Gyermekkoromban azt hittem, sosem fogok megtanulni lendületből hintázni, mert sokáig csak úgy tudtam, hogy lábammal a földet érintve el-ellöktem magam.
Attól is féltem (talán öt évesen), hogy nem tudok majd megtanulni írni, mert megrémített egy szépen ívelt talpú kettes számjegy a miskolci 2-es villamoson, és úgy gondoltam, hogy az íráshoz elengedhetetlen, hogy a kettes számot ilyen tökéletesen szabályos hullámvonallal ábrázoljuk, márpedig erre képtelennek tartottam magam.
Kamaszkoromban attól tartottam, hogy sosem lesz barátnőm, és sosem fogok tudni szerelmet ébreszteni (és tessék, azóta talán a kelleténél több barátnőm is volt).
Az első Kinizsi Százasom után azt gondoltam, hogy sosem leszek képes többet gyalogolni 100 kilométernél.
És amiktől manapság tartok, de legalábbis kíváncsi vagyok: lesz-e valaha családom; lesz-e könyvem, íróvá válok-e; sikerül-e vinnem valamire?
2014. október 22., szerda
Egy túratársam tanácsa
Egy általam nagyra tartott és tisztelt túratársamtól mailt kaptam a blogommal kapcsolatban. Írta, hogy volt olyan bejegyzésem, amely nagyon nem tetszett neki, és amit szerinte hirtelen felindulásból írtam, és idővel másképp fogom látni. Javasolta, hogy változtassak rajta, fogalmazzam át. (Hogy mennyire nem egyformán olvassák, mennyire eltérően értelmezik-értékelik az emberek ugyan azokat a sorokat: egy másik, szintén nagyra tartott és tisztelt túratársam az egyik ilyen posztomról azt mondta, hogy "Na ez jó, mint amikor belelapozol egy jó könyvbe és olvasol belőle egy fél oldalt. Regény részlet.")
Egyrészt köszönöm a levelét, és igaza van: valóban volt, amit hirtelen felindulásból írtam, és amire nem vagyok teljesen büszke. És egy-két helyen az is előfordult, hogy közönségesen fogalmaztam vagy közönséges szavakat idéztem. Ezért most ezeket a részeket, ha nem is töröltem véglegesen (hiszen a múltam, gondolataim, fájdalmaim egy része), de némileg elrejtettem, cenzúráztam két bejegyzésemben.
Ugyanakkor ezek nem öncélú és nem bántó szándékú szókimondások voltak, és talán ezen részek szövegkörnyezetéből, vagy több másik bekezdés-bejegyzés kontextusában értelmezve azért remélem érezhető, hogy nem ezek a kiragadott, önmagukban valóban trágár és hímsoviniszta mondatok tükrözik a valódi értékrendemet, gondolatvilágomat. Az ebben mégis kételkedő olvasó figyelmébe ajánlom például a Mi a szerelem?, Az időgép vagy az I love K100 c. posztjaimat.
Kapcsolódó bejegyzés:
Kedves blogom!
Egyrészt köszönöm a levelét, és igaza van: valóban volt, amit hirtelen felindulásból írtam, és amire nem vagyok teljesen büszke. És egy-két helyen az is előfordult, hogy közönségesen fogalmaztam vagy közönséges szavakat idéztem. Ezért most ezeket a részeket, ha nem is töröltem véglegesen (hiszen a múltam, gondolataim, fájdalmaim egy része), de némileg elrejtettem, cenzúráztam két bejegyzésemben.
Ugyanakkor ezek nem öncélú és nem bántó szándékú szókimondások voltak, és talán ezen részek szövegkörnyezetéből, vagy több másik bekezdés-bejegyzés kontextusában értelmezve azért remélem érezhető, hogy nem ezek a kiragadott, önmagukban valóban trágár és hímsoviniszta mondatok tükrözik a valódi értékrendemet, gondolatvilágomat. Az ebben mégis kételkedő olvasó figyelmébe ajánlom például a Mi a szerelem?, Az időgép vagy az I love K100 c. posztjaimat.
Kapcsolódó bejegyzés:
Kedves blogom!
2014. október 21., kedd
Győzött a józan ész: Kinizsi Tripla időjárási okokból elhalasztva
Úgy döntöttem, hogy a Kinizsi Triplát elhalasztom, és ha az időjárási körülmények kedvezőek lesznek, két hét múlva fogok útnak indulni.
Először úgy voltam vele, hogy egy kis eső nem gond, azonban a 300 kilométeres túra első két-három napjára, szerdától péntekig jelentős csapadékot és viharos szelet jeleztek előre, ez pedig erősen csökkentené a sikeres teljesítés esélyeit. Ha "csak" 100 kilométerről lenne szó, így is belevágnék, de azért egy csaknem négy napos, és három vagy négy teljes éjszakán át tartó túrára okosabb kedvezőbb időjárási körülmények között elindulni (főleg ha a táv döntő részén egyedül és ellátás nélkül halad az ember). Tudom, milyen elázott cipőben, "vízihullásra" ázott talppal 50-100 kilométert gyalogolni, és hát nem jó, enélkül is elég kemény kihívás lenne a Kinizsi Tripla.
Ráadásul a talán túl könnyedén vett Tatabánya 30-on egy előzés közben, amikor az avarban lépkedtem, volt egy rosszabbul sikerült mozdulatom, ami miatt minimálisan ugyan, de meghúzódhatott a bal bokám; ugyan most már kezd teljesen rendbe jönni, de 300 kilométeren azért ez is gondot okozhatott volna.
Szóval addig pihenek, edzek, komolyabban felkészülök testileg-lelkileg, és lesz még egy Piros 85 seprésem is.
A hosszú hétvégén pedig megtanulom teljesen kirakni a Rubik-kockát.
Kapcsolódó bejegyzések:
Kedves blogom!
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal
Beszámoló a Turul 200-ról
Először úgy voltam vele, hogy egy kis eső nem gond, azonban a 300 kilométeres túra első két-három napjára, szerdától péntekig jelentős csapadékot és viharos szelet jeleztek előre, ez pedig erősen csökkentené a sikeres teljesítés esélyeit. Ha "csak" 100 kilométerről lenne szó, így is belevágnék, de azért egy csaknem négy napos, és három vagy négy teljes éjszakán át tartó túrára okosabb kedvezőbb időjárási körülmények között elindulni (főleg ha a táv döntő részén egyedül és ellátás nélkül halad az ember). Tudom, milyen elázott cipőben, "vízihullásra" ázott talppal 50-100 kilométert gyalogolni, és hát nem jó, enélkül is elég kemény kihívás lenne a Kinizsi Tripla.
Ráadásul a talán túl könnyedén vett Tatabánya 30-on egy előzés közben, amikor az avarban lépkedtem, volt egy rosszabbul sikerült mozdulatom, ami miatt minimálisan ugyan, de meghúzódhatott a bal bokám; ugyan most már kezd teljesen rendbe jönni, de 300 kilométeren azért ez is gondot okozhatott volna.
Szóval addig pihenek, edzek, komolyabban felkészülök testileg-lelkileg, és lesz még egy Piros 85 seprésem is.
A hosszú hétvégén pedig megtanulom teljesen kirakni a Rubik-kockát.
Kapcsolódó bejegyzések:
Kedves blogom!
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal
Beszámoló a Turul 200-ról
2014. október 20., hétfő
300 kilométeres terv a hosszú hétvégére: Kinizsi Tripla (és pár gondolat arról, hogy mi szükség van erre az öncélú hülyeségre)
A blogomat követő olvasó bizonyára tudja, hogy az elmúlt időszak nem volt számomra egyszerű, így most jót fog tenni egy ilyen "zarándoklat", "vezeklés", gondolataimba mélyedés, elvonulás a világtól.
Persze vannak, akikben (jogosan) felmerül, hogy ez már túl nagy őrültség, sőt, egy öncélú marhaság, aminek semmi értelme. Minek ezt még fokozni, nem volt elég az eddigi két Kinizsi Dupla? Miért kell ennyire fullba nyomni a kretént, nem néztek már elég Kinizsi-őrültnek eddig is?
Erre az a válaszom, hogy persze, valóban öncélú és értelmetlen ha úgy nézzük, de ez egy rendkívül szubjektív és relatív dolog, hogy minek van értelme és minek nincs. Sokan vannak, akiknek már egy Gerecse 50 vagy egy Kinizsi Százas is túlzás. Ugyanakkor én keresem a határaimat, Kinizsi Triplát pedig eddig még senki sem teljesített, sőt, talán még meg sem fordult senkinek a fejében (legalábbis leírni nem nagyon írta le, vagy nem tervezte komolyabban). És persze, lehetne ezt még fokozni a végtelenségig, de azért ez nem olyan egyszerű, ráadásul a három még talán az a szám, ami egyrészt jól is hangzik (tripla), másrészt meseszám, no meg "három a magyar igazság" (a négyről már én is azt gondolom, hogy talán túlzás lenne kicsit, de ahogy mondtam, ez elég szubjektív). És vannak a világon ennél hosszabb és jóval nehezebb túrák, rendezvények is (pl. Tor des Géants), tehát elvileg teljesíthető a dolog, képes az emberi test ekkora táv megtételére.
