Még mielőtt a túráról mesélnék, megemlítem, hogy már a rajtba való eljutás is kalandosra sikerült. Van ugyanis egy időnként visszatérő "rémálmom", hogy valahogy lekésem a Kinizsi Százast, mert nem ébredek fel időben, esetleg ki is megy a fejemből, hogy aznap van a K-100, hangozzék ez esetemben bármily hihetetlennek. Sőt, olyat is álmodtam már, hogy véletlenül Iszinik irányban indultam el a Kinizsi Százas napján, és résztvevőkkel szembetalálkozva jöttem rá arra, hogy nagyon elhibáztam valamit.
Nos, ez idén majdnem valósággá vált: valahogy elnéztem a menetrendet, és pár perccel lekéstem a vonatot. Épp a felüljárón sétáltam, amikor elindult. És milyen apróságokon múlnak dolgok: ha nem térek be az állomáson a látványpékségbe venni még egy süteményt, gondolván, van még pár percem, akkor elértem volna. Gyorsan telefonáltam András cimborámnak, de kiderült, hogy ő is gondban van: lerobbantak autóval, így az ő Budapestre jutása is bizonytalanná vált. Még egy telefon Jánosnak: ő busszal megy, és ezt tanácsolja nekem is, pár perc múlva indul a járat. Igen ám, de még el kellett szaladnom egy bankautomatához is pénzt kivenni - szerencsére sikerült, és éppen elértem az autóbuszt. Érdekes volt így menni Budapesre, mert mióta birtokában vagyon annak a "szuperképességemnek", hogy ingyen közlekedem a vasúton, nem utaztam Tatabányáról Pestre autóbusszal.
A lényeg, hogy végül a rajta értem, és 7 óra 53 perckor elindultam. Már a rajtban összefutottam Imrével, aki még a tavalyi Turul 200-on volt túratársam, és akivel idén a Kazinczy 200 teljesítését tervezzük. Imre a lányát kísérte a 40-es távon, és utána folytatta a százast. A tavalyi hercehurcája után úgy döntött, hogy idén sem nevez, így az sem jelentett számára gondot, hogy a 40-es táv egyes szakaszokon a százastól eltérő útvonalon halad. (Másoknak viszont komoly problémát jelentett: sokakban nem tudatosodott ez a változás, és nagyon sok 40-es távon induló túrázót láttam visszafordulni a 100-as útvonalszakaszáról, míg néhány 100-asozó pedig a 40-esek közé keveredett. Főleg a szentkúti elágazás volt kritikus pont.)
Végül Andráséknak sikerült megjavítaniuk az autót, így ő is eljutott a rajtba. Vele a tokodi pincevölgyben találkoztam először (addig végig azt hittem, hogy előttem halad, de valamelyik pihenőpontján sikerült megelőznöm). Utána Péliföldszentkereszten találkoztunk újra, onnan már kettesben haladva folytattuk az utat, illetve Bányahegyen aztán Imre is utolért minket, aki a lánya kísérése közben szedett össze egy kis időhátrányt.
Volt egy olyan tervem, hogy megpróbálok 20 órán belül beérni a tatai célba, és utána haza is sétálok Tatabányára (vissza a Kinizsi útvonalán a volt kis-réti vadászházig, majd onnan a piros kereszten és a piros sávon a Turul irányába). Igen ám, de közben "megmukorodtam": nagyon elrontottam valamit, így annak is örültem, hogy végül bő 22 óra alatt célba értem, és lemondtam a plusz 20 kilométeres hazasétálásról is.
Az történt ugyanis, hogy a hőség kibabrált velem. Ittam ugyan folyamatosan, azonban a só és ásványi anyagok pótlására nem figyeltem eléggé oda. Mogyorósbányán éppen csak beszaladtam pecsételni és "csipogtatni" az új chipes kártyával a Kakukk sörözőbe, és Öreg-kő felé tartottam, amikor a könnyű, még nem is emelkedős szakaszon egyszer csak majdnem kidőltem. Egy pillanatra ájulásközeli állapotba kerültem, úgy éreztem, megszédülök. Megijedtem, és a sapkámat bevizezve hűtöttem magam, ittam és ettem pár falatot. Pár perc múlva továbbmentem, de már a tudatomba férkőzött az aggodalom, hogy mi lesz ha megismétlődik, és folyamatosan úgy éreztem, hogy kerülget a rosszullét - bár ez inkább csak félelem volt. Egy-egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy feladom a túrát, sőt, még némi halálfélelmem is volt, még ha nem is a legnyomasztóbban. Érdekes tudatállapot volt, talán valamennyire az erős álmossághoz vagy a prágai pszichedelikus dolgokhoz tudom hasonlítani, de ezeknél fenyegetőbbnek, veszélyesebbnek éreztem.
Ebben a testi-lelki állapotban érkeztem meg tehát Péliföldszentkeresztre. Leültem a kőlépcsőkre, ahol a mentősök és Kovalik András, a főrendező is beszélgetett. És éppen a hőségről és a sóhiányról folyt a beszélgetés, így mint rendes hipochonder, ráébredtem, hogy éppen ez az én "betegségem". Gyorsan előszedtem a zacskó sósperecet a hátizsákomból, és rágcsálni kezdtem, véletlenül még ki is borítottam, a mentős segített összeszedni. Kicsit még pihentem, ettem-ittam, majd befutott András is, és együtt indultunk tovább. Adott izotóniás pezsgőtablettát, majd pedig a bajóti műútnál Papucsek Marcsival is találkoztunk, aki a férjének depózott, és kaptam tőle sós paradicsomlevet. Később aztán Bányahegyen még egy nagy adag gulyást is ettünk, immár hármasban, András és Imre társaságában (Imre megjegyezte, hogy híztam tavaly óta, ami egy hozzám hasonló kezdő szumósnak nagyon jól tud esni).
Innentől kezdve már nem aggódtam a teljesítés és az egészségem miatt, a 20 órán belüli teljesítésről és a túra "meghosszabbításáról" viszont lemondtam, nem akartam túlhajtani magam (eddig amúgy egyetlen 20 órán belüli százas túrám van, a tavalyi Iszinik 100).
Míg az ivás részt elrontottam (izotóniás italokat kellett volna vinnem), a szilárd ételekre jobban odafigyeltem: elsősorban Biotech-es fehérjeszeletekkel, zabszeletekkel csillapítottam az éhségem. Egész jól beváltak, bár legközelebb majd inkább több kisebb adagban fogom fogyasztani ezeket, mintha olykor megülték volna a gyomrom.
Most is sok kedves ismerőssel találkoztam, és többekkel is szóba került a múlt hétvégi 3 x 50, vagy a készülő könyvem, illetve az Ixi kupa. A túrán láttam ill. váltottam pár szót Asciimóval, Rakk Gyulával, V_Gyurival, Oszkárral, Tomiwalkerrel és Sánta Kutyával is. Darabos Zolival a Pilis-nyereg után futottam össze (nem szó szerint, mert nem nagyon futottam most sehol, maradtam a tempós gyaloglásnál), öltönybe öltözve ünnepelte a tizedik Kinizsi Százasát, bár az egyik karján gyászszalag volt, emlékezve a régi Kinizsire, amikor még nem volt regisztráció.
Hogy mik voltak a túra tanulságai? Hogy a Kinizsi Százas azért nem adja magát könnyen, még nekem sem. Az elmúlt időben talán kissé ellazáskodtam, a gifes képsorozattal vagy a Tesz-vesz Kinizsivel elvicceltem a témát, pedig ott és akkor, a távolsággal és önmagunkkal küzdve bizony nagyon is kemény dolog. Érdekes, hogy a múltkor Áronnal sokkal könnyebben ment a 100 kilométer leküzdése, a privát bejárás nehézsgéi ellenére. Igaz, a fordított napszakok és a kellemesebb idő miatt akkor kevesebb folyadékot és sót vesztettem. És lehet, hogy mértékkel a sör is hasznos túrákon (egy alkoholmeneteset most is ittam Dorogon).
De a lényeg, hogy ha nehezen is, de sikerült, és immár sorozatban 9. alkalommal teljesítettem a túrát, tovább építettem a "kártyaváram", mely kis híján összedőlt idén.
Köszönöm Jánosnak a társaságot a buszon (és hogy megnyugtatott, hogy biztosan odaérek időben a rajtba), Andrásnak és Imrének a társaságot és segítséget a túrán (és hogy néhányszor megvártak, nélkülem gyorsabban haladtak volna), és köszönöm a "depót" Marcsinak, és kedvesemnek, hogy végig drukkolt nekem. András édesapjának pedig, hogy a végén a célból elvitt a vasútállomásra.
