Mert az élet nem csak szerelem, orgazmus, habostorta és luxushajóút, hanem küzdelem is: az akadályok leküzdése, saját határaink keresése és átlépése. Ez most egy ilyen helyzet volt, abszolút ilyen.
Ahogy a kedves olvasó talán tudja, a múltkori, július közepei Kinizsi Dupla próbálkozásunk során "csak" féltávig, 100 kilométerig jutottunk Jeremcsuk Istvánnal, elsősorban az időjárási viszontagságok, az eső és a sár miatt. De úgy gondoltuk, hogy immár tapasztaltabban (és ha a körülmények is kedvezőbbek), van esélyünk, hogy teljesítsük a 200 kilométeres távot, így a múlt hétvégén újra nekivágtunk. Ezúttal azonban nem Tatára terveztük a fordulót, hanem a K100 klasszikus útvonalának megfelelően Szárligetre (vagy ahogy Kékdroid szokta mondani, francia kiejtéssel: Szárlizsére, vagy akkor már: á Szárlizsé), ugyanis így a késő délutáni és éjszakai idősávban végig az Országos Kéktúrán tudtunk haladni (a többi jelzésen ugyanis vadászat miatt tiltott a közlekedés ezekben a hetekben, délután 4 óra és reggel 9 között). Először úgy volt, hogy Zséfár Lajos, 26-szoros K100 teljesítő is velünk tart, ő azonban megbetegedett, így ismét ketten indultunk el.
Mindketten elég motiváltak voltunk: a Kinizsi Dupla sikeres teljesítése esetén Isti lenne az első nem látó, aki oda-vissza végigjárta a Kinizsi Százast (ez az elsőség a "szimpla" Kinizsi Százas teljesítésével kapcsolatban is az övé), én pedig az első lennék, aki többször, immár másodszor is teljesítette a Kinizsi Duplát. Egyébként sem vagyunk eddig sokan K100 duplázók: ha jól tudom, Istivel együtt lettünk hatan. Emellett én lelkileg is egy olyan periódusban voltam (ismét), hogy úgy éreztem, bizonyítanom kell, és el kell érnem különleges, csaknem lehetetlennek tűnő dolgokat. Ahogy az út közben néhány biztató sms-t küldő Suvlaj fogalmazott: "ez olyan kaland, mit még az unokáitoknak is mesélni fogtok 90 évesen, két ágybabeszarás között". Másrészt rossz lett volna a múltkori kudarc után ismét arról beszámolnunk, hogy most épp mi jött közbe, miért kellett feladnunk.
A múltkori féltávig jutás után az elismerő szavak mellett azért kaptunk kritikákat is, hogy mit kellett volna okosabban, jobban csinálnunk, sőt olyan is volt, aki a szemünkre vetette a feladást, hozzátéve, hogy ő bezzeg még nem adott fel semmit, és a feladás gyengeség. Erről az a vicc jutott az eszembe, amikor Sámsonról (talán a legendás frizurája miatt) elhíresztelik, hogy meleg. Nagyon bosszantja a dolog, ezért elhatározza, hogy nyilvánosan magáévá tesz ezer nőt az arénában, ezzel bizonyítva szexuális orientációját. Tízezer fős tömeg gyűlik össze, Sámson el is kezdi a kellemesnek ígérkező procedúrát, 500-ig gond nélkül dugja a nőket, 750-nél kezd fáradni, 900-nál már kifejezetten koncentrálnia kell, úgy néz ki, hogy 950-nél nem tud többet. 997-nél aztán már nagyon lankad a lelkesedése. Erre a tömeg skandálni kezdi: - Buzi! Buzi!
No, de mi nagy hagytuk, hogy hatalmába kerítsen a "puhapöcs-szindróma" (Isti szavaival), és ha nem is 1000 nőt, de 200 kilométert a magunkévá tettünk. Ugyan a tervezettnél valamivel tovább tartott, de végigjártuk a távot. Péntek reggel 7:33-tól vasárnap 22:26-ig, 62 órán és 53 percen keresztül csaknem folyamatosan gyalogoltunk, csupán néhány óra pihenővel megszakítva. Végigsétáltuk a péntek nappalt és éjszakát, a szombat nappalt és éjszakát, és még a vasárnapot is, késő estébe nyúlóan, azaz harmadszor is elő kellett vennünk a fejlámpát. És ha voltak is holtpontok (sőt, nagyon sok holtpontunk volt), többször is eszembe jutott a Blöff c. film, és amit Mickey mond George babának: "Nem mész sehova, hájas rigó! Befejezed, amit elkezdtél!" - még ha nem is hasonlított egyikünk sem egy hájas rigóra, és mi éppen úgy tudtuk befejezni amit elkezdtünk, ha tovább megyünk. És különben is: a holtpontok azért vannak, hogy leküzdjük őket, és ha nem lennének holtpontok, bárki végig tudna menni a Kinizsi Duplán, nem csak az eddigi öt, illetve most már hat ember.
Az időjárás most valóban sokkal kegyesebb volt hozzánk, és az első száz kilométeren a tempónk is érezhetően jobb volt, mint a múltkor, így nem 32, hanem bő 26 óra alatt értünk Szárligetre (bár először úgy terveztük és sokáig esély is volt rá, hogy akár 24 órán belül odaérünk).
60 órába sok beszélgetés is belefért. Beszélgettünk a vakságról (például hogy mi lehet "jobb" eset a két rossz közül: ha az ember a születésétől kezdve vak, és így igaz, hogy nincs valós tapasztalata, elképzelése a látásról, de legalább így nem is tudja, hogy mi az, amitől megfosztatott, vagy pedig épp ellenkezőleg: ha korábban látott, és így a vaksággal elveszít egy már birtokolt és természetesnek tartott, az átlagember számára teljesen hétköznapi képességet, de legalább tudja, hogy mit jelent látni).
Beszélgettünk a szerelemről. Egy régi szerelmemről - talán senki sem szeretett és nem ragaszkodott hozzám annyira, mint ő, néhány évig együtt is éltünk, de én nem becsültem meg eléggé. Ha nem is tudatosan, de mintegy feláldozva azt a szerelmet kezdtem el komolyabban vezetni a blogom, lettem egy kicsit híres, lett több időm túrázni... de olykor még a mai napig is elgondolkodom rajta, hogy megérte-e, boldogabb lettem-e így, és így kellett-e hogy alakuljon az életem. Vagy úgy járok-e, mint Csehov Jonicsa. Eszembe jutott a zongorázó lány, és az aránylag friss szakításom is.
Beszélgettünk a komplexusaimról. Hogy szeretnék kinézetre is erős lenni. Olyan kottásra pattintom magam, hogy ajak nem marad szárazon - gondoltam magamban. Meséltem neki, hogy gyermekkoromban majdnem én is elvesztettem egy érzékszervem, nem sokon múlt, hogy nem süketültem meg.
Beszélgettünk a Kinizsi Százasról. Hogy lehet hogy túlpörögtem a K100 témát. Hogy azért jó dolog ismertnek lenni, de néha valóban úgy érzem, túlságosan összeforrt a nevem a Kinizsi Százassal.
És beszélgettünk magunkban, önmagunkkal is, hiszen ilyen út során sok kérdésére választ kap az ember. Mennyit bírok, mennyire vagyok kitartó? Egyáltalán: ki vagyok, és mi a célom? És elérhetem ezt a célt?
De kezdjük az elején.
Istivel Békásmegyeren, a HÉV-peronon találkoztunk péntek reggel. Átkeltünk a lakótelepen (közben felírtam a rajtidőt: 7:33), majd a falusias utca következett, majd a kiskertek, majd jött a mező, a köves emelkedő a Schaffer-tanyánál, és az erdő. Jó tempóval indultunk, hiszen most alig kellett pocsolyákat kerülgetni, és csak néhány helyen volt sár. Ha elég széles volt az út, karöltve mentünk (életemben nem gyalogoltam még ennyit karöltve senkivel), ha pedig keskenyebb, akkor egymás mögött, és vagy a túrabot kötött össze minket, vagy pedig a hátizsákomat fogta Isti, míg az aszfaltozott, vagy kellően sima erdészeti utakon előfordult, hogy "radarral" haladtunk, azaz csak a hangomat, vagy lépteim zaját követte. A "kispistázásokat" (még a csaknem mindenki által, akár figyeletlenségből elkövetetteket is) kerültük, például a Pilisszentkereszti műút előtt is betértünk a széles útról a fák között kanyargó ösvényre, hiszen ott vezet a zöld jelzés.
A Pilis-nyereg után találtunk egy őrizetlenül hagyott és kövekkel körbe sem rakott tüzet. Egy frissen faragott nyárs is oda volt készítve, és egy palack víz az oltáshoz, de sehol senki, pedig kiáltottam is egy-két hahót. Így aztán eloltottam a tüzet.
Dorogra fél négy előtt értünk, és beültünk a lakótelepen a kocsmába. Ittunk egy-egy pohár kólát. Jött arra srác, Zoli, odaköszönt nekünk a teraszra. Egy kicsit ismerős volt, de valójában nem ismertem személyesen és név szerint. Ő viszont határozottan felismert, tudta hogy kik vagyunk és mi az úticélunk, és sok sikert kívánt. Mondta, hogy volt a Szuperkatlanon is.
A Getére most sokkal könnyebben feljutottunk, és a leereszkedés is jelentősen könnyebb és gyorsabb volt, mint a múltkori sáros, csúszós, esős időben.
Mogyorósbányára éppen 12 órán belül értünk, este negyed 8 után, és majdnem egy órát ott maradtunk. A Kakukk nem volt nyitva, a felső kocsmába mentünk, de most nem volt akkor tömeg és olyan hangulat, mint a múltkor, csak néhány törzsvendég támasztotta a pultot. Házmestert és kólát ittunk, hozzá vettem néhány pogácsát. Itt már utunk bő negyedénél, 52 kilométernél tartottunk. Mogyorósbányát elhagyva már fejlámpával haladtunk (de már a Kősziklánál, még Mogyorósbánya előtt is elő kellett venni az árnyasabb, sötétebb szakaszokon).
Péliföldszentkereszten, a forráson olvastam a szenvedő Jézus alak alatti feliratot: "Jézus Mária, szenvedések anyja, légy oltalmunk!" Valahogy jó volt olvasni.
Pusztamarótra éjfél körül értünk. Most már csak a szombatot kell végiggyalogolnunk, és még vasárnap valamennyit. És itt már utunk csaknem harmadánál, 65 km-nél jártunk.
A vértestolnai műútnál Dolgos Gyuri elrejtett egy "depó-csomagot", amit először nem nagyon találtam. Mint egy kincskereső játékban, így szólt az üzenete, amit még a túra előtt küldött: "Tolnai műútról letérve van egy természetvédelmi terület tábla...onnan mész tovabb öt métert,benézel jobbra...kb. öt méterre van egy jó nagy széles fa, annak a tövében van a cucc." Ezt felírtam magamnak, és többször is lemértem a távolságot, és azonosítottam a fát is, de a csomag nem volt sehol. Aztán jobban szétnéztem, és fel is hívtam Gyurit, hogy valóban ott van-e. Ekkor vettem észre, hogy valami vad széttúrhatta a csomagot, és méterekkel arrébb, egy kis árokban megtaláltam egy kis energiaitalos palackot.
Koldusszállásnál egy kicsit megálltunk, a vadászház előtti pihenőnél le is ültünk. "A szemem folyjon ki, ne a söröm!" - mondta Isti fekete humorral és olyan öniróniával, mint amikor egy jóbarátomnál activityztünk és téptünk sok évvel ezelőtt, és bár a feleségével nehezen lett gyermekük, bámulatos lazasággal nevetgélt és viccelődött a megtermékenyítési problémákon, melyek akkor épp egy tévéműsorról jutottak eszébe.
A somlóhegyi kulcsosháznál is megpihentünk egy kicsit. Eszembe jutott az Iszkiri is, a tavasszal megrendezett "saját" teljesítménytúrám, melynek itt is volt egy pontja. Innen már csak bő 10 kilométer volt Szárligetig, a tervezett távunk feléig.
Itt már eléggé elfáradtunk és álmosak voltunk, főleg Istinek volt holtpontja. Ráadásul szórakozottságomban a kilométereket is elszámoltam, és kevesebbnek hittem a hátralévő távot, mint amennyi valójában volt. Szárliget előtt nem sokkal, a nagyegyházi tavak környékén elénk jött Matuska Tamás és Gesztenye kutya, és néhány kilométeren keresztül kísértek és biztattak minket.
Szárligeten Isti majdnem feladta a túrát, de aztán a 2-3 óra alvás, az evés és pihenés, valamint barátnője motiváló szavai csodát tettek. "Hát ezért drukkoltam, ezért sütöttem a süteményeket, ezért utaztam idáig?" - mondta Istinek. Ettünk, ittunk, majd aludtunk néhány órát a váróteremben a padokon. A pihenésünk után, dél körül elsétáltunk az iskoláig, a Kinizsi Százas egykori céljáig, ahol legutóbb a 2007-es Kinizsi Százasomon jártam (azóta Tatán van a hivatalos K100 célja). Visszafelé tartva az eső is elkezdett cseperegni, de ekkor már biztosak voltunk abban, hogy folytatjuk az utunkat, és abban is majdnem ilyen biztosak voltunk, hogy sikerülni is fog. Innen már nincs visszaút - gondoltam magamban - vagyis éppen hogy már csak a visszaút van. Elbúcsúztunk Isti barátnőjétől, Enikőtől, és útrakeltünk. Útravalóul kaptunk néhány szalámis szendvicset is.
Jött ismét a kulcsosház, Tornyópuszta, Koldusszállás, a vértestolnai műút.
Pusztamarót és a bajóti műút között újra átküdöttük magunkat a szederbokros, tüskés-dzsindzsás részen, ami jóval hosszabbnak tűnt mint amikor odafelé haladtunk. A bajóti műúttól aztán jó tempóban haladtunk, Balikó Sanyival váltottam pár sms-t, hogy nagyjából mikor érkezünk.
A túra 145. kilométerénél, azaz a táv nagyjából háromnegyedénél, a péliföldszentkereszti forrásnál várt minket Balikó Sanyi, sörrel és egy-egy nagy kebabtállal (salátával, paradicsommal és sült krumplival), proteinszeletekkel és Sportszeletekkel. Megható volt a lelkesedése, segítsége, és az, hogy órákig képes volt ott ránk várni, mert eredetileg, még kora délután saccolttól végül több órás késéssel, vasárnap hajnali egy körül értünk oda. Onnantól már hárman küzdöttünk meg a még hátralévő 55 kilométerrel.
Öregkőre felfelé tartva Balikó Sanyi vette át Isti kísérését, míg én a Sanyitól kölcsönkapott túrabottal mentem utánuk. Jó edzés volt, éreztem ahogy keményen dolgozik a tricepszem, szinte a konditeremben éreztem magam.
Mogyorósbányán a buszmegállóban aludtunk kicsit (talán fél órát), mert épp elég erős álmossági holtpontunk volt, de aztán elkezdtünk fázni, így továbbindultunk. Az idő gyorsan szaladt, hajnali fél 5 körül járt már ekkor.
Hegyeskő környékén már világosodott. Odafelé a kék kereszten jöttünk (kiment a fejemből Asciimo tanácsa, hogy kerüljük el a löszfalat), most azonban végig a kék sávon maradtunk, és bementünk Tokodra. A harmatos fűtől alaposan beázott a Quechua Arpenaz cipőm, igaz, Isti Gore-Texes Asics terepfutócipője sem bírta sokkal jobban a vizes füvet.
A Getére is Balikó Sanyi kísérte fel Istit, én még itt is egy kicsit le voltam lassulva, de aztán lassan visszanyertem az erőmet. Dorogon a Molnár sörözőnél tartottunk egy hosszabb pihenőt, a söröző előtt a napsütésben szárítottam a cipőmet, zoknimat, ettem-ittam.
Dorogról aztán hamar átértünk Kesztölcre (dél körül), majd felkapaszkodtunk a Pilisre. Itt ismét Balikó Sanyi kísérte Istit, én az emelkedőn le-lemaradoztam, valamivel lassabban haladtam. Szerpentin most visszafelé sokkal kövesebbnek tűnt, mint odafelé, Istit itt kezdte elveszteni a türelmét. Itt már elég lassan haladtunk, úgy három kilométert tehettünk meg óránként.
A szent-kúti elágazás környékén sötétedhetett újra ránk. Ez Istivel már a harmadik estén lett a túrán. Itt már mindannyian elég kimerültek voltunk, de szerencsére még voltak tartalékaink. Ezen a részen főleg Balikó Sanyi maradozott le, de nem sokkal, ha megálltunk, gyorsan utolért minket.
Átkeltünk a Kevélyeken, "lépcsőszerű kövek", "óvatosan", "lapos kő", stb., ismételgettem Istinek mantraszerűen. Volt, ahol csak annyit tudtam mondani: "random kövek". Az utolsó szakasz, az ürömi műútig vezető köves út már nagyon megviselte Istit, remegve-szuszogva szorította a karom. De ez már lényegében a célegyenes volt.
És aztán megérkeztünk, 22:26-ra a gimnázium elé (Balikó Sanyi édesapja várt minket a közeli parkolónál, és készített egy "célfotót" is).
Ez tehát életem második Kinizsi Duplájának rövid története. Az első is különleges volt, amikor egyedül mentem, de ez még kalandosabban alakult. És ha ezt a 200 kilométert így, Jeremcsuk Istvánnal csaknem végig szinte "sziámi ikrekként" összenőve, majdnem három napon át küzdve megtettük, akkor talán semmi sem lehetetlen. Számára sem, és számomra sem: talán lesz erőm megírni a Kinizsi Százasról szóló könyvem, talán vihetem valamire az életben, és talán megtalálhatom azt a nőt is, akit keresek, és lehet családom... (és ezekhez képest olyan "mellékes" dolgok is sikerülhetnek, mint a Kazinczy 200, egy 48 órán belül Kinizsi Dupla, vagy akár egy 100 órán (vagy négy napon) belüli Kinizsi Tripla, vagy a 100 fekvőtámasz).
És még ha nem is volt olyan pszichedelikus élményem mint a Prágai Százas utolsó kilométerein (sőt, itt végig "tudatomnál voltam"), és nem volt olyan katartikus sem mint az első Kinizsi Százasom, de azért életem egyik legmeghatározóbb és legszebb túraélménye volt.
Istivel még jobb barátok lettünk túra közben, de azért rájöttem, hogy lehettem volna sokkal türelmesebb, empatikusabb vele. Vagy hogy egy párhuzamos univerzumban talán én lennék vak, és engem kísérne valaki, talán éppen a látó Isti. A végén már volt, hogy éreztem, kicsit flegma vagyok, nem érzem át eléggé a küzdelmét. De az is lehet, hogy így volt a helyes, vagy legalábbis így tudtuk elérni a kitűzött célt. Talán sosem leszek teljesen jó ember, mindig is önző maradok, de ettől a túrától javulhattam valamicskét.
Volt néhány tanulsága is a túrának: legközelebb mindenképp könnyebb hátizsákkal, jobban átgondolt felszereléssel kell ekkora túrára indulnom (az egyik kisebb hátizsákom elkezdett szakadni, ezért egy nagyobb, tehát már eleve nehezebb, és a kelleténél jobban megpakolt hátizsákot vittem magammal, legalább 3-4 kiló felesleges pluszsúllyal), és talán váltócipő és több váltózokni sem árt majd, mert még a harmat is képes "vízihullásra" áztatni az ember lábát.
Végezetül gratulálok Istinek, és köszönöm a társaságát és a barátságát, és ugyancsak gratulálok és köszönök mindent Balikó Sanyinak is, nélküle jóval küzdelmesebb lett volna a táv utolsó negyede. Köszönet illeti Enikőt is, nélküle könnyen lehet, hogy ismét csak féltávig jutunk. És hálás vagyok mindenkinek, aki drukkolt.
Kapcsolódó bejegyzések:
Balikó Sándor videója a Kinizsi Duplánkról
Beszámoló a Turul 200-ról
A túrázás olyan, mint az élet
Szakításból építkezni
Örülök, hogy végre elkészültél a bejegyzéssel, de sokkal jobban az teljesítményeteknek. Ugyan ne tudom mit akarsz bebizonyítani, amit eddig nemtettél még meg, de fel a fejjel, és csak előre.
VálaszTörlésAz Apathy sziklan ucsorogve, a beleelestol neha konnybe labadt szemmel olvastalak. :) Minden rendben lesz.
VálaszTörlésKöszönöm, köszönjük :)
VálaszTörlés