Iskola a határon

Ahogy Ottlik regényének címe nem csupán a határhoz közel eső katonai alreálgimnáziumra utal, hanem arra is, hogy hősei a gyermekkor és a felnőtté válás határmezsgyéjén vannak; úgy a Rockenbauer 130 sem csak földrajzi értelemben volt "iskola a határon". Most ugyanis tényleg a határaimat kerestem, feszegettem, és nincs is ennél komolyabb, tanulságosabb, nevelőbb iskola.

Kapcsolódó bejegyzések:
A jelen pillanat-e a valóság?
Tom Sawyer

Rend, rendszer, rendszeresség

Szeretem a rendet, a rendszert és a rendszerességet - mégsem mindig tudom létrehozni, fenntartani, betartani. Szeretem, ha a környezetemben rend és harmónia van, mégis sokszor elhatalmasodik a káosz a szobámban, vagy a számítógépemen a fájlok között, vagy épp az életemben, a tennivalóim közt. És bár zavar és hátráltat, s tudom, hogy csak egyszer kellene magam rászánnom egy komolyabb takarításra, rendrakásra, és utána jobb lenne a helyzet, mégis nehezen veszem rá magam.

Pedig a rend és a rendszeresség a kulcsa sok mindennek, egy blog vezetésétől kezdve egy komoly túrára való felkészülésig, hogy ne menjek olyan messzire a példákat tekintve. De mostanában több olyan célt is kitűztem magam elé, melyek még fokozottabb rendszerességet követelnek majd tőlem: az egyik a 2000 pont (és ezzel az arany jelvény) elérése a TTMR-ben, amihez már nem árt egy túranaptárat is összeállítanom, a másik pedig a 100 fekvőtámaszig való eljutás.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

Sokszor úgy érzem, legszívesebben elvonulnék egy lakatlan szigetre, mint Robinson. Ott élnék, teljesen magamra és a természet törvényeire utalva. Nem szólna bele a dolgaimba senki, nem függenék senkinek a jóindulatától, nem követelne tőlem adót az állam, nem kellene papírmunkákkal, határidőkkel foglalkoznom. Nem bosszantana  a napi politika, a korrupció, az emberi együgyűség, gonoszság különböző formái. Nem mondhatná senki, hogy nem vagyok elég életrevaló, vagy hogy amit elértem, azt nem a magam erejéből értem el. Hiszen én építeném a hajlékom, a bútoraim, én taposnám az ösvényeket a partra vagy a hegytetőre, én terveznék és készítenék mindent magam körül. Nyilván nem lenne egyszerű, tán hetek alatt belehalnék valami fertőzésbe vagy rovarcsípésbe, netán összeroppantana a magány vagy valamiféle kilátástalanság, az, hogy rádöbbennék, hogy teljesen egyedül sem könnyű, sőt, sokkal nehezebb így boldogulni mint a társadalom részeként, de mégis, azért megpróbálnám.

(Bár Robinson Crusoe kitalált személy volt, több követője is akadt, a legismertebb Tom Neale volt, aki - igaz, több részletben - 16 esztendőt töltött egy lakatlan szigeten.)

Sokszor úgy érzem, egy clown, egy kifelé nevető, belül viszont síró bohóc vagyok. Igen, azt hiszem, a legtöbben vidámnak, jó kedélyűnek, vicces figurának tartanak, tán még férfiúi vonzerőm nagy részét is (magasságom és viszonylagos jóképűségem mellett) egyfajta cukiságom, szerethető esetlenségem adja (ez utóbbiról Chris Klein szerepe jut eszembe a Húgom, nem húgom c. filmben). De mégis, inkább erősnek látszom, mint gyengének, pedig valójában gyenge vagyok, tán túl gyenge. És gyakran szomorú. Szerető is voltam már jó is, rossz is, egyszer-kétszer nagyon jó, de legtöbbször mégis inkább rossz (tán kreativitásommal is ezt kompenzálom). Ahogy a tanulmányi eredményem is elég ingadozó volt egész életemben: olykor osztály- vagy évfolyamelső voltam, máskor meg bukdácsoltam.

Néha elég egy-két apró dolog, hogy nagyon régi sebeim tépődjenek fel. "Látszik hogy nem vagy elég gyakorlatias, Sanyi." - mondta a lelkész felesége, amikor a fészerben nem a megfelelő szögben támasztottam le a biciklit. (És akkor mi van? - kérdeztem vissza magamban tiszteletlenül). S ennyi elég is ahhoz, hogy néhány percre szerencsétlennek érezzem magam, és eszembe jussanak a régi tornaórák, amikor utolsóként, mintegy maradékként választottak be valamelyik csapatba.

Olykor úgy érzem, kevesebb vagyok másoknál: például nincs autóm, és nem is tudok autót vezetni. Valójában egyikre sem vágyom különösebben, de mégis, néha zavar. Ilyenkor azzal hessegetem el ezt a gondolatot, hogy más szempontból meg jóval egyedibb, értékesebb (és számomra jóval fontosabb) képességeim, eredményeim vannak, mint az autóvezetés: ott van például a hat Kinizsi Százas teljesítésem, vagy a hat Balaton-átúszásom, vagy a blogom, több száz bejegyzéssel és olykor napi több száz látogatóval. Az emberek hány százaléka tud autót vezetni? 60? 30? No de az emberek hány százaléka mondhatja el magáról a többszörös Kinizsi Százas teljesítést, vagy a Balaton-átúszást, vagy azt, hogy amit ír, azt naponta százak olvassák? Ennek töredéke.

Sokszor mégis úgy érzem, jó lenne újrakezdeni, valahogy tiszta lappal. Tán nem is kellene eldobnom mindent, ami eddig történt: ahogy bontott téglákból is építhető is valami új és tetszetős, vagy régi fadarabok, gerendák is újjászülethetnek egy új struktúrában, így akár az eddigi kudarcaim, zsákutcáim - megfelelően feldolgozva, feldarabolva, majd egy új szemlélettel egymás mellé rendezve - is hozzájárulhatnak egy szebb, rendezettebb jövőhöz.

Sokszor úgy érzem, legszívesebben elvonulnék egy lakatlan szigetre, mint Robinson. Bebizonyítanám magamnak, hogy igenis életrevaló és gyakorlatias vagyok, hogy elboldogulok a világ, a civilizáció segítsége nélkül. És csak építenék, vadásznék, kertészkednék, gyűjtögetnék, írnék... A Kinizsi Százast azért sajnálnám... bár ha úgy beindulna valami bizniszem a lakatlan szigeten, netán az írás lenne annyira jövedelmező, arra azért évről évre hazalátogatnék.

Kapcsolódó bejegyzések:
Tom Sawyer
A jelen pillanat-e a valóság?

Tom Sawyer

Történt, hogy egyik reggel kisvárosi könyvtárunk előtt megláttam két dobozt a járda szélén. A két kartondobozban régi, megsárgult lapú könyvek voltak és egy felirat, mely szerint "a könyvek ingyen elvihetők". Ki is választottam néhány kötetet, például egy Tolsztoj novellagyűjteményt. Még aznap elolvastam csaknem valamennyi novellát belőle, a legjobban Kornej Vasziljev története ragadott meg, a végén még egy-két apróbb könnycsepp is szökött a szemembe, alig észrevehetően.

Aztán a könyvek között volt Mark Twain Tom Sawyere is. Gyermekkoromban egy képregényből ismertem meg Tom Sawyer kalandjait, úgy emlékszem, hogy ez volt az első képregényem. Nem könnyen kaptam meg, ugyanis irodalomtanár édesanyám alapvetően ellenezte a képregényeket, mondván a kevés szöveg és a sok kép leszoktat az olvasásról, és tompítja a fantáziát. De aztán valahogy mégis megkaptam a nagy, színes, nyomdaillatú, füzet alakú képregényt, és az egyik kedvencem lett.

Szerencsém volt most ezzel a könyvtáras dologgal, a könyvekkel a kartondobozban. Jó pár hónapja nem olvastam már szépirodalmat, és ez most kicsit visszazökkentett ebbe a szinte időtlen, klasszikus világába. Néhány kép erejéig el is képzeltem, ahogy egykor ezek a könyvtár megbecsült kötetei voltak, büszkén sorakoztak a polcon, emberek tucatjai vagy százai kölcsönözték ki majd vitték vissza őket, olykor megkésve; megfordultak sok-sok nappaliban, hálószobában és kézben, majd pedig a könyvtár egy napon az utcára tette őket, hogy tovább kalandozzanak, immár a bibliotéka gondviselése nélkül. Így került hát hozzám, így kezdett új életet ez a néhány megkopott, szakadt könyv.

A Tom Sawyer fejezeteit olvasva felidéződtek a régi képregény képei, és az is eszembe jutott, hogy sokban hasonlítok Tom Sawyerre. Bennem is megvan - még ha nem is mindig látható és nyilvánvaló - ez a fajta vagányság, hatalomellenesség (bár egyes pillanataimban egyes hatalmakat nagyon is tisztelni tudok), lázadás, gyermekiség és ez a természetközeliség. Tulajdonképpen a Kinizsi Százas, a Mátra 115 vagy a Rockenbauer 130 is egy-egy óriási, Tom Sawyer-i kaland; elszakadás a civilizációtól, a "Polly néniktől", a kerítés festéstől, a kötöttségektől; ez maga a szabadság, a csavargás a szabadban.

A teljesítménytúrázás fiatalít

 A saját példám a bizonyíték arra, hogy a teljesítménytúrázás fiatalít. Íme két fénykép, az első a  Rockenbauer 130 előtt készült, a második pedig a túra után.

Trekking'n'style rovat: Emporio Armani túra óra

Túra óra az Armanitól: az Emporio Armani sportos vonalához, az EA7-hez tartozik az AR7200 típusnevű szerkezet. Az ún. "ABC" funkciókkal bíró masszív outdoor karórában található digitális iránytű, barométer, magasságmérő és hőmérő; az adatokat pedig divatos inverz LCD kijelzőjén jeleníti meg.
tura-ora.blogspot.com

Kapcsolódó bejegyzések:
Az én Suunto Vector órám
Kinizsi Százas és meggyszedés mint G-Venture
Trekking'n'style rovat: steampunk óra analóg iránytűvel
Trekking'n'style rovat: Porsche Design óra analóg iránytűvel
Trekking'n'style rovat: kézzel készült struccbőr túrabakancs

A jelen pillanat-e a valóság?

A Kinizsi Százassal kapcsolatban gyakran emlegetett dolog, már-már közhely, hogy nem túra közben vagy közvetlenül a túra után kell eldönteni, hogy jövőre is indulunk-e majd rajta, hanem csak pár nappal, vagy hetekkel később. Addigra ugyanis elmúlik a fáradtság és az esetleges fájdalmak, és csak a teljesítés tudata, öröme marad meg. A még extrémebb túráknál, kihívásoknál ez még inkább igaz lehet, és hétvégén a Rockenbauer 130-on is szóba került.

Mindkét válasz elhangzott: most kell eldönteni, mert hát ez a valóság, itt érezzük hogy ez milyen szenvedés, mikor máskor tud erről jobban dönteni az ember; míg más kitartott a klasszikus válasz mellett.

Továbbgondolva, ez valahol egy filozófiai kérdéshez, kérdéskörhöz vezet. Van a pillanat, a jelen, amikor egy kitűzött célért harcolunk, szenvedünk: például a tűző napon, már több mint 100 megtett kilométerrel és egy teljes napi gyaloglással a hátunk mögött kaptatunk fel egy emelkedőn, zihálva és verejtékezve, sajgó lábbal, a hátizsák vállunkba maró pántjával, esetleg még szomjasan is. A kérdés az, hogy ez-e a valóság, vagyis ez a valóság inkább, vagy az az emlék, az a tudat és az a cél, amivé később alakul.

Vagyis: amikor a túrán épp megpróbáljuk legyőzni magunkat és a kilométereket, és esetleg azt mondjuk magunkban, hogy ez őrültség, soha többet nem vállalkozunk ilyesmire, nem lehet-e, hogy éppen akkor nem látjuk a fától az erdőt, hiszen túlságosan is benne vagyunk az adott pillanatban. Hiába tűnik ott és akkor az a valóságnak, az "itt és mostnak", valójában éppen akkor nem látjuk megfelelő perspektívából és reálisan a dolgokat. Ahogy egy festményt sincs értelme túl közelről nézni, csak távolabbról tudja átfogni és felfogni a pillantásunk, így lehet ez az idővel is: tán épp a megszépülő, megszűrt emlékezés a valóság. Ráadásul az emlékezés jóval örökebb dolog: míg a küzdelem csak néhány múló óra, az emlékek és a büszkeség akár egy életen át velünk maradnak.

Némileg más kérdés, de hasonló gondolatokhoz vehet: egy "itt és most" szerelemért, gyönyörért, kábulatért lemondanánk-e a korábbiak létezéséről vagy emlékéről, vagy még szélsőségesebben: a jóval későbbiekről? Erre a szerelemre vágyó, kéjsóvár vagy drogért könyörgő válasz az, hogy igen: csak a most számít. A pillanat elmúltával azonban már gyorsan megbánnánk, hogy azt választottuk a tartósabb emlékek helyett, és még inkább akkor, ha a vágy hevében a jövőt is feláldoztuk. Persze ilyen kérdésre szerencsére nem kell válaszolnunk, de rámutat arra, hogy nem feltétlenül az adott pillanat képezi a valóságot és a valódi értéket, hanem a múlt szűrt pillanatai.

Kapcsolódó bejegyzések:
I love K100
Nyomot hagyni (avagy a szexuálkreatív Gesztipéter)

Túrabeszámoló a Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130 teljesítménytúráról

Hétvégén teljesítettem az egyik legnehezebbnek tartott túrát, a Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130-at, vagyis a "Rockyt" a Zalai-dombságban. Ezt a célt már régen, szinte az első Kinizsi Százas teljesítésem után kitűztem magamnak, s mivel idén sikerült formába jönnöm, a Mátra 115 után úgy gondoltam, hogy ebbe a túrába is belevágom a fejszémet.

Félnapos vonatozással a nagy séta előtti estén érkeztem Nagykanizsára, ahol korábban még sosem jártam (a város neve csak a "Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára" c. nótából volt ismerős). A polgármesteri hivatal melletti gimnáziumban volt a szállásunk egy tanteremben (a gimnáziumból indult a túra is reggel 6-kor, tömegrajttal), ahol három túratársam a padlón, hálózsákokban, én pedig összetolt székeken aludtam; de előtte még egy közeli vendéglőben megvacsoráztunk és söröztünk. Másnap a rajtnál két, a Szuperkatlan-túráról ill. a Kinizsi Százas afterpartyról ismert túrázóval, az azonos monogrammú és keresztnevű VenczelGy-vel és V_Gyurival is találkoztam.

Azokkal a túratársakkal mentem együtt, akikkel a Mátra 115-ön is, Valival, Lajossal és Zolival, így most is egymásra odafigyelve, a lemaradta(ka)t az ellenőrzőpontoknál bevárva (a legtöbbször én voltam a lemaradozó), beszélgetve, viccelődve fogytak a kilométerek. Túratársaim - a Mátra 115-höz hasonlóan - ezt a túrát is többször teljesítették már (Vali korábban a 70 km-es résztávot), így a tájékozódás terhét szinte végig levették a vállamról, ezáltal most is nagy szerepük volt abban, hogy megszerezhettem a jelvényt és a teljesítés boldog tudatát. A célba 31 óra 50 perc alatt értem be, 1 óra 10 perccel szintidőn belül.

A Rockenbauer 130 nehéz túra. Nehézzé teszi a táv (129,6 kilométer) és a sok nyílt, árnyék nélküli szakasz - így még a Kinizsi Százas katlan-szakaszán is messze túltesz. A csekély szintkülönbség (2640 méter) és a kényelmesebb szintidő (33 óra) ellenére a Rocky nehézsége összehasonlítható a Mátra 115-tel (124 km, 6300 méter, 30 óra).

Ha már a számoknál tartunk, a TTMR pontszámom ezzel a túrával lépte át az ezret: a most szerzett 168 ponttal 1074-re nőtt (hazafelé a vonaton találkoztam és beszélgettem Áron cimborámmal, az egyik legelhivatottabb túrázóval akit személyesen ismerek, ő már 4000 pont felett jár idén).

A Rocky több szempontból is különleges volt számomra. Egyrészt átvette a vezetést a Mátra 115-től az eddigi leghosszabb túrámat tekintve, kilométerben és gyaloglással töltött időben mérve egyaránt. Ugyanakkor most töltöttem a legtöbb időt túra közbeni pihenéssel, fekvéssel is: eddig ez nem volt jellemző, de a többiek példáját követve éjszaka én is többször lepihentem az úton ill. az út mellett, vagy épp egy falusi focipálya gyepjén, egyszer-egyszer el is szenderülve. Aztán ez volt az a túra, ahol a legtöbbet gyalogoltam tűző napon (most küzdöttem a leginkább a szomjúsággal, és korábban a napszúrástól sem tartottam még ennyire), és most teljesítménytúráztam először dombvidéken (az első magashegységi is a hetekben volt). A körtúra legeleje és legvége is Nagykanizsán vezetett át, hosszú kilométereken keresztül; ez főleg visszafelé volt nehéz, hiszen a déli órákban, tikkasztó hőségben kellett az aszfalton gyalogolni - ennyit még sosem gyalogoltam teljesítménytúrán városi környezetben. Ahogy rendelt pizzát is most fogyasztottam először kiránduláson: a rádiházai ellenőrzőponton laktunk jól az oda rendelt étellel.

A jelvény és az oklevél is igazi különlegesség: előbbi falevél formájú (színe pedig a teljesítések számától függ, először sötétzöld), utóbbi pedig egy kis füzet, melybe bekerül a teljesítés dátuma és pecsétje, és a későbbiekben is ebbe a füzetkébe kerülnek az újabb teljesítések igazolásai.

A térdem most nem fájdult meg, mint a Mátrában, de helyette hol itt, hol ott éreztem enyhébb fájdalmat, a túra végére főleg a talpam égett, mintha tűkön jártam volna. A szükségszerű kellemetlenségek és küzdelem ellenére (de inkább éppen ezért) a legszebb és legtanulságosabb túráim egyike lett a Rocky, a zalai táj pedig (mely Rockenbauer Pálnak is a kedvence volt) valóban lenyűgöző.

Kapcsolódó bejegyzés:
A jelen pillanat-e a valóság?

Gyűjtögető életmód: Teljesítménytúrázók Minősítési Rendszere

Szeretek gyűjtögetni, legyen szó akár takarékoskodásról, akár tárgyak vagy elvontabb dolgok felhalmozásáról, rendszerezéséről. Tizenévesen gyűjtöttem a sajtcímkéket, aztán az üdítős dobozokat, zsebszámológépeket, vagy épp a Kinizsi Százas teljesítéseket és a Balaton-átúszásokat. Több mint egy évtizeden át napi rendszerességgel vezettem naplót is, abban "gyűjtve a napokat", ahogy magamban emlegettem általában ezt a szokásomat. Sok kicsi sokra megy alapon pedig a hétköznapokban is szeretem gyűjtögetni a bevásárlások, gyorséttermi étkezések alkalmával a Smart és Supershop pontokat. De akár a blogom, blogjaim vezetése is felfogható ilyen gyűjtögetésként, hiszen halmozom a bejegyzéseket és örömmel gyűjtöm a látogatókat, olvasókat.

A Pásztó 50-en egyik túratársam, Áron mesélt a Teljesítménytúrázók Minősítési Rendszeréről (TTMR), és az ebben a rendszerben szerezhető pontokról, illetve a megfelelő számú pontokért kapható bronz, ezüst és arany fokozatról, jelvényről (a pontrendszer leírása itt olvasható). A dolog lényege nagyjából az, hogy egy adott naptári évben minden sikeresen teljesített túra annyi pontot ér, ahány kilométer a táv, plusz még a szintkülönbség is 100 méterenként másfél pontot jelent. A bronz fokozathoz 500 pontot kell szerezni, az ezüsthöz 1000-et, az aranyhoz pedig 2000-et.

Korábban volt olyan esztendő, hogy szinte csak a Kinizsi Százast teljesítettem és más szervezett túrán nem is vettem részt, idén azonban úgy alakult, hogy sok teljesítménytúrán ott voltam, és még tervezek is menni jó néhányra az év hátralévő részében, így elkezdett foglalkoztatni ez a pontgyűjtés. Most pedig ki is számolom a kalkulátorommal, hogy eddig hol tartok.

Idén az első sikeresen teljesített túrám (miután a Börzsöny éjszakai teljesítménytúrát feladni kényszerültem) a Mátrahegy volt, ahol 43 kilométert gyalogoltam (1922 méter szinttel), ez tehát 43 + 19 * 1,5 pont, azaz 71,5 pont. Ezután következett a Mátrabérc (55 km; 2741 m; 95,5 pont), a Gerecse 50 (48 km; 1345 m; 67,5 pont), a Pásztó 50 (51 km; 2050 m; 81 pont), a Sárga 70 (70 km; 2240 m; 103 pont), a Bükk 50 (52 km; 1550 m; 74,5 pont), a Kinizsi Százas (100 km; 2775 m; 140,5 pont), a Mátra 115 (124 km; 6374 m; 218,5 pont) és végül a legutóbbi túra, a Magas-Tátrai Barangolások (27 km; 1830 m; 54 pont). Ez eddig összesen 906 pont, tehát az ezüst fokozatot már majdnem elértem, az aranyig azonban még elég sokat kell gyalogolnom.

Kapcsolódó bejegyzések:
Tervezett túráim az év végéig
A Kinizsi Százas és a számok (és a pasaréti lelkész)

Tipp:
2012-es teljesítménytúráim (grafikonokkal, havi bontásban)

Első teljesítménytúrám a Tátrában: Magas-Tátrai Barangolások

Tátra-Mátra... a különbség csupán a kezdőbetű, de mégis: mintha a Mátrának még a hangzása is gömbölydedebben, (föld)anyaibban zengene, ezzel szemben a Tátra szó kemény, akárcsak gránitszirtjei. S ha már a szavak kerültek szóba: számomra maga a "hegy" szó is új jelentésárnyalatokkal gazdagodott, új tartalommal telt meg a hétvégi kirándulás során. Nem ugyanazt jelenti, amit korábban.

Öcsémmel és egy közös cimboránkkal (no meg több mint 80 társunkkal) múlt szombaton a Magas-Tátrai Barangolások teljesítménytúra keretében megmásztuk a csaknem 2500 méter magas Tengerszem-csúcsot (Rysy), majd onnan ereszkedtünk le a Poprádi tóhoz, hogy aztán egy meredek szerpentinen az Oszterva-nyeregbe kapaszkodjunk fel. A Tengerszem-csúcson, mely a szlovák-lengyel határon helyezkedik el (s Lengyelország legmagasabb pontja), állítólag Vlagyimir Iljics Lenin is járt. Az 27,6 kilométeres út alatt 1830 méter pozitív szintkülönbséget, azaz emelkedőt győztünk le. A csúcsról, majd pedig a szerpentinről a völgybe tekintve hasonló látvány fogadott, mint amit sok évvel ezelőtt láttam egy nagy, így visszagondolva olcsó hatású, gyenge keretű, a beázásoktól hullámosra gyűrődött faliképen, nagyapám szobájában; de a kép egyszerűsége és csekély valós értéke ellentétben állt a szinte varázslatos tájjal, amit ábrázolt.

A túrán volt alkalmam tesztelni a (még ősszel cserélt) Suunto Vector órám magasságmérő funkcióját (ilyen típusú karórája van a 127 óra c. filmben Aron Ralstonnak is), ami nagyon jól jött: tudtam, hány métert kell még menni felfelé vagy lefelé, és tájékoztatott arról is, hogy percenként mennyit emelkedek, süllyedek (bár a változékony időjárás miatt elég sűrűn kellett kalibrálni).

Ahogy a Kinizsi Százason a távolsággal és némiképp az éjszakával, a Balaton-átúszáson a vízzel és a víziszonyommal, itt a mélységgel és a tériszonyommal kellett megküzdenem. Több olyan szakasz is volt, ahol éreztem, hogy innen azért nagyot lehetne bukfencezni: elég lenne egy rossz lépés, egy megbillenő kő ahhoz, hogy mintegy play-gombként elindítsa életem gyorsan lepergő filmjét. De ugyanakkor épp ez a veszélyérzet tette még szebbé és értékesebbé a túrát, még tiszteletreméltóbbá a hegyet, és ez a kockázat adott némi újjászületés-érzést is.

Egyszerű halandó nem gyakran jár 2000 méter felett, ezek a pillanatok a legtöbb embernél ritkábbak a gyönyörnél vagy a katartikus olvasmány- vagy színházi élményeknél (hacsak nem La Paz lakója az illető). És ugyan 2000-2500 méteres tengerszint feletti magasságban még nem részegít az oxigénhiány, és hó is csak kisebb foltokban volt, azért kaptam egy kis ízelítőt a magashegységi körülményekből, hangulatból.

Kapcsolódó bejegyzések:
Újabb kihívások: Tátra és Rocky
A Gyatlov-túra tragédiája