Hány Kinizsi Százas jelvényt gyűjtöttek eddig a Bakancsos Szurikáta Természetjáró Egyesület tagjai?

Az egy főre jutó Kinizsi Százas teljesítések száma könnyen lehet, hogy a Bakancsos Szurikáta Természetjáró Egyesületben a legmagasabb (ehhez persze az is hozzájárul, hogy családias közösségünk jelenleg mindössze 14 tagot számlál).

Nos, eddig összesen 44 jelvényt gyűjtöttek a tagok, ebből 7-et idén szerezve. Így egy főre átlagosan valamivel több mint három jelvény jut.

Gratulálok minden sikeresen teljesítő tagtársamnak, és fel a fejjel a feladóknak!

Részletesebb beszámolóm a 10. Kinizsi Százasomról

Az idei volt zsinórban a 10. Kinizsi Százasom, de még ennél is hóbortosabb vagyok, ugyanis mindent összeszámolva ez már a 25. alkalom volt, hogy valamelyik irányból végigjártam az útvonalat. Szóval dupla jubileum. De idei túratársam, Jeremcsuk István sem hétköznapi figura, hiszen már harmadszor szerezte meg a Kinizsi Százas jelvényt. Ez is szép teljesítmény (a statisztika szerint alig minden negyedik K-100 teljesítő mondhatja el magáról, hogy legalább háromszor teljesítette a túrát) de ha figyelembe vesszük, hogy Isti még sosem látta a Gete csúcsán a keresztet, vagy a Kakukk söröző falára festett kakukkot, akkor egészen rendkívüli.

(Ja igen, a túra előtti gondolataimat itt olvashatja el a kedves olvasó, a sikeres teljesítést követő rövid "túrajelentésemet" pedig emitt.)

Ami a túrát illeti, nehéz volt. Nagyon. Nem is értettük, hogyan teljesítettük 2014 őszén oda-vissza is. Persze sok múlik valóban azon, hogy az ember mekkora túrára készül fejben, és hogy mennyire felkészült, és mi újság a motivációval. Most beértük a 100 kilométerrel, bár a túra előtti hetekben, hónapokban eljátszottunk a gondolattal, hogy esetleg újra megpróbáljuk oda-vissza. De már így is közeledünk az együtt megtett 1000 kilométer felé, most már 882-nél tartunk.

Szóval nehéz volt. Megszenvedtünk vele. Az a baj (vagy ha úgy nézzük, a jó), hogy mindig elfelejtem, mennyire küzdelmes egy-egy Kinizsi Százas, és csak a jó emlékek maradnak meg. A szép élmények, a jelvény, az oklevél, a strigula.

(Milyen régen is volt az első Kinizsi Százasom, 2007-ben, és mennyi mindent történt velem azóta túraszakmailag is... Akkor volt egyébként az utolsó év, hogy Szárligeten volt a K-100 célja.)

A túra számunkra is hosszú sorban állással kezdődött a nevezésnél és a rajtban (én előneveztem a La Pampában, de Isti nem, így beálltam vele én is a sorba), de azért az ismerősökkel, túratársakkal való találkozásokkal, beszélgetésekkel elszaladt az idő. Na jó, annyira azért nem szaladt el, de végül eljutottunk a rajtba, és egy-két perccel reggel 8 előtt útra keltünk.

A telefonomba szokás szerint felírogattam, hogy mikor hol jártunk. 9:15-re értünk a Kevély-nyeregbe, 10:50-re Hosszúhegyre (1. ellenőrzőpont), 13:05-re pedig a Pilis-nyeregbe (2. ellenőrzőpont). Kesztölc határába, Hotdogmen pontjához 14:10-re értünk, és ott negyed órára meg is pihentünk, ahogy a Pilis-nyeregben is körülbelül ennyit pihentünk. Kaptunk finom jégkását, Isti mellé evett még egy hotdogot, és dedikáltam Hotdogmennek egy könyvet.

(Tehát bő hat óra alatt lényegében a táv harmadához értünk, így itt még nagyon jól álltunk idővel.)

Kesztölc környékén kezdett elmúlni az addigi felhős idő, és kisütött a nap. Én nem mértem, de azt mondják, itt kb. 5-8 fokkal több lett hirtelen, mint addig volt. Ezt bizony megéreztük, és amikor 15:10-re átértünk Dorogra, a lakótelepi sörözőbe, ott megálltunk húsz percre hűsölni, inni (én csak szódát) és felkészülni a Gete megmászására. Úgy éreztem, kockázatos lenne egyből nekimenni a Getének, és Isti is egyetértett velem. A sörözőben találkoztunk többek között Áronnal, a másik nálam lévő könyvre ő csapott le, azt neki dedikáltam. Áron persze Áron, így ugratott, hogy már ezredszer (vagy többezredszer) járok erre, pedig ahogy fentebb említettem, még csak 25. alkalommal, szóval az ezer (vagy többezer) erős túlzás.

Szóval 20 percet voltunk a kocsmában, aztán elindultunk a Getére. A Belányi-telepnél találkoztunk Sánta Kutyával, aki most nem túrázott, hanem masszőrként érkezett. Érdeklődött a könyvem iránt, de mondtam, hogy csak kettőt cipeltem magammal, de már mindkettő gazdára talált.

A Getére (3. ellenőrzőpont) 16:50-re értünk fel, út közben többször is megálltunk egy-egy árnyékos helyen, ittunk, vízzel hűtöttük a sapkánkat. A leereszkedés nem volt könnyű, de már többször is lejöttünk és felmentünk ott Istivel korábban, így nem jelentett az sem különösebb gondot. A mezőn is elég meleg volt még, Hegyeskő előtt egy árnyékos helyen ott is megálltam inni és hűteni magam. 18:30-ra értünk a pincevölgybe.

A pincevölgyben nem időztünk sokat, lényegében csak áthaladtunk. A Kőszikla felé emelkedve megelőztünk egy idősebb túrázót, aki már eléggé kivolt a hőségtől. Egy nagyobb csoporttal "vonatoztunk" el mellette, és sajnos nem álltunk meg, de bízom benne hogy nem lett komolyabb baja. Mondtuk neki, hogy üljön le, és az lenne a jobb, ha inkább majd visszafordulna a pincevölgybe.

Mogyorósbányára (4. ep) 19:08-ra értünk. Ez nem volt olyan fényes eredmény, hiszen több mint 11 óra alatt értünk oda, így a táv második felére kevesebb mint 13 óránk marad. És most már több mint 50 kilométert gyalogoltunk, tehát már fáradtunk, és most jön még csak az este, éjszaka. Ugyanakkor javunkra szólt, hogy az emelkedők csaknem kétharmadán már túl voltunk, és tikkasztó meleg már nem lesz. Mogyorósbányán találkoztunk Münchennel, kicsit beszélgettünk, és meghívott minket egy-egy italra (én söröztem, míg Isti egy házmestert ivott). München megajándékozott még egy Batik-kendővel is, a Kinizsi-gyűjteményembe. Egy ismeretlen, ott kiszálló túratársunk pedig felajánlotta nekünk a megmaradt fehérjeszeletét és zabszeletét, ami később nagyon jól jött, ezúton is köszönöm szépen. Alig húsz perc pihenő után, még fél 8 előtt tovább indultunk.

A következő ellenőrzőpont az Öreg-kői pihenőnél volt. Péliföldszentkereszt környékén kezdett ránk sötétedni, a forrásnál elővettem a fejlámpát. Bika-völgyben, Hotdogmennél megint elfogyasztottunk egy jégkását ill. hotdogot, és pihentünk a Multinavigátor sátránál.

11 körül lehettünk Pusztamaróton, ahol még ment a BL-döntő egy tévén a pihenőpadoknál. Az árusoktól vettünk szendvicset és pótoltuk a folyadékkészletünket, majd mentünk tovább. Éjfélre értünk az egyházi üdülőhöz, hajnali 1-re Bányahegyre (6. ep), 2-re pedig a vértestolnai műúthoz. 3:20 Koldusszállás (7. ep), 4:28 Aranylyuk, 5:40 Körtemplom (8. ep). Onnan pedig már szinte célegyenes, ereszkedés le Tatára.

(Így leírva egy rövid bekezdés, de testileg-lelkileg küzdelmes volt az éjszaka. Közben erősen számolgattuk azt is, hogy hogy állunk idővel, milyen átlagsebességet kell tartanunk, hogy biztosan beérjünk. Közben többször is oda-vissza előztük Jánost, Szurikáta tagtársamat, aki elsőbálozó létére az utolsó kilométereket is vidáman és nálunk jobb állapotban tette meg. Több ponton pedig Gyulával találkoztunk, aki a túra fotósaként volt jelen.)

Bajon még be kellett szaladnom a Jóbarátok sörözőbe, ahol már ismerősként üdvözölt a pultos (a legutóbbi Iszkiri bejárás kapcsán), és előre gratulált a teljesítésünkhöz. Kicsit korán ugyan, de innen már csak bő másfél kilométer volt vissza, és volt rá még majdnem egy óránk. Végül a hátralévő távolságot is legyőzve 7:23-ra értünk be a célba. Ez 23 óra 25 perces teljesítési időt jelent, 35 percet "hagytunk benn".

(Úgy nézem, eddig egyszer, 2012-ben voltam lassabb, akkor 23 óra 30 perc alatt értem be. A leggyorsabb pedig 2011-ben voltam, 21 óra 42 perccel. Érdekesség, hogy a leggyorsabb százas túrám eddig a 2014-es Iszinik 100 volt, 19 óra 39 perccel az az egyetlen 20 órán belüli százasom.)

Megkaptam a 10. teljesítésért járó pólót, és egy különleges jelvényt, amit idén vezettek be.

És nem, tizedjére (huszonötödjére) sem untam meg.

Gratulálok minden teljesítőnek és azoknak is, akik komoly testi-lelki küzdelem után, de feladni kényszerültek. Érdekesség, hogy több kedves ismerősöm, túratársam is idén jubilált, többek között Suvlajnak és Öregnándinak is idén volt a 10. teljesítése, Toplak Joe-nak pedig a 20. Samu Piroska pedig 30. alkalommal teljesítette a K-100-at, ezzel ő az első nő, aki elérte ezt a jubileumot.

Sikerült a tizedik Kinizsi Százasom!

Sikerült a tizedik Kinizsi Százasom. Körülbelül 23 óra 20 perc alatt értünk be Jeremcsuk Istivel, így ez volt az első közös, hivatalos Kinizsi Százasunk (persze azért volt már pár túránk előtte), egyúttal Istinek a harmadik Kinizsije.

Voltak komoly holtpontjaim, a Dorog környékén hirtelen jött meleg alaposan lelassított és sok erőt elvett, de végül megfelelő folyadékpótlással, vízhűtéses sapkával, időnkénti megállással az árnyékban, és persze a katlan előtti, dorogi kitérővel a kocsmába sikerült legyőzni az ádáz napsugarakat.

Szóval azért nehéz volt, még tizedjére is. Nem először írhatom ezt egy-egy túrabeszámolóban, de talán az eddigi legnehezebb, legküzdelmesebb Kinizsi Százasom volt. A Gete és a katlan mindent megtett, hogy megmukorodjak, de hiába, így sikerült 36. alkalommal is felmennem a hegyre, és lejönnöm onnan.

Voltak bizonytalanságaim, olykor elgondolkodtam rajta, hogy mennyi értelme van a Kinizsi Százasok vagy úgy általában az ilyen hosszútávú túrák teljesítésének. De az elmúlt csaknem évtizedben mégis az életem részére vált, és a szenvedés ellenére van benne valami jó és felemelő. Meg itt és most, vagyis immár visszatekintve ott és akkor Istivel is jól kibabráltam volna, ha cserben hagyom és feladom a túrát, és tán a blogom és a könyvem is vesztene hitelességéből, ha egyszer csak elkezdeném feladni a túrákat. Ugyanakkor elismerem, hogy a kudarcokból többet tanulhat az ember mint a sikerekből, és adott esetben a feladás eldöntése is elég komoly harc lehet. Van, amikor az a helyes döntés - egyszer bizonyára nálam is eljön, és kíváncsi vagyok, hogyan élem majd meg, és át tudok-e majd rajta olyan kitartóan és motivációmat megőrizve lépni, mint mondjuk Oszkár (akinek immár több teljesítése van mint feladása, 14:13 arányban).

Szép túra volt, nagyszerű élményekkel, ráadásul idén egy különleges jelvénnyel (amit a legalább 5. alkalommal teljesítők válaszhattak a hagyományos helyett - erről később külön írok még).

Köszönöm kedvesemnek hogy drukkolt, és mindenkinek, a biztatott minket túra közben.

Gratulálok túratársamnak, jóbarátomnak, Jeremcsuk Istvánnak, valamint minden teljesítőnek és sokat küzdő feladónak!

Részletes beszámoló hamarosan.

Kapcsolódó bejegyzések:
Gondolatok és tanácsok magamnak és mindenkinek, a tizedik Kinizsi Százasom előtt
Részletesebb beszámolóm a 10. Kinizsi Százasomról

A szavak erejéről

Ezt ma írta nekem egy barátom, túratársam. Egyszer egyébként én már felhasználtam ezt a segítséget, könnyen lehet, hogy enélkül nem sikerült volna az első Kinizsi Duplám:

"Egyezzünk meg valamiben. Ha a jövőben bármikor is a Kinizsin úgy gondolja valamelyikőnk a túrán, hogy kész, vége, feladja... kiszállás előtt keres egy térerőben gazdag pontot és felhívja a másikat. A másik feladata szerintem egyértelmű. Lehet 25 év múlva lesz, de akkor is."

Kapcsolódó bejegyzés:
Gondolatok és tanácsok magamnak és mindenkinek, a tizedik Kinizsi Százasom előtt

Még egy rejtvény!

A tegnapi után egy újabb rejtvény, mely ezúttal is a Kinizsi Százas útvonalának egyik pontját rejti.

Gondolatok és tanácsok magamnak és mindenkinek, a tizedik Kinizsi Százasom előtt

Kilenc éve volt, hogy először indultam a Kinizsi Százason. Egyszerre tűnik távolinak és nem is annyira távolinak, de így visszatekintve aránylag gyorsan eltelt ez a kilenc esztendő. Azóta meglehetősen sok dolog változott az életemben, de egy valami konstans: a Kinizsi Százas. Idén a tizedik szintet igyekszem rátenni a kártyavárra.

Valószínűleg nem fogok túl sok újdonságot mondani, de azért (én is) összefoglalom, hogy mi szükséges a Kinizsi Százas sikeres teljesítéséhez.

1. A legfontosabb, hogy nagyon akard. Ha csak egy kicsit is úgy állsz hozzá, hogy "ha sikerül sikerül, ha nem, nem", akkor abból bizony nagy valószínűséggel "nem" lesz. Találd meg az egyensúlyt abban, hogy tiszteld a túrát és a legyőzendő kihívást, ugyanakkor ne is rettenj meg és legbelül tudd: végig fogsz menni. Szóval ne becsüld le a távot, de legyél magabiztos. Tudd, miért csinálod: magadért, a teljesítők listáján való szereplésért, a tűzzománc jelvényért, vagy hogy az unokáidnak ne azt meséld majd, hogy hogyan próbáltad meg, hanem hogy hogyan sikerült. 100 kilométer, 24 órán belül, azért erre nem mindenki képes. De te igen.

2. Ha nem vagy teljesen jól, tudatosítsd magadban, hogy ez "csak" egy holtpont, amin nagy valószínűséggel át fogsz lendülni. Ha úgy érzed, hogy csaknem teljesen elfogyott az erőd, vagy hogy szinte ledönt a lábadról az álmosság, vagy ha lelkileg vagy úgy, hogy a francba kívánod az egészet, és már-már a feladáson jár az eszed - csak nyugodtan sétálj tovább (vagy akár ülj le és pihenj kicsit), és tényleg az a sokkal valószínűbb, hogy átlendülsz a holtponton. Én legalábbis azt vettem észre magamon, hogy "van visszatérés a komfortzónába", szerencsére a képlet nem úgy néz ki, hogy a kilométerek és az idő múlásával egyre pocsékabbul leszel, hanem ezek bizony hullámvölgyek. Hasonlít az útvonalhoz, meg úgy általában a hegyekhez: a kimerítő emelkedő után pihentető lejtő jön. Még az erős lábfájás, a vízhólyagok kellemetlensége is enyhülhet idővel, vagy legalábbis nem fog fokozódni. Pár óra múlva meg már a célban leszel, a fájdalom elszáll, a jelvény megmarad.

3. Ne menj gyorsabban, mint ami számodra kényelmes. Viszont lassabban se menj, mert azzal meg csak feleslegesen húzod az időt, kevesebb időtartalékod lesz, és jobban elfáradsz és elálmosodsz a végére, hiszen több ideig fogsz gyalogolni. Válaszd a leggyorsabb olyan tempót, ami még kényelmes számodra, és lehetőleg ritkán állj meg. Ha mégis megállsz, akkor pedig aránylag rövid időre, mert valószínűleg 20 perc alatt nem pihened ki magad kétszer jobban, mintha csak 10 percre álltál volna meg. De ez is olyan, hogy ha úgy érzed, hogy nagyon meg kell állni pihenni, akkor állj meg, bizonyos mértékig megéri a ráfordított időt. Szóval meg kell találni az egyensúlyt ebben is.

4. Mondják, hogy "fejben dől el", ez nagyrészt igaz is, de persze ennél azért ez is összetettebb. Az akarat, elszántság valóban nagyon fontos, anélkül nem megy (lásd 1. pont), viszont minél felkészültebb, edzettebb vagy, annál később jön el az a pont, ahol már nagyon küzdeni kell fejben. Nagyon nem mindegy, hogy már a 30. kilométertől harcolnod kell magaddal, vagy csak a 60. vagy a 80. kilométertől. Ha pedig eljött a küzdelem ideje, alkalmazd a könyörtelen előrehaladás technikáját.

5. Van, aki elsőre, tornacipőben, különösebb felkészülés nélkül teljesíti a Kinizsit, de azért nem ez a jellemző. Alapos felkészüléssel, több túrán szerzett önismerettel és tapasztalattal, a felszerelésed bejáratásával és kiismerésével, a számodra megfelelő (és megfelelő mennyiségű) enni- és innivaló kikísérletezésével, megállapításával jelentősen növeled a teljesítési esélyeidet. Ide tartozik az is, hogy vigyél magaddal mindent, ami szükséges, de semmi olyat ne cipelj, ami nem kell. Persze ez is egyéni, és nem is mindig könnyű megállapítani, hogy számodra melyik felszerelés melyik kategóriába tartozik.

Talán ezek a legfontosabbak. Jó utat!

(Ha még kell egy kis motiváció, javaslom az 1990-es Telesport kisfilmnek, vagy a többi Kinizsi Százas videónak a megtekintését.)

Rejtvény!

A képrejtvény a Kinizsi Százas egyik pontjának nevét tartalmazza. (Egy korábbi rejtvény, mely a Budai-hegység egyik ismert kirándulóhelyének nevét rejti, itt tekinthető meg.)

782 kilométer

Eddig összesen 782 kilométert tettünk meg Jeremcsuk Istivel együtt.
Ez hét túrát jelent, tehát egy közös túránk átlagosan valamivel több mint 111 kilométeres volt.
A teljesítési időket összeadva egy egész hetet már gyalogolhattunk.

A túráink, időrendben: Kinizsi Dupla kísérlet, Kinizsi Dupla, Iszinik 100, CsPI, Iszkiri 65, Mecseki Mátrix 130 és Budai Térképkör.

Készülés a Kinizsi Százasra a Budai Térképkörrel

Isti már régóta tervezte teljesíteni a Budai Térképkört, és egyben még én sem jártam be az útvonalat (Rakk Gyulával három részletben gyalogoltuk végig csaknem két éve), így aztán a Kinizsi Százasra való felkészülés jegyében úgy gondoltuk, nekivágunk a 82 km-es távnak.

Május 19. csütörtökre, bő egy héttel a Kinizsi Százas előttre tűztük ki az időpontot, gondoltuk, így lesz azért még idő regenerálódni, szóval éppen optimális edzés a százas előtt. Az első szűk 60 kilométeren, Budakesziig velünk tartott Tamás is, így a táv nagy részét hármasban tettük meg (ő sem merült ki fizikailag, családi okokból kellett estére hazaérnie).

Kora reggel, 6:20-kor indultunk el Szépjuhásznétól, és úgy terveztük, hogy 5-ös átlagtempót tartva akár még éjfél előtt beérhetünk, de végül a megállások, pihenések, ebéd és sörözések miatt végül csaknem egy napba telt a teljesítés, 22 óra 50 perc alatt, péntek reggel 5 óra 10-re értünk vissza Szépjuhásznéhoz, bezárva a (Térkép)kört.

Ja igen, igazából már 6:20 előtt elrajtoltunk volna, de szórakozottságomban először rossz irányba indultunk (de lelkükre kötöttem, hogy ezt ne mondják el senkinek), így aztán a valódi, 6:20-as rajtot vettük figyelembe. Tamásról kiderült, hogy kosárlabdaedző, így meg is jegyeztem neki, hogy ez "kétszerindulás". Hát igen, a Térképkör nem egyszerű túra, legalábbis meglehetősen sok a jelzésváltás, így mindenkinek javaslom, hogy turistatérképpel, itinerrel, iránytűvel, GPS-es telefonnal, stb. felszerelkezve induljon útnak, és a tracket is hasznos letölteni. Túra közben azt is megjegyeztem párszor, hogy az útvonalat mennyivel könnyebb volt megrajzolni-megtervezni a túravezető tanfolyamon a belvárosi gimnázium padjában ülve, mint végigjárni.

(Most meg is számoltam kíváncsiságból: összesen 37 jelzésváltás van a túrán, azaz átlagosan két kilométerenként új jelzést kell követni a Térképkörön. Nem csoda, hogy szinte úgy hajtogattam-forgattam a térképet út közben, mint a Rubik-kockát.)

Néhány időpontot felírtam a telefonomba: 8:27-kor jártunk az Árpád-kilátónál, 10:30-kor a Rozália téglagyárnál, 12:45-kor értünk a solymári menzára (ahol vagy háromnegyed órát ebédeltünk), 17:50-re értünk Nagykovácsiba, 21:15-re pedig Budakeszire (innen aztán Tamás hazament, mi pedig folytattuk az utat, illetve előtte még bementünk a buszvégállomáson a kocsmába, ahol szintén eléggé elszaladt az idő, és leszaladt egy-két ital), 23:00-ra értünk Makkosmáriára, 3:34-re a Széchenyi-hegyre a Gyermekvasút-állomásra, és 5:10-re vissza Szépjuhásznéhoz.

Akkor most pár szóban az emlékekről: Solymáron majdnem énekelni kezdtünk, Tamás felidézte a "Solymár, ha hangosan énekelek!" c. nótát, míg nekem a "Solymár, szívem rég csak egy szót vár..." kezdetű jutott eszembe. A solymári büfé (vagy menza), ahol néhány hamburgert és szendvicset fogyasztottunk, egy autószerelő műhelyek és lerakatok közötti, indusztriális környezetben megbújó egység volt, és nagyon retro hangulata volt. És azon ritka menzák közé tartozik, melyek egyúttal bútorboltként is szolgálnak, legalábbis amikor közelebbről megnéztem a terem hátsóbb részében lévő szakadt, kopott (mű)bőrfotelokat és ülőgarnitúrákat, akkor láttam, hogy azok nem "foglalt" táblák, hanem tízezer forintos árcímkék.

Nagykovácsiban a község szélén lévő ABC-be mentünk be péksüteményért és folyékony kenyérért, majd a kerítés betonján ücsörögve vettük magunkhoz az energiát.

A mamutfenyők előtt nem sokkal sötétedett ránk, oda már aktív fejlámpákkal érkeztünk. Pár száz méterrel később elbúcsúztunk Tamástól, mi pedig átkeltünk a buszvégállomás aszfaltján és bementünk a kocsmába. A pultos srác biliárdozott a vendégekkel, egyúttal valamilyen harcművészetről is szó volt, és nem csak szó volt, hanem láb- és kartechnikával is illusztrálta. Ugyanakkor szerény is volt, nem az a szökik a málna. Lanterszáda.

Éjjel az Irhás közben rácsodálkoztam megint a luxusvillára, és a mellette lévő gazos telek kontrasztjára, a félkészen félbehagyott házzal.

A Széchenyi-hegyi adótorony úgy nézett ki éjjel, mint valami űrállomás.

A Tündérszikla napkeltekor gyönyörű. Az állatkert sziklája jutott róla az eszembe. Nem volt könnyű felmenni a lépcsőkön, de szerencsére azok már az utolsó kilométerek voltak.

Dióhéjban ennyi. Jó volt bejárni a Budai Térképkört, kellemes kirándulóidőben, jó társaságban. Ja igen, túra közben kiszámoltuk, hogy már csaknem 800 kilométert tettünk meg együtt Istivel.

Függőlegesen közlekedni lényegesen nehezebb

Még nem is meséltem, hogy pár hónapja keddenként Jeremcsuk Isti barátommal és egy kis társasággal falat mászni megyünk. Bevallom, a csapatból én vagyok az egyetlen, aki még egyszer sem tudott felmenni a fal tetejéig, elsősorban a tériszonyom és a gyenge mászástechnikám miatt, de persze még jócskán erősödnöm is kellene. Szóval egyelőre úgy fest, nem állok sokkal közelebb ahhoz, hogy jó sziklamászó legyek, mint hogy én legyek Totyicuki, azaz Rettentő Földrengés, a legendás szumó-birkózó. Ügyetlenségem ellenére kifejezetten élvezem az edzéseket (melyeken a mászás mellett TRX-ezünk is), és ha lassan is, de fejlődök. 

Az edző, aki egyébként tízszeres Kinizsi Százas teljesítő (remélem idén én is azzá válok, mármint nem edzővé, hanem tízszeres Kinizsi Százas teljesítővé), nem is nagyon érti, hogy aki ennyiszer teljesítette a K-100-at meg többször átúszta a Balatont, az hogy nem tud felmászni a falra. Persze mindenkinek megvannak a maga korlátai, és ahogy ő is megfogalmazta, a kudarc, vagy legalábbis a jól megélt és feldolgozott kudarc több erőt és motivációt ad az embernek, mint a siker. Az első Börzsöny éjszakai teljesítménytúráját egyébként ő is feladta, de a másodikat sikeresen teljesítette, hozzám hasonlóan.

Szóval a félperces Rubik-kocka kirakás és néhány nehéz kendama-trükk mellett újabb sportszakmai célom lett: felmászni a fal tetejére.

Kapcsolódó bejegyzés:

Mecseki Mátrix 130 - a túra, amit feladtam de végül mégis teljesítettem