Az a kérdés is felmerült, hogy nem lesz-e ez monoton, unalmas, miért nem inkább más tájakra megyek.
Erre pedig azt válaszolom, hogy nekem most ehhez van épp kedvem, meg ugye ez illik a portfóliómba, "Kinizsi gyűjteményembe". Monoton nem lesz, mert 100 kilométer elég nagy táv ahhoz, hogy ne szédüljek bele az oda-vissza sétálgatásba, és ugye adott helyekre egész más napszakban és fizikai állapotban fogok érni (bizonyára lesz olyan pont, ahol járok majd késő éjjel, kora reggel és akár naplementekor is). No meg más-más irányból, más-más gondolatokkal a fejemben, és talán még túratársaim is lesznek hosszabb-rövidebb szakaszokon, változatosabbá téve a túrát.
Szóval ez a tervem a hosszú hétvégére.
Kapcsolódó bejegyzés:
Győzött a józan ész: Kinizsi Tripla időjárási okokból elhalasztva
Kedves blogom!
Az elmúlt napokban, hetekben egy-két bejegyzésemben kissé túltoltam a dilibiciklit. Úgy voltam vele, hogy hát fáj az élet, megbántottak, vagy csak úgy történt ami történt, miért ne írhatnám ezt ki magamból. Sőt, még némi irodalmiságot is felfedezni véltem a soraimban, értékeket a sorok között, és ebben néhányan meg is erősítettek. Ugyanakkor túl közel voltam még az eseményekhez, elmaradt a sempruni eltávolodás, a kellő feldolgozás. Meg aztán anyukám is olvassa a blogom (Szia Anya!), ezért rá is tekintettel kell lennem, inkább szép dolgokat olvasson, ne ilyen woodyallenes nyavalygásokat. Szóval mostantól nem írok ilyesmiket, na.
Kapcsolódó bejegyzés:
Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek
Kapcsolódó bejegyzés:
Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek
2014. október 19., vasárnap
Tatabánya 30
Öcsémék kora reggel elindultak a Tatabánya 30 teljesítménytúrára (ahol tavaly Áronnal sepertünk). Először úgy volt, hogy öcsémékkel tartok én is, de aztán végül úgy döntöttem, hogy inkább punnyadok otthon, és visszaaludtam. Aztán mégis meggondoltam magam, és az utolsó pillanatban az indulás mellett döntöttem, hiszen a Tatabánya 30 mégiscsak a híres Vércse Kupa része (tévesen azt írtam, hogy a Körök Köre Kupának is része, de annak mégsem, mert ahhoz legalább 45 km kell), no meg az idő is jónak ígérkezett. A buszhoz sietve még beugrottam a nagybolt melletti kisboltba venni pár Knoppers nápolyit, kekszet meg vizet, és éppen rajtzárásra, 9-re értem a rajtba. Rajtzáráskor már alig rajzottak a rajtban amúgy.
Az volt az egyszerűségében rafinált tervem, hogy sietek, hogy utolérjem öcséméket, akik úgy másfél órával korábban rajtolhattak, így szedni kezdtem cingár, ám egyre izmosabb lábaimat. Ja igen, és egy régi, az orránál kissé lyukas Adidas csümőmben mentem, mert úgy gondoltam, jó lesz az is, és jól is gondoltam, mert jó lett az is. Féltávig, Vérteskozmáig hatos feletti átlagsebességet produkáltam, néha bele is kocogtam, megállni pedig nem is nagyon álltam meg, hogy tartsam magam a rafinált tervemhez.
Találkoztam pár ismerőssel is, pl. Nagy-Szilitsán Jánosékkal, akivel szóba került az Iszinik 100 és az Ixi Kupa. Éppen arcról ismerős túratársakat előztem, amikor valami bogár belerepült a szemembe (vagy ha a bogár szemszögéből nézzük, békés repülése közben elütöttem a szememmel), így a szemem piszkálgatva botladoztam kicsit, és mondtam, hogy a szemembe repült bogár miatt botladozok, erre az arcról ismerős túratárs mondta, hogy pedig vannak, akik vakon is túráznak, mire mondtam, hogy hát igen, ez igaz.
Reckebékkel és Oczalékkal is találkoztam, Oczal kérdezte, hogy hogy haladok a gyúrással, mondtam neki hogy igyekszem, bár a héten épp pihenőhetet tartottam, de ma a buszra várva leszaladtam a tóhoz a streetworkout bigyókhoz tolódzkodni egyet (hogy a trinyóedzés azért ne maradjon ki, mert a trinyó legalább olyan fontos mint a bicó, apropó, tolok is mindjárt pár fekvőtámaszt).
A nyáriasan szép idő és a vértesi táj megajándékozott pár idilli pillanattal, amikor az ember csak elmosolyogja magát a teremtett vagy ősrobbantott világ csodálatosságán mint akinél nem stimmel valami, például a Vérteskozma előtti mező az majdnem olyan volt mint a szatyor az Amerikai szépségben, még aranyló levelek hullása nélkül is.
(A túrán megsétáltattam a frissen vásárolt Rubik-kockámat is, érdekes, hogy a Tescoban most felkapták a dolgot, és úgy tűnik, hogy a Rubik-kocka meg pár másik Rubik-játék lesz a 2014-es év "fekete Fila táskája" a gazdaságos hipermarketben, mert most ezekhez kapcsolódik pontgyűjtő akció, a bűvös kocka feltalálásának 40. évfordulója alkalmából. Amúgy egy spéci "Speed Cube" kockát vettem, aminek még a rugóerejét is lehet állítani, meg még olajozószett meg csavarhúzó is van hozzá, nem semmi. Egyébként aránylag könnyű megtanulni a kirakását, nekem ez az "ízi kész egyszerű" oktatóvideó segített.)
A Mária-szakadéknál is találkoztam egy ismerős sráccal, vele is beszélgettünk, szóba került a Kinizsi, az Iszinik és az Iszkiri, meg úgy általában a természetnek a járása.
Öcséméket aztán a túra legvégén, Csákányospusztánál értem utol, a célba pedig 14:20-ra, azaz 5 óra 20 perc alatt értem, 5,9-es átlagsebességgel, ami nálam elég gyorsnak számít, de világviszonylatban persze nem olyan kiemelkedő. Öcsémék meg is lepődtek, egyrészt azon, hogy mégis elindultam, másrészt azon, hogy a másfél órával későbbi indulásommal is utolértem őket.
A célban ettem pár zsíros kenyeret, és ittam finom forró teát, majd hazajöttünk az ötös busszal.
Kapcsolódó bejegyzések:
Bakonyi Barangolás 70
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal
Az volt az egyszerűségében rafinált tervem, hogy sietek, hogy utolérjem öcséméket, akik úgy másfél órával korábban rajtolhattak, így szedni kezdtem cingár, ám egyre izmosabb lábaimat. Ja igen, és egy régi, az orránál kissé lyukas Adidas csümőmben mentem, mert úgy gondoltam, jó lesz az is, és jól is gondoltam, mert jó lett az is. Féltávig, Vérteskozmáig hatos feletti átlagsebességet produkáltam, néha bele is kocogtam, megállni pedig nem is nagyon álltam meg, hogy tartsam magam a rafinált tervemhez.
Találkoztam pár ismerőssel is, pl. Nagy-Szilitsán Jánosékkal, akivel szóba került az Iszinik 100 és az Ixi Kupa. Éppen arcról ismerős túratársakat előztem, amikor valami bogár belerepült a szemembe (vagy ha a bogár szemszögéből nézzük, békés repülése közben elütöttem a szememmel), így a szemem piszkálgatva botladoztam kicsit, és mondtam, hogy a szemembe repült bogár miatt botladozok, erre az arcról ismerős túratárs mondta, hogy pedig vannak, akik vakon is túráznak, mire mondtam, hogy hát igen, ez igaz.
Reckebékkel és Oczalékkal is találkoztam, Oczal kérdezte, hogy hogy haladok a gyúrással, mondtam neki hogy igyekszem, bár a héten épp pihenőhetet tartottam, de ma a buszra várva leszaladtam a tóhoz a streetworkout bigyókhoz tolódzkodni egyet (hogy a trinyóedzés azért ne maradjon ki, mert a trinyó legalább olyan fontos mint a bicó, apropó, tolok is mindjárt pár fekvőtámaszt).
A nyáriasan szép idő és a vértesi táj megajándékozott pár idilli pillanattal, amikor az ember csak elmosolyogja magát a teremtett vagy ősrobbantott világ csodálatosságán mint akinél nem stimmel valami, például a Vérteskozma előtti mező az majdnem olyan volt mint a szatyor az Amerikai szépségben, még aranyló levelek hullása nélkül is.
(A túrán megsétáltattam a frissen vásárolt Rubik-kockámat is, érdekes, hogy a Tescoban most felkapták a dolgot, és úgy tűnik, hogy a Rubik-kocka meg pár másik Rubik-játék lesz a 2014-es év "fekete Fila táskája" a gazdaságos hipermarketben, mert most ezekhez kapcsolódik pontgyűjtő akció, a bűvös kocka feltalálásának 40. évfordulója alkalmából. Amúgy egy spéci "Speed Cube" kockát vettem, aminek még a rugóerejét is lehet állítani, meg még olajozószett meg csavarhúzó is van hozzá, nem semmi. Egyébként aránylag könnyű megtanulni a kirakását, nekem ez az "ízi kész egyszerű" oktatóvideó segített.)
A Mária-szakadéknál is találkoztam egy ismerős sráccal, vele is beszélgettünk, szóba került a Kinizsi, az Iszinik és az Iszkiri, meg úgy általában a természetnek a járása.
Öcséméket aztán a túra legvégén, Csákányospusztánál értem utol, a célba pedig 14:20-ra, azaz 5 óra 20 perc alatt értem, 5,9-es átlagsebességgel, ami nálam elég gyorsnak számít, de világviszonylatban persze nem olyan kiemelkedő. Öcsémék meg is lepődtek, egyrészt azon, hogy mégis elindultam, másrészt azon, hogy a másfél órával későbbi indulásommal is utolértem őket.
A célban ettem pár zsíros kenyeret, és ittam finom forró teát, majd hazajöttünk az ötös busszal.
Kapcsolódó bejegyzések:
Bakonyi Barangolás 70
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal
2014. október 17., péntek
A Rubik-kocka
A lány, akitől elkezdtem megtanulni a Rubik-kocka kirakását, Hollandiában tanulta meg, betépve-bekokózva. Akkor csak sikerülhet nekem is, gondoltam magamban, bár már elég sok bort ittunk az est folyamán.
Egy kicsit féltékeny is volt: "Micsoda, egy hónapja még egy másik nő csiganyála folyt a f**kadon?" - kérdezte felháborodva és közönségesen, egyfajta utólagos és irracionális féltékenységgel (mintha nem egy hónapot mondtam volna, hanem azt, hogy ez még aznap délelőtt történt), eszembe juttatva egy hímsoviniszta viccet arról, hogy miért van a nőknek lábuk, valamint Sztaniszlovszki Levi mondását a csíkos siklóról. Ugyanakkor addigra már tudtam, hogy adott hangulatban, izgalomban szeret közönségesen fogalmazni, és valahol tetszett is a szavaiból és hangsúlyából kiolvasható ragaszkodás, a kisajátítás, birtoklás vágya, még ha a konkrét szavak távol is álltak a zolai, zweigi romantikától.
Mondta, hogy bejön neki, ha egy férfi intelligens, ezért is, mintegy tesztképp került elő a Rubik-kocka. Valahol már régóta foglalkoztatott a dolog, de nem ismertem az algoritmusát. Némi segítséggel sikerült az egyik oldalt kiraknom (először az úgymond "keresztet", aztán a sarkokat, a többi oldalhoz illeszkedően). Korábban nem volt hozzá türelmem és motivációm, de ott, akkor komolyan elgondolkodtam és elhatároztam, hogy jó lenne megtanulni, mert mégiscsak egy különleges képesség a tarka kockából egy oldalanként azonos színűt varázsolni. Hiszen éppen ez az ember egyik legősibb vágya és célja: a káoszból, rendezetlenségből rendet, struktúrát teremteni.
(Meg aztán egy igazi magyar dolog a Rubik-kocka, elcsépelt szóval "hungarikum", hasonlóan mondjuk... a Kinizsi Százashoz.)
El is képzeltem, milyen menő leszek, ha majd meg-megfeszülő bicepsszel, a hosszú, szép ujjaimmal virtuóz módon pörgetem a kockát, bárhol-bármikor, még inkább elvarázsolva a nőket. Nem csak magas, kölyökképű és izmos leszek, hanem okos is, bár valahol ez a kocka-dolog inkább egy kissé autisztikus, mechanikus képesség, nem annyira kreativitás. Vagy ki tudja, azt hiszem, igazából kreativitás is van benne, sőt talán még művészet is. De mindenképp szórakoztató és látványos.
Így legalább ha valahol éppen várakoznom kell, vagy utazok, vagy csak úgy eszembe jut, maximálisan hasznosan tölthetem a tovatűnő időt, a bűvös kocka mátrixában megmártózva, úszva.
Kapcsolódó bejegyzések:
A testmozgás izgalmai
Nyomot hagyni (avagy a szexuálkreatív Gesztipéter)
P*ncimágnes-e a Kinizsi Százas teljesítése?
Egy kicsit féltékeny is volt: "Micsoda, egy hónapja még egy másik nő csiganyála folyt a f**kadon?" - kérdezte felháborodva és közönségesen, egyfajta utólagos és irracionális féltékenységgel (mintha nem egy hónapot mondtam volna, hanem azt, hogy ez még aznap délelőtt történt), eszembe juttatva egy hímsoviniszta viccet arról, hogy miért van a nőknek lábuk, valamint Sztaniszlovszki Levi mondását a csíkos siklóról. Ugyanakkor addigra már tudtam, hogy adott hangulatban, izgalomban szeret közönségesen fogalmazni, és valahol tetszett is a szavaiból és hangsúlyából kiolvasható ragaszkodás, a kisajátítás, birtoklás vágya, még ha a konkrét szavak távol is álltak a zolai, zweigi romantikától.
Mondta, hogy bejön neki, ha egy férfi intelligens, ezért is, mintegy tesztképp került elő a Rubik-kocka. Valahol már régóta foglalkoztatott a dolog, de nem ismertem az algoritmusát. Némi segítséggel sikerült az egyik oldalt kiraknom (először az úgymond "keresztet", aztán a sarkokat, a többi oldalhoz illeszkedően). Korábban nem volt hozzá türelmem és motivációm, de ott, akkor komolyan elgondolkodtam és elhatároztam, hogy jó lenne megtanulni, mert mégiscsak egy különleges képesség a tarka kockából egy oldalanként azonos színűt varázsolni. Hiszen éppen ez az ember egyik legősibb vágya és célja: a káoszból, rendezetlenségből rendet, struktúrát teremteni.
(Meg aztán egy igazi magyar dolog a Rubik-kocka, elcsépelt szóval "hungarikum", hasonlóan mondjuk... a Kinizsi Százashoz.)
El is képzeltem, milyen menő leszek, ha majd meg-megfeszülő bicepsszel, a hosszú, szép ujjaimmal virtuóz módon pörgetem a kockát, bárhol-bármikor, még inkább elvarázsolva a nőket. Nem csak magas, kölyökképű és izmos leszek, hanem okos is, bár valahol ez a kocka-dolog inkább egy kissé autisztikus, mechanikus képesség, nem annyira kreativitás. Vagy ki tudja, azt hiszem, igazából kreativitás is van benne, sőt talán még művészet is. De mindenképp szórakoztató és látványos.
Így legalább ha valahol éppen várakoznom kell, vagy utazok, vagy csak úgy eszembe jut, maximálisan hasznosan tölthetem a tovatűnő időt, a bűvös kocka mátrixában megmártózva, úszva.
Kapcsolódó bejegyzések:
A testmozgás izgalmai
Nyomot hagyni (avagy a szexuálkreatív Gesztipéter)
P*ncimágnes-e a Kinizsi Százas teljesítése?
2014. október 13., hétfő
Bakonyi Barangolás 70
- Láttad az Amerikai szépséget? Olyan, mint a szatyor a szélben! - mondtam Andrásnak, a túratársamnak Szépalmapuszta után, amikor aranylón csillogva hullottak a távolban a falevelek. Mi a mezőn sétáltunk, a háttérben pedig egy sötét erdősáv húzódott magas, mese- ill. fantasy-szerűen tekintélyes fákkal, így ez a kontrasztos háttér még inkább kiemelte a pergő-hulló apró levelek szemkápráztató csillogását. Lefényképezhetetlen volt, ugyanakkor mégis egy művészi, végtelenített animált gifre kívánkozott a látvány.
Gyermek- és kamaszkorom édesapámmal tett bakonyi kirándulásai, valamint a múltkori Magas-Bakony 50 után tehát újra erre jártam, ezúttal a Bakonyi Barangolás 70-en. Úgy éreztem, már eléggé kipihentem a két héttel ezelőtti kétszáz kilométeres túrát, és mivel Rakk Gyula és András is tervezett jönni (igaz, Gyula pontőrként), velük tartottam.
Annak ellenére, hogy október közepén járunk, az idő nyárias volt, ugyanakkor már őszi tarkaságban pompázott a vadregényes bakonyi táj. És most a szokottnál is több kedves ismerőssel találkoztam, többek között Dolgos Gyurival, Oláh Tamással, Gethe úrral, Krisszel, Efemmékkel, Hancz Péterrel.
Az aránylag (legalábbis a százasokhoz vagy a Kinizsi Duplához képest) "rövid", 70 kilométeres táv ellenére azért apróbb holtpontok, komoly emelkedők (kétszer is megmásztuk a Kőris-hegyet), kidőlt fák közötti "beargryllszezések" nehezítették a túrát, így ez a kirándulás is alkalmat adott a belső utazásra, elmélkedésre, ill. annak átélésére, hogy a túrázás olyan, mint az élet. Az utolsó csaknem 20 kilométert már sötétben tettük meg, több helyen ekkor is "fantasy-erdőkben", melyekről kisgyermekkorom otthoni diavetítései, például az Öreg néne őzikéje rajzolt meseerdői jutottak eszembe.
A célban (ahová 15 óra 25 perc alatt értünk, bőven a 18 órás szintidőn belül) nem csupán a túra szép jelvényét és oklevelét vehettem át, hanem Sztancsik Gyuritól ott kaptam meg a Budai Térképkör frissen elkészült kitűzőit és okleveleit is.
Majdnem kifelejtettem, de elismerően kell szólnom a pontokon ill. a célban kapott pogácsákról és bodzaszörpökről is, és ezúttal is köszönöm Andrásnak a társaságot és az autós logisztikát.
Gyermek- és kamaszkorom édesapámmal tett bakonyi kirándulásai, valamint a múltkori Magas-Bakony 50 után tehát újra erre jártam, ezúttal a Bakonyi Barangolás 70-en. Úgy éreztem, már eléggé kipihentem a két héttel ezelőtti kétszáz kilométeres túrát, és mivel Rakk Gyula és András is tervezett jönni (igaz, Gyula pontőrként), velük tartottam.
Annak ellenére, hogy október közepén járunk, az idő nyárias volt, ugyanakkor már őszi tarkaságban pompázott a vadregényes bakonyi táj. És most a szokottnál is több kedves ismerőssel találkoztam, többek között Dolgos Gyurival, Oláh Tamással, Gethe úrral, Krisszel, Efemmékkel, Hancz Péterrel.
Az aránylag (legalábbis a százasokhoz vagy a Kinizsi Duplához képest) "rövid", 70 kilométeres táv ellenére azért apróbb holtpontok, komoly emelkedők (kétszer is megmásztuk a Kőris-hegyet), kidőlt fák közötti "beargryllszezések" nehezítették a túrát, így ez a kirándulás is alkalmat adott a belső utazásra, elmélkedésre, ill. annak átélésére, hogy a túrázás olyan, mint az élet. Az utolsó csaknem 20 kilométert már sötétben tettük meg, több helyen ekkor is "fantasy-erdőkben", melyekről kisgyermekkorom otthoni diavetítései, például az Öreg néne őzikéje rajzolt meseerdői jutottak eszembe.
A célban (ahová 15 óra 25 perc alatt értünk, bőven a 18 órás szintidőn belül) nem csupán a túra szép jelvényét és oklevelét vehettem át, hanem Sztancsik Gyuritól ott kaptam meg a Budai Térképkör frissen elkészült kitűzőit és okleveleit is.
Majdnem kifelejtettem, de elismerően kell szólnom a pontokon ill. a célban kapott pogácsákról és bodzaszörpökről is, és ezúttal is köszönöm Andrásnak a társaságot és az autós logisztikát.
2014. október 12., vasárnap
Egy bejegyzés, melynek a címe hosszabb mint a tartalma, és ami arról szól, hogy eddig 18-szor sétáltam végig a Kinizsi Százas útvonalát
...és idén az Iszinik 100-zal és a CsPI-vel együtt talán a 20 is meglesz.
Kapcsolódó bejegyzések:
A testmozgás izgalmai
A túrázás olyan, mint az élet
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal
I love K100
A teljesítménytúrázók arcoskodnak
Kapcsolódó bejegyzések:
A testmozgás izgalmai
A túrázás olyan, mint az élet
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal
I love K100
A teljesítménytúrázók arcoskodnak
2014. október 3., péntek
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal
Ha az ember el szeretne érni valami komoly célt, le akar tenni valamit az asztalra, akkor ehhez általában számos döntést kell hoznia, terveznie, gondolkodnia, mérlegelnie kell: mit, hogyan, merre, és az út sokszor tele van váratlan kanyarokkal, buktatókkal. De olyan is van, hogy egyszerű a dolog, mert pontosan tisztában vagyunk az ösvénnyel, amit követnünk kell - akár szó szerint is. És csak el kell indulni és menni kell, lépegetni előre. Egy-kettő, bal-jobb. Igaz, elég kitartóan - sőt, csaknem mindenkinél, de legalábbis az emberek döntő többségénél kitartóbban és messzebbre, a könyörtelen előrehaladás technikájával. Ez most egy ilyen helyzet volt.
Mert az élet nem csak szerelem, orgazmus, habostorta és luxushajóút, hanem küzdelem is: az akadályok leküzdése, saját határaink keresése és átlépése. Ez most egy ilyen helyzet volt, abszolút ilyen.
Ahogy a kedves olvasó talán tudja, a múltkori, július közepei Kinizsi Dupla próbálkozásunk során "csak" féltávig, 100 kilométerig jutottunk Jeremcsuk Istvánnal, elsősorban az időjárási viszontagságok, az eső és a sár miatt. De úgy gondoltuk, hogy immár tapasztaltabban (és ha a körülmények is kedvezőbbek), van esélyünk, hogy teljesítsük a 200 kilométeres távot, így a múlt hétvégén újra nekivágtunk. Ezúttal azonban nem Tatára terveztük a fordulót, hanem a K100 klasszikus útvonalának megfelelően Szárligetre (vagy ahogy Kékdroid szokta mondani, francia kiejtéssel: Szárlizsére, vagy akkor már: á Szárlizsé), ugyanis így a késő délutáni és éjszakai idősávban végig az Országos Kéktúrán tudtunk haladni (a többi jelzésen ugyanis vadászat miatt tiltott a közlekedés ezekben a hetekben, délután 4 óra és reggel 9 között). Először úgy volt, hogy Zséfár Lajos, 26-szoros K100 teljesítő is velünk tart, ő azonban megbetegedett, így ismét ketten indultunk el.
Mindketten elég motiváltak voltunk: a Kinizsi Dupla sikeres teljesítése esetén Isti lenne az első nem látó, aki oda-vissza végigjárta a Kinizsi Százast (ez az elsőség a "szimpla" Kinizsi Százas teljesítésével kapcsolatban is az övé), én pedig az első lennék, aki többször, immár másodszor is teljesítette a Kinizsi Duplát. Egyébként sem vagyunk eddig sokan K100 duplázók: ha jól tudom, Istivel együtt lettünk hatan. Emellett én lelkileg is egy olyan periódusban voltam (ismét), hogy úgy éreztem, bizonyítanom kell, és el kell érnem különleges, csaknem lehetetlennek tűnő dolgokat. Ahogy az út közben néhány biztató sms-t küldő Suvlaj fogalmazott: "ez olyan kaland, mit még az unokáitoknak is mesélni fogtok 90 évesen, két ágybabeszarás között". Másrészt rossz lett volna a múltkori kudarc után ismét arról beszámolnunk, hogy most épp mi jött közbe, miért kellett feladnunk.
A múltkori féltávig jutás után az elismerő szavak mellett azért kaptunk kritikákat is, hogy mit kellett volna okosabban, jobban csinálnunk, sőt olyan is volt, aki a szemünkre vetette a feladást, hozzátéve, hogy ő bezzeg még nem adott fel semmit, és a feladás gyengeség. Erről az a vicc jutott az eszembe, amikor Sámsonról (talán a legendás frizurája miatt) elhíresztelik, hogy meleg. Nagyon bosszantja a dolog, ezért elhatározza, hogy nyilvánosan magáévá tesz ezer nőt az arénában, ezzel bizonyítva szexuális orientációját. Tízezer fős tömeg gyűlik össze, Sámson el is kezdi a kellemesnek ígérkező procedúrát, 500-ig gond nélkül dugja a nőket, 750-nél kezd fáradni, 900-nál már kifejezetten koncentrálnia kell, úgy néz ki, hogy 950-nél nem tud többet. 997-nél aztán már nagyon lankad a lelkesedése. Erre a tömeg skandálni kezdi: - Buzi! Buzi!
No, de mi nagy hagytuk, hogy hatalmába kerítsen a "puhapöcs-szindróma" (Isti szavaival), és ha nem is 1000 nőt, de 200 kilométert a magunkévá tettünk. Ugyan a tervezettnél valamivel tovább tartott, de végigjártuk a távot. Péntek reggel 7:33-tól vasárnap 22:26-ig, 62 órán és 53 percen keresztül csaknem folyamatosan gyalogoltunk, csupán néhány óra pihenővel megszakítva. Végigsétáltuk a péntek nappalt és éjszakát, a szombat nappalt és éjszakát, és még a vasárnapot is, késő estébe nyúlóan, azaz harmadszor is elő kellett vennünk a fejlámpát. És ha voltak is holtpontok (sőt, nagyon sok holtpontunk volt), többször is eszembe jutott a Blöff c. film, és amit Mickey mond George babának: "Nem mész sehova, hájas rigó! Befejezed, amit elkezdtél!" - még ha nem is hasonlított egyikünk sem egy hájas rigóra, és mi éppen úgy tudtuk befejezni amit elkezdtünk, ha tovább megyünk. És különben is: a holtpontok azért vannak, hogy leküzdjük őket, és ha nem lennének holtpontok, bárki végig tudna menni a Kinizsi Duplán, nem csak az eddigi öt, illetve most már hat ember.
Az időjárás most valóban sokkal kegyesebb volt hozzánk, és az első száz kilométeren a tempónk is érezhetően jobb volt, mint a múltkor, így nem 32, hanem bő 26 óra alatt értünk Szárligetre (bár először úgy terveztük és sokáig esély is volt rá, hogy akár 24 órán belül odaérünk).
60 órába sok beszélgetés is belefért. Beszélgettünk a vakságról (például hogy mi lehet "jobb" eset a két rossz közül: ha az ember a születésétől kezdve vak, és így igaz, hogy nincs valós tapasztalata, elképzelése a látásról, de legalább így nem is tudja, hogy mi az, amitől megfosztatott, vagy pedig épp ellenkezőleg: ha korábban látott, és így a vaksággal elveszít egy már birtokolt és természetesnek tartott, az átlagember számára teljesen hétköznapi képességet, de legalább tudja, hogy mit jelent látni).
Beszélgettünk a szerelemről. Egy régi szerelmemről - talán senki sem szeretett és nem ragaszkodott hozzám annyira, mint ő, néhány évig együtt is éltünk, de én nem becsültem meg eléggé. Ha nem is tudatosan, de mintegy feláldozva azt a szerelmet kezdtem el komolyabban vezetni a blogom, lettem egy kicsit híres, lett több időm túrázni... de olykor még a mai napig is elgondolkodom rajta, hogy megérte-e, boldogabb lettem-e így, és így kellett-e hogy alakuljon az életem. Vagy úgy járok-e, mint Csehov Jonicsa. Eszembe jutott a zongorázó lány, és az aránylag friss szakításom is.
Beszélgettünk a komplexusaimról. Hogy szeretnék kinézetre is erős lenni. Olyan kottásra pattintom magam, hogy ajak nem marad szárazon - gondoltam magamban. Meséltem neki, hogy gyermekkoromban majdnem én is elvesztettem egy érzékszervem, nem sokon múlt, hogy nem süketültem meg.
Beszélgettünk a Kinizsi Százasról. Hogy lehet hogy túlpörögtem a K100 témát. Hogy azért jó dolog ismertnek lenni, de néha valóban úgy érzem, túlságosan összeforrt a nevem a Kinizsi Százassal.
És beszélgettünk magunkban, önmagunkkal is, hiszen ilyen út során sok kérdésére választ kap az ember. Mennyit bírok, mennyire vagyok kitartó? Egyáltalán: ki vagyok, és mi a célom? És elérhetem ezt a célt?
De kezdjük az elején.
Istivel Békásmegyeren, a HÉV-peronon találkoztunk péntek reggel. Átkeltünk a lakótelepen (közben felírtam a rajtidőt: 7:33), majd a falusias utca következett, majd a kiskertek, majd jött a mező, a köves emelkedő a Schaffer-tanyánál, és az erdő. Jó tempóval indultunk, hiszen most alig kellett pocsolyákat kerülgetni, és csak néhány helyen volt sár. Ha elég széles volt az út, karöltve mentünk (életemben nem gyalogoltam még ennyit karöltve senkivel), ha pedig keskenyebb, akkor egymás mögött, és vagy a túrabot kötött össze minket, vagy pedig a hátizsákomat fogta Isti, míg az aszfaltozott, vagy kellően sima erdészeti utakon előfordult, hogy "radarral" haladtunk, azaz csak a hangomat, vagy lépteim zaját követte. A "kispistázásokat" (még a csaknem mindenki által, akár figyeletlenségből elkövetetteket is) kerültük, például a Pilisszentkereszti műút előtt is betértünk a széles útról a fák között kanyargó ösvényre, hiszen ott vezet a zöld jelzés.
A Pilis-nyereg után találtunk egy őrizetlenül hagyott és kövekkel körbe sem rakott tüzet. Egy frissen faragott nyárs is oda volt készítve, és egy palack víz az oltáshoz, de sehol senki, pedig kiáltottam is egy-két hahót. Így aztán eloltottam a tüzet.
Dorogra fél négy előtt értünk, és beültünk a lakótelepen a kocsmába. Ittunk egy-egy pohár kólát. Jött arra srác, Zoli, odaköszönt nekünk a teraszra. Egy kicsit ismerős volt, de valójában nem ismertem személyesen és név szerint. Ő viszont határozottan felismert, tudta hogy kik vagyunk és mi az úticélunk, és sok sikert kívánt. Mondta, hogy volt a Szuperkatlanon is.
A Getére most sokkal könnyebben feljutottunk, és a leereszkedés is jelentősen könnyebb és gyorsabb volt, mint a múltkori sáros, csúszós, esős időben.
Mogyorósbányára éppen 12 órán belül értünk, este negyed 8 után, és majdnem egy órát ott maradtunk. A Kakukk nem volt nyitva, a felső kocsmába mentünk, de most nem volt akkor tömeg és olyan hangulat, mint a múltkor, csak néhány törzsvendég támasztotta a pultot. Házmestert és kólát ittunk, hozzá vettem néhány pogácsát. Itt már utunk bő negyedénél, 52 kilométernél tartottunk. Mogyorósbányát elhagyva már fejlámpával haladtunk (de már a Kősziklánál, még Mogyorósbánya előtt is elő kellett venni az árnyasabb, sötétebb szakaszokon).
Péliföldszentkereszten, a forráson olvastam a szenvedő Jézus alak alatti feliratot: "Jézus Mária, szenvedések anyja, légy oltalmunk!" Valahogy jó volt olvasni.
Pusztamarótra éjfél körül értünk. Most már csak a szombatot kell végiggyalogolnunk, és még vasárnap valamennyit. És itt már utunk csaknem harmadánál, 65 km-nél jártunk.
A vértestolnai műútnál Dolgos Gyuri elrejtett egy "depó-csomagot", amit először nem nagyon találtam. Mint egy kincskereső játékban, így szólt az üzenete, amit még a túra előtt küldött: "Tolnai műútról letérve van egy természetvédelmi terület tábla...onnan mész tovabb öt métert,benézel jobbra...kb. öt méterre van egy jó nagy széles fa, annak a tövében van a cucc." Ezt felírtam magamnak, és többször is lemértem a távolságot, és azonosítottam a fát is, de a csomag nem volt sehol. Aztán jobban szétnéztem, és fel is hívtam Gyurit, hogy valóban ott van-e. Ekkor vettem észre, hogy valami vad széttúrhatta a csomagot, és méterekkel arrébb, egy kis árokban megtaláltam egy kis energiaitalos palackot.
Koldusszállásnál egy kicsit megálltunk, a vadászház előtti pihenőnél le is ültünk. "A szemem folyjon ki, ne a söröm!" - mondta Isti fekete humorral és olyan öniróniával, mint amikor egy jóbarátomnál activityztünk és téptünk sok évvel ezelőtt, és bár a feleségével nehezen lett gyermekük, bámulatos lazasággal nevetgélt és viccelődött a megtermékenyítési problémákon, melyek akkor épp egy tévéműsorról jutottak eszébe.
A somlóhegyi kulcsosháznál is megpihentünk egy kicsit. Eszembe jutott az Iszkiri is, a tavasszal megrendezett "saját" teljesítménytúrám, melynek itt is volt egy pontja. Innen már csak bő 10 kilométer volt Szárligetig, a tervezett távunk feléig.
Itt már eléggé elfáradtunk és álmosak voltunk, főleg Istinek volt holtpontja. Ráadásul szórakozottságomban a kilométereket is elszámoltam, és kevesebbnek hittem a hátralévő távot, mint amennyi valójában volt. Szárliget előtt nem sokkal, a nagyegyházi tavak környékén elénk jött Matuska Tamás és Gesztenye kutya, és néhány kilométeren keresztül kísértek és biztattak minket.
Szárligeten Isti majdnem feladta a túrát, de aztán a 2-3 óra alvás, az evés és pihenés, valamint barátnője motiváló szavai csodát tettek. "Hát ezért drukkoltam, ezért sütöttem a süteményeket, ezért utaztam idáig?" - mondta Istinek. Ettünk, ittunk, majd aludtunk néhány órát a váróteremben a padokon. A pihenésünk után, dél körül elsétáltunk az iskoláig, a Kinizsi Százas egykori céljáig, ahol legutóbb a 2007-es Kinizsi Százasomon jártam (azóta Tatán van a hivatalos K100 célja). Visszafelé tartva az eső is elkezdett cseperegni, de ekkor már biztosak voltunk abban, hogy folytatjuk az utunkat, és abban is majdnem ilyen biztosak voltunk, hogy sikerülni is fog. Innen már nincs visszaút - gondoltam magamban - vagyis éppen hogy már csak a visszaút van. Elbúcsúztunk Isti barátnőjétől, Enikőtől, és útrakeltünk. Útravalóul kaptunk néhány szalámis szendvicset is.
Jött ismét a kulcsosház, Tornyópuszta, Koldusszállás, a vértestolnai műút.
Pusztamarót és a bajóti műút között újra átküdöttük magunkat a szederbokros, tüskés-dzsindzsás részen, ami jóval hosszabbnak tűnt mint amikor odafelé haladtunk. A bajóti műúttól aztán jó tempóban haladtunk, Balikó Sanyival váltottam pár sms-t, hogy nagyjából mikor érkezünk.
A túra 145. kilométerénél, azaz a táv nagyjából háromnegyedénél, a péliföldszentkereszti forrásnál várt minket Balikó Sanyi, sörrel és egy-egy nagy kebabtállal (salátával, paradicsommal és sült krumplival), proteinszeletekkel és Sportszeletekkel. Megható volt a lelkesedése, segítsége, és az, hogy órákig képes volt ott ránk várni, mert eredetileg, még kora délután saccolttól végül több órás késéssel, vasárnap hajnali egy körül értünk oda. Onnantól már hárman küzdöttünk meg a még hátralévő 55 kilométerrel.
Öregkőre felfelé tartva Balikó Sanyi vette át Isti kísérését, míg én a Sanyitól kölcsönkapott túrabottal mentem utánuk. Jó edzés volt, éreztem ahogy keményen dolgozik a tricepszem, szinte a konditeremben éreztem magam.
Mogyorósbányán a buszmegállóban aludtunk kicsit (talán fél órát), mert épp elég erős álmossági holtpontunk volt, de aztán elkezdtünk fázni, így továbbindultunk. Az idő gyorsan szaladt, hajnali fél 5 körül járt már ekkor.
Hegyeskő környékén már világosodott. Odafelé a kék kereszten jöttünk (kiment a fejemből Asciimo tanácsa, hogy kerüljük el a löszfalat), most azonban végig a kék sávon maradtunk, és bementünk Tokodra. A harmatos fűtől alaposan beázott a Quechua Arpenaz cipőm, igaz, Isti Gore-Texes Asics terepfutócipője sem bírta sokkal jobban a vizes füvet.
A Getére is Balikó Sanyi kísérte fel Istit, én még itt is egy kicsit le voltam lassulva, de aztán lassan visszanyertem az erőmet. Dorogon a Molnár sörözőnél tartottunk egy hosszabb pihenőt, a söröző előtt a napsütésben szárítottam a cipőmet, zoknimat, ettem-ittam.
Dorogról aztán hamar átértünk Kesztölcre (dél körül), majd felkapaszkodtunk a Pilisre. Itt ismét Balikó Sanyi kísérte Istit, én az emelkedőn le-lemaradoztam, valamivel lassabban haladtam. Szerpentin most visszafelé sokkal kövesebbnek tűnt, mint odafelé, Istit itt kezdte elveszteni a türelmét. Itt már elég lassan haladtunk, úgy három kilométert tehettünk meg óránként.
A szent-kúti elágazás környékén sötétedhetett újra ránk. Ez Istivel már a harmadik estén lett a túrán. Itt már mindannyian elég kimerültek voltunk, de szerencsére még voltak tartalékaink. Ezen a részen főleg Balikó Sanyi maradozott le, de nem sokkal, ha megálltunk, gyorsan utolért minket.
Átkeltünk a Kevélyeken, "lépcsőszerű kövek", "óvatosan", "lapos kő", stb., ismételgettem Istinek mantraszerűen. Volt, ahol csak annyit tudtam mondani: "random kövek". Az utolsó szakasz, az ürömi műútig vezető köves út már nagyon megviselte Istit, remegve-szuszogva szorította a karom. De ez már lényegében a célegyenes volt.
És aztán megérkeztünk, 22:26-ra a gimnázium elé (Balikó Sanyi édesapja várt minket a közeli parkolónál, és készített egy "célfotót" is).
Ez tehát életem második Kinizsi Duplájának rövid története. Az első is különleges volt, amikor egyedül mentem, de ez még kalandosabban alakult. És ha ezt a 200 kilométert így, Jeremcsuk Istvánnal csaknem végig szinte "sziámi ikrekként" összenőve, majdnem három napon át küzdve megtettük, akkor talán semmi sem lehetetlen. Számára sem, és számomra sem: talán lesz erőm megírni a Kinizsi Százasról szóló könyvem, talán vihetem valamire az életben, és talán megtalálhatom azt a nőt is, akit keresek, és lehet családom... (és ezekhez képest olyan "mellékes" dolgok is sikerülhetnek, mint a Kazinczy 200, egy 48 órán belül Kinizsi Dupla, vagy akár egy 100 órán (vagy négy napon) belüli Kinizsi Tripla, vagy a 100 fekvőtámasz).
És még ha nem is volt olyan pszichedelikus élményem mint a Prágai Százas utolsó kilométerein (sőt, itt végig "tudatomnál voltam"), és nem volt olyan katartikus sem mint az első Kinizsi Százasom, de azért életem egyik legmeghatározóbb és legszebb túraélménye volt.
Istivel még jobb barátok lettünk túra közben, de azért rájöttem, hogy lehettem volna sokkal türelmesebb, empatikusabb vele. Vagy hogy egy párhuzamos univerzumban talán én lennék vak, és engem kísérne valaki, talán éppen a látó Isti. A végén már volt, hogy éreztem, kicsit flegma vagyok, nem érzem át eléggé a küzdelmét. De az is lehet, hogy így volt a helyes, vagy legalábbis így tudtuk elérni a kitűzött célt. Talán sosem leszek teljesen jó ember, mindig is önző maradok, de ettől a túrától javulhattam valamicskét.
Volt néhány tanulsága is a túrának: legközelebb mindenképp könnyebb hátizsákkal, jobban átgondolt felszereléssel kell ekkora túrára indulnom (az egyik kisebb hátizsákom elkezdett szakadni, ezért egy nagyobb, tehát már eleve nehezebb, és a kelleténél jobban megpakolt hátizsákot vittem magammal, legalább 3-4 kiló felesleges pluszsúllyal), és talán váltócipő és több váltózokni sem árt majd, mert még a harmat is képes "vízihullásra" áztatni az ember lábát.
Végezetül gratulálok Istinek, és köszönöm a társaságát és a barátságát, és ugyancsak gratulálok és köszönök mindent Balikó Sanyinak is, nélküle jóval küzdelmesebb lett volna a táv utolsó negyede. Köszönet illeti Enikőt is, nélküle könnyen lehet, hogy ismét csak féltávig jutunk. És hálás vagyok mindenkinek, aki drukkolt.
Kapcsolódó bejegyzések:
Balikó Sándor videója a Kinizsi Duplánkról
Beszámoló a Turul 200-ról
A túrázás olyan, mint az élet
Szakításból építkezni
Mert az élet nem csak szerelem, orgazmus, habostorta és luxushajóút, hanem küzdelem is: az akadályok leküzdése, saját határaink keresése és átlépése. Ez most egy ilyen helyzet volt, abszolút ilyen.
Ahogy a kedves olvasó talán tudja, a múltkori, július közepei Kinizsi Dupla próbálkozásunk során "csak" féltávig, 100 kilométerig jutottunk Jeremcsuk Istvánnal, elsősorban az időjárási viszontagságok, az eső és a sár miatt. De úgy gondoltuk, hogy immár tapasztaltabban (és ha a körülmények is kedvezőbbek), van esélyünk, hogy teljesítsük a 200 kilométeres távot, így a múlt hétvégén újra nekivágtunk. Ezúttal azonban nem Tatára terveztük a fordulót, hanem a K100 klasszikus útvonalának megfelelően Szárligetre (vagy ahogy Kékdroid szokta mondani, francia kiejtéssel: Szárlizsére, vagy akkor már: á Szárlizsé), ugyanis így a késő délutáni és éjszakai idősávban végig az Országos Kéktúrán tudtunk haladni (a többi jelzésen ugyanis vadászat miatt tiltott a közlekedés ezekben a hetekben, délután 4 óra és reggel 9 között). Először úgy volt, hogy Zséfár Lajos, 26-szoros K100 teljesítő is velünk tart, ő azonban megbetegedett, így ismét ketten indultunk el.
Mindketten elég motiváltak voltunk: a Kinizsi Dupla sikeres teljesítése esetén Isti lenne az első nem látó, aki oda-vissza végigjárta a Kinizsi Százast (ez az elsőség a "szimpla" Kinizsi Százas teljesítésével kapcsolatban is az övé), én pedig az első lennék, aki többször, immár másodszor is teljesítette a Kinizsi Duplát. Egyébként sem vagyunk eddig sokan K100 duplázók: ha jól tudom, Istivel együtt lettünk hatan. Emellett én lelkileg is egy olyan periódusban voltam (ismét), hogy úgy éreztem, bizonyítanom kell, és el kell érnem különleges, csaknem lehetetlennek tűnő dolgokat. Ahogy az út közben néhány biztató sms-t küldő Suvlaj fogalmazott: "ez olyan kaland, mit még az unokáitoknak is mesélni fogtok 90 évesen, két ágybabeszarás között". Másrészt rossz lett volna a múltkori kudarc után ismét arról beszámolnunk, hogy most épp mi jött közbe, miért kellett feladnunk.
A múltkori féltávig jutás után az elismerő szavak mellett azért kaptunk kritikákat is, hogy mit kellett volna okosabban, jobban csinálnunk, sőt olyan is volt, aki a szemünkre vetette a feladást, hozzátéve, hogy ő bezzeg még nem adott fel semmit, és a feladás gyengeség. Erről az a vicc jutott az eszembe, amikor Sámsonról (talán a legendás frizurája miatt) elhíresztelik, hogy meleg. Nagyon bosszantja a dolog, ezért elhatározza, hogy nyilvánosan magáévá tesz ezer nőt az arénában, ezzel bizonyítva szexuális orientációját. Tízezer fős tömeg gyűlik össze, Sámson el is kezdi a kellemesnek ígérkező procedúrát, 500-ig gond nélkül dugja a nőket, 750-nél kezd fáradni, 900-nál már kifejezetten koncentrálnia kell, úgy néz ki, hogy 950-nél nem tud többet. 997-nél aztán már nagyon lankad a lelkesedése. Erre a tömeg skandálni kezdi: - Buzi! Buzi!
No, de mi nagy hagytuk, hogy hatalmába kerítsen a "puhapöcs-szindróma" (Isti szavaival), és ha nem is 1000 nőt, de 200 kilométert a magunkévá tettünk. Ugyan a tervezettnél valamivel tovább tartott, de végigjártuk a távot. Péntek reggel 7:33-tól vasárnap 22:26-ig, 62 órán és 53 percen keresztül csaknem folyamatosan gyalogoltunk, csupán néhány óra pihenővel megszakítva. Végigsétáltuk a péntek nappalt és éjszakát, a szombat nappalt és éjszakát, és még a vasárnapot is, késő estébe nyúlóan, azaz harmadszor is elő kellett vennünk a fejlámpát. És ha voltak is holtpontok (sőt, nagyon sok holtpontunk volt), többször is eszembe jutott a Blöff c. film, és amit Mickey mond George babának: "Nem mész sehova, hájas rigó! Befejezed, amit elkezdtél!" - még ha nem is hasonlított egyikünk sem egy hájas rigóra, és mi éppen úgy tudtuk befejezni amit elkezdtünk, ha tovább megyünk. És különben is: a holtpontok azért vannak, hogy leküzdjük őket, és ha nem lennének holtpontok, bárki végig tudna menni a Kinizsi Duplán, nem csak az eddigi öt, illetve most már hat ember.
Az időjárás most valóban sokkal kegyesebb volt hozzánk, és az első száz kilométeren a tempónk is érezhetően jobb volt, mint a múltkor, így nem 32, hanem bő 26 óra alatt értünk Szárligetre (bár először úgy terveztük és sokáig esély is volt rá, hogy akár 24 órán belül odaérünk).
60 órába sok beszélgetés is belefért. Beszélgettünk a vakságról (például hogy mi lehet "jobb" eset a két rossz közül: ha az ember a születésétől kezdve vak, és így igaz, hogy nincs valós tapasztalata, elképzelése a látásról, de legalább így nem is tudja, hogy mi az, amitől megfosztatott, vagy pedig épp ellenkezőleg: ha korábban látott, és így a vaksággal elveszít egy már birtokolt és természetesnek tartott, az átlagember számára teljesen hétköznapi képességet, de legalább tudja, hogy mit jelent látni).
Beszélgettünk a szerelemről. Egy régi szerelmemről - talán senki sem szeretett és nem ragaszkodott hozzám annyira, mint ő, néhány évig együtt is éltünk, de én nem becsültem meg eléggé. Ha nem is tudatosan, de mintegy feláldozva azt a szerelmet kezdtem el komolyabban vezetni a blogom, lettem egy kicsit híres, lett több időm túrázni... de olykor még a mai napig is elgondolkodom rajta, hogy megérte-e, boldogabb lettem-e így, és így kellett-e hogy alakuljon az életem. Vagy úgy járok-e, mint Csehov Jonicsa. Eszembe jutott a zongorázó lány, és az aránylag friss szakításom is.
Beszélgettünk a komplexusaimról. Hogy szeretnék kinézetre is erős lenni. Olyan kottásra pattintom magam, hogy ajak nem marad szárazon - gondoltam magamban. Meséltem neki, hogy gyermekkoromban majdnem én is elvesztettem egy érzékszervem, nem sokon múlt, hogy nem süketültem meg.
Beszélgettünk a Kinizsi Százasról. Hogy lehet hogy túlpörögtem a K100 témát. Hogy azért jó dolog ismertnek lenni, de néha valóban úgy érzem, túlságosan összeforrt a nevem a Kinizsi Százassal.
És beszélgettünk magunkban, önmagunkkal is, hiszen ilyen út során sok kérdésére választ kap az ember. Mennyit bírok, mennyire vagyok kitartó? Egyáltalán: ki vagyok, és mi a célom? És elérhetem ezt a célt?
De kezdjük az elején.
Istivel Békásmegyeren, a HÉV-peronon találkoztunk péntek reggel. Átkeltünk a lakótelepen (közben felírtam a rajtidőt: 7:33), majd a falusias utca következett, majd a kiskertek, majd jött a mező, a köves emelkedő a Schaffer-tanyánál, és az erdő. Jó tempóval indultunk, hiszen most alig kellett pocsolyákat kerülgetni, és csak néhány helyen volt sár. Ha elég széles volt az út, karöltve mentünk (életemben nem gyalogoltam még ennyit karöltve senkivel), ha pedig keskenyebb, akkor egymás mögött, és vagy a túrabot kötött össze minket, vagy pedig a hátizsákomat fogta Isti, míg az aszfaltozott, vagy kellően sima erdészeti utakon előfordult, hogy "radarral" haladtunk, azaz csak a hangomat, vagy lépteim zaját követte. A "kispistázásokat" (még a csaknem mindenki által, akár figyeletlenségből elkövetetteket is) kerültük, például a Pilisszentkereszti műút előtt is betértünk a széles útról a fák között kanyargó ösvényre, hiszen ott vezet a zöld jelzés.
A Pilis-nyereg után találtunk egy őrizetlenül hagyott és kövekkel körbe sem rakott tüzet. Egy frissen faragott nyárs is oda volt készítve, és egy palack víz az oltáshoz, de sehol senki, pedig kiáltottam is egy-két hahót. Így aztán eloltottam a tüzet.
Dorogra fél négy előtt értünk, és beültünk a lakótelepen a kocsmába. Ittunk egy-egy pohár kólát. Jött arra srác, Zoli, odaköszönt nekünk a teraszra. Egy kicsit ismerős volt, de valójában nem ismertem személyesen és név szerint. Ő viszont határozottan felismert, tudta hogy kik vagyunk és mi az úticélunk, és sok sikert kívánt. Mondta, hogy volt a Szuperkatlanon is.
A Getére most sokkal könnyebben feljutottunk, és a leereszkedés is jelentősen könnyebb és gyorsabb volt, mint a múltkori sáros, csúszós, esős időben.
Mogyorósbányára éppen 12 órán belül értünk, este negyed 8 után, és majdnem egy órát ott maradtunk. A Kakukk nem volt nyitva, a felső kocsmába mentünk, de most nem volt akkor tömeg és olyan hangulat, mint a múltkor, csak néhány törzsvendég támasztotta a pultot. Házmestert és kólát ittunk, hozzá vettem néhány pogácsát. Itt már utunk bő negyedénél, 52 kilométernél tartottunk. Mogyorósbányát elhagyva már fejlámpával haladtunk (de már a Kősziklánál, még Mogyorósbánya előtt is elő kellett venni az árnyasabb, sötétebb szakaszokon).
Péliföldszentkereszten, a forráson olvastam a szenvedő Jézus alak alatti feliratot: "Jézus Mária, szenvedések anyja, légy oltalmunk!" Valahogy jó volt olvasni.
Pusztamarótra éjfél körül értünk. Most már csak a szombatot kell végiggyalogolnunk, és még vasárnap valamennyit. És itt már utunk csaknem harmadánál, 65 km-nél jártunk.
A vértestolnai műútnál Dolgos Gyuri elrejtett egy "depó-csomagot", amit először nem nagyon találtam. Mint egy kincskereső játékban, így szólt az üzenete, amit még a túra előtt küldött: "Tolnai műútról letérve van egy természetvédelmi terület tábla...onnan mész tovabb öt métert,benézel jobbra...kb. öt méterre van egy jó nagy széles fa, annak a tövében van a cucc." Ezt felírtam magamnak, és többször is lemértem a távolságot, és azonosítottam a fát is, de a csomag nem volt sehol. Aztán jobban szétnéztem, és fel is hívtam Gyurit, hogy valóban ott van-e. Ekkor vettem észre, hogy valami vad széttúrhatta a csomagot, és méterekkel arrébb, egy kis árokban megtaláltam egy kis energiaitalos palackot.
Koldusszállásnál egy kicsit megálltunk, a vadászház előtti pihenőnél le is ültünk. "A szemem folyjon ki, ne a söröm!" - mondta Isti fekete humorral és olyan öniróniával, mint amikor egy jóbarátomnál activityztünk és téptünk sok évvel ezelőtt, és bár a feleségével nehezen lett gyermekük, bámulatos lazasággal nevetgélt és viccelődött a megtermékenyítési problémákon, melyek akkor épp egy tévéműsorról jutottak eszébe.
A somlóhegyi kulcsosháznál is megpihentünk egy kicsit. Eszembe jutott az Iszkiri is, a tavasszal megrendezett "saját" teljesítménytúrám, melynek itt is volt egy pontja. Innen már csak bő 10 kilométer volt Szárligetig, a tervezett távunk feléig.
Itt már eléggé elfáradtunk és álmosak voltunk, főleg Istinek volt holtpontja. Ráadásul szórakozottságomban a kilométereket is elszámoltam, és kevesebbnek hittem a hátralévő távot, mint amennyi valójában volt. Szárliget előtt nem sokkal, a nagyegyházi tavak környékén elénk jött Matuska Tamás és Gesztenye kutya, és néhány kilométeren keresztül kísértek és biztattak minket.
Szárligeten Isti majdnem feladta a túrát, de aztán a 2-3 óra alvás, az evés és pihenés, valamint barátnője motiváló szavai csodát tettek. "Hát ezért drukkoltam, ezért sütöttem a süteményeket, ezért utaztam idáig?" - mondta Istinek. Ettünk, ittunk, majd aludtunk néhány órát a váróteremben a padokon. A pihenésünk után, dél körül elsétáltunk az iskoláig, a Kinizsi Százas egykori céljáig, ahol legutóbb a 2007-es Kinizsi Százasomon jártam (azóta Tatán van a hivatalos K100 célja). Visszafelé tartva az eső is elkezdett cseperegni, de ekkor már biztosak voltunk abban, hogy folytatjuk az utunkat, és abban is majdnem ilyen biztosak voltunk, hogy sikerülni is fog. Innen már nincs visszaút - gondoltam magamban - vagyis éppen hogy már csak a visszaút van. Elbúcsúztunk Isti barátnőjétől, Enikőtől, és útrakeltünk. Útravalóul kaptunk néhány szalámis szendvicset is.
Jött ismét a kulcsosház, Tornyópuszta, Koldusszállás, a vértestolnai műút.
Pusztamarót és a bajóti műút között újra átküdöttük magunkat a szederbokros, tüskés-dzsindzsás részen, ami jóval hosszabbnak tűnt mint amikor odafelé haladtunk. A bajóti műúttól aztán jó tempóban haladtunk, Balikó Sanyival váltottam pár sms-t, hogy nagyjából mikor érkezünk.
A túra 145. kilométerénél, azaz a táv nagyjából háromnegyedénél, a péliföldszentkereszti forrásnál várt minket Balikó Sanyi, sörrel és egy-egy nagy kebabtállal (salátával, paradicsommal és sült krumplival), proteinszeletekkel és Sportszeletekkel. Megható volt a lelkesedése, segítsége, és az, hogy órákig képes volt ott ránk várni, mert eredetileg, még kora délután saccolttól végül több órás késéssel, vasárnap hajnali egy körül értünk oda. Onnantól már hárman küzdöttünk meg a még hátralévő 55 kilométerrel.
Öregkőre felfelé tartva Balikó Sanyi vette át Isti kísérését, míg én a Sanyitól kölcsönkapott túrabottal mentem utánuk. Jó edzés volt, éreztem ahogy keményen dolgozik a tricepszem, szinte a konditeremben éreztem magam.
Mogyorósbányán a buszmegállóban aludtunk kicsit (talán fél órát), mert épp elég erős álmossági holtpontunk volt, de aztán elkezdtünk fázni, így továbbindultunk. Az idő gyorsan szaladt, hajnali fél 5 körül járt már ekkor.
Hegyeskő környékén már világosodott. Odafelé a kék kereszten jöttünk (kiment a fejemből Asciimo tanácsa, hogy kerüljük el a löszfalat), most azonban végig a kék sávon maradtunk, és bementünk Tokodra. A harmatos fűtől alaposan beázott a Quechua Arpenaz cipőm, igaz, Isti Gore-Texes Asics terepfutócipője sem bírta sokkal jobban a vizes füvet.
A Getére is Balikó Sanyi kísérte fel Istit, én még itt is egy kicsit le voltam lassulva, de aztán lassan visszanyertem az erőmet. Dorogon a Molnár sörözőnél tartottunk egy hosszabb pihenőt, a söröző előtt a napsütésben szárítottam a cipőmet, zoknimat, ettem-ittam.
Dorogról aztán hamar átértünk Kesztölcre (dél körül), majd felkapaszkodtunk a Pilisre. Itt ismét Balikó Sanyi kísérte Istit, én az emelkedőn le-lemaradoztam, valamivel lassabban haladtam. Szerpentin most visszafelé sokkal kövesebbnek tűnt, mint odafelé, Istit itt kezdte elveszteni a türelmét. Itt már elég lassan haladtunk, úgy három kilométert tehettünk meg óránként.
A szent-kúti elágazás környékén sötétedhetett újra ránk. Ez Istivel már a harmadik estén lett a túrán. Itt már mindannyian elég kimerültek voltunk, de szerencsére még voltak tartalékaink. Ezen a részen főleg Balikó Sanyi maradozott le, de nem sokkal, ha megálltunk, gyorsan utolért minket.
Átkeltünk a Kevélyeken, "lépcsőszerű kövek", "óvatosan", "lapos kő", stb., ismételgettem Istinek mantraszerűen. Volt, ahol csak annyit tudtam mondani: "random kövek". Az utolsó szakasz, az ürömi műútig vezető köves út már nagyon megviselte Istit, remegve-szuszogva szorította a karom. De ez már lényegében a célegyenes volt.
És aztán megérkeztünk, 22:26-ra a gimnázium elé (Balikó Sanyi édesapja várt minket a közeli parkolónál, és készített egy "célfotót" is).
Ez tehát életem második Kinizsi Duplájának rövid története. Az első is különleges volt, amikor egyedül mentem, de ez még kalandosabban alakult. És ha ezt a 200 kilométert így, Jeremcsuk Istvánnal csaknem végig szinte "sziámi ikrekként" összenőve, majdnem három napon át küzdve megtettük, akkor talán semmi sem lehetetlen. Számára sem, és számomra sem: talán lesz erőm megírni a Kinizsi Százasról szóló könyvem, talán vihetem valamire az életben, és talán megtalálhatom azt a nőt is, akit keresek, és lehet családom... (és ezekhez képest olyan "mellékes" dolgok is sikerülhetnek, mint a Kazinczy 200, egy 48 órán belül Kinizsi Dupla, vagy akár egy 100 órán (vagy négy napon) belüli Kinizsi Tripla, vagy a 100 fekvőtámasz).
És még ha nem is volt olyan pszichedelikus élményem mint a Prágai Százas utolsó kilométerein (sőt, itt végig "tudatomnál voltam"), és nem volt olyan katartikus sem mint az első Kinizsi Százasom, de azért életem egyik legmeghatározóbb és legszebb túraélménye volt.
Istivel még jobb barátok lettünk túra közben, de azért rájöttem, hogy lehettem volna sokkal türelmesebb, empatikusabb vele. Vagy hogy egy párhuzamos univerzumban talán én lennék vak, és engem kísérne valaki, talán éppen a látó Isti. A végén már volt, hogy éreztem, kicsit flegma vagyok, nem érzem át eléggé a küzdelmét. De az is lehet, hogy így volt a helyes, vagy legalábbis így tudtuk elérni a kitűzött célt. Talán sosem leszek teljesen jó ember, mindig is önző maradok, de ettől a túrától javulhattam valamicskét.
Volt néhány tanulsága is a túrának: legközelebb mindenképp könnyebb hátizsákkal, jobban átgondolt felszereléssel kell ekkora túrára indulnom (az egyik kisebb hátizsákom elkezdett szakadni, ezért egy nagyobb, tehát már eleve nehezebb, és a kelleténél jobban megpakolt hátizsákot vittem magammal, legalább 3-4 kiló felesleges pluszsúllyal), és talán váltócipő és több váltózokni sem árt majd, mert még a harmat is képes "vízihullásra" áztatni az ember lábát.
Végezetül gratulálok Istinek, és köszönöm a társaságát és a barátságát, és ugyancsak gratulálok és köszönök mindent Balikó Sanyinak is, nélküle jóval küzdelmesebb lett volna a táv utolsó negyede. Köszönet illeti Enikőt is, nélküle könnyen lehet, hogy ismét csak féltávig jutunk. És hálás vagyok mindenkinek, aki drukkolt.
Kapcsolódó bejegyzések:
Balikó Sándor videója a Kinizsi Duplánkról
Beszámoló a Turul 200-ról
A túrázás olyan, mint az élet
Szakításból építkezni
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)









