Mitől felülreprezentáltak a programozók a Kinizsi Százason?

Úgy vettem észre, hogy a programozók, informatikusok a Kinizsi Százason és a túrázás világában mintha felülreprezentáltak lennének. Két eset lehetséges: vagy csak úgy tűnik, hogy többen vannak a valós társadalmi arányuknál, vagy pedig tényleg nagyobb tömegben járnak közülük túrázni (bár hozzáteszem, én magam csak "hobbiprogramozó" vagyok, általában egyszerű szkripteket írok, mint például a Turistajelzés memory, a Kinizsi Százas útvonal kvíz vagy a K100 időterv kalkulátor. Kamaszkoromban autodidakta módon ismerkedtem meg a programok írásával a grafikus kalkulátoromon, később aztán pár évig tanultam is ezt magasabb szinten, de végül a felsőbb matematika, vagy inkább a lustaságom vagy az erős humán oldalam gátat vetett annak, hogy ezen a területen teljesedjek ki).

Amennyiben az első eset lenne igaz, vagyis csak számomra tűnik úgy, hogy több a programozó és informatikus a Kinizsi Százason valamint a komoly teljesítménytúrákon, akkor az amiatt lehet, hogy pszichológiai okokból velük találtam meg jobban a közös nevezőt, témát, összhangot, de ennek némileg ellentmond, hogy elég ritkán (gyakorlatilag alig) merülnek fel közöttünk informatikai kérdések (bár ez a terület a szakmai témákon túl is nyújt egyfajta olyan kreativitást, konstruktív szemléletet, ami talán könnyebben egy hullámhosszra hozhat anélkül is, hogy konkrétan a programozásról beszélnénk).

Ha viszont valóban többen járják a természetet és keresik a Kinizsi Százashoz hasonló extrém kihívásokat a programozók közül, akkor annak is lehet valamilyen megfejtése. Kicsit hazabeszélve úgy vélem, hogy a programozás a reál, "nem művészi" területek közül az egyik legkreatívabb, legnagyobb csodákra képes foglalkozás, ahol az ember szinte a semmiből, vagy legalábbis nagyon elemi darabokból építhet fel világokat. Olyan, mint valami szellemi, matematikai-logikai legózás. És ezekben a nagyon kreatív, elmélyült, azonban a hétköznapokban fizikailag a monitorhoz, szellemileg pedig elvont, absztrakt problémákhoz kötött emberekben magasabb lehet az igény arra, hogy a szabadidejükben jobban kiszabaduljon a testük-szellemük, mintegy kitörjenek a kódok mátrixából, az irodából és az urbánus környezetből, és a természetben frissüljenek fel, ott érjenek el valamilyen komoly célt.

TUTI Kupa

Vasárnap a túravezető tanfolyam keretében voltam egy tájékozódási versenyen, a "TUTI Kupán". Érdekes volt a teljesítménytúrák világa után megtapasztalni a természetjárásnak, az erdők-mezők felfedezésének ezt a módját is, amikor nem elsősorban a megtett távolságon és egy rögzített útvonal követésén van a hangsúly, hanem a tájékozódáson, adott pontok megtalálásán, az optimális útvonal megtervezésén.

Tájfutótérképen bejelölt pontokat kellett megkeresni Szépjuhászné (ahol több teljesítménytúrán is megfordultam már) másfél kilométeres körzetében, voltak köztük személyzetes és személyzet nélküli pontok is, és egyes helyekről pluszpontért "tiketteket" kellett elvinni előre meghatározott másik állomásokra, ami egyfajta ideális sorrendiséget is megadott, valamint több állomáson elméleti kérdésekre is válaszolni kellett.

Az út során rendszeresen össze kellett vetnem a tájfutótérképet a turistatérképpel, meghatároznom az aktuális helyzetem, felmérnem, hogy milyen távolságra és merre lehetnek a következő pontok, és mindez kellemes versenyhangultatot és sikerélményeket adott. Olyasmi volt, mint egy komplex, sokváltozós stratégiai társasjáték.

A feladatot tovább nehezítette a 4 órás szintidő, melyet akár egy perccel is túllépve a játékos az összes pontját elbukja, vagy legalábbis az eredménylista végére száműződik. Éppen emiatt egy személyzetes pontot (és jó néhány személyzet nélkülit) ki is kellett hagynom, de izgalmas hajrában végül 4-5 perccel a szintidőn belül értem be a célba (azért annyira nem volt izgalmas, mint gyermekkoromban visszaérni a szünet végéig az iskolába).

