi Dupla sikeres teljesítése esetén Isti lenne az első nem látó, aki oda-vissza végigjárta a Kinizsi Százast (ez az elsőség a "szimpla" Kinizsi Százas teljesítésével kapcsolatban is az övé), én pedig az első lennék, aki többször, immár másodszor is teljesítette a Kinizsi Duplát. Egyébként sem vagyunk eddig sokan K100 duplázók: ha jól tudom, Istivel együtt lettünk hatan. Emellett én lelkileg is egy olyan periódusban voltam (ismét), hogy úgy éreztem, bizonyítanom kell, és el kell érnem különleges, csaknem lehetetlennek tűnő dolgokat. Ahogy az út közben néhány biztató sms-t küldő Suvlaj fogalmazott: "ez olyan kaland, mit még az unokáitoknak is mesélni fogtok 90 évesen, két ágybabeszarás között". Másrészt rossz lett volna a múltkori kudarc után ismét arról beszámolnunk, hogy most épp mi jött közbe, miért kellett feladnunk.

A múltkori féltávig jutás után az elismerő szavak mellett azért kaptunk kritikákat is, hogy mit kellett volna okosabban, jobban csinálnunk, sőt olyan is volt, aki a szemünkre vetette a feladást, hozzátéve, hogy ő bezzeg még nem adott fel semmit, és a feladás gyengeség. Erről az a vicc jutott az eszembe, amikor Sámsonról (talán a legendás frizurája miatt) elhíresztelik, hogy meleg. Nagyon bosszantja a dolog, ezért elhatározza, hogy nyilvánosan magáévá tesz ezer nőt az arénában, ezzel bizonyítva szexuális orientációját. Tízezer fős tömeg gyűlik össze, Sámson el is kezdi a kellemesnek ígérkező procedúrát, 500-ig gond nélkül dugja a nőket, 750-nél kezd fáradni, 900-nál már kifejezetten koncentrálnia kell, úgy néz ki, hogy 950-nél nem tud többet. 997-nél aztán már nagyon lankad a lelkesedése. Erre a tömeg skandálni kezdi: - Buzi! Buzi!

No, de mi nagy hagytuk, hogy hatalmába kerítsen a "puhapöcs-szindróma" (Isti szavaival), és ha nem is 1000 nőt, de 200 kilométert a magunkévá tettünk. Ugyan a tervezettnél valamivel tovább tartott, de végigjártuk a távot. Péntek reggel 7:33-tól vasárnap 22:26-ig, 62 órán és 53 percen keresztül csaknem folyamatosan gyalogoltunk, csupán néhány óra pihenővel megszakítva. Végigsétáltuk a péntek nappalt és éjszakát, a szombat nappalt és éjszakát, és még a vasárnapot is, késő estébe nyúlóan, azaz harmadszor is elő kellett vennünk a fejlámpát. És ha voltak is holtpontok (sőt, nagyon sok holtpontunk volt), többször is eszembe jutott a Blöff c. film, és amit Mickey mond George babának: "Nem mész sehova, hájas rigó! Befejezed, amit elkezdtél!" - még ha nem is hasonlított egyikünk sem egy hájas rigóra, és mi éppen úgy tudtuk  befejezni amit elkezdtünk, ha tovább megyünk. És különben is: a holtpontok azért vannak, hogy leküzdjük őket, és ha nem lennének holtpontok, bárki végig tudna menni a Kinizsi Duplán, nem csak az eddigi öt, illetve most már hat ember.

Az időjárás most valóban sokkal kegyesebb volt hozzánk, és az első száz kilométeren a tempónk is érezhetően jobb volt, mint a múltkor, így nem 32, hanem bő 26 óra alatt értünk Szárligetre (bár először úgy terveztük és sokáig esély is volt rá, hogy akár 24 órán belül odaérünk).

60 órába sok beszélgetés is belefért. Beszélgettünk a vakságról (például hogy mi lehet "jobb" eset a két rossz közül: ha az ember a születésétől kezdve vak, és így igaz, hogy nincs valós tapasztalata, elképzelése a látásról, de legalább így nem is tudja, hogy mi az, amitől megfosztatott, vagy pedig épp ellenkezőleg: ha korábban látott, és így a vaksággal elveszít egy már birtokolt és természetesnek tartott, az átlagember számára teljesen hétköznapi képességet, de legalább tudja, hogy mit jelent látni).

Beszélgettünk a szerelemről. Egy régi szerelmemről - talán senki sem szeretett és nem ragaszkodott hozzám annyira, mint ő, néhány évig együtt is éltünk, de én nem becsültem meg eléggé. Ha nem is tudatosan, de mintegy feláldozva azt a szerelmet kezdtem el komolyabban vezetni a blogom, lettem egy kicsit híres, lett több időm túrázni... de olykor még a mai napig is elgondolkodom rajta, hogy megérte-e, boldogabb lettem-e így, és így kellett-e hogy alakuljon az életem. Vagy úgy járok-e, mint Csehov Jonicsa. Eszembe jutott a zongorázó lány, és az aránylag friss szakításom is.

Beszélgettünk a komplexusaimról. Hogy szeretnék kinézetre is erős lenni. Olyan kottásra pattintom magam, hogy ajak nem marad szárazon - gondoltam magamban. Meséltem neki, hogy gyermekkoromban majdnem én is elvesztettem egy érzékszervem, nem sokon múlt, hogy nem süketültem meg.

Beszélgettünk a Kinizsi Százasról. Hogy lehet hogy túlpörögtem a K100 témát. Hogy azért jó dolog ismertnek lenni, de néha valóban úgy érzem, túlságosan összeforrt a nevem a Kinizsi Százassal.

És beszélgettünk magunkban, önmagunkkal is, hiszen ilyen út során sok kérdésére választ kap az ember. Mennyit bírok, mennyire vagyok kitartó? Egyáltalán: ki vagyok, és mi a célom? És elérhetem ezt a célt?

De kezdjük az elején.

Istivel Békásmegyeren, a HÉV-peronon találkoztunk péntek reggel. Átkeltünk a lakótelepen (közben felírtam a rajtidőt: 7:33), majd a falusias utca következett, majd a kiskertek, majd jött a mező, a köves emelkedő a Schaffer-tanyánál, és az erdő. Jó tempóval indultunk, hiszen most alig kellett pocsolyákat kerülgetni, és csak néhány helyen volt sár. Ha elég széles volt az út, karöltve mentünk (életemben nem gyalogoltam még ennyit karöltve senkivel), ha pedig keskenyebb, akkor egymás mögött, és vagy a túrabot kötött össze minket, vagy pedig a hátizsákomat fogta Isti, míg az aszfaltozott, vagy kellően sima erdészeti utakon előfordult, hogy "radarral" haladtunk, azaz csak a hangomat, vagy lépteim zaját követte. A "kispistázásokat" (még a csaknem mindenki által, akár figyeletlenségből elkövetetteket is) kerültük, például a Pilisszentkereszti műút előtt is betértünk a széles útról a fák között kanyargó ösvényre, hiszen ott vezet a zöld jelzés.

A Pilis-nyereg után találtunk egy őrizetlenül hagyott és kövekkel körbe sem rakott tüzet. Egy frissen faragott nyárs is oda volt készítve, és egy palack víz az oltáshoz, de sehol senki, pedig kiáltottam is egy-két hahót. Így aztán eloltottam a tüzet.

Dorogra fél négy előtt értünk, és beültünk a lakótelepen a kocsmába. Ittunk egy-egy pohár kólát. Jött arra srác, Zoli, odaköszönt nekünk a teraszra. Egy kicsit ismerős volt, de valójában nem ismertem személyesen és név szerint. Ő viszont határozottan felismert, tudta hogy kik vagyunk és mi az úticélunk, és sok sikert kívánt. Mondta, hogy volt a Szuperkatlanon is.

A Getére most sokkal könnyebben feljutottunk, és a leereszkedés is jelentősen könnyebb és gyorsabb volt, mint a múltkori sáros, csúszós, esős időben.

Mogyorósbányára éppen 12 órán belül értünk, este negyed 8 után, és majdnem egy órát ott maradtunk. A Kakukk nem volt nyitva, a felső kocsmába mentünk, de most nem volt akkor tömeg és olyan hangulat, mint a múltkor, csak néhány törzsvendég támasztotta a pultot. Házmestert és kólát ittunk, hozzá vettem néhány pogácsát. Itt már utunk bő negyedénél, 52 kilométernél tartottunk. Mogyorósbányát elhagyva már fejlámpával haladtunk (de már a Kősziklánál, még Mogyorósbánya előtt is elő kellett venni az árnyasabb, sötétebb szakaszokon).

Péliföldszentkereszten, a forráson olvastam a szenvedő Jézus alak alatti feliratot: "Jézus Mária, szenvedések anyja, légy oltalmunk!" Valahogy jó volt olvasni.

Pusztamarótra éjfél körül értünk. Most már csak a szombatot kell végiggyalogolnunk, és még vasárnap valamennyit. És itt már utunk csaknem harmadánál, 65 km-nél jártunk.

A vértestolnai műútnál Dolgos Gyuri elrejtett egy "depó-csomagot", amit először nem nagyon találtam. Mint egy kincskereső játékban, így szólt az üzenete, amit még a túra előtt küldött: "Tolnai műútról letérve van egy természetvédelmi terület tábla...onnan mész tovabb öt métert,benézel jobbra...kb. öt méterre van egy jó nagy széles fa, annak a tövében van a cucc." Ezt felírtam magamnak, és többször is lemértem a távolságot, és azonosítottam a fát is, de a csomag nem volt sehol. Aztán jobban szétnéztem, és fel is hívtam Gyurit, hogy valóban ott van-e. Ekkor vettem észre, hogy valami vad széttúrhatta a csomagot, és méterekkel arrébb, egy kis árokban megtaláltam egy kis energiaitalos palackot.

Koldusszállásnál egy kicsit megálltunk, a vadászház előtti pihenőnél le is ültünk. "A szemem folyjon ki, ne a söröm!" - mondta Isti fekete humorral és olyan öniróniával, mint amikor egy jóbarátomnál activityztünk és téptünk sok évvel ezelőtt, és bár a feleségével nehezen lett gyermekük, bámulatos lazasággal nevetgélt és viccelődött a megtermékenyítési problémákon, melyek akkor épp egy tévéműsorról jutottak eszébe.

A somlóhegyi kulcsosháznál is megpihentünk egy kicsit. Eszembe jutott az Iszkiri is, a tavasszal megrendezett "saját" teljesítménytúrám, melynek itt is volt egy pontja. Innen már csak bő 10 kilométer volt Szárligetig, a tervezett távunk feléig.

Itt már eléggé elfáradtunk és álmosak voltunk, főleg Istinek volt holtpontja. Ráadásul szórakozottságomban a kilométereket is elszámoltam, és kevesebbnek hittem a hátralévő távot, mint amennyi valójában volt. Szárliget előtt nem sokkal, a nagyegyházi tavak környékén elénk jött Matuska Tamás és Gesztenye kutya, és néhány kilométeren keresztül kísértek és biztattak minket.

Szárligeten Isti majdnem feladta a túrát, de aztán a 2-3 óra alvás, az evés és pihenés, valamint barátnője motiváló szavai csodát tettek. "Hát ezért drukkoltam, ezért sütöttem a süteményeket, ezért utaztam idáig?" - mondta Istinek. Ettünk, ittunk, majd aludtunk néhány órát a váróteremben a padokon. A pihenésünk után, dél körül elsétáltunk az iskoláig, a Kinizsi Százas egykori céljáig, ahol legutóbb a 2007-es Kinizsi Százasomon jártam (azóta Tatán van a hivatalos K100 célja). Visszafelé tartva az eső is elkezdett cseperegni, de ekkor már biztosak voltunk abban, hogy folytatjuk az utunkat, és abban is majdnem ilyen biztosak voltunk, hogy sikerülni is fog. Innen már nincs visszaút - gondoltam magamban - vagyis éppen hogy már csak a visszaút van. Elbúcsúztunk Isti barátnőjétől, Enikőtől, és útrakeltünk. Útravalóul kaptunk néhány szalámis szendvicset is.

Jött ismét a kulcsosház, Tornyópuszta, Koldusszállás, a vértestolnai műút.

Pusztamarót és a bajóti műút között újra átküdöttük magunkat a szederbokros, tüskés-dzsindzsás részen, ami jóval hosszabbnak tűnt mint amikor odafelé haladtunk. A bajóti műúttól aztán jó tempóban haladtunk, Balikó Sanyival váltottam pár sms-t, hogy nagyjából mikor érkezünk.

A túra 145. kilométerénél, azaz a táv nagyjából háromnegyedénél, a péliföldszentkereszti forrásnál várt minket Balikó Sanyi, sörrel és egy-egy nagy kebabtállal (salátával, paradicsommal és sült krumplival), proteinszeletekkel és Sportszeletekkel. Megható volt a lelkesedése, segítsége, és az, hogy órákig képes volt ott ránk várni, mert eredetileg, még kora délután saccolttól végül több órás késéssel, vasárnap hajnali egy körül értünk oda. Onnantól már hárman küzdöttünk meg a még hátralévő 55 kilométerrel.

Öregkőre felfelé tartva Balikó Sanyi vette át Isti kísérését, míg én a Sanyitól kölcsönkapott túrabottal mentem utánuk. Jó edzés volt, éreztem ahogy keményen dolgozik a tricepszem, szinte a konditeremben éreztem magam.

Mogyorósbányán a buszmegállóban aludtunk kicsit (talán fél órát), mert épp elég erős álmossági holtpontunk volt, de aztán elkezdtünk fázni, így továbbindultunk. Az idő gyorsan szaladt, hajnali fél 5 körül járt már ekkor.

Hegyeskő környékén már világosodott. Odafelé a kék kereszten jöttünk (kiment a fejemből Asciimo tanácsa, hogy kerüljük el a löszfalat), most azonban végig a kék sávon maradtunk, és bementünk Tokodra. A harmatos fűtől alaposan beázott a Quechua Arpenaz cipőm, igaz, Isti Gore-Texes Asics terepfutócipője sem bírta sokkal jobban a vizes füvet.

A Getére is Balikó Sanyi kísérte fel Istit, én még itt is egy kicsit le voltam lassulva, de aztán lassan visszanyertem az erőmet. Dorogon a Molnár sörözőnél tartottunk egy hosszabb pihenőt, a söröző előtt a napsütésben szárítottam a cipőmet, zoknimat, ettem-ittam.

Dorogról aztán hamar átértünk Kesztölcre (dél körül), majd felkapaszkodtunk a Pilisre. Itt ismét Balikó Sanyi kísérte Istit, én az emelkedőn le-lemaradoztam, valamivel lassabban haladtam. Szerpentin most visszafelé sokkal kövesebbnek tűnt, mint odafelé, Istit itt kezdte elveszteni a türelmét. Itt már elég lassan haladtunk, úgy három kilométert tehettünk meg óránként.

A szent-kúti elágazás környékén sötétedhetett újra ránk. Ez Istivel már a harmadik estén lett a túrán. Itt már mindannyian elég kimerültek voltunk, de szerencsére még voltak tartalékaink. Ezen a részen főleg Balikó Sanyi maradozott le, de nem sokkal, ha megálltunk, gyorsan utolért minket.

Átkeltünk a Kevélyeken, "lépcsőszerű kövek", "óvatosan", "lapos kő", stb., ismételgettem Istinek mantraszerűen. Volt, ahol csak annyit tudtam mondani: "random kövek". Az utolsó szakasz, az ürömi műútig vezető köves út már nagyon megviselte Istit, remegve-szuszogva szorította a karom. De ez már lényegében a célegyenes volt.

És aztán megérkeztünk, 22:26-ra a gimnázium elé (Balikó Sanyi édesapja várt minket a közeli parkolónál, és készített egy "célfotót" is).

Ez tehát életem második Kinizsi Duplájának rövid története. Az első is különleges volt, amikor egyedül mentem, de ez még kalandosabban alakult. És ha ezt a 200 kilométert így, Jeremcsuk Istvánnal csaknem végig szinte "sziámi ikrekként" összenőve, majdnem három napon át küzdve megtettük, akkor talán semmi sem lehetetlen. Számára sem, és számomra sem: talán lesz erőm megírni a Kinizsi Százasról szóló könyvem, talán vihetem valamire az életben, és talán megtalálhatom azt a nőt is, akit keresek, és lehet családom... (és ezekhez képest olyan "mellékes" dolgok is sikerülhetnek, mint a Kazinczy 200, egy 48 órán belül Kinizsi Dupla, vagy akár egy 100 órán (vagy négy napon) belüli Kinizsi Tripla, vagy a 100 fekvőtámasz).

És még ha nem is volt olyan pszichedelikus élményem mint a Prágai Százas utolsó kilométerein (sőt, itt végig "tudatomnál voltam"), és nem volt olyan katartikus sem mint az első Kinizsi Százasom, de azért életem egyik legmeghatározóbb és legszebb túraélménye volt.

Istivel még jobb barátok lettünk túra közben, de azért rájöttem, hogy lehettem volna sokkal türelmesebb, empatikusabb vele. Vagy hogy egy párhuzamos univerzumban talán én lennék vak, és engem kísérne valaki, talán éppen a látó Isti. A végén már volt, hogy éreztem, kicsit flegma vagyok, nem érzem át eléggé a küzdelmét. De az is lehet, hogy így volt a helyes, vagy legalábbis így tudtuk elérni a kitűzött célt. Talán sosem leszek teljesen jó ember, mindig is önző maradok, de ettől a túrától javulhattam valamicskét.

