A Budai Térképkör egy szakaszának bejárása Rakk Gyulával

A szombati balatonfüredi pontőrködés után a vasárnapot is hasznosan töltöttem: Rakk Gyulával bejártuk a Budai Térképkör egy szakaszát, Szépjuhászné és Rozália téglagyár között (a hőség miatt jutottunk csupán eddig, meg úgy voltunk vele, hogy ez most egy kényelmes kirándulás legyen). A túra kifejezetten hasznos volt, hiszen rájöttünk, hogy nem kellenek kihelyezett kódok, hanem minden lényeges ponton, jelzésváltásnál vannak olyan táblák, feliratok vagy tereptárgyak, melyekkel kapcsolatban lehet kérdéseket feltenni (ezzel igazolják majd a teljesítők, hogy ott jártak), illetve konstruktív beszélgetéseket folytattunk többek között a tervezett, Kinizsi Százasról szóló könyvemről (melyben valószínűleg Gyula is közreműködik majd, ill. társszerzője lesz), a Turul 200 és a Jeremcsuk Istvánnal megtett 100 kilométer tanulságairól, geológiáról, GPS-ekről, "túratörténelemről", a Bakancsos Szurikátáról, későbbi túrabejárásokról, valamint túrarendezési dolgokról.

Segédpontőrködés és dinnyeszeletelés Balatonfüreden

Szombaton a Csornai Edina által rendezett Kék Balaton teljesítménytúrán pontőrködtem, a balatonfüredi papsokai templomromnál, Rita, egy ősz úr (Efemm édesapja) és Lolka kutya társaságában. Igaz, most inkább "segédpontőr" voltam, még csak nem is pecsételtem, csupán pakolni segítettem és a görögdinnyéket vágtam fel, és a ponthoz vezető rövid ösvényt szalagoztam ki. Be kell vallanom, először még a dinnyevágás sem ment tökéletesen, no de nem is olyan egyszerű ám a könnyen elguruló gyümölcsöt szeletelni egy kissé ferde padon. Később aztán egy megfelelő kőasztalt (derékmagasságú romfalat) találva egészen belejöttem, de ebből az esetből is látszott, hogy nem elsősorban gyakorlati ember vagyok (még ha olykor készítek is bútorokat, de egy asztalosmester biztosan sok hibát találna ezekben a tárgyaimban is és szörnyülködne, vagy esetleg sokáig nem tudná abbahagyni a nevetést), inkább amolyan elméleti "ötletember". Egyébként most jártam életemben először úgy a Balatonnál, hogy nem nyaralni, úszni, túrázni, bulizni vagy randizni mentem, hanem csak úgy. Szép délután volt, sok ismerőssel, balatoni panorámával (a távolban vitorlások sokaságával, melyről egy falikép jutott eszembe gyermekkoromból), és a hőségben egy kis árnyékkal.

Kapcsolódó bejegyzések:

Második pontőrködésem a Szuperkatlanon

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

Túracelebnek lenni

"Túracelebnek" lenni érdekes dolog. Talán csaknem mindenki vágyik rá, hogy híres legyen, és a szerencsémnek (és a blogomnak) köszönhetően az utóbbi néhány évben valamennyire ismert lettem, még ha nem is általánosan mint egy televíziós arc, de egy underground közegben, a teljesítménytúrázók és a Kinizsi Százast kedvelők körében. Ahogy valaki megfogalmazta: nehéz nem találkozni a nevemmel (ill. az online tartalmaimmal), ha valaki a Kinizsi Százasra keres a neten.

