A túrázók kasztjai (és a Kinizsi Százas mint választóvonal)

Az elmúlt években egyre több túrán vettem részt (korábban arra is volt példa, hogy szinte csak a Kinizsi Százasra mentem az adott esztendőben), és a túrákon beszélgetve kirajzolódott előttem a túrázók több "kasztja". S e kasztokat, csoportokat többek között a Kinizsi Százasról alkotott véleményük is megkülönbözteti.

Először is, vannak akik szeretik a Kinizsi Százast, az számukra évről évre a Fő Túra, és vannak, akik nem szeretik. Én a Kinizsi Százast kedvelők táborába tartozom, persze nem is tagadom elfogultságom: már a kezdetektől sikerélményt adott a K100 és eddig még egyszer sem kellett feladnom a túrát (de talán a feladás sem változtatna érzéseimen), s a blogom mellett több Kinizsi Százas témájú weboldalam és más kreatív munkám van. Azok, akik nem kedvelik a Kinizsi Százast, elsősorban azt vetik a túra ill. annak rendezői szemére, hogy az más túrákhoz képest túl drága, az ellátás túl puritán, valamint a feleslegesnek tartott orvosi igazolás körül szoktak még elszabadulni az indulatok. De olyanok is vannak, akiket a K100 túlzott népszerűsége, kultusza ill. az ezzel járó tömeg zavar (persze a Kinizsi Százas hívei inkább ünnepélyesnek érzik ezt a tömeget és a túrát övező hangulatot). Elmondható tehát a Kinizsi Százasról is az a közhely, hogy általában vagy nagyon szereti az ember, vagy nagyon nem szereti, és kevés túrázó viszonyul hozzá semlegesen. Az minden esetre biztos, hogy a Kinizsi Százas alapozta meg a hazai teljesítménytúrázást (bár elsősége vitatott, vagy legalábbis értelmezés kérdése), és hogy a napjainkban is megrendezett túrák közül a K100 tekint vissza a legnagyobb múltra.

A Kinizsi Százas természetesen aszerint is csoportosítja a túrázókat, hogy teljesítették-e már vagy sem: vannak, akik nem is tervezik a teljesítését (mert beérik a kényelmesen lesétálható távokkal és nem próbálják "legyőzni magukat", próbára tenni az akaraterejüket); vannak, akik célul tűzték ki azt (és esetleg próbálkoztak is már vele); s vannak, akik már teljesítették. A teljesítők közül sokan itt megállnak, mint azok a könnyű drogosok, akik aztán nem nyúlnak keményebb narkotikumokhoz, de vannak olyanok is, akik a Kinizsi Százas teljesítése után újabb, hosszabb-nehezebb túrákba is belevágnak.

Persze nem csak a K100 osztja meg a túrázókat és a természetben sportolókat, további csoportok is megfigyelhetőek. Magam csak teljesítménytúrázó körökben mozgok, terepfutókat nem nagyon ismerek, de többektől hallottam a teljesítménytúrázó - terepfutó ellentétről, mely szerint a terepfutók egy része hajlamos lenézni a túrázókat, mint ahogy a sakkban a futó tiszt, míg a gyalog (paraszt) csak egyszerű közlegény. Elismerem, hogy a futás intenzívebb mozgásforma a gyaloglásnál, de bízom benne, hogy azért ez az ellentét nem ilyen éles (ráadásul sok kiemelkedő teljesítménytúrázó is elég sokat kocog a túrákon, például Rudolf István és Márton Dániel). De túrázóktól is hallottam már kritikus hangokat: vannak, akik szerint a terepfutók nem igazán tudnak tájékozódni ill. a tájékozódás felesleges nyűg nekik, és csak a tökéletesen kijelölt, szinte körbeszalagozott "pályán" boldogulnak (és persze már maga a pálya szó is zavar több vérbeli túrázót, hiszen hogy lehet az erdőkre-mezőkre, ösvényekre ilyen steril és önző szót használni?)

További csoportok: GPS-esek vs. hagyományos térképesek; túrabotosok vs. túrabot nélküliek; bakancsosok vs. félcipősök; kispistázók (azaz rövidítők, az útvonalat elég szabadon értelmező ügyeskedők, akik sokszor több kilométeres szakaszokat is levágnak) vs. útvonalkövetők (köztük az extrém ortodox útvonalkövetők, akik akár a kitaposott útról is letérnek, ha látják, hogy hivatalosan 1-2 méterrel arrébb vezet a jelzés). Érthető módon a legkomolyabb ellentét ez utóbbi csoportok között feszül, hiszen az útvonal követése, egy túra teljes távjának tisztességes teljesítése erkölcsi kérdés is (bár találkoztam már a GPS vagy a túrabot kérdését is erkölcsi dilemmává tevőkkel).

Kapcsolódó bejegyzések:
I love K100
A Kinizsi Százas egyszerűsége
A túrázás olyan, mint az élet
Interjú a "kispistázás" szó megalkotójával, Dr. Torday Lászlóval
Felmérés a kispistázásról

Monoton Maraton és Piros 85

A hosszú hétvégén két kellemes és érdekes túrán is voltam: pénteken a Monoton Maratonon, szombat reggeltől vasárnap reggelig pedig a Piros 85-ön, a kettőn együtt bő Rockenbauer 130-nyi kilométert túrázva. A Piros 85-ön ráadásul a Szuperkatlan után ismét kipróbálhattam magam pontőr szerepben, és a túra egyik seprője is voltam (így valamivel én is hozzájárulhattam a rendezvényhez, ráadásul a szép P85 jelvény mellé egy rendezői kitűzőt is kaptam, valamint üdítőt és péksüteményeket, és még a nevezési díjat is megspóroltam).

A Monoton Maraton teljesítését már régóta terveztem, kíváncsi voltam a "körözgetős" túrára, melyen a 3,3 kilométeres Szépjuhászné - Kis-Hárs-hegy - Nagy-Hárs-hegy kört kell 14-szer végigjárni. A túra rajtjába tartva a 22-es buszon összefutottam Tulliusszal, és a táv nagy részét is együtt tettük meg (igaz, ő végül egy körrel többet tett meg, azaz a minimaratoni távra is benevezett a maraton után). Találkoztam számos kedves ismerőssel: Bubuékkal, Lestattal (aki keményen kritizálta a tervezett Iszkiri túrám koncepcióját, a Világ leghosszabb Kinizsi Százas beszámolója viszont tetszett neki, legalábbis egyedinek találta), a TTT elnöknőjével (aki meghívott ismét egy családi társasjátékozásra), Oláh Tamásékkal, Áronnal, Pataporccal, Márton Danival. A túra végén egy-egy hamburgert is ettünk Tulliusszal a célban, Szépjuhásznénál.

A Piros 85-ön már tavaly is elindultam, de akkor öcsémékkel csak a Kopár Csárdáig jutottunk elsősorban a köd (akkor még nem ismertem a módszert, hogy ködben hogyan kell használni a fejlámpát) és a fáradtság miatt, így jó érzés volt revansot venni a túrán, főleg egy előző napi Monoton Maraton után. Ráadásul a Piros 85 első néhány kilométere megegyezik a Kinizsi Százas első, piros sávon haladó szakaszával, így a múlt heti Intersport túranap után újra átélhettem a K100 nosztalgiát (bár az idő most nem volt olyan tavaszias és napsütéses, mint egy héttel korábban, így az most nem idézte a Kinizsi Százas május végi hangulatát).

Az első ponton, a Nagy-Kevélyen pontőrök is voltunk Áron cimborámmal Joeyline társaságában, és már a pontra tartva s a ponton is sok ismerőssel találkoztam, többek között Tarpatakkal (aki a CsPI-n volt túratársam), Oszkárral, Andrással (az Árpád vezér 130-ról és a Zsíros Deszkáról), Laci bával. Az ellenőrzőponton körülbelül 2 órát töltöttünk, majd Áronnal tovább indultunk. Csobánka után a feltételes pontnál ettünk-ittunk (és beszélgettünk Kimmel Petivel, a túra egyik főrendezőjével), a Tölgyikreknél pedig találkoztunk DonRazzinóval, a Kör egyik kitalálójával. A túra nevéhez hűen végig a piros sáv jelzésen kanyargott (ahogy a Sárga 70 a sárgán). A táv legészakibb pontja Dömös volt (ott betértünk egy hangulatos pubba), onnan fordultunk vissza déli irányba. Dobogókőtől (ahol bő egy órát várakoztunk az Eötvös Loránd menedékházban, hogy az utolsó túrázók mögött haladjunk, s ahol Zöldfülű is csatlakozott hozzánk) pedig sepertünk is (ez már délután 5 után volt, így elkezdődött a fejlámpás szakasz), és leszedtük az ágakról a túra szalagozását. A Kopár Csárdánál ettünk gulyást, és kaptunk útravalóul izotóniás italt meg édességet. Fekete-fejnél Sznuupival is találkoztunk a pontőrsátorban. Az út során, kissé zombi állapotban a túrázás és az élet összefüggésein, párhuzamain gondolkodtam. A budaörsi célba valamivel reggel 5 óra után értünk, az utolsó kilométereken egy fájó lábú túrázót biztatva és kísérve.

A két túra számokban: a Monoton Maraton 46,2 km-es távját 8 óra 50 perc alatt teljesítettem, ez 5,2 km / órás átlagsebességet jelent, a Piros 85 88,6 km-es távját pedig (ha levonjuk a pontőrködéssel és a dobogókői várakozással töltött bő három órát) körülbelül 19 óra 45 perc alatt, 4,5 km / órás sebességgel. A két túrán csaknem 135 km gyaloglással és 5375 m szintkülönbség leküzdésével 215 pontot gyűjtöttem, így már 1855 TTMR pontom van idén, s szinte csak az Iszinik 100 teljesítése választ el az aranyjelvénytől.

A túrázás olyan, mint az élet

Egy túra több szempontból is olyan, mint egy néhány órába, esetleg egy-két napba sűrített élet, de legalábbis magában hordozza annak élményeit, tanulságait, ellentmondásait, bizonyos folyamatait.

Egy hosszú túra például olyan, mint maga az öregedés: elindulunk frissen, fiatalosan, hogy aztán megtett kilométereink úgy gyarapodjanak, mint elszaladó éveink, s egyre inkább elnehezülő, egyre jobban sajgó tagokkal, megfáradtan érjünk utunk végére, ahol megpihenhetünk.

A domborzat szintén hasonló az élethez: egyszer fenn, egyszer lenn, felemelkedünk hogy aztán lesüllyedjünk, hegyek-völgyek váltakoznak. Kemény munkával csúcsokra küzdjük fel magunkat, majd jön a lejtő, és így tovább.

Hol erősnek érezzük magunkat, magabiztosnak és kitartónak, hogy aztán kilométerekkel később ráébredjünk gyengeségünkre, törékenységünkre, sebezhetőségünkre.

Úgy érezzük, a természetben megtisztulunk, tüdőnket átjárja a friss oxigén, ugyanakkor be is mocskolódunk, a hosszú úton piszkosak, verejtékesek, csapzottak és szakadtak leszünk.

Van, hogy észrevesszük az út során az apró szépségeket, részleteket, míg máskor figyelmetlenül átszaladunk rajtuk, anélkül hogy igazán átélnénk az "itt és mostot" s elmélyednénk a pillanatban, s csak annak elmúltával döbbenünk rá, hogy figyelmesebbek is lehettünk volna. Olykor a szürkének tűnő tájban is meglátjuk a harmóniát, szépséget, míg máskor a képeslapra kívánkozó panoráma sem gyönyörködtet. Tán a legszebb tájat is unja valaki.

Olykor pontosan tudjuk, hol vagyunk és merre tartunk, de gyakran előfordul, hogy céltalanul, vagy legalábbis a pontos utat nem ismerve bolyongunk.

Van, hogy hűen követjük a kijelölt útvonalat, míg máskor szándékosan letérünk arról. Mert más is letér, mert arra rövidebb, mert arra könnyebben járható.

Olykor biztosan állunk a lábunkon, máskor ingoványosabb a talaj, esetleg a szakadék szélén egyensúlyozunk.

Van, hogy tökéletesnek érezzük a körülményeinket, de sokszor épp az elérhetetlenre vágyunk: egy forró nyári napon egy kis didergésre, téli hidegben vacogva pedig a forróságra. S ahogy a városi környezetből, a légkondicionált irodából a természetbe kívánkozunk, sok túrán eljönnek azok a pontok, amikor bizony újra szívesen élveznénk a civilizáció kényelmét.

Olykor azt szeretnénk, hogy az idő minél lassabban cammogjon, szinte megállítanánk mint egy meghitt éjszakán, míg máskor azt szeretnénk, hogy minél gyorsabban teljen (például hogy végre reggel legyen, és felkeljen a nap). Vagy egyszerre szeretnénk mindkettőt: hogy lassan is teljen, s legyen bőven időnk a célba érni, ugyanakkor elég gyorsan is ahhoz, hogy hamar hazaérjünk és a habos kádból emlékezzünk túránk nehézségeire.

Van, hogy egyedül, magányosan haladunk, máskor társaságban - túratársak jönnek-mennek és időnként újra előkerülnek, ahogy életünk folyamán a régen látott barátok, régi szerelmek, életünk egyes helyszínei, korszakai.

Kapcsolódó bejegyzések:
A testmozgás izgalmai
Ha a természet Isten jelenléte, akkor a túrázás zarándoklat és istentisztelet

Intersport túranap

A múlt hétvégi túrahalmozás után ezen a hétvégén csak egy kisebb sétán voltam, az Intersport túranap 29 kilométeres távján. A Csillaghegyről induló és a Róka-hegyi kőbánya után a piros sávon haladó túra ráadásul alkalmat adott arra, hogy újra a Kinizsi Százas útvonalának egy szakaszán (méghozzá első, bevezető kilométerein) barangoljak, egészen a Szent-kúti elágazásig. S bár a Kinizsi Százason már számos alkalommal jártam (hivatalos teljesítésem eddig hét volt), a Kevélyekről látható "egri várnál" korábban még nem voltam - a szombati Intersport túranap most erre is lehetőséget kínált (természetesen nem az Egerben található várról van szó, hanem arról a mesterséges romról Pilisborosjenő határában, ahol az Egri csillagokat forgatták a '60-as évek végén). A túrázók nagy száma és még az időjárás is a Kinizsi Százast idézte: kellemesen tavaszias, napsütéses kirándulóidő volt.

A túra érdekessége volt, hogy rajtszámot is kaptak az indulók (én a 30-ast), valamint egy rajtcsomagot, benne Lipton jegesteával, egy doboz Béres Porcerő pezsgőtablettával, Mentos cukorkával, Horalky szelettel és Abonettel, és Intersport kuponokkal. Valamint egy korábbi Over magazint, melyben volt egy cikk a "lappföldi Kinizsi Százasról", a Fjall Raven Classicról is.

A táv elején összefutottam Tamással és Zolival, utóbbival néhány kilométert együtt tettünk meg, és beszélgettünk a túrázásban elért eredményeinkről és fejlődésünkről (mondta, hogy még az emlékezetes Iszinik-kudarcok idején kezdte el olvasni a blogomat), szóba került az "ami nem megy, azt ne erőltessük" szemlélet és az, hogy néha azért erőltetni is lehet és kell, s hogy olykor épp egy kudarc hat motiválóan az emberre. Beszéltünk még Pécsről, a Kinizsi Duplámról, a Körről, Rudolf István 1000 mérföldes túrájáról és a Prágai Százasról is. Az egri vár után egyik kollégámmal, Gyurival is összefutottam, és Pilisborosjenőn egy kocsmában megittunk egy-egy üveg alkoholmentes sört.

A 29,36 kilométeres távot (948 méter emelkedővel) aránylag gyorsan, 5 óra 17 perc alatt tettem meg, ez 5,56 kilométer / órás átlagsebességet jelentett. A TTMR pontjaim száma a túrán gyűjtött 42 ponttal 1640-re nőtt.

Három túra a Mecsekben és Tatabánya 30

A múltkori pécsi túra után (Mecsek éjszakai) ismét Pécsre és a Mecsekbe vetődtünk Áron cimborámmal, s most Szötske nevű túratársunk is velünk tartott (vele először szintén a múltkori hétvégén, de a Zalai dombságban túráztam együtt).

Pécsre már péntek este megérkeztünk, az Apáca utcában, egy középiskolai leánykollégiumban volt a szállásunk, ahová egy kis sörözés után értünk (bár azt hiszem, én ott már csak kólát ittam, elég volt az az 1-2 sör, amit a vonaton elfogyasztottam). Nos, a leánykollégiumban kezdődtek a kalandok, ugyanis a recepción a 225-ös kulcsot kaptuk, viszont a másodikra felérve és az oldalfolyosón nézve az ajtók feletti számokat megdöbbenve konstatáltuk, hogy a 225-ös ajtó nem más, mint a férfi WC bejárata. Ezen aztán jót derültünk, gondoltam hogy ez biztos valami helyi humor, hogy először a WC kulcsát adják oda szobakulcsként. Azért mégsem akartunk a mosdókagylók meg a piszoárok mellett letáborozni (meg annak olyan Fűrész I. hangulata is lett volna), így mentem is vissza reklamálni a recepcióra, de aztán kiderült, hogy csak bambák voltunk, mert pár ajtóval arrébb volt egy 225-ös hálószoba is, de a fene se gondolta, hogy ilyen redundancia van a helyiségek számozásában.

A leánykollégiumról nekem Szabó Magda Abigélje jutott eszembe, meg a híres balassagyarmati túszdráma a 70-es évekből, ez utóbbit regény formájában olvastam is, egyik túratársamnak azonban a vicces rajzokkal, poszterekkel teleragasztott ajtókról más jutott eszébe: "Milyen együtt menstruálások lehetnek itt!" Genderológiailag talán nem volt túl polkorrekt, de ezen úgy elkezdtem nevetni, hogy majdnem a falnak estem. Áron tavalyi emléke volt, hogy akkor Bieber meg Timberlake poszterek sokaságát látta ittjártakor (végül is Justin-Justin), ezekkel most nem találkoztunk, de annyira nem is bántuk.

A 225-ös szobában két darab emeletes ágy volt, ezeken kerestünk helyet magunknak. Az enyém az egyik alsó ágy lett, ami alapvetően frankó dolog, még ha a TTMR pontjaim is megtett túráim nem is indokolták, de nem törődtünk a hieararchiával. Az ágy léceire volt pár vicces és korábbi eseményeket dokumentáló felirat írva: "kicsi a bors, de tényleg", vagy "itt szenvedtünk 12 napot", illetve "itt dugtam meg az első nőmet".

Fölöttem Szötske aludt, és ahogy időnként forgolódott, vészesen nyikorgott az ágy, amitől kicsit megijedtem, és próbáltam statikailag felmérni, hogy vajon nem fordulhat-e elő, hogy leszakad, és akkor engem agyonüt. De aztán arra jutottam, hogy erre kicsi az esély, mert hát csak elég erősek ezek a lécek, meg Szötske sem olyan nehéz. Meg ha eddig nem szakadt le, miért pont ezen az éjszakán történne tragédia, és miért pont velem.

Így is lett, reggel örömmel ébredtem arra hogy még élek, nem zuhant rám a felső ágy Szötskéstül, és némi készülődés után gyalog indultunk első túránk rajtjába, a Kikelet Hotelbe. Először egy 5,2 km-es minimaratont teljesítettünk, mely a Misina csúcsára ment fel a kilátóhoz és vissza (ezt 1 óra 5 perc alatt tettük meg), majd beneveztünk a 41 km-es maratonra. Ez először szintén felment a kilátóhoz, majd Mánfa - Orfű - Abaliget - Éger-völgy útvonalon tért vissza a Kikelet Hotelbe. Az Orfűi tónál Áron megszólaltatta a telefonján a Fishing on Orfű c. dalt, és együtt énekeltük, hogy "Fishing on Orfű, dancing in the nightclub". Gégen-kútnál ittunk a forrásból, és kitaláltam egy reklámszlogent is: Gégen-kút, immer gut! Volt egy-két erdei tornázóhely hely, az egyik ilyen állványon tolódzkodtam is a crossfit jegyében. Ezt a túrát 10 óra 15 perc alatt teljesítettük, de közben azért volt pár pihenőnk, Éger-völgyben Teca mamánál például mindhárman ettünk egy-egy adag rántott húst. De ha már Pécsett voltunk, indultunk még egy harmadik, éjszakai túrán is, az "Álmában csenget egy picit" című 12,4 km-es sétán, mely a 100 éves pécsi villamosnak állított emléket. Itt Áron már az elején gyorsabb tempót vett fel, így mi kicsit lemaradva, de kedves hölgykoszorúban teljesítettük a túrát, mely szintén felment a Misinára, így egy nap alatt háromszor is megmásztuk a város híres hegyét. Néhány új, eddig nem ismert jelzésbe is botlottam a mecseki túrák során (Szent Márton út, valamint kék lábnyom Mánfánál, az Árpád-kori templomnál), melyekkel hamarosan a játékom is kibővítem.

Egy újabb éjszaka következett a Diderot regényéről elnevezett utca leánykollégiumában, majd reggel az 5:15-ös vonattal indultunk vissza Budapestre, ahol elbúcsúztunk Szötskétől, és Áronnal mentünk a Tatabánya 30-ra, ahol seprők voltunk. A felsőgallai rajtban ettünk-ittunk, majd utolsó indulókként teljesítettük a bő 30 km-es távot, közben a fákról szedegetve a túra alkalmából kihelyezett irányjelző papírokat. Ezek tűzőgéppel voltak a fák kérgéhez erősítve, és kombinált fogóval dolgoztunk (egyik-másik eltávolítása nem ment könnyen, egy kapocs meg is szúrta a matatóujjam; itt megint lett egy csipetnyi halálfélelmem, hogy nehogy vérmérgezést kapjak, no de csalánba nem csap a ménkű). Az idő gyönyörű volt, és a táj is megfogott (a festői Sárkánylyuk-völgy, Vérteskozma) - legutóbb egyébként a tavalyi tavaszi terepfélmaraton alkalmával jártam a Vértesben. A túrán találkoztunk Barta Lászlóval is (nem a Tatabánya 30-on vett részt, hanem geocachingozott), de szórakozottságomban elfelejtettem neki gratulálni a Kör teljesítéséhez.

Azért az igazsághoz tartozik, hogy az irányjelző papírok nagy részét Áron szedte le, mivel gyorsabban haladt mint én, és általában a nagyjából fél perces megállásai, papírszedései alatt értem utol. Így is megdicsért, hogy azért kezdek gyorsulni, és valóban, jó edzések voltak ezek a túrák. A Tatabánya 30-at 6 óra 55 perc alatt teljesítettük.

A Tatabánya 30 után busszal mentem haza Felsőgalláról Újvárosba, és mivel Tatabányának ezen a részén már hosszú évek óta nem jártam és nem is ismerem a környéket, rácsodálkoztam a sok szegényes utcára, melyekhez képest még az átlagosnak mondható újvárosi lakótelepem is mintha elitrezervátum lenne.

A hétvégi négy rövidebb túrával összesen 90,6 kilométert gyalogoltam (2955 méter emelkedővel), így 134 ponttal 1598-ra nőtt az idei TTMR pontjaim száma.

Interjú Sistergővel, a Kinizsi Százas és az Iszinik 100 ismert alakjával

Íme egy interjú Sistergővel, aki 2006 óta minden Kinizsi Százast teljesített, és az Iszinik 100, azaz a fordított Kinizsi Százas legendás pontőre. Nagyrészt neki köszönhetem, hogy végül végül sikerült legyőznöm tavaly a "mumusomat", az Iszinik 100-at és a Csoportos Privát Isziniket. Válaszaiból néhány hasznos tanács is leszűrhető a Kinizsi Százas és úgy általában a hosszútávú túrák sikeres teljesítésével kapcsolatban. (kép forrása: futas.net)

- Szia Sistergő, hogyan ismerkedtél meg a Kinizsi Százassal?

- A Pilisben lelkesen áradozott róla egy bringás. Ő ültette el az indulás gondolatát. 

- Mi jut eszedbe, ha azt hallod, "Kinizsi Százas"?

- A buli, az ünnep.

- Szerinted - amennyiben ez meghatározható - mennyi a K100 sikeres teljesítésében a fizikai felkészülés, az akaraterő és a felszerelés szerepe?

- Ezt én is szeretném tudni. Az eddigi véleményeim nem bizonyultak tartósnak. Jelenleg úgy gondolom, hogy egyénenként változó. Akaraterővel (és megfelelő felszereléssel) a fizikai felkészülés kiváltható. Megemlítenék egy negyedik fontos tényezőt, a rutint. Persze akadnak akiknek ez sem kell, egyszerűen ráéreznek az ideális haladásra. Rutin hiányában ahogy rakódnak egymásra a hibák, úgy csökken az esély a teljesítésre. Ezek közül néhány, amelyekre ritkábban gondolnak. Ilyen a hegymenetben való „résztávozás”, amikor többször is megállnak szusszanni, a tűző napon való pihenés, a nehéz batyu és az időpocsékolás. 

- A Kinizsi Százas klasszikus (Csillaghegy - Szárliget) vagy új (Békásmegyer - Tata) útvonala áll hozzád közelebb?

- Az elsőn Szárligetre érkeztem, tehát az.

- Ha jól tudom, az összes eddigi Csoportos Privát Isziniken ott voltál, az a túra mennyiben jelent mást vagy többet számodra a Kinizsi Százasnál?

- Igen, az összes CSPI-n ott voltam. A két túrához más a hozzáállásom. A Kinizsin több száz emberhez szólok, beszélgetek, próbálok segíteni. Végigmenni a szlogen szerint „sima ügy.” A CSPI-ken kicsi a létszám, sok időt töltünk együtt, jobban megismerjük egymást. Nincs szintidő és teljesítési kényszer, ezért már az elején kiüthetem magam. Fáradtan, erőtlenül vánszorogni a csapattal, azt hiszem ez vonz engem. 

- Több túra (például az Iszinik 100) elismert pontőre is vagy, miben látod a pontőrködés szépségét?

- Abban, hogy pontőrként én is tehetek valamit a közösségért. 

- Ezzel kapcsolatban szeretnék megemlíteni valamit. Ebben Jaat mester a példaképem. Mivel a Jaat féle frissítőpontnál jobbat nem lehet létrehozni, ill. Pygmeánál többször nem tudok pontőr lenni, marad a „Sistergő féle” pont. Az élet furcsasága, hogy a példaképemnek a totál ellenkezőjét csinálom.

- Mely sportteljesítményedre, eredményedre vagy a legbüszkébb?

- 1980-ban egy verseny utolsó napján 40 km-t bringáztam törött kulcscsonttal, (10 km-t NDK macskakövön) 8 bar-ra fújt kerekeken. Mit mondjak? Többször sírtam, de nem adtam fel, időben célbaértem.

Köszönöm szépen az interjút Sistergőnek, és még sok Kinizsi Százas teljesítést és Iszinik 100 pontőrködést kívánok neki.

Kapcsolódó bejegyzések:

Interjú Kovalik Andrással, a Kinizsi Százas egyik atyjával
Éjfél Kapitány a Kinizsi Százasról
Interjú Foresterrel, a Kinizsi Százas "inges-nyakkendős" teljesítőjével
Interjú Asciimóval, az Iszinik 100 rendezőjével 
Interjú a "kispistázás" szó megalkotójával, Dr. Torday Lászlóval

Hogyan ereszkedjünk le könnyen és gyorsan a Getéről?

A Kinizsi Százason bizonyára sokak fejében megfordult már, hogy hogyan lehetne a legegyszerűbben és leggyorsabban leereszkedni a Getéről. Nos, Warren Miller videója bemutat egy elég hatékony és látványos módszert, mellyel elkápráztathatjuk túratársainkat.

(Figyelem, előtte sokat gyakoroljunk, mert könnyen a baleseti sebészeten találhatjuk magunkat; a szaltónál legyünk különösen körültekintőek!)

A Kör - egy újabb álom

A napokban hallottam egy nagyszerű és embert próbáló kihívásról, melyhez képest a Kinizsi Duplám egy könnyű séta volt: ez pedig nem más, mint a Kör, melynek távja ugyan "csak" 152 kilométer, viszont 7100 méter emelkedőt tartalmaz, és mindössze 30 óra van a teljesítésére. Különlegessége, hogy nem rendezvény, nem teljesítménytúra, ugyanakkor azért vannak szabályai. Az erőpróba útvonala a Börzsönyben kanyarog, és Csanya az egyik ötletgazdája.

A Kört eddig egy ember teljesítette sikeresen, Barta László  (28 óra és 45 perc alatt), és a napokban próbálja meg a teljesítését Márton Dani (frissítés: ő is sikeresen teljesítette a Kört, 27 óra 23 perces idővel).

Azt hiszem, a teljesítése legalább akkora katarzist jelentene, mint amikor az első Kinizsi Százasomon célba értem, és édesapámat is büszkeséggel töltené el, ha a Kör egyik teljesítője lennék. Ráadásul az is bogarat ültetett a fülembe, hogy Csanya szerint 20-25 hazai túrázó, terepfutó képes jelenleg a Kört szintidőn belül végigjárni, és további 20-25 lehet képes néhány éven belül. Jó lenne ebbe a szűk elitbe, "top ötvenbe" tartozni.

Ahogy a 2013-as évem a Kinizsi Százas esztendeje számomra (ha minden jól alakul, az Iszinik 100-al és a CsPI-vel együtt ötször fogom végigjárni idén a K100 útvonalát; valamint részt vettem a Kinizsi Százas "ősén", a Nagyszombati Százason is), úgy 2014-ben a Körre próbálok majd felkészülni, és néhány további komoly kihívást is megpróbálok majd legyőzni. Persze a Körig még hosszú és küzdelmes lesz az út, sok túrázással, kocogással, lépcsőzéssel, ugrálókötelezéssel, fekvőtámasszal.

A NaHáT 90 teljesítménytúra nahát-élményei

Az idei volt a második NaHáT 90 túrám, nem aludtam, így egy kicsit még mindig fáradt a búrám. De ahogy említettem tavaly is, ez a túra tényleg trú, nem hamis. Lököm is a beszámolót, csekkoljátok szeretettel:

Kezdjük tán ismét azzal, hogy NaHáT 90 különlegessége, hogy bár tíz kilométerrel rövidebb a Kinizsi Százasnál, sokkal több lejtőn és emelkedőn át vezet (a K100 2750 méterével szemben 3800 méter az összes emelkedő, ami száz kilométerre vetítve bőven 4000 méter felett lenne), ezért számszerűsíthetően és bizony érzésre is nehezebb túra a Kinizsi Százasnál. Mindez a TTMR pontokban is megmutatkozik, a NaHáT 90 talán az egyetlen olyan hazai teljesítménytúra, mely bár rövidebb a K100-nál, mégis több TTMR pontot jelent.

A túra minden izgalma ellenére most kevésbé volt kalandos mint tavaly, nem kergettek meg kutyák, és Lestat sem sétált bele a törökmezei halastóba. Az idő kellemesen ősziesen tavaszias volt, ezernyi színben pompázó levelek borították az ösvényeket, és tarkították a távoli hegyeket. Éjjel azonban jött egy kis eső is, ami az út későbbi szakaszait elég sárossá tette - ahogy mondani szokták, úgy hiányzott mindez, mint egyszeri trafikosnak a 18 év alatti próbavásárló.

A túra most is kemény volt, a Csóványosra vezető úton több holtpontom is volt, mondtam is magamban: "nem lehetek ennyire lányos, hogy megsz*passon a Csóványos!" Bizony, a Csóványos, ahonnan nappal a kilátás látványos, feljutni oda tehát semmiképp sem hátrányos, bár mi 21:10-re értünk oda, s ilyenkor a horizont már kátrányos.

A túrára egyébként Áronnal és Varjas Andrással indultam, de aztán már a rajtban elváltak útjaink, mivel ők gyorsabban és néhány kitérővel (egy túramozgalom miatt néhány környező várat, romot is felkerestek) tervezték teljesíteni a túrát.

Viszont rögtön a túra elején találkoztam Bubuval, akivel aztán csaknem a teljes távot együtt tettük meg, és Ottorinóval is, akit most láttam először személyesen. Megköszöntem neki személyesen is a kritikáját, és engedélyét kértem, hogy közölhessem a blogomban. De nem csak Ottorinóval találkoztam, hanem például először láttam a Kinizsi Százas egyik legendás alakját, régi motorosát, egyik legtöbbszörös teljesítőjét, Corradi Surdot, akinek Bubu be is mutatott. Találkoztunk Márton Danival is, a rajtnál pedig Rudolf Istvánnal.

A Fekete-völgyi panziónál láttunk motoros hajtányokat és kisvonatot a különleges, 600 mm-es nyomtávú síneken, és jó étvággyal elfogyasztottuk a virslit kenyérrel és mustárral. A panzióban épp egy lagzi előkészületei zajlottak, így sajnos ott nem volt alkalmunk bevásárolni. Bubu sem tudott így kávét venni, ezért a túra végére elég zombi lett (igaz, valamelyest én is), és heroikusan küzdött az álmosságával. Találkoztunk Popeye-jel is (akivel legutóbb a Mecsekben túráztunk együtt) és több túrázó hölggyel, egyikükről most jutott eszembe, hogy honnan ismerős: egy időben mintha a csepeli héven láttam volna néha, amikor még arra laktam.

Mivel Fekete-völgyben és később Bányapusztán (ahol éjfél körül babgulyást ettünk, és vártuk hogy csillapodjon az eső) elég sok időt vesztettünk (összesen legalább másfél-két órát), így Nagymaroson az utolsó pár száz métert kocogva tettem meg, és éppen reggel 7:00-re, pontosan 24 óra alatt értem a célba.

Összefoglalva a NaHáT 90 idei nahát-élményei: nahát, ez még mindig egy nagyon kemény túra. Nahát, ilyen sem volt még: lényegében másodpercre pontosan a szintidő alatt teljesítettem egy túrát. S nahát, milyen kicsi a világ: az Inóci-nyereg után mintha még régi cimborám, a pasaréti lelkipásztor (akitől először hallottam a Kinizsi Százasról) édesapját is láttam volna, amint két lányával kirándult.

Ottorino kritikája A világ leghosszabb Kinizsi Százas beszámolójáról

Ottorino, a Kinizsi Százas hatszoros teljesítője, több olvasmányos túrabeszámoló írója vetette papírra "A világ leghosszabb Kinizsi Százas beszámolójának" első kritikáját. Aránylag éles bírálat, ugyanakkor csaknem minden meglátásával egyetértek (így utólag magam is rájöttem a "beszámolóm" több hibájára, de jövőre már valamivel bölcsebben látok neki a túrabeszámolóm írásának). Elemzésével megtisztelt és ezúton is köszönöm, s Ottorino hozzájárulásával most a blog olvasóival is megosztom:

Élvezettel olvastam "A világ legrosszabb Kinizsi Százas beszámolóját". Jaj, bocsánat! Nem legrosszabb, hanem leghosszabb. Ejnye, mennyire más értelmet ad egy szövegnek egyetlen betű elgépelése. Félretéve a tréfát: Az írásodat bevezető idézetekből rögtön kiderül a K100 iránti leplezetlen szeretet és tisztelet, amit a mű az ő teljes terjedelmében folyamatosan erősít.

A sötét oldal tábora jut eszembe. A fanyalgók szerint vannak (sokkal)hosszabb, (sokkal)nehezebb, (sokkal)jobb nevezési díj/szolgáltatás arányú (brrr!) teljesítménytúrák. Nos, igazuk van, de ők, szegénykék nem érzékelik egy megfoghatatlan valami, egy, a teljes túrát belengő speciális Kinizsi érzés jelenlétét.

Kontra fanyalgók, magam a Kinizsi vonzáskörébe tartozom, bár ezt olyan explicit módon még nem nyilvánítottam ki, mint Te teszed folyamatosan, ám abban azért reménykedek, hogy beszámolóim erőteljesen közvetítik a külvilág felé a Kinizsivel kapcsolatos érzelmeimet.

Többeknél a rendezvény szellemének vonzerején túl a presztízse is sokat nyom a latban. Nézzük a "nagyágyúkat", akik tényleg sokkal hosszabb, nehezebb túrák sorát jegyzik! Majd' mindegyikük naptárában minden évben szerepel a K100 bejegyzés. (Jut eszembe: Súlyos oka lehetett Józsinak, hogy a [ha jól emlékszem] 17-es szériáját idén megszakította. Sajnálom.)

Visszatérve a beszámolódra. Művedben a Kinizsi Százashoz- vagy a túrázáshoz általában kapcsolódó gondolatok, úgymint: a felkészülés-, a kaja-, a pia-, a pina-, az útvonal-, az anekdoták-, az információk-, a látvány-, a szépség-, a fájdalom-, a gyötrődés-, a tapasztalatszerzés-, az eufória fordulatos leírása, felfűzve az útvonal kacskaringós szálára, hosszú időre a monitor elé ragasztott, és hatására szinte újra átéltem az idei Kinizsi egyes szakaszain velem történteket. Ám a vége felé fészkelődni kezdtem a székben azoknál a részeknél, ahol magáról az írásról írsz hosszasan.

Távol álljon tőlem, hogy kritizáljam a munkádat, sőt, annyira tetszett, hogy azért tennék néhány apró észrevételt, hogy a következő még szenzációsabb legyen. Kérlek, ne nagyon utálj érte!

Tehát, írás az írásról: Az olvasót nem érdekli, hogy az szerző mennyire volt fokhagymaszagú, amikor a művet kiizzadta, vagy, hogy hány billentyűzetet taposott szét a küszöbön az alkotói válságtól elgyötörve. Az olvasó azt szereti, amikor szárnyalhat a fantáziája, és megszűnik számára a most. Az olvasó szórakozni szeret. Az írásnak önmagáért kell beszélnie. Az említett résszel kapcsolatban bennem is felmerült az, amit magad is említesz a karakterek számának szaporításáról...

Más: Kicsit zavaró volt még (vissza is lapoztam, mert azt hittem, hogy véletlenül rákönyököltem a -ra), hogy a Víziorgona utcai rajt után találkozol egy rakás emberrel útközben, majd egyszer csak a Pilis-nyeregben talállak. Még ha annyira eseménytelen volt is a túra első negyede, akkor is biztos voltak benne olyan mozzanatok, amelyekről- vagy amelyekkel kapcsolatban mesélni lehetett volna, hogy legalább az átmenet meglegyen. Gondoljunk egy nulladik "bálozóra", aki a beszámolót olvassa. Nem mellesleg a bővebb átkötés növelte volna a beszámoló terjedelmét is.

Van itt még valami, ami tán nem is ide tartozik, de mégis megemlítem. A Kinizsi rendezésével kapcsolatban már az első teljesítésem óta van egy szálka a szememben, ami sokak indulását a túrán évről évre akadályozza, sőt megakadályozza, és már többen fel is szólaltak ellene. Növelné a szervezőkre gyakorolt nyomást, ha Te is (mint celebritás) felhoztad volna valamilyen formában a Mega beszámolódban. Igen, ez az orvosi igazolás abszolút fölösleges megkövetelésének a problematikája. Lehet, hogy nem akarod elrontani a jó kapcsolatodat a főszervezővel, de talán éppen a jó viszony miatt lehetett volna erről is írni. Jó, elfogadom; lehet, hogy ünneprontás lett volna ezzel előhozakodni, rossz szájízt hagyhatott volna maga után.

A Balaton-átúszáshoz csak annyit, hogy oda is olyasmi alázat kell, mint a Kinizsihez, no meg persze nem kevés uszodai edzés. Örömhír, hogy augusztus 18-án, idén először megrendezték az "I LOVE BALATON 2x" 4400 m-es úszást, ami a Zamárdi-Tihany-Zamárdi útvonalon zajlott. Remélem ebből is tradíció lesz. (Lásd: ilovebalaton2x.hu). Persze az "igazi" csakis a Révfülöp-Boglár 5,2 marad. Ugye? (Sajnos az utóbbit idén nem teljesítettem, mert addig halasztgatták, míg rácsúszott a Daróczy virtus úszásra [Paks-Kalocsa 15 km a Dunán], és én inkább azt választottam.)

Végül, hogy pozitív dologgal zárjam a levelet, innen is gratulálok a Békásmegyer - Tata - Békásmegyer (Még leírni is hosszú.) erőpróbádhoz. Fantasztikus, elképesztő, pokoli, meg minden, amit akarsz. Magammal nem tudnám elfogadtatni feladatként, csak tán, ha még egyszer születnék.

Szeretném, ha építő kritikának-, nem pedig okoskodásnak-, kioktatásnak tekintenéd ezt a levelet, természetesen lehet vele nem egyetérteni.

Túratársi üdv: Ottó.
Budapest, 2013. augusztus 26.

Kapcsolódó bejegyzés:
Gondolatok a Kinizsi Dupláról, élmények, tapasztalatok