Volt néhány tanulsága is a túrának: legközelebb mindenképp könnyebb hátizsákkal, jobban átgondolt felszereléssel kell ekkora túrára indulnom (az egyik kisebb hátizsákom elkezdett szakadni, ezért egy nagyobb, tehát már eleve nehezebb, és a kelleténél jobban megpakolt hátizsákot vittem magammal, legalább 3-4 kiló felesleges pluszsúllyal), és talán váltócipő és több váltózokni sem árt majd, mert még a harmat is képes "vízihullásra" áztatni az ember lábát.

Végezetül gratulálok Istinek, és köszönöm a társaságát és a barátságát, és ugyancsak gratulálok és köszönök mindent Balikó Sanyinak is, nélküle jóval küzdelmesebb lett volna a táv utolsó negyede. Köszönet illeti Enikőt is, nélküle könnyen lehet, hogy ismét csak féltávig jutunk. És hálás vagyok mindenkinek, aki drukkolt.

Kapcsolódó bejegyzések:
Balikó Sándor videója a Kinizsi Duplánkról
Beszámoló a Turul 200-ról
A túrázás olyan, mint az élet
Szakításból építkezni

Balikó Sándor videója a Kinizsi Duplánkról

Balikó Sándor, aki a Kinizsi Duplán kísérte Jeremcsuk Istvánt és engem a táv 145. kilométerétől a célig (ami nagy segítséget jelentett, erről majd írok hamarosan a részletes beszámolómban), videót is készített túra közben, íme.

Kapcsolódó bejegyzés:
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal
Gondolatok a jövő hétvégi 200 kilométer előtt

Jeremcsuk István: Szimpla beszámoló egy majdnem dupla Kinizsiről

A pár héttel ezelőtti Kinizsi Dupla kísérletünkről (melyről én még csak egy rövid bejegyzést írtam) Jeremcsuk István is leírta a gondolatait egy részletes és hangulatos túrabeszámoló formájában (a közeljövőben én is írok még bővebben a különleges túránk élményeiről). Következzék tehát Isti beszámolója:

Néhány hónapja történt, hogy egy este, Csetneki Sándor egyik blogbejegyzésére reagálva felvetettem, hogy a következő Kinizsi dupláján szívesen vele tartanék. Ha valaki esetleg nem tudná, Sanyi a Kinizsi Százas blog szerkesztője, mellesleg megszállott K100 rajongó, akinek tavaly már sikerült oda-vissza teljesítenie a távot. Abban a bizonyos bejegyzésében éppen arról írt, hogy idén esetleg a triplázást is megpróbálná, és ezzel kapcsolatban írtam neki, hogy én egy háromszázassal már biztosan nem próbálkoznék, de ha úgy van, kétszázig szívesen csatlakozom hozzá. Nos, amint azt később neki is bevallottam, én akkor egy elég jól sikerült estén voltam túl, így az ötlet felvetésekor finoman szólva nem voltam ítélőképességem teljes birtokában, és egyébként sem gondoltam teljesen komolyan a dolgot, illetve inkább úgy értettem, hogy majd egyszer, talán, valamikor, de semmiképp nem mostanában. Mindenesetre Sanyi komolyan vette, és nem sokkal később már jött is az üzenet, hogy örül hogy van kedvem a duplához, és valamikor július környékén meg is próbálhatnánk. Ekkor tudatosult bennem, hogy ennek bizony a fele se tréfa, de az első ijedtség után már én is kezdtem komolyan venni a dolgot, és ha máshogy nem is, de lelkileg mindenképp igyekeztem felkészülni életem eddigi legnagyobb kihívására. Végülis miért ne sikerülhetne? 200 km-t még soha nem gyalogoltam, az eddigi leghosszabb túrám a Rockenbauer Pál emléktúra 130 km-es távja volt, és nem is olyan rég még elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is meg fogok próbálni kétszázat menni. De az idők változnak, én pedig most épp egy olyan időszakomat élem, amikor néha szükségem van egy kis önsanyargatásra, a határaim feszegetésére, a reménytelennek látszó küzdelmekre. Tény, hogy nagyon merész dolgot vállaltunk, kicsit talán olyan volt ez, mintha mondjuk Carlo Ancelotti úgy akart volna idén BL-t nyerni a Real Madriddal, hogy a döntőben a jól összeszokott csapat helyett egy teljesen új játékosokból álló együttest küld a pályára. A madridiak mestere alighanem az állásával fizetett volna egy ilyen húzásért, mi viszont csak egyszerű túrázók vagyunk, így ezt a kis őrültséget igazán megengedhettük magunknak. Szóval merész vállalás volt, Sanyinak ugyanis még egyáltalán nem volt tapasztalata a kísérésben - mindössze párszáz métert mentünk együtt a tavalyi Tortúrán -, tehát nem tudhattuk, hogy a bő kétnaposra tervezett menet során mennyire lesz meg az összhang. Tartottam is ettől egy kicsit, de Sanyi pozitív hozzáállása meggyőzött arról, hogy az esetleges kezdeti nehézségeket leszámítva ilyen szempontból nem lesz gond, úgyhogy inkább izgatottan vártam a nagy napot, amit végülis július 11.-ére tűztünk ki.

A találkozót reggel 7-re beszéltük meg a békásmegyeri hévmegállóban, és oda is értem időben, ami egyébként viszonylag ritkán fordul velem elő, úgyhogy gyorsan meg is dicsértem magam, amiért nem szúrtam el a dolgot már az elején. Elszántan, tele optimizmussal vágtunk neki utunknak pontban 07:05-kor, és bár konkrét időtervünk nem volt, úgy számoltunk, hogy ha Tatán, vagy egy kicsit később a visszaúton megpihenünk pár órát, akkor is be kell érnünk 55 órán belül. Az első kilométerek az ismerkedésen túl az összeszokás jegyében teltek, mert mint azt már említettem, Sanyinak nem volt még rutinja a navigálásban, így ki kellett tapasztalnunk, hogy a terepviszonyoktól függően hogyan tudunk minél hatékonyabban együttműködni. A pilisi szakaszon a köves-technikás terep miatt elég lassan haladtunk, de úgy voltam vele, hogy miután kétszáz a terv, és nem vagyunk időhöz kötve, felesleges kapkodni, inkább osszuk be az erőt, legalábbis amíg van belőle. Másrészt nem akartam nagyon stresszelni Sanyit már az elején azzal, hogy elkezdek egy erősebb tempót diktálni, miközben ő még esetleg nem érzi biztonságosnak a dolgot, szóval inkább hagytam neki időt, hogy belerázódjon, és persze magamnak is, hogy ráhangolódjak az előttünk álló megpróbáltatásra. Azt viszont már az elején megbeszéltük, hogy bármi is lesz a vége ennek a kis kalandnak, a legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat, és pozitív élményekkel térjünk haza.

Viszont tényleg lassan kezdtünk, és annak ellenére hogy nem hajtott minket a szintidő, ez lélektanilag valószínűleg nem volt túl előnyös. Az már annál inkább, hogy a pilisszántói műútnál Papucsek Marcsi várt minket finom péksütivel, üdítővel és persze bíztató szavakkal - egy privát túrán azt hiszem mindez felbecsülhetetlen. Megtöltöttük a kulacsokat, eltettük a sütiket, majd néhány perc beszélgetés után indultunk is tovább, irány a Pilis teteje. Itt már jöttek is az első gondok, valami furcsa nyomást/fájdalmat kezdtem érezni a jobb achillesemnél, ami eleinte nem zavart különösebben, később azonban kezdett egyre kellemetlenebbé válni. Végül Kesztölc előtt nem sokkal úgy döntöttem, hogy megszabadulok a bokaproblémám miatt már egy ideje rendszeresített bokaszorítómtól. Ezzel persze vállaltam némi kockázatot, de ez a sarokfájás egyre jobban kezdett hátráltatni, úgyhogy bíztam benne, hogy ettől jobb lesz, és cserébe nem fog kimenni a bokám mondjuk a Nagy-Getéről lefele. Valóban jobb lett, de csak átmenetileg, az alapprobléma ugyanis nem a bokaszorító volt, az csak nyomott valami kis duzzanatot a sarokcsont felett, úgyhogy a szorító levétele legfeljebb késleltetni tudta a további fájdalmakat. Mindenesetre a lelkesedéssel továbbra sem volt gond, ráadásul az átlagtempónk is érezhetően javulni kezdett a korábbiakhoz képest. Út közben persze nagyon sokat beszélgettünk, főleg amikor épp nem egy nehezebb szakasszal, vagy egy holtponttal küzdöttünk. Akadt is téma bőven, hiszen azelőtt nem igazán ismertük egymást, eddigi találkozásaink alkalmával talán csak néhány mondatot válthattunk, most viszont a hosszú kilométerek alatt volt alkalmunk egy kicsit jobban megismerni egymást. Közben szép lassan megérkeztünk Dorogra, ami a megbeszéltek szerint egy hosszabb pihenőt jelentett valamelyik vendéglátóipari egységben (azt hiszem abban, ahonnan nem a Szuperkatlan túra indul). A dorogi kocsmázás már csak azért is volt létfontosságú, mert még anno a szántói műútnál Marcsi említett valami olyasmit, hogy Mogyorósbányán a Kakukk valószínűleg nem lesz nyitva (nem is volt, de erről majd később). Ez akkor elég érzékenyen érintett, mert úgy készültem lelkileg, hogy Mogyi az mindenképp kocsmapont, és kizárt hogy kihagyjuk, hiszen mégiscsak akkor vagyunk túl a K100 legnehezebb szakaszán, illetve jelen esetben a tervezett kétszázasunk valamivel több, mint negyedén, ráadásul efféle frissítőpontra legközelebb csak Tatán, vagy esetleg Bajon számíthatunk.

Na, de ott tartottam, hogy Dorog: szóval kiülős hely volt, ezért miután szerencsére nem volt nagy hőség, a kikért fröccsök elfogyasztásának helyszínéül a teraszt választottuk. Közben eleredt az eső, pedig már kezdtünk örülni, hogy a nagy zuhét megúsztuk, és bíztunk benne, hogy az időjárás továbbra sem okoz majd gondot. Mindenesetre az eső ürügyén egy darabig még élveztük a jó öreg házmester vendégszeretetét, hátha eláll, vagy legalább valamelyest csendesedik. Ezt sajnos hiába vártuk, sőt, épp hogy elindultunk, még jobban rákezdett, így a továbbiakban az úgynevezett katlan-szakaszon általában jellemző katlanmeleg helyett most brutális eső és sártenger nehezítette utunkat. A csúszós sárnak köszönhetően az alapból csak lefele technikás Nagy-Gete most felfelé se volt egyszerű; egy nagyjából 10 méteres szakaszon például annyira csúszott, hogy komolyan megfordult a fejünkben, hogy akkor most visszafordulunk, Dorogon bedobunk még valamit, aztán irány haza. Szerencsére rögtön jött is a következő gondolat, miszerint nehogy már ennyire puhányok legyünk, hogy egy kis sár miatt adjuk fel az egészet, úgyhogy finoman, apró léptekkel araszolgatva, de valahogy csak felküzdöttük magunkat ezen is. Ezután a Gete csúcsáig már egy fokkal könnyebb volt a terep, de így is egy örökkévalóságnak tűnt, mire felértünk. Itt egy kis kajaszünet, mert megérdemeltük, aztán elkezdtünk ereszkedni, ami megint csak jóval hosszabbnak tűnt a megszokottnál, szinte végig fától fáig kapaszkodva tudtunk csak haladni. Itt aztán jött a Kinizsiken már megszokott holtpont, ami most a körülmények miatt hatványozottan jelentkezett. Tokodnál pedig már éreztem, hogy bármeddig is jutunk, ez innentől kezdve már nem lesz egy sétagalopp, nem mintha amúgy arra számítottunk volna. A Getével folytatott ádáz küzdelem mind fizikailag, mind pszichésen sokat kivett belőlünk, ráadásul rengeteg időt vesztettünk, ami szintén nem tett jót a mentális állapotunknak. De a legfőbb problémát a cipőnk be-, illetve ebből adódóan a talpunk kiázása jelentette, aminek következtében a hátra lévő kilométereken végig olyan érzésem volt, mintha apró kis tűhegyeken lépkednék, mezítláb - ezen pedig már a későbbi zoknicsere sem segített. Sanyi mindenesetre azzal nyugtatott, hogy talán mégis van esélye a mogyorósi itatásnak, mert ha zárva is találjuk a Kakukkot, van még egy opció párszáz méterrel arrébb. Majdnem fél 11 volt már, mire a táv nagyjából 52. kilométerét jelentő Mogyorósbányára értünk, vagyis több, mint 15 órája voltunk úton, ez pedig azt jelentette, hogy a tempónk a 4-es átlagot sem érte el. Ennek ellenére a duplázásról továbbra sem mondtunk le teljesen, de ekkor már kezdtük egyre inkább amolyan bulitúrának felfogni a dolgot, és mindenféle időtervet félredobva csupán azt a célt tűztük ki, hogy a vasárnap esti vb-döntőre valahogy hazaérjünk. De a folytatáshoz mindenképp szükség volt egy újabb (lelki)fröccsre, és nagy szerencsénkre ezt meg is kaphattuk, miután a Kakukkal ellentétben a falu másik kocsmáját nyitva találtuk. Én a magam részéről továbbra is ragaszkodtam a házmester úr társaságához, és ezellen Sanyinak sem volt kifogása, úgyhogy kértem is a két fröccsöt, eközben pedig azt is sikerült kiderítenünk, hogy nem kell vele kapkodnunk, mert a hely éjfélig van nyitva. Ennek megfelelően nem siettük el, jó volt újra emberekkel találkozni, zenét hallani, és persze a hűsítő fanyar nedűt kortyolgatni, mielőtt nekiindulunk az éjszakának. Közben egymást bíztatva latolgattuk az esélyeket, továbbra is élt bennünk a remény, hogy ha Tatán egy kis pihenés után erőt veszünk magunkon, és képesek leszünk elindulni vissza, akkor még sikerülhet. Ráadásul a lelkesedésünket a bor mellett tovább fokozta az a hír, miszerint Bányahegyen Dolgos Gyuri vár majd minket frissítővel. Nem sok volt már a korsó alján, mikor odalépett hozzánk a hely tulaja, akiről néhány másodpercen belül kiderült, hogy ő maga is túrázó, ennek örömére pedig meghívott minket még egy italra. Némi ellenkezés után persze elfogadtuk, gondoltam ha maradunk a fröccsnél, abból baj nem lehet, meg amúgyis kipárolog az első emelkedőn. Így fordulhatott elő, hogy végtére is a jóféle száraz bor, meg a kocsmai hangulat zárásig marasztalt minket, de így legalább ha mást nem is, a jókedvet sikerült feltornázni a Dorog előtti szintre.

A kilométerek viszont egyre lassabban teltek, és ezt fejben egyre nehezebben viseltem, mert közben úgy éreztem, hogy jól haladunk. A talpam egyre jobban fájt, és izomzatilag se voltam már toppon, szóval ha akartam volna se lettem volna képes erősebb tempót diktálni. Ráadásul volt még egy nem várt nehéz szakasza a túrának, a bajóti műút utáni "hullámvasúton" ugyanis a K100-on még viszonylag jól járható ösvényt egy párszáz méteres szakaszon tüskés-szúrós gaz nőtte be, méghozzá bőven fejmagasságig, úgyhogy csak a magamon hagyott esődzsekinek köszönhetem, hogy néhány kisebb karcolással megúsztam.

Pusztamarót környékén már nagyjából mindketten biztosak voltunk benne, hogy Tatán vége a bulinak, sőt, én abban is, hogy a hátra lévő majd' 35 km számomra maga lesz a pokol. Innentől már eléggé összefolynak a dolgok, rengeteget küzdöttem a holtpontjaimmal, és valahányszor átlendültem az egyiken, szinte azonnal jött is a következő. Az álmosságról nem is beszélve, gyakorlatilag már csak a koffeines zselék tartottak életben, még szerencse, hogy volt nálam elég. Bányahegyre nem sikerült a tervezett időben megérkezni, így végülis a beígért frissítőt Koldusszálláson a sorompónál rakta le nekünk Gyuri, akinek ezúton is hálás köszönet a szendvicsekért, az energiaitalokért, és a többi életmentő csemegéért, amik a kétszázas reményeket ugyan már sajnos nem tudták visszahozni, ahhoz mindenképp hozzásegítettek minket, hogy legalább százig elmenjünk. De persze ezután is jöttek az egyre durvább holtpontok, olyan megzuhanásaim voltak, amiket még a tavalyi Rockyn sem tapasztaltam. Többször kellett kérnem Sanyit, hogy álljunk meg egy picit, mert komolyan úgy éreztem, hogy ha most tovább kell menni, akkor összeesek. Az egyik ilyen kis "kényszerpihenőnél" már annyira szét voltam csúszva, hogy legszívesebben azt mondtam volna Sanyinak, hogy "hagyj itt a francba, majd valaki biztos rámtalál egyszer... (vagy nem)", és ha megtehettem volna, hogy egyedül vágok neki az útnak, akkor valószínűleg nem is mentem volna tovább egy darabig. Ez volt az a pont, amikor kénytelen voltam beiktatni egy kb negyedórás alvószünetet, és bár a fáradtság miatt csak némi felületes alvást sikerült összehozni, ahhoz mindenképp szükség volt rá, hogy képes legyek újra elindulni. A baji vadászházhoz vezető nagyjából 5 km-es szakasz előtti pihenőnk során két túrázó lánnyal találkoztunk, akiknek nem hogy a számát nem sikerült megszerezni (igen, ez magas labda, ajándék tőlem), de a köszönést leszámítva nemigen társalogtunk velük, mindenesetre legalább a mogyorósi kocsmázás után végre ismét női hangot hallhattam, és az ugyebár soha nem hátrány, ilyenkor meg pláne. No nem mintha a természet hangjaiban nem leltem volna örömömet, de a csajok hangjában mégiscsak lehetett valami extra, mert a vadászházig tartó bő egy órás menetre érezhetően jobb állapotba kerültem, fejben legalábbis mindenképp. Persze már közel volt a cél, és minden bizonnyal ez is sokat dobott rajtam, de biztos ami biztos alapon a következő kétszázas kísérletünk alkalmával igyekszünk majd néhány leányzót is beszervezni a buliba. Mert bizony lesz következő, ez már talán akkor megfogalmazódott bennünk, amikor még láttunk némi esélyt a sikerre.

