A
Kinizsi Százas óta eltelt fél esztendő, így elérkezett a fordított K100, azaz az Iszinik 100 napja, hétvégéje. Mint blogom követői előtt ismeretes, ez a túra (mely jó néhány szempontból
nehezebb a Kinizsi Százasnál, például mert ilyenkor kétszer olyan hosszúak az éjszakák, mint május végén, valamint így az útvonal második felére esik több komoly emelkedő) sokáig a mumusom volt, de tavaly már
sikerült legyőznöm.
Az Iszinik 100-at több okból is vártam. Egyrészt ez a K100 legismertebb és legfrappánsabb, tulajdonképpen pofonegyszerű variánsa,
"spin-offja", így már önmagában emiatt is a kedvenceim közé tartozik. Korábbi mumussága is fontossá tette számomra ezt a kihívást, ráadásul idén is úgy alakult, hogy sikeres teljesítésével értem el a 2000 TTMR pontot, mely az
aranyjelvényhez szükséges. És 2013-ban így már negyedszer sétáltam végig a Kinizsi Százas útvonalát, a hivatalos K100 és a
Kinizsi Dupla után. És mi tagadás, skalp is, jól mutat a
Kinizsi Százassal kapcsolatos trófeáim között, lehet majd
dicsekedni az unokáknak a kandalló előtt.
Szerencsére a túra feladása egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, de azt azért éreztem, hogy eléggé kimerített a csaknem huszonnégy órás séta, és hogy az Iszinik 100 nem adja magát könnyen,
még nekem sem. Így azon azért komolyan elgondolkodtam néhány holtpontomon (már amennyire képes gondolkodni olyankor az ember), hogy a közelgő
Prágai Százason el merjek-e majd indulni. Bár az is igaz, hogy másfél-két kilót feleslegesen cipeltem a hátizsákomban (ennek nagy része ivóvíz volt, melyből hajlamos vagyok túl sok biztonsági tartalékot magammal vinni), így ha ezt és egy-két apróbb ésszerűtlenséget elkerülök, akkor azért lehet esélyem a Prágai Százason. És akkor a most cipelt plusz súly nem is volt felesleges, hanem úgy is nézhetem, hogy így fokoztam az edzés hatékonyságát. Ráadásul - kapaszkodjon meg a kedves olvasó - egy esernyőt is vittem magammal. Természetesen feleslegesen, mert inkább csak szemerkélt az eső, mint zuhogott, de amikor valamivel komolyabban csepergett, akkor éppen köveken kellett egyensúlyozni, amit még egy 5-6 éves (esernyőknél szép kor), fa markolatú automata Samsonite paraplüi sem könnyít meg.
A túra előtti éjszakán nálam aludt öcsém és két túratársa, Laci és Anita, így már a péntek este is az Iszinik 100-ra való ráhangolódással, beszélgetéssel, teázgatással telt, no meg a túrafelszerelés összeállításával.
Reggel, miközben öcsém a pénztárnál sorban állt jegyet venni, felfedeztem a sorbanállók között Zolit, Suvlaj cimboráját, akivel volt pár közös, nehéz túránk (a tavalyi
Rockenbauer 130 és a
Mátra 115). Rövid vonatozás után a szárligeti rajtban aztán találkoztunk
Suvlajjal is, és jó pár kedves ismerőssel, például Tarpatakkal, Andival, Kékdroiddal, és újakkal is, mint München. A nevezés ahogy láttam elég gördülékenyen ment, talán az internetes előnevezésnek és a túra reggelén Budapestről érkező vonaton is lehetővé tett nevezésnek köszönhetően. A tömegrajt pontosan 7:30-kor volt,
Asciimo a felüljáró lépcsőjéről szólt pár szót megafonnal az összegyűltekhez. Asciimónak és a többi rendezőnek szép sárga baseball sapkája volt "Iszinik 100" felirattal, nekem mint sapkamániásnak ez különösen tetszett (talán csak Vujity Tvrtko és
Fluor Tomi vetekszik velem ebből a szempontból, majd meg is próbálok kérni egy ilyen sárga sapkát a
gyűjteményembe).
A táv első felét (Mogyorósbányáig) Zolival és Suvlajjal tettem meg. Már rég túráztunk együtt, így elég sokat beszélgettünk, szóba került a tervezett
Iszkiri túrám is. Tornyópusztánál találkoztunk Valival, aki a barátjával gombászott a környéken (ő szintén túratársunk volt tavaly a Rockenbauer 130-on és a Mátra 115 résztávján). Suvlajéknak elmeséltem az egyik kedvenc viccem, amit mostanában hallottam:
"a boltban kérdezi a csemegepultos: - 27 deka lett, maradhat? Mire: - Köszönöm, de inkább elvinném, ha lehet." Elemeztük divatos "redneck" öltözékem is, a kockás (matektanárok kedvéért: négyzetrácsos) favágóingem és a koptatott kamionos-sapkám is. Zoli szerint én vagyok a "két lábon járó Kinizsi-brand", ami túlzás persze (mondjuk nem annyira a favágóing, mint inkább a blogom miatt mondta). Viccelődtünk, hogy húsz év múlva majd egy Kinizsi Százason sztorizgatok, és azzal oltogatom majd az ifjabbakat, hogy
"több Kinizsi Százas teljesítésem van, mint ahány éves vagy, kiscsávó... És azért csak ennyi, mert évente egyszer van." Azért ennél szerényebb leszek, legalábbis remélem. Beszélgettünk a
Vibram talpról is, mely kopásálló ugyan, de pont a nedves sziklákon eléggé csúszik (pedig alapítója, Vitale Bramani a cég históriája szerint éppen egy végzetes hegyi baleset után alkotta meg, ahol társai nem megfelelő lábbelijeik miatt (is) zuhantak a mélybe). A túrán találkoztam Marcsival is, vele a
Kinizsi Százas teljesítési esély kalkulátoromról beszélgettem, de mentségemre szóljon, hogy ő hozta fel a témát.
Pusztamaróton megpihentünk pár percre. Suvlaj itt mesélt a Mohácsi csatát követő pusztamaróti tragédiáról, amikor a törökök egy 25 ezer fős szekértábort pusztítottak el (javasolta, hogy erről majd írjak is a blogban egy önálló bejegyzést).
A bajóti műútnál volt a
Kinizsi Százasról is ismert Hotdogmen hot dogos pontja, ahol az ellátás részeként minden túrázó kapott egy ingyen amerikai hot dogot uborkával és pirított hagymával (nagyon finom volt most is), valamint lehetőség volt forró tea vásárlására.
Péliföldszentkereszt körül sötétedett ránk. Itt jegyzem meg, hogy a túrák különleges alkalmak: a hétköznapokban, az utcán a társadalmi konvencióknak megfelelően, hagyományosan, silddel előre hordom a baseball sapkámat, míg a túrákon éjszaka megfordítom, a fejlámpa miatt. Így a péliföldszentkereszti idősek otthonának világító ablakai előtt ismét eszembe jutott a rendezők sárga baseball sapkája.
A féltávhoz, Mogyorósbányára, a Kakukk vendéglőbe 17:05-re, 9 óra 35 perc gyaloglás után értünk. Elbúcsúztam Suvlajtól és Zolitól, mert ők csak eddig jöttek, az 50-es résztávra neveztek. Itt találkoztam V_Gyurival, és Anitát és Lacit is itt találtam. Ittam egy teát és ettem egy szelet zsíros kenyeret, majd Laci megkínált a saját sütésű kakaós süteményéből, melyet zabpehellyel meg más okosságokkal gazdagított. Lacival és Anitával koccintottunk is egy feles St. Hubertussal.
Az "örömtúrázás", könnyed kirándulás nagyjából Mogyorósbányáig tartott, utána következett a Gete megmászása, ami elég sok erőmet kivett. Hegyeskő környékéről visszatekintve látszott néhány fejlámpa fénye a távolban (tulajdonosaik még csak akkor ereszkedtek le a tokodi pincevölgybe, nem irigyeltem őket), míg előretekintve azoknak a fénye látszott, akik már közel járnak a Gete csúcsához (rájuk viszont irigykedtem, hogy már ott járnak, és az emelkedő egy részét már leküzdötték). A Gete tetejére érve az ellenőrzőpontnál Oczal és Reckeb volt a pontőr (sárga sapkában), akik először nem ismertek meg, de aztán felkiáltottak: "Nézd csak, ki van itt!". Érdeklődtek, hogy hol tartok a
fekvőtámaszokkal (jelenleg csak 40 körül). Tréfálkoztak kicsit, hogy majd erről a túráról ne a
leghosszabb beszámolót írjam meg, illetve kérdezték, hogy jövök-e majd
visszafelé is, és hogy gondolkodtam-e már a Kinizsi Triplán. Bár éreztem egy kis élt a dologban, azért jó fejek voltak, és a tábortűz mellett a jókedvük is felmelegített a hideg, szeles hegycsúcson.
Dorog előtt egy ultrafutó sráchoz és az édesapjához csapódtam. Utóbbi 50 év körül járt, és ez volt az első százas túrája, sőt úgy egyáltalán az első teljesítménytúrája (a túra után, hazafelé tartva a vonaton is találkoztam velük, kiderült, hogy méhészettel foglalkozik - mármint nem nőgyógyászattal, hanem a méztermelő, zümmögő rovarokkal -, és ők is sikeresen teljesítették a távot, ami nagyon szép teljesítmény). Eszembe jutott néhány,
édesapámmal közös teljesítménytúrám is.
Dorogon a Molnár sörözőben Öregnándi köszönt rám, és bemutatott egy túratársának, mint a
Turistajelzés Memory alkotóját. Javasolt is egy eddig nem szereplő jelzésképet a játékomba, a sima fehér jelzésalapot, mint készülő turistajelzést (ezt fel is veszem majd a játékba). A pultosnőtől kértem szódát, és ingyen kaptam két litert, hogy legyen mit cipelnem.
Kesztölc után már eléggé lelassultam, lépésben (persze kinek mekkora és mennyire szapora a lépte) kapaszkodtam fel a Kétágú-hegyre. Laci odaadott egy nagy darabot a zabpelyhes-kakaós süteményéből, majdnem fél kilós volt, de miért ne cipelném ezt is (amúgy finom volt, nem arról van szó). A vállamat már kissé marta a túlpakolt hátizsák, de így még hatékonyabb az edzésmunka.
A Pilis-nyeregben egy kódot kellett felírni, és meg is pihentem. Ketten már ücsörögtek a padoknál, egyiküktől kaptam egy pohár teát, én pedig örömmel megkínáltam őket Laci zabpelyhes-kakaós süteményéből. Csak pár percet pihentem, mert ha nem mozogtam, fázni kezdtem, így (miután újra megkínáltam őket a süteményből) inkább folytattam az utat, és komótosan felkapaszkodtam a nyeregből kivezető úton, lépésben.
A Pilis-szerpentin után értem utol egy srácot, akiről először azt hittem, hogy ő Krisztián, aki az
idei Rockenbauer 130-on volt túratársam (a Szárligeti rajtnál váltottunk is pár szót), és úgy is kezdtem hozzá beszélni, de aztán a Szántói-nyeregben,
Sistergő kivilágított pontjánál (ahol, mint oázisban megpihenve jó étvággyal elfogyasztottam néhány körözöttes kenyeret, és hozzá két pohár forró boros teát, melyről túlzás nélkül állíthatom, hogy életem legfinomabb boros teája volt, de még forralt bor kategóriában is győzött volna) láttam, hogy nem ő az (utána bocsánatot kértem tőle a szórakozottságomért). Végül aztán a táv utolsó 20 kilométerét együtt tettük meg, közben pedig mesélt a Fruska Goráról, egy szerbiai - szintén 100 km-es - teljesítménytúráról. Itt már annyira zombi voltam, hogy őt elfelejtettem megkínálni a csokis-zabpelyhes süteményből.
A csobánkai műútnál (ahonnan már csak 10 km volt hátra a célig) elemet cseréltem a fejlámpámban, mert már alig pislákolt. A Kevély-nyereg előtt találkoztam Andrásékkal (vele még az
Árpád vezér 130-on barátkoztam össze).
Az utolsó ellenőrzőponton idén idén is
Forester volt a pontőr, ami kellemes meglepetés volt, mert úgy emlékeztem, hogy idén már nem fog pontőrködni. Teljesen be volt bugyolálva valami hálózsákszerű cuccba, így nem láttam, hogy sárga baseball sapka van-e rajta. Sajnos Forestert és Andrásékat is elfelejtettem megkínálni a süteményből.
A Kevély után kezdett jobban esni az eső, de azért annyira nem volt vészes, a holtpontok után aránylag gyorsan ereszkedtünk le a piroson. Az út végén (miután a piros jelzés még utoljára betér egy kis erdősávba) volt egy kis kavargásom, de aztán előjöttek a tavalyi
iszinikes és
CsPI-s emlékek. A célba, a Sarok Presszóba már világosban, 7 óra 10 percre értem be (azaz 23 óra 40 perc alatt), ahol a sárga baseball sapkás Asciimótól megkaptam az aranyszínű oklevelet és a második teljesítésért járó pirosas kitűzőt (az első kék volt). A célban öcsém és Anitáék is megvártak (öcsém Mogyorósbányán feladta a túrát ínszalagfájdalmak miatt s onnan utazott a célba, Anitáék viszont sikeresen teljesítették, és jóval előttem értek a Sarok Presszóba).
Összefoglalva: egy nagyon szép túra volt, melynek az első fele egy könnyű kirándulás, a második ötven kilométere pedig egy küzdelmesebb (akarat)erőpróba. Hazaérve megettem a maradék csokis-zabpelyhes süteményt, és megittam a megmaradt másfél liter szódát.
Tipp:
Olvass egy véletlenszerűen választott túrabeszámolót vagy interjút!