És hogy milyen kicsi a világ: a célnál összefutottam Péterrel, aki a fordított napszakos privát Kinizsi Sztovkán volt túratársam egy hete, valamint egy eddig ismeretlen olvasómmal / túrázóval is, aki felismert, mint az Iszkiri főrendezőjét.

A férfi 100 kg-nál kezdődik

A férfi 100 kg-nál kezdődik - mondta kedélyesen a szupermarketben a biztonsági őr a pénztárosnőnek, mintegy megvédve és ideálnak beállítva a saját alkatát. Én meg rosszkor voltam rossz helyen, és épp meghallottam. Persze nem vettem különösebben magamra, ismertem már korábban is ezt a nem túl tudományos nézőpontot, és inkább csak mosolyogtam rajta, a magabiztos Kinizsi Százas teljesítők és a sikeres férfiak nyugalmával. Elvégre amatőr motivációkutatóként, szexológusként és magatartáspszichológusként tudom, hogy az ilyen blőd kijelentések elsősorban frusztráltságból fakadnak.

Na de nem maradt ilyen higgadt a Tourette-szindrómás, gonosz belső énem, aki sértve érezte magát, és keményen elkezdett visszavágni: "100 kg-nál kezdődik ám az any... Szerintem meg 100 kilométernél kezdődik öcsém. P*** kis b***. Majd ha olyan nőd lesz mint nekem vagy mint Peter Crouchnak, akkor pofázzál. Kinizsi Százason sírnál, puhap***. Nyafogós kislány lennél, jaj a lábam, jaj vízhólyag, jaj nem bírom."

A boltból kilépve aztán a gonosz belső énem dühe is elszállt, és megbántam hogy ha csak magamban is, de ilyen nyomdafestéket nem tűrő és nem éppen polkorrekt válaszok futottak át az agyamon. Eszembe jutott édesapám is, aki bőven 100-120 kiló felett volt, és bár sosem gyalogolt 40-50 kilométernél többet egyszerre, kétségtelenül férfi volt, ráadásul olyan túramacsót nemzett édesanyámnak és nevelt fel, mint például én.

Meg aztán könnyen lehet, hogy leszek még én is 100 kg felett (remélhetőleg izomból), ha idővel a street workoutot is elkezdem legalább annyira komolyan venni, mint most a túrázást.

Kapcsolódó bejegyzés:
A teljesítménytúrázók arcoskodnak

70 kilométeres távok a közeljövőben: Sárga 70 és VérKör

A közeljövőben két 70 km-es távú túrát is tervezünk unokatesóm férjével: egyrészt a Sárga 70-et pár nap múlva, másrészt pedig a VérKört, valamivel később.

A Gerecse 50-et Attila már sikeres teljesítette, így ezek a 70 kilométeres túrák jelentik majd a következő lépcsőfokot a száz km-es távok felé (a hivatalos Kinizsi Százason idén ugyan még nem tervezi az indulást, bár egy, a Kinizsi Sztovkához hasonló privát bejárásra még sor kerülhet).

A Sárga 70-et én két évvel ezelőtt már végigjártam (és megtetszett a túra), a VérKört pedig tervezem egy ideje, és épp az elmúlt napokban-hetekben is többen megkerestek, hogy szívesen jönnének csapatban egy VérKör teljesítésre (ez utóbbi is szép helyeket érint, ráadásul az útvonal számos pontjához, szakaszához kamaszkori emlékek is kötnek).

A Sárga 70-et egyébként ajánlom mindenkinek a figyelmébe, aki szeretne felkészülni a Kinizsi Százasra, hiszen jó edzés, tapasztalatgyűjtés és felszerelés-teszt a komolyabb távokra, másrészt pedig itt már átélhető a csaknem teljes éjszakán át tartó túrázás élménye. A VérKör különlegessége pedig az, hogy (mivel nem hivatalos teljesítménytúra) bármikor teljesíthető, azaz nincs dátumhoz, évszakhoz vagy akár napszakhoz kötve.

Kapcsolódó bejegyzések:
Sárga 70
Budai Térképkör

Kinizsi Crok

Forester Kinizsi Százas pólója és a faragott Kinizsi címer után hamarosan egy újabb tárgy érkezik a Kinizsi gyűjteményembe: egy Kinizsi Crok kártya, melyet unokatesóm talált a régi játékai, holmijai között (a kártyák régebben chipses zacskók - Chio Master Crok - meglepetés ajándékai voltak).

Kinizsi 100? Nooooormális?!

A saját, tömörebb beszámolóm után következzék túratársam, Péter részletes és olvasmányos írása a húsvéti, "fordított napszakos" Kinizsi Százas bejárásról:

Kezdjük talán a legelején: Balaton kerülő bringatúra, útitársam megemlíti, hogy létezik ilyen túrázás izé, meg száz km gyalog, nagyon lelkesen mesél róla. Rögtön megállapítottam, hogy "Esszüjeség!". Azért a Kinizsi 40 km-es résztávjára simán hajlottam, s bár pont elkerültük ott egymást, a túrázást megismerve egy tetszetős kikapcsolódást ismertem meg.

Mondhatjuk, hogy elég hamar belemélyedtem a túrázás világába és valahol, valamikor rátaláltam CsST blogjára. Olvastam itt mindenféléről: élményekről, tanácsokról, nehézségekről, készülésről, stb, stb. Olvastam többféle teljesítéséről, visszafelé, duplán meg ilyenek. Úgy gondoltam, jó volna bejárni, ismerkedni az útvonallal. A Dorog utáni szakasz érdekelt leginkább, hiszen ott még nem jártam, és a blogon sem olvastam olyat, hogy éjszakai indulással teljesítette volna valaki. Rögtön fel is vetettem Sanyinak az ötletet, s bizony nem kellett győzködni, hogy próbáljuk ki! Az időzítés kicsit szerencsétlen volt, látván, mennyit fogok előtte túrázni (pl Tojás 40), de úgy döntöttem, ezt is kell bírnom, hiszen egy Kazinczy 200 még ennél is durvább lesz!

Belevágtunk hát, találkoztunk hétkor Békáson, megismertem Ernát és azonnal el is indultunk. Még a szürkület végén felértünk a Kevélyre [6 km], szusszantunk egyet, körbenéztünk, elővakartuk lámpáinkat, folytattuk utunkat. Kivételesen nem rohantam le a sziklákon. Haladtunk, beszélgettünk, de azért hamar eljött az a pont, amikor mindhárman elcsendesedtünk és csak lépéseink zaja hallatszott. Meg egy dzsippé. Kedvesen megkérdezték, minden rendben van-e, bólogattunk, ment is mindenki tovább a maga útján. A szerpentint már vártam és nagyon meglepett, milyen nehezen indulok neki. Biztos fáradt voltam. Küzdöttünk, megálltunk, pihentünk, ettünk-ittunk.

Kesztölc-Dorog [37 km], itt már komoly bajok voltak: fogytán a vizünk, kút nincs, a bolt még nem nyitott ki (3 óra körül jártunk ott), a temető is zárva. Sanyi megnyugtatónak egyáltalán nem nevezhető szavaival fülünkben indultunk tovább. Azt mondja: menjünk el Mogyorósbányáig, ott van kút. Ja. Csak még 15 km. Elég keveset iszom, főleg hűvös időben. Kitart addig. De Erna? Bírta ő is, a Gete tetején [42 km] megosztoztunk azon, amink volt, majd a hajnali fényben - azért még szigorúan lámpával - lekecmeregtünk. A mezős részeken már nem is kellett világítanunk. Kicsit éberebbek lettünk, jobban mentünk, a hangulat is egyre jobb lett, amit fokozott a hajnalban kelő barátaim biztató üzenete. Persze, hogy az ember mesél a hülyeségről, amit elkövetni készül...

Tokodi pincék [49 km]: pihenés, kaja, korlátozott ivás. Élveztük volna a reggeli falucska csendjét. Három fűnyíró diszkrét ciripelése mellett nem annyira sikerült. Hogy pont akkor álltak neki lekaszálni a rétet?! Néztek is furcsán, mi mit keresünk ott, de nem zavartatták magukat, hiszen a zajkeltés fontos feladat, elég jól is csinálták! A szőlőkön keresztül, a dombon átbukva szűnt csak meg. Mogyorósig haladtunkban Erna le-lemaradozott, majd ott el is köszönt tőlünk. Neki elég volt, meg is értettem, igazából nekem is. Nem ott merült fel bennem először, hogy abbahagyom. Szereztünk vizet, megnéztük a Kakukkot [52 km], hiszen úgy hivatalos (féltávnál félidőben), aztán persze mentünk tovább, újabb hegyre fel és arról le. Péliföldszentkereszti forrásból [57 km] rápótlás, ennyi már elég lesz az út végéig. Aztán már a nappal sem segített, jöttek a teljesen bezombulós szakaszok, amiket csak úgy rutinból csináltunk végig. Ekkor már nem gondoltam feladásra, csak valami jó kis helyről ábrándoztam, ahol meghúzhatom magam egy órácska alvásra. De nem, rutinból mentünk tovább. A Gerecse szakaszai elég ismerősek voltak, hiszen pont itt jártam pár napja. Csak fordítva. Sanyi mesélt erről is, meg az utána következőről, ahol meg pont irányba halad a két túra. Vicces is volt megtalálni a helyet, ahol szombaton pofára estem. Kaptunk egy órányi esőt, olyan kettő körül, de szerencsénkre nem volt túl intenzív. Sanyi is zúgolódott kicsit meg én is persze, lehettünk volna jobb erdőben, ahol még ennyi sem ér minket, elállhatna már, a vizes köveken egyensúlyozás sem ment már maradéktalanul jól (és főleg nem gyorsan). Meg is született bennem a gondolat, amikor egy vizes bokor tövébe léptem a kő helyett: Jobb egy vizes nadrágszár, mint egy berepedt koponya!

Ezen a szakaszon is túl voltunk, elértük a vértestolnai elágazást, itt már nem bírta a lábam, bekentem fájdalomcsillapító krémmel. Aztán, hogy a krém hatott-e, vagy a pihenés nem tudom, mentünk tovább. Csak mentünk és mentünk, holtpotok, zombi-üzemmódok jöttek és mentek. Már reálissá vált a menet közbeni elalvás. Na, nem az amikor valamennyire tudatomnál vagyok és haladok, mint a Fertő-tó körül, hanem ténylegesen: elalszom és eldőlök. Messze voltam ettől, de éreztem, hogy lehetséges.

Végre elértünk Koldusszállásra [84 km], itt már csak a maradékokat tudtuk előszedni táskáink legmélyebb bugyraiból, hiszen Bányahegyen felfaltuk utolsó szendvicseinket. Mogyi, csoki és főleg szőlőcukor, amit csak végszükségben eszik az ember az inzulin-hinta elkerülése végett. Rendesen be is ütött: nagyjából fél óránként kellett bedobni egyet-egyet, különben jelentősen bezombult az ember.

Pusztatemplomig [93 km] nagyon hosszú volt az út. Persze, nem volt több öt km-nél, de nagyon nehezen múlt. Sanyi borzasztó éhes volt, én meg bosszús, hogy milyen hosszú még az út. Felérve már tényleg csak szőlőcukron éltünk, de tudtuk, hogy innen már csak le kell lépdelnünk és ez nagyot dobott a hangulunkon! Arról fantáziáltunk, hogy majd Bajon jól bevásárlunk valami finomságokat, s közben haladunk lefelé, dumáltunk. Aztán a baji [97 km] vásárlás valahogy kimaradt, mégsem volt olyan fontos, viszont a vízvétel a kútból épp ellenkezőleg! Fogytán volt a vizünk, amiről azt hittük, simán kitart majd. Még jó, hogy nem tűzött a Nap egész nap! Innen már hamar Tatára értünk, lesétáltunk a kempingig és ünneplő tömeg hiányában is konstatáltuk: itt vagyunk, megcsináltuk! A Mogyorósbányától fokozott tempó kifizetődött, időben beértünk: 23 óra és 20 perc alatt. Gyorsan leadtam a drótot a sikerről.

Elindultunk a vasútállomás felé, közben egy kisboltba betértünk, csak vettünk ezt-azt. Valahogy szóba elegyedtünk a pénztárossal, megkérdezte, honnan jövünk. Válaszolgattunk: Budapestről. Gyalog. Tegnap este. Ja, 24 órája. Nem, nem aludtunk sehol, jöttünk. A hegyeken át. Igen, megyünk vissza, csak az út volt a lényeg. Megállapította: nem vagyunk normálisak. Igaza van. Mikor kiléptünk, hallottuk, ahogy odakiált egy kollégának, de már csak feltételezni tudtuk miről is folyhatott a diskurzus.

Bevártuk a vonatunkat, közben nagy élvezettel fogyasztottuk a frissen vásárolt étkeket, bár nem is volt olyan nagy durranás. A vonaton még dumáltunk pár szót, majd Sanyi elbúcsúzott én meg kómába vágtam magam és mire beértem a Délibe már egész működőképes lettem. Hazaérve jó volt a zuhany és az alvás, már igencsak ideje volt.

Köszönettel tartozom sok-sok embernek! Motiváltatok, biztattatok és ez nagyon nagyon jól esett! Dia, köszönöm az esti biztatást! A hajnalunk is jól indult: Szemán úr biztató üzenetét a Papucsek klán fejének hívása dobta fel, majd Reni motiváló skandálása indított minket tovább Mogyorósbánya felé! Köszönöm a biztató szavakat faceről is, jó érzés volt olvasni őket!

Végül számvetésként: 38 órányi ébrenlét, ebből 31 túra: 140 km. Szombattól számolva 200 km. Zárásként pedig a Rapülők egyik szövegrészletét idézve: "Lesz még rosszabb!" :-D És természetesen köszönet Sanyinak, aki végignavigált és mesélt az útról! Egy élmény volt!

Nem tudok indulni a Kinizsi Százason a létszámkorlát miatt, mit tegyek?

A Kinizsi Százason idén bevezették a létszámkorlátot (ez 1300 főben lett meghatározva), ezért sokan vannak, akik nem tudnak már regisztrálni és indulni a túrán. Ahogy azt korábban is írtam, a létszámkorlát nem a Kinizsi Százas rendezőinek "műve", ők így kaptak engedélyt a K100 megrendezésére a hatóságoktól. A korlátozás fő oka egyébként - feltételezhetően - a pilisi szerpentin szakasz védelme, melyen sokan rövidítettek és ezzel károsították a természetet az elmúlt években. Fontos megjegyezni azt is, hogy a létszámkorlát ténye már hónapokkal ezelőtt meg volt hirdetve a Kinizsi.org weboldalon, a TTT oldalán és a nyomtatott túranaptárban is, tehát aki követte a híreket és jó előre tervezte az indulást, az értesülhetett róla.

Amennyiben mégis azok közé tartozol, akik nem tudtak már regisztrálni, viszont szeretnéd megtudni, hogy milyen érzés teljesíteni a Kinizsi Százast (és nem szeretnél ezzel a jövő esztendőig várni), akkor van néhány ötletem.

Az első javaslatom az, hogy bármennyire is kézenfekvő és vonzó ötletnek tűnik, regisztráció és nevezés nélkül NE indulj a Kinizsi Százason. Ezzel ugyanis kijátszod a korlátozást, és könnyen lehet, hogy ha idén nem is, de jövőre esetleg ellenőrizni, számlálni fogják, hogy hányan vannak valójában a túrán, és ennek még komolyabb létszámkorlát vagy szankció lehet az eredménye, ez pedig senkinek sem lenne jó. Ha nehéz is elfogadni, tudd tudomásul venni, hogy valamiért lemaradtál a regisztrációról.

Nyilván tudod, hogy sok más, a Kinizsi Százashoz hasonló nehézségű vagy akár még nehezebb túra van még tavasszal és nyáron, választhatsz ezek közül is - persze én is belátom, hogy egyik sem ugyanaz, mint a Kinizsi Százas, mely hazánk első és legrégebbi teljesítménytúrája. De az erődet felmérni és egy akár még komolyabb kihívást legyőzni ezek is tökéletes alkalmak.

Ha mégis ragaszkodsz a Kinizsi Százas útvonalához és tájaihoz, akkor is van még lehetőséged: az őszi Iszinik 100 ellenkező irányban járja be a Kinizsi Százas klasszikus ösvényeit, és az Iszinik 100 az akár télies időjárás és a hosszabb éjszakák, valamint a túra második felére eső komolyabb emelkedők miatt jóval nehezebb túra az eredeti változatnál. Én például eddig minden Kinizsi Százasomat sikeresen teljesítettem, az Iszinik 100-ba azonban először beletört a bicskám.

Vagy az is egy megoldás, ha privát túraként egyedül vagy kisebb társaságban teljesíted a Kinizsi Százast (természetesen nem a hivatalos túra napján, ahogy azt fentebb is írtam). Persze ez sem ugyanaz, mint ott lenni a tömegben, átélni a hivatalos túra hangulatát, ugyanakkor éppen emiatt nehezebb is így önállóan teljesíteni, hiszen nincsenek ellenőrzőpontok, nincsen ellátás és depózás út közben, és az útvonal követése is nagyobb figyelmet igényel, valamint nagyobb elszántság és motiváció is kell egy ilyen tárgyi elismerés (oklevél, jelvény) nélküli teljesítéshez (a napokban én is bejártam egy ilyen túrán az útvonalat).

Ezek tehát a javaslataim, és bízom benne, hogy jövőre indulni tudsz a hivatalos Kinizsi Százason is.

Egyre szűkebb elit III.

Legutóbb három éve írtam az "egyre szűkebb elitről", de ma friss információkat kaptam Tóth Ervintől (17-szeres Kinizsi Százas teljesítőtől), sőt nem csak számokat, hanem érdekes számításokat is, amiket ezúton is köszönök. Megjegyezte azt is, hogy ez az elit 2014-től kezdődően "mesterségesen szűkített", a létszámkorlát miatt (és ez valóban egy újabb szűrő, szűkítés). Idézem is a levelét:

"Hello!

Itt van (a bejegyzés alján - a szerk. megj.) a 2013-as adatokkal a táblázat aktuális állása.

Érdekességek:
- 13-14 teljesítés között van egy észrevehető törés (12 vs 23 fő)
- A 7-szeres teljesítők száma messze van mind a 6, mind a 8-szoros teljesitőkétől (8x:56; 7x:90; 6x:166)
- Ha a teljesítések száma alapján elsőbbsége lenne a nevezésnél azoknak, akik korábban teljesitették a túrát (és mind akarnának is nevezni), akkor gyakorlatilag csak a legalább 4-szeres teljesitők indulhatnának (1168).
- Ha a 2013-as teljesítőknek elsőbbsége lenne a nevezésnél (és mind akarnának is nevezni), akkor gyakorlatilag csak ők indulhatnának (1124).

Hopp, még egy érdekes adat:
Az egyszeres vs többszörös teljesítők aránya 5165:3375, tehát ha ezeket az arányokat mesterségesen fenn kéne tartani, akkor 726-an indulhatnának elsőbálozók és 474-en többszörös teljesítők. (Persze ez torzított érék, mert a egy teljesítőből nagyobb eséllyel lesz mégtöbbszörös teljesítő, mint elsőbálozóból.) Ha ezen arány fenntartása mellett lenne a többszörös teljesítőknek teljesítésszám alapú prioritása a nevezésnél, akkor csak kb. 6-7-szeres teljesítők indulhatnának (575, 409). 
Mivel ritka a több évtizeden át tartó teljesítés-sorozat, nézzük csak az elmúlt pár évet. Ha csak a 2010-es évtől nézzük a teljesítéseket (tehát csak maximum 4-szeres teljesítők lehetnek) akkor a statisztika:

n / pont n / legalább n
4 / 134 / 134
3 / 209 / 343
2 / 417 / 760
1 / 1596 / 2356

Ez alapján ha azt mondanánk, hogy aki az elmúlt 4 évből legalább 3-szor teljesít, annak prioritása van a nevezésnél, az talán nem fájna senkinek túlságosan: bőven marad hely első, másod és harmadbálozóknak, de a teljesítések folyamatossága is biztosítva van annál, akinek ez fontos.

Ervin"

És akkor a részletes statisztika 2013-ig:

(teljesítések száma (n), pontosan n-szeres teljesítők száma, legalább n-szeres teljesítők száma)

31         2 2
30 2 4
29 1 5
28 2 7
27 2 9
26 2 11
25 2 13
24 2 15
23 1 16
22 3 19
21 4 23
20 4  27
19 2 29
18 5 34
17 7 41
16 7 48
15 10 58
14 12         70
13 23 93
12 27 120
11 35 155
10 50 205
9 58 263
8 56 319
7 90 409
6 166 575
5 225 800
4 368 1168
3 723 1891
2 1484 3375
1 5165 8540

Kapcsolódó bejegyzések:
A Kinizsi Százas és a számok (és a pasaréti lelkész)
A Kinizsi Százas jelvények és a 80-20 szabály
Túrázó leg leg leg

Kinizsi Százas bejárás sztovka módra (fordított napszakokkal) - avagy különleges nyuszi túra

Túrákban gazdag hosszú hétvégém volt: szombaton volt a Gerecse 50, hétfő délután pedig egy pár kilométeres kutyasétáltatós kirándulásra mentem unokatesómmal és a férjével, valamint a jelvényevő Mollival és Benivel Szárligetről a Zuppa-tetőre (a Zuppa az Iszkiri óta különösen kedves nekem, az Iszkiri emblémában is szerepel), hétfő este pedig egy száz kilométeres sétára indultam két társammal.

Peti cimborám találta ki az ötletet, hogy jó lenne bejárni húsvét hétfőn a Kinizsi Százast úgy, hogy este indulnánk, ezáltal megcserélnénk a túra napszakjait: a jellemzően esti, éjszakai úton járnánk nappal, és fordítva. Petin kívül még egy lány, Erna tartott velünk, ő korábban a Caminót is végigjárta, mesélt is erről túra közben.

Este 7-kor indultunk Békásmegyerről, és Petivel 23 óra 20 perc alatt értünk be a célba Tatára (Erna végül féltávig, Mogyorósbányáig jött velünk, addigra eléggé kimerült, de így is jócskán megdöntötte a korábbi 30-40 km-es napi gyaloglási csúcsait). A napkelte valamivel korábban, a Getéről való ereszkedés közben ért minket, így a Tokodi pincéknél a pavilonban már kora reggel pihentünk meg.

Érdekes volt ez a kísérlet, a "sztovka-szerű" esti rajttal, és kiderült, hogy így valamivel nehezebb teljesíteni a távot, hiszen a normális napi ritmus már rögtön a táv elején felborul (bár kétségtelenül hangulatos volt visszanézni Budapest éjszakai fényeire). Éjjel több álmossági holtpontom is volt, de nappal már nem kellett ezzel küzdeni. Féltávhoz egyébként éppen szintidőnk felénél (vagy kicsivel később) értünk, ami egyrészt nem volt jól előjel (azért a 24 órás szintidőn belül kívántunk célba érni), másrészt viszont azzal biztattuk magunkat, hogy az éjjeli szakaszon és az emelkedők nagy részén már túl voltunk.

Később még mesélek részleteket erről a különleges Kinizsi Százas bejárásról (mely már a 14. sétám volt a K100 útvonalán, ha a fordított, "Iszinik-irányú" túrákat is beleszámítjuk), és úgy tudom, Peti is készül írni egy beszámolót, amit majd szintén megosztok az olvasókkal.

Beszélgetés a mezítláb túrázó sráccal

Úgy kezdődött, hogy a vonaton a fülkébe benyitott egy kissé hippi külsejű srác, hogy van-e szabad hely. Valahogy beszélgetni kezdtünk, és a természetjárásra, túrázásra terelődött a szó. Kiderült, hogy már többször teljesítette a Gerecse 50-et, méghozzá nem is akárhogy: tavaly például mezítláb.

Elmondta, hogy edzeni kell hozzá a talpat, sokat gyalogolni lábbeli nélkül, és a végén már nem is sérül meg olyan könnyen a bőr. És hogy mennyivel közelebb van a természethez így az ember, és milyen hasznos reflexológiailag sőt még sejtszinten is, mert állítólag áldásos ozmotikus, sejtmembrános és elektromos vagy milyen hatása van.

És hogy az emberek mennyire elítélik ezért, volt például, hogy még a buszra sem engedték felszállni mezítláb (mintha egy cipő talpa tisztább lenne). Egyszerűségéről és minimalista filozófiájáról eszembe jutott Diogenész, valamint Tom Sawyer és Huckleberry Finn is. Vagy az a csapat, melynek tagjai pár évvel ezelőtt szintén mezítláb mászták meg a Kilimandzsárót. Aztán mesélt még a gyógynövényekről is, és a japán zöldteáról, kifejtve, hogy a tea az egyetlen olyan drog, melynek csak pozitív hatása van, és hogy egyszer még egy kis kannabisz ültetvényt is talált egy erdőben.

Megbeszéltük, hogy majd keressük egymást, és lehet hogy egy-két mezítlábas túrára csatlakozom hozzá.

Kapcsolódó bejegyzés:
Mezítláb a Kinizsi Százason?
A Kinizsi Százas mint drog
Kilométerpornó