A diósgyőri vár

Hajlamos vagyok épületekbe, tárgyakba belelátni magam, vagy legalábbis párhuzamokat felfedezni saját magam és az adott dolog között.

De nem csak épületekkel és tárgyakkal vagyok így: általános iskolás, alsó tagozatos voltam, amikor úgy éreztem, hogy olyan vagyok mint Magyarország, sőt, szinte egynek éreztem magam az országgal. Mintha egy esős március 15-i ünnepségen fogalmazódott volna meg bennem ez először. Úgy éreztem, én is olyan gyenge és esetlen vagyok, mint hazánk sokszor a történelemben és a nemzetközi porondon (a rendszerváltás idején jártunk akkoriban, és már hallottam otthon a fejlett Nyugatról és a nagyobb, erősebb országokról; másrészt pedig az osztályban a le nem játszott, imaginárius "verekedési erősorrendben" az egyik leggyengébb voltam, ez indokolhatta ezt a kissé szürreális képzettársítást).

Legutóbb a diósgyőri várban (gyermekkoromban néhány évig a vártól pár száz méterre laktunk) járva éreztem hasonlót, bár nem annyira erőteljesen, mint akkor régen az országgal kapcsolatban. Úgy éreztem, én is végtelenül magányos vagyok mint a hideg kőfalak, hiába a napsütés, a várban sétáló tömeg vidám zsibongása. Hogy egyszerre vagyok erős, mint a vár, de hasonlóan gyenge, könnyen lerombolható is. De ahogy a vár sorsa, állapota is sokat változott a történelem során, mélypontok és aranykorok váltakoztak, talán még az én életem sem teljesen reménytelen.

Kapcsolódó bejegyzések:
A testmozgás izgalmai
A túrázás olyan, mint az élet
A vasút és én

Csak az írás az, ami megmenthet

Csak az írás menthet meg. Íróvá kell válnom.

Az alkotás folyamata, és a teremtett érték elismerése önbizalmat ad az embernek (talán még a szerelmi bánatra is  gyógyír). Másrészt ezen kívül semmit nem látok, amivel idővel esetleg elérhetem a vágyott hírnevet, és akár az anyagi biztonságot is. És a tudatot, hogy hasznos, építő, sőt: különleges tagja vagyok a társadalomnak.

Az olvasó most megjegyezheti magában, hogy azért messze vagyok még attól, hogy író legyek - és ebben igaza is van. De egyszer talán eljön az ihlet, és papírra vethetem azt, ami bennem van: a gyermekkorom óta magamban fogalmazott könyvet, könyveket.

Íróvá kell válnom, mert szeretek írni, és mert tulajdonképpen semmi máshoz nem értek. Persze, ott van a kafkai munkám a vasútnál, az egyszerű játékaim, rajzaim vagy épp bútoraim - de ezek kevesek ahhoz, hogy igazán kifejezzem magam, hogy ezekből építsek valami maradandót, mesterit.

Inkább a betűkből, szavakból... Úgy érzem, ezekből kell építkeznem. És önmagam és az olvasó számára is megfejtenem, hogy ki is vagyok valójában.

(Újra elolvasva a címet, akár úgy is lehet érteni, hogy az Írás, mint a Szentírás, Biblia. Ez sincs kizárva, de ezen az úton még nem indultam el.)

Kapcsolódó bejegyzések:
Gondolatok Harland Sandersről
Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek
Szakításból építkezni

Mi a szerelem?

Kedves olvasóim, terápiás bejegyzés-sorozatom talán legfilozofikusabb posztja következik. Egy hölgyolvasómat az elmúlt napokban állítása szerint "függővé tették" az írásaim, és rendre várja az újabbakat (ennek örülök, hiszen egy blogger célja valahol éppen ez), és megemlítette azt is, hogy szívesen olvasna arról, hogy mit gondolok a szerelemről - például annak fényében, hogy a volt barátnőmet látszólag gyorsan elfelejtettem.

Nos, nem felejtettem el, de igyekszem. A kettő nem ugyanaz.

És hogy mi a szerelem? Azt hiszem, nehéz erről újat mondani, ugyanakkor (ahogy előttem már írók, költők, gondolkodók, vagy akár csak "hétköznapi" szerelmesek milliói) én is sokszor megpróbáltam már megfogalmazni, vagy csak egyáltalán valahogy megérteni belőle valamit. Megfejteni a szerelem boldogságának, szomorúságának titkát - és persze főleg megtalálni azt a nőt, akivel kölcsönösen egymásba szeretünk. (Eddig talán életemben egyszer találtam meg egy rövid időre - a többi alkalommal vagy a nő, vagy én nem voltunk igazán, mélyen szerelmesek.)

De visszatérve a kérdéshez. Egyrészt állítólag csak valami kémiai dolog az agyban. Persze jó azt hinni hogy ennél azért többről van szó, én is hiszek benne, hogy nem csupán ennyi. Szintén elgondolkodtató, hogy amikor szerelmesek vagyunk, mennyire a konkrét személybe vagyunk szerelmesek, vagy mennyire "magába a szerelem érzésébe", azaz kissé sarkítva, tulajdonképpen a saját szerelmes gondolatainkba, és a szerelmünkre csupán kivetítjük ezt az érzést, és olyan tulajdonságokat is belelátunk, melyekkel nem is rendelkezik.

Azért megpróbálom összeszedni néhány személyes gondolatomat is a szerelemről. Szerintem a szerelem ragaszkodás, hűség. Akár olyan fokú hűség, hogy szinte elképzelni sem tudjuk mással. Hogy nagyon sok mindenről ő jut az eszünkbe (jó esetben könnyű boldogsággal, rossz esetben mély szomorúsággal). A Gyermekvasútról, amin együtt utaztunk. A kis oázisról Hegyeskő alatt. Egy zongora-klaviatúráról, egy hangversenyről. Egy tigrises képről.

A szerelem az, hogy szépnek és csaknem tökéletesnek látjuk a másikat, amikor mások akár átlagosnak látják. Hogy meglátjuk benne azt, amitől különleges, amitől nem helyettesíthető, nem pótolható senki mással. Hogy a mégis felfedezett hibáit szinte még kedvesebbnek és fontosabbnak érezzük, mint a hibátlannak vélt tulajdonságait.

A szerelem az, hogy amikor vele vagyunk, a testi kielégülésnél is jobban vágyunk akár egy egyszerű mosolyára, érintésére, vagy csak arra, hogy valami olyat mondjon, amiből kiderül: ő is viszonozza érzéseinket.

A szerelem az, hogy vele képzeljük el a jövőt, hogy úgy érezzük, összetartozunk, és összetartozásunk sorsszerű.

A szerelem az, amikor szinte mindent megadnánk azért, hogy megmaradjon az idill, és úgy érezzük, hogy azért született és mi is azért születtünk, és minden azért alakult úgy korábban az életünkben, hogy aztán egymásra találjunk.

Szerelem az, amikor a legszívesebben lelkünk minden rezdülését, szépségét, álmát átadnánk a másiknak, és vágyunk arra, hogy ő így érezzen és így tegyen.

A szerelem az, amikor nagyon fáj, ha vége, vagy ha rájövünk, hogy a másik sosem szeretett igazán. És olyankor egyszerre érezzük azt, hogy legszívesebben mindent elfelejtenénk, ami vele kapcsolatos (és szinte bánjuk a pillanatot, amikor megismerkedtünk), ugyanakkor azt is érezzük, hogy nem szeretnénk sosem elfelejteni.

És végül: a szerelmi bánat az, amit csak egy új szerelem tud orvosolni.

Kapcsolódó bejegyzés:
Szakításból építkezni

Nem röhög: gyúrni fogok

Elhatároztam, hogy edzőterembe fogok járni. Szemüveges-pattanásos kamaszkoromban már volt egy "gyúrós" korszakom, de akkor azért nem túl tudományosan és nem is elég kitartással vágtam bele.

Az elég változó, hogy épp hogy látom a testem, milyen a testképem (sok tükör nem szeret engem, általában a liftek tükrei viszont szeretnek, nem tudom ez mitől van), de az biztos, hogy lehetnék izmosabb. Eddigi "csajozási sikereimet" is inkább a magasságomnak és jófiús ábrázatomnak köszönhetem, és nem a brutális izomzatomnak. No, de itt az ideje kitörni ebből a kissé androgün, nyeszlett testből, és ebből a szempontból is kihozni magamból a maximumot, kiteljesíteni a bennem lakó macsót. Ha 100-200 kilométereket volt kitartásom gyalogolni, szerintem ehhez is lesz.

A kedves olvasó is követheti majd persze a fejlődésem, egyébként nagyjából innen indulok.

(Arról nem is beszélve, hogy Kinizsi Pál is legendásan erős volt.)

Kapcsolódó bejegyzések:
Szakításból építkezni
A férfi 100 kg-nál kezdődik
A fekvőtámasz könnyűsége és nehézsége
Interjú Oczallal, ötszörös Kinizsi Százas teljesítővel és testépítővel

A boldogság

A volt irodámban viccelődve elbeszélgettem a kollégákkal. Jó volt. Mintha teljesen elfelejtettem volna a bánatomat. Nem ittam, nem téptem, egyszerűen a hangulat valahogy adta magát. Hónapok óta nem látott arcok, falak, és mégis, mintha hazajöttem volna. Laza voltam és vidám. Meséltem Győrről, az ottani dolgokról. Mondták is, hogy milyen jól mehet ott a sorom, és hogy nem változtam, nem komolyodtam semmit. Jó volt látni őket.

De a lényeg ezután jött, a munka utáni sörözés Balázzsal. Csak két doboz Drehert ittunk, de az is a fejembe szállt. A csarnokban, az első vágányok előtt sörözgettünk. Picsanadrágos muff volt az eladó. Drehert ittunk, Balázs jobban haladt, de nekem a fejembe szállt. Lendítettem a dobozt, majdnem koccintottunk, pedig sörrel nem szabad, elvégre magyarok vagyunk. Jól esett a sör, és a beszélgetés, és csinos volt a picsanadrágos muff.

Balázzsal hosszú évekig egymással szemben ültünk az irodában, olykor viccelődtünk, de alig tudtunk egymásról valamit. Most komolyan elbeszélgettünk az élet dolgairól, mintha romkocsmában lennénk - amúgy életemben nem voltam még romkocsmában, azt hiszem.

Beszélgettünk a nőkről, beszélgettünk az írásról. A blogomról. Mondtam, hogy egy kicsit híres vagyok. Beszélgettünk a sportról, a Kinizsi Százasról, és még a testépítésről is. Beszélgettünk a könyvéről. Beszélgettünk a blogomról, látogatottsági statisztikákról - hogy előfordul, hogy napi ezren is olvassák. Mondta, hogy jól írok, néhány bejegyzésem ki se nézte volna belőlem. Meséltem én is a tervezett könyvemről. Amikor többször is megerősítette, hogy jól írok, egy kicsit Proustnak éreztem magam. 

Arrébb mentünk, a Westend elé, és rá is gyújtottunk. Kérdezte, hogy dohányzom-e. Mondtam, hogy csak nagyon ritka alkalmakkor - de most ilyen nagyon ritka alkalom van, tettem hozzá. Jó volt rágyújtani, és meginni a maradék sört. Boldognak éreztem magam, és elfelejtettem Tamarát.

Kapcsolódó bejegyzés:

A vasút és én

Szakításból építkezni

Egy szakítás (főleg ha váratlanul és szerelmesen éri az embert) elég fájdalmas. Még akkor is, ha utólag, immár némi rálátási távolságból, szélesebb perspektívából tekintve már egyértelmű, hogy valóban nem ő lehetett az igazi, és messze nem volt tökéletes a kapcsolat.

Ilyenkor az ember egyszerre érzi azt, hogy elvesztegetett kb. egy évet az életéből, lemondott közben lehetőségekről, utólag már feleslegesnek tűnő áldozatokat hozott, ugyanakkor az is kétségtelenül igaz, hogy voltak szép, idilli pillanatok, és még ha végül "zsákutca" is volt, tanult belőle. Jobban megismerte egyrészt saját magát, másrészt a női nemet, testet-lelket.

És igaz, hogy az ismerkedéssel együtt több mint egy év volt, maga a párkapcsolat csupán nyolc hónap, de valójában annak a nyolc hónapnak a beszélgetéseit, szeretkezéseit, élményeit akár 1-2 hónapba is bele lehetett volna sűríteni. Tehát lehetséges, hogy ha valóban eljön az "Igazi", vele dinamikusabban is indul majd ez az egész, és rövidebb idő alatt eljutunk egymás megismerésének egy jóval magasabb és meghittebb fokára.

No, de nem is erről akartam most igazából írni, hanem még egy korábbi szakításomról. Az előzőről.

Ugyanis tavaly tavasszal hasonló lelkiállapotban voltam, mint most. Igaz, az a kapcsolat sok mindenben különbözött, most egy ún. "komoly lányban" csalódtam, míg az előző inkább egy kissé, hát, khm, k***ás volt. De hát ugye nincs két egyforma nő, a jólányos, tisztességes bájban és a kissé, hát, khm, r***ncosabb lelkialkatban és viselkedésben is meg lehet látni a nőieset, a vonzót.

No, de megint csak nem is erről akartam igazából írni.

Hanem hogy még az előző szakításom, ami ugye tavaly tavasszal történt, elég motiválóan hatott rám. Bár összetörtem, de lett időm, és lett motivációm, hogy megmutassam, hogy igenis erős és különleges vagyok. És akkor gyalogoltam végig a Kinizsi Duplát (egyébként negyedikként). Ha nincs az a szakítás, majdnem biztos, hogy eszembe sem jut ilyesmi. Sőt, az is csaknem bizonyos, hogy akkor nem jött volna az Iszkiri túra vagy akár az Ixi Kupa ötlete sem, és túravezető sem lennék.

Bízom benne, hogy ez a mostani csalódásommal is így lesz, és annak ellenére, hogy most is romokban érzem magam lelkileg, mégis inkább megerősít majd, és motivációt ad akár a könyvem megírásához, újabb sporteredményekhez, az életem rendbetételéhez, komoly célok eléréséhez is. Vagy ha mást nem, egyszerűen lehetőséget ad arra, hogy végre tényleg megtaláljam az Igazit.

A dráma kettőssége

Érdekesen kettős dolog a "dráma". Ami szereplő(k)nek, átélő(k)nek, ez esetben például nekem gyász és fájdalom, az a külső szemlélőnek, aki boldogsága biztos és kényelmes foteléből olvassa, csupán egy szomorú történet, egyfajta show, amire persze kíváncsi. Az utóbbi napok "terápiás" bejegyzései ennek megfelelően elég olvasottak is lettek.

És hát mire is vágytam korábban? Hát nem erre, hogy a blogom érdekes legyen, sok olvasót vonzzon? De. És olyan is volt, hogy úgy éreztem, ez szinte mindent megér, hogy ez az egyik fő célom. Most mégis úgy látom, hogy ez az ár így már túl sok - talán hasonló érzés, mint amikor megveszünk egy sokáig vágyott tárgyat, aztán rájövünk, hogy bár szép és jó, de igazából annyira mégsem, mint hittük, és valójában nagyon jól meglennénk nélküle, jobban tettük volna, ha inkább mást veszünk vagy tovább takarékoskodunk, és már bánjuk a pillanatot, amikor a vásárlás mellett döntöttünk.

Kapcsolódó bejegyzés:
Felállni a padlóról

Felállni a padlóról

Eléggé a padlón vagyok. Közhely, de úgy érzem, "újra fel kell magam építenem". Újradefiniálnom magam, bizonyítanom, megerősödnöm. Akár még előnyt is kovácsolnom aktuális magányomból és kilátástalanságomból. Ebből a mély, sötét magányból, ahonnan most még nem látom a kiutat.

De talán épp az ilyen mélypontok is segítenek abban, hogy az ember választ találjon magában kérdésekre, és - ahogy mondjuk egy 100 vagy 200 km-es gyalogtúra során is - átgondoljon sok mindent, és közelebb jusson a saját értékeihez, belső erőihez.

(Az ember mindenből tanul. Ami nem öl meg az megerősít. Bla-bla.)

Neki kellene állnom a könyvem írásának is. Az is egy elég jó terápia. Mert érzem, ha nem csinálok legalább valami látszólag hasznosat, felemészt most ez a szorongató magány. Emellett a sportba igyekszem majd "menekülni". És hátha megtalál egy új, minden eddiginél harmonikusabb kapcsolat is, ami nem csak néhány hónapig tart, és ami nem ilyen fájdalmasan ér véget.

Kapcsolódó bejegyzések:
B*sszameg, b*sszameg, b*sszameg!
Utolsó kívánság
Szakításból építkezni

Utolsó kívánság

Attól még, hogy nem leszek öngyilkos, a hipochondriám még bejöhet. Vagy egy váratlan baleset.

Persze csalánba nem csap a ménkű ahogy mondani szokták, de sosem lehet tudni. Jó, ha az embernek van valami végakarata, legalább abból a szempontból, hogy mondjuk hol legyenek szétszórva a hamvai.

Nos, a kedves olvasó nem fogja elhinni, hogy mik a terveim. Vagy ki is találta? Igen, így van, a Kinizsi Százas útvonalán. (Ha már ilyen hülye Kinizsi-mániás voltam... Ezt is jól kifundáltam, mi?) Valahogy végig az útvonalon, vagy nem is tudom. Bár ez túl nagy kérés, mert oda kell figyelni, hogy minden kilométerre, netán minden méterre jusson... (talán valami mérőkerék-szerű hamuadagolóval lehetne megoldani a legjobban, de nem akarok ennyire beleszólni, legyen inkább meglepetés).

Vagy az egyszerűség kedvéért lehet akár egy helyen is, például valahol Hegyeskőnél.

Ha mégis úgy alakulna.

Kapcsolódó bejegyzés:
B*sszameg, b*sszameg, b*sszameg!

Miért nem leszek öngyilkos?

Nos, elmondom a kedves olvasónak, hogy miért nem leszek öngyilkos.

A (szerelmi bánatból, szomorúságból, depresszióból elkövetett) öngyilkossággal van ugyanis egy kurva nagy és alapvető probléma: hogy épp a legjobb részről marad le az ember. Hogy utána már nincsen mozi.

Mert olyan jó lenne egy sarokból vagy még inkább valami láthatatlan drónról figyelni, valami szomorú, tragikus aláfestő zenével, és közben mondjuk borozgatni, és esetleg meg is hatódni saját halálunkon és elmorzsolni pár könnycseppet (és érezni azt a kellemetlen, de mégis inkább kellemes érzést, amikor fojtogatnak a könnyek) ahogy a hátrahagyott szerelmünk, és persze a sok ismerős, barát, családtag szomorkodik, még jobb esetben marcangolja magát. (Hehe, marcangoljátok csak, ez az - gondolnánk ilyenkor, egyszerre kárörvendő és az önsajnálattól könnyes mosollyal, miközben láthatatlan drónunkkal a szobáikban vagy a sírunk felett lebegünk, és persze továbbra is szól a szép zene). Főleg azt lenne jó, ha bele is lehetne látni ilyenkor a fejükbe, és nem csak a megdöbbenésükből, könnyeikből olvasni. Persze biztosan lenne sok meg nem értő bunkó is, aki arra gondolna, hogy gyenge jellemek, micsoda hülye pöcsök (vagy picsák) voltunk, hogy ezt az utat választottuk, meg hogy minden jóra fordulhatott volna, de azért bizonyára lennének olyanok is, akik inkább sajnálnának, és mélyen átéreznék, hogy miért tettük.

De ezzel szemben mi lenne? Semmi. A baszottnagy semmi. Se drón, se kamera, se zene, se bor vagy süti meg pattogatott kukorica. Erről már kúrvára lemarad az öngyilkos. Hát ezért nem ér lófaszt ez sem.

(Egy kedves barátom szerint az öngyilkosság egyszerűen gyávaság is, én ezzel nem értek teljesen egyet. Rockenbauer Pál is gyáva lett volna?  Abban viszont igaza van, hogy a legtöbb embert feltehetően hamar elfelejtik utána és napirendre térnek a történtek felett, sőt, épp azok felejtik el leghamarabb, akikben örökké ott kívánt maradni.)

Kapcsolódó bejegyzések:
B*sszameg, b*sszameg, b*sszameg!
Utolsó kívánság

B*sszameg, b*sszameg, b*sszameg!

Ahogy hazafelé tartottam, elfogott a hányinger, és forgott velem a világ. Nem ittam, csak valami fájó véget ért.

Pedig nem volt különösebben szép lány, én mégis az egyik legszebbnek láttam.

Törlöm az sms-eit. Tényleg mintha valami lány lennék, nem hiszem el. Persze nézhetném a jó oldalát is: őt is magamévá tettem, még egy nő, akiben voltam. Hát mi ez, ha nem siker? De én azt hittem, hogy ebből valami életre szóló dolog lesz, nem csak nyolc kibeb*szott hónap... Tényleg egy hülye kapcsolatfüggő romantikus idióta vagyok.

Hát, nem szállok le többet a villamosról a L. A. utcánál.

Sebaj, úgy tartják, szerelmi bánatban tudja az ember a legjobban mozgósítani a kreatív energiáit, köztudottan akkor születnek a legszebb versek is. És most már még inkább van motivációm az idei Kinizsi Duplához is...

Kedves lányok, újra aktuális (de lehetőleg most már tényleg az Igazi legyen, hé!)

Kapcsolódó bejegyzések:
Miért nem leszek öngyilkos?
Utolsó kívánság