Még egy utolsó szusszanás a vadászháznál, majd jött az ereszkedés a baji műútig, onnan pedig már csak el kellett sétálni a célig, meg persze vissza a vonathoz. De itt már nem esett jól az aszfalt sem, pedig a hivatalos K100-on még itt is hajlandó voltam futni Ebolával, most meg... Ráadásul koradélután lévén elég meleg volt, én meg hajlamos vagyok a gyors kiszáradásra, úgyhogy gyorsan fel is éltem az összes tartalékomat. Nagy szerencse, hogy Sanyinál még ott lapult a táskában a Marcsitól kapott citromos sör, mert nem sokkal a vasútállomás előtt ismét a rosszullét kerülgetett. Végülis szombaton 15:05-kor érkeztünk meg a célnak helyet adó ifjúsági táborhoz, vagyis pontosan 32 óra lett a menetidőnk. A cél előtt még egy gyors szelfizés, aztán irány a vonat, nagyjából 20 percünk volt elérni. Korábban egyébként az is felmerült, hogy ha sikerül Békáson befejeznünk, akkor Sanyi nem megy egyből haza Tatabányára, hanem előbb felugrik hozzám, és néhány sör társaságában megnézzük együtt a vb-döntőt. A közös meccsnézés végülis a tatai finish miatt elmaradt, Sanyi érthető módon a rövidebb hazautat választotta, és a másik irányba indult, én pedig kénytelen voltam fuvart intézni a Délibe, miután a metrózást, a buszozást és az ezekkel járó fel-le lépcsőzéseket már túl nagy kihívásnak éreztem.

A 200 km leküzdésére tett első kísérletünk tehát elbukott, de ennek ellenére azt hiszem egyikünk sem érez csalódottságot, mindenképp egy érdekes, izgalmas kalandon vagyunk túl. Ha pedig valaki megkérdezné tőlem, hogy belevágnék-e újra egy hasonló őrültségbe olyannal, akit azelőtt alig ismertem, a válasz minden bizonnyal egy határozott igen lenne.

Visszavágó hamarosan!

Kapcsolódó bejegyzések:
Interjú Jeremcsuk Istvánnal, aki vakon indul a Kinizsi Százason
Kinizsi Dupla kísérlet Jeremcsuk Istvánnal
Gondolatok a Kinizsi Dupláról, élmények, tapasztalatok

Kinizsi Dupla kísérlet Jeremcsuk Istvánnal

Ahogy említettem, a tavalyi Kinizsi Dupla és a pár héttel ezelőtti Turul 200 után megpróbáltam újra 200 kilométert gyalogolni, ezúttal Jeremcsuk Istvánnal, a vak fenegyerekkel. Végül Tatáig, a tervezett táv feléig jutottunk, de a körülmények miatt (komoly eső és sár, szinte "vízihullásra" ázott talp már féltávtól, ereszkedés a csúszós-sáros Getéről, no meg az a tény, hogy korábban csak pár száz méteren kísértem Istvánt, a Tortúra 65-ön) ezt sem érzem csalódásnak, és mindketten jól éreztük magunkat a túra közben (persze a táv vége felé már egyre kevésbé, de a küzdelemnek is megvan a maga szépsége).

Mielőtt egy hosszabb, részletes beszámolót írnék, idemásolom a Facebookon megosztott gondolataimat:

Végül 100 km-ig, Tatáig jutottunk, 32 óra alatt.

Az "átnevezés" főbb okai: az út elejét, kövesebb szakaszait talán "elóvatoskodtam", hiszen először kísértem hosszabb távon Istit, igy aránylag lassan haladtunk. De a leglényegesebb a komoly eső és egy-két helyen sár volt, igy már a Getére felfelé haladva is volt olyan emelkedő, amin alig tudtunk felmenni, annyira csúszkáltunk. A Getéről lefelé haladva szintén szinte fáról fára haladtunk, kapaszkodtunk, hiszen nem akartam-akartunk kockáztatni. A felszerelésünk (elsősorban lábbeli) sem volt a sárra-esőre optimalizálva, nagyon hamar szétázott, és csak másnap lett esélye száradni.

Mogyorósbánya után nem sokkal már kezdett határozottan megfogalmazódni bennünk (még ha nem is jó előre lemondani a teljes táv teljesítéséről), hogy lehet hogy csak Tatáig megyünk (azért fenntartva egy kis reményt arra, hogy lehet hogy vissza is fordulunk, és meglesz a 200 km is).

De a lényeg, hogy nagyon jól éreztük magunkat a nehézségek ellenére, szereztünk pár helyszíni drukkolót-ismerőst is, és egy nagyszerű kaland volt. És már ott megfogalmazódott, hogy azért még lesz közös kísérletünk a Kinizsi Duplára, és akár Ebola is csatlakozik majd.

+ Köszönjük mindenkinek aki drukkolt!

+ És külön köszönet Papucsek Marcsinak, aki egy rögtönzött frisítő ponttal várt a pilisszentkereszti műútnál nagyon finom péksüteményekkel és üdítőkkel, továbbá Dolgos Gyurinak, aki pedig a vértestolnai műúthoz vitt ki nekünk egy szintén nagyon bőséges frissítő csomagot.

(A bajóti műút utáni "hullámvasúton" szúrós-tüskés, embermagasságú gaz van, alig lehetett rajta áthaladni. Eléggé szanaszét kaszabolt minket, lényegében csak bozótvágóval lehetne biztonságosan átjutni, vagy páncélruhában. Mindez elég hosszú, kb. 100 méteres szakaszon-szakaszokon.)

Kapcsolódó bejegyzés:
Jeremcsuk István: Szimpla beszámoló egy majdnem dupla Kinizsiről

Terv: Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal

Holnap, péntek reggel 7 órakor egy hosszú útra indulunk Jeremcsuk Istvánnal, a vak fenegyerekkel, aki tavaly és idén is teljesítette a Kinizsi Százast: megpróbáljuk oda-vissza végigjárni a K100 útvonalát. Komoly kihívás, de elég erős a motivációnk, hiszen ő lenne az első magyar nem látó, aki 200 kilométert gyalogol erdőn-mezőn, én pedig igyekszem majd segíteni neki, hogy elérje ezt a célját. Ugyanakkor - bevallom - az a tudat is hajt majd, hogy a sikeres teljesítéssel (úgy tudom) én lennék az első, aki többször is legyalogolta a Kinizsi Duplát. Szóval igyekezni fogunk, és különleges, tanulságos kaland lesz, az biztos.

(Frissítés: végül féltávig, 100 km-ig jutottunk)

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Dupla kísérlet Jeremcsuk Istvánnal
Interjú Jeremcsuk Istvánnal, aki vakon indul a Kinizsi Százason
Interjú Csornai Edinával, az első nővel, aki oda-vissza teljesítette a Kinizsi Százast

Interjú Jeremcsuk Istvánnal, aki vakon indul a Kinizsi Százason

Interjút készítettem Jeremcsuk Istvánnal, a szombati Kinizsi Százas különleges indulójával, aki vakon próbálja meg legyalogolni a 100 kilométeres távot.

- Szia István! Mióta teljesítménytúrázol?

- A teljesítménytúrázást tavaly februárban kezdtem egy 34 kilométeres alföldi túrával. Baromi nehéz volt így elsőre, kicsit meg is voltam fázva, de leginkább az nehezítette a dolgot, hogy szinte végig bokáig/lábszárig érő hóban kellett haladni a kb mínusz 10-15 fok körüli hidegben. Persze az alap kondim már akkor is megvolt hozzá, mert elég sokat sportoltam már előtte is, de azért az izomláz természetesen nem maradhatott el. Sőt, miután leszálltam Pesten a vonatról, gyakorlatilag képtelen voltam járni, úgyhogy taxival kellett hazamennem.

- Űztél vagy űzöl más sportokat is a túrázáson kívül?

- Igen, jelenleg elsősorban hosszútávfutok, immár négy éve, de emellett az úszástól kezdve, a küzdősportokon és a lovagláson át a kimondottan látássérültek számára kifejlesztett csörgőlabdáig szinte mindenben kipróbáltam már magam, amit vakon lehet csinálni.

- Melyik volt eddig életed legnehezebb túrája?

- Azt hiszem a legnehezebb eddig egyértelműen a Mátrabérc volt, ezt még a Sárga 70 sem volt képes felülmúlni. A második helyen pedig nehézség szempontjából a Kitörés 60 szerepel.

- Hogy jött az ötlet, hogy megpróbáld a Kinizsi Százas teljesítését?

- Jó kérdés, igazából a száz kilométer volt a lényeg, mint alapvető célkitűzés, a Kinizsire pedig azért esett a választás, mert azt mondják, az az egyik legkönnyebben teljesíthető százas túra, szóval úgy gondoltam, az így elsőre jó is lesz nekem.

- Jól tudom, hogy te próbálod meg először nem látóként teljesíteni a Kinizsi Százast?

- Én is így tudom, és valószínűleg így is van, de azért nem merném megerősíteni.

- Mi az, amiben szerinted a túrázás többet vagy mást ad neked, mint egy látónak?

- Fogalmam sincs, mivel nem tudom, mit adna, vagy mennyiben adna mást, ha látnék. Azt tudom, hogy - akár csak a futás -, a túrázás is egy olyan plusz élményt ad, amit nem igazán tudok leírni, de az biztos, hogy mostmár aligha tudnék meglenni nélküle. Egyrészt a túrázás révén nagyon sok új embert van lehetőségem megismerni, másrészt újabb és újabb kihívásokat, célokat tűzhetek ki magam elé, és ez még a legdurvább mélypontjaimból is képes kirángatni. Emellett az sem utolsó szempont, hogy mióta túrázom (ill. időnként terepfutok), azóta a sima aszfaltfutásban is nagyon sokat gyorsultam, erősödtem. Ezt azért is tartom fontosnak, mert idén mindenképp szeretném lefutni életem első maratonját.

Köszönöm szépen Jeremcsuk Istvánnak az interjút, és sok sikert kívánok neki a Kinizsi Százas teljesítéséhez és a tervezett maratonhoz. Istvánt Asciimo és Kimmel Péter fogja kísérni a 100 kilométeres távon.

Frissítés: Istvánnak és csapatának sikerült a Kinizsi Százas teljesítése, gratulálok nekik!