Nem én vagyok a leggyorsabb gyalogló (sőt, inkább a lassúak közé tartozom), és még csak nem is én túrázom évente a legtöbbet, és a Kinizsi Százas teljesítések számát tekintve sem tartozom az igazi régi motorosok közé, és még csak a legjobb túrabeszámolókat sem én írom, ezért aztán olykor, önkritikusabb pillanataimban rájövök, hogy kissé méltatlan is vagyok a hírnevemre, vagy legalábbis az ismertségem nincs arányban azzal, amit letettem az asztalra. De mégis jó érzés, amikor egy-egy túra közben valaki rám köszön vagy szóba elegyedik velem, hogy "á, te találtad ki Iszkirit", vagy "te írod azt a Kinizsi Százas blogot", vagy "te gyalogoltad le oda-vissza a Kinizsi Százast", vagy hogy "jó a turistajelzéses játékod!", esetleg az Ixi Kupáról érdeklődik. Vagy amikor a Facebookon azt látom, hogy valaki megosztja egy-egy grafikámat, vagy éppen pólómintaként élnek tovább rajzaim.

Persze a túracelebségnek vannak bizonyos árnyoldalai is, bár ezeket csak ritkán élem meg igazán sötét árnyként: például folyamatosan írni és építkezni kell, ki kell találni valamit, hogy az ember fenntartsa az érdeklődést, és ne csak a múlt túracelebje, hanem a jelené és a jövőé is legyen. Mert ott van az emberben a kérdés, hogy vajon hol tart a "karrierem"? Stagnál, vagy már lefelé cseng, vagy ez még éppen csak a bevezető volt, és most indul majd be igazán? Mi az, amit adok az embereknek? Fogják még sokkal többen olvasni a blogom, sikerül még 200 kilométernél többet is gyalogolnom? Elkészül majd a Kinizsi Százasról szóló könyvem? Néha úgy érzem, hogy ez egy kicsit függőség is, hiszen ha pár napig nem posztolok vagy éppen nem dolgozom valami újabb komoly terven a háttérben, akkor már hiányzik ez a fajta jelenlét.

És közben ott a másik dilemma: meg kell találni az egyensúlyt, figyelni kell arra, hogy azért túl sok se legyek, a personal branding ne legyen túl öncélú ill. valós érték nélküli. Persze ebben nyilván nem lehet mindenkinek a "kedvében járni", bizonyára már így is van, aki mondjuk beképzeltnek tart, így a megfontolt adagolás, tudományos méricskélés helyett inkább a megérzéseimre hagyatkozom, és általában írok-alkotok ahogy épp kedvem tartja.

Szóval sokváltozós dolog ez, de összességében pozitív élmény, és immár a személyiségem része ez a túracelebség. Sőt, a sorsom, életem része is, hiszen már több barátságot is köszönhetek a blogomnak, és a jelenlegi barátnőmet is részben a webnaplómnak köszönhetem (igaz, valóban áttételesen, nem a kissé "tékasztoris" hirdetésemen keresztül).

Ami még a visszacsatolásokat illeti, egy-egy nehéz túrán a blogom is elég hatékonyan motivál, hiszen néhány komoly holtponton átsegít az a tudat is, hogy olvasóközönségem van, sokakkal megoszthatom az élményeimet, gondolataimat, tapasztalataimat.

Kapcsolódó bejegyzések:
Dicsekvés anyucinak
Aki magáévá tette a K100 témát
Emlék: levél 2010-ből

Csúcsformában

Szemérmetlenül szerénytelenül hangozhat, de talán életem csúcsformájában vagyok, vagy legalábbis nem vagyok messze attól, hogy abban legyek. Tavaly és idén is sikerült 200 kilométert gyalogolnom, és több "sportágban" is igyekszem az eddigi legjobb formámba kerülni, pl. húzódzkodásban, fekvőtámaszban és futásban (megpróbálva majd az eddigi leggyorsabb szigetköreimet futni), sőt talán még úszásban is (még ha a tavalyi átúszás kudarca kedvemet is szegte, ill. meg kell majd küzdenem a víziszonyommal). Persze az is igaz, hogy nem olyan nehéz csúcsformában lennem, hiszen kamaszként általában én voltam az, akit utolsóként választottak be a csapatokba, így ehhez képest aránylag könnyebb fejlődnöm, mintha mondjuk olimpikon lettem volna tizenévesen.

És hogy miért jó ez? Egyrészt az egészség miatt, másrészt pedig egyfajta bizonyítási vágy, no meg a testi-lelki esztétikum keresése, önmegvalósítás. Vagy a pszichológiai oldalát nézve, harc az elmúlással, hiszen az embert kevésbé zavarja az esztendők múlása, ha azt érzi, hogy évről évre egyre erősebb, gyorsabb, kitartóbb.

(Ha a Kinizsi Százast tekintjük, az idei év itt is kiemelkedik, hiszen 2014-ben eddig már háromszor gyalogoltam végig a távját (Kinizsi Százas bejárás sztovka módra, hivatalos Kinizsi Százas, Kinizsi Duplának indult K100 bejárás Jeremcsuk Istvánnal), de remélem hogy még egy Kinizsi Dupla is megvalósul idén, valamint az Iszinik 100 és a Csoportos Privát Iszinik is sikerül.)

Emlék: levél 2010-ből

Nemrég megtaláltam egy összehajtogatott A4-es papírlapot, melyre a Kinizsi Természetbarát Egyesületnek írt első e-mailem piszkozatát vázoltam fel, talán utazás közben, vagy egy korábbi otthonomban (mert már több költözést is átélt a rég elfelejtett, ceruzával írt papírlap). Tulajdonképpen ezzel a levéllel indult a "túracelebségem" és a Kinizsi Százas iránti érdeklődésem, mely később e blog és további tartalmak létrehozásához vezetett, hogy aztán idővel jobban elmerüljek a túrázás világában is, akár a még komolyabb sportkihívásokat, vagy éppen a túrarendezést tekintve. A levél apropóját az adta, hogy el szerettem volna indítani a kinizsi-szazas.lap.hu oldalt, és ehhez kértem a KTE jóváhagyását, hozzájárulását.

"Tisztelt Kinizsi Természetbarát Egyesület!

Csetneki Sándor vagyok, és régóta foglalkoztat a Kinizsi Százas teljesítménytúra múltja, története, s természetesen jelene és jövője. Magam is eddig négyszer teljesítettem a túrát (2007, 2008, 2009, 2010) [...]"

A vázlatot még érdekesebbé teszi, hogy valamiért a hátizsákomban tartottam az elmúlt napokban, akkor is, amikor Jeremcsuk Istvánnal elindultunk a tervezett Kinizsi Duplára, és a nagy esőben eléggé elázott, így annak a különös kalandnak is nyomát viseli.

Kapcsolódó bejegyzések:
Interjú Kovalik Andrással, a Kinizsi Százas egyik atyjával
Túravezetői vizsgabizonyítványt szereztem
Túracelebnek lenni

Kinizsi Dupla kísérlet Jeremcsuk Istvánnal

Ahogy említettem, a tavalyi Kinizsi Dupla és a pár héttel ezelőtti Turul 200 után megpróbáltam újra 200 kilométert gyalogolni, ezúttal Jeremcsuk Istvánnal, a vak fenegyerekkel. Végül Tatáig, a tervezett táv feléig jutottunk, de a körülmények miatt (komoly eső és sár, szinte "vízihullásra" ázott talp már féltávtól, ereszkedés a csúszós-sáros Getéről, no meg az a tény, hogy korábban csak pár száz méteren kísértem Istvánt, a Tortúra 65-ön) ezt sem érzem csalódásnak, és mindketten jól éreztük magunkat a túra közben (persze a táv vége felé már egyre kevésbé, de a küzdelemnek is megvan a maga szépsége).

Mielőtt egy hosszabb, részletes beszámolót írnék, idemásolom a Facebookon megosztott gondolataimat:

Végül 100 km-ig, Tatáig jutottunk, 32 óra alatt.

Az "átnevezés" főbb okai: az út elejét, kövesebb szakaszait talán "elóvatoskodtam", hiszen először kísértem hosszabb távon Istit, igy aránylag lassan haladtunk. De a leglényegesebb a komoly eső és egy-két helyen sár volt, igy már a Getére felfelé haladva is volt olyan emelkedő, amin alig tudtunk felmenni, annyira csúszkáltunk. A Getéről lefelé haladva szintén szinte fáról fára haladtunk, kapaszkodtunk, hiszen nem akartam-akartunk kockáztatni. A felszerelésünk (elsősorban lábbeli) sem volt a sárra-esőre optimalizálva, nagyon hamar szétázott, és csak másnap lett esélye száradni.

Mogyorósbánya után nem sokkal már kezdett határozottan megfogalmazódni bennünk (még ha nem is jó előre lemondani a teljes táv teljesítéséről), hogy lehet hogy csak Tatáig megyünk (azért fenntartva egy kis reményt arra, hogy lehet hogy vissza is fordulunk, és meglesz a 200 km is).

De a lényeg, hogy nagyon jól éreztük magunkat a nehézségek ellenére, szereztünk pár helyszíni drukkolót-ismerőst is, és egy nagyszerű kaland volt. És már ott megfogalmazódott, hogy azért még lesz közös kísérletünk a Kinizsi Duplára, és akár Ebola is csatlakozik majd.

+ Köszönjük mindenkinek aki drukkolt!

+ És külön köszönet Papucsek Marcsinak, aki egy rögtönzött frisítő ponttal várt a pilisszentkereszti műútnál nagyon finom péksüteményekkel és üdítőkkel, továbbá Dolgos Gyurinak, aki pedig a vértestolnai műúthoz vitt ki nekünk egy szintén nagyon bőséges frissítő csomagot.

(A bajóti műút utáni "hullámvasúton" szúrós-tüskés, embermagasságú gaz van, alig lehetett rajta áthaladni. Eléggé szanaszét kaszabolt minket, lényegében csak bozótvágóval lehetne biztonságosan átjutni, vagy páncélruhában. Mindez elég hosszú, kb. 100 méteres szakaszon-szakaszokon.)

Kapcsolódó bejegyzés:
Jeremcsuk István: Szimpla beszámoló egy majdnem dupla Kinizsiről

Terv: Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal

Holnap, péntek reggel 7 órakor egy hosszú útra indulunk Jeremcsuk Istvánnal, a vak fenegyerekkel, aki tavaly és idén is teljesítette a Kinizsi Százast: megpróbáljuk oda-vissza végigjárni a K100 útvonalát. Komoly kihívás, de elég erős a motivációnk, hiszen ő lenne az első magyar nem látó, aki 200 kilométert gyalogol erdőn-mezőn, én pedig igyekszem majd segíteni neki, hogy elérje ezt a célját. Ugyanakkor - bevallom - az a tudat is hajt majd, hogy a sikeres teljesítéssel (úgy tudom) én lennék az első, aki többször is legyalogolta a Kinizsi Duplát. Szóval igyekezni fogunk, és különleges, tanulságos kaland lesz, az biztos.

(Frissítés: végül féltávig, 100 km-ig jutottunk)

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Dupla kísérlet Jeremcsuk Istvánnal
Interjú Jeremcsuk Istvánnal, aki vakon indul a Kinizsi Százason
Interjú Csornai Edinával, az első nővel, aki oda-vissza teljesítette a Kinizsi Százast

Második pontőrködésem a Szuperkatlanon

Két héttel a Turul 200 után ismét a Kinizsi Százas "Katlanként" ismert szakaszán jártam. Ahogy tavaly, most is pontőrködtem ugyanis a Szuperkatlan teljesítménytúrán, ezúttal barátnőm társaságában. Így hasznos önkéntes munkával, egyben kellemes, igazán természetközeli kikapcsolódással töltöttük a vasárnapot, és az "élménymegosztásom" is kiélhettem azzal, hogy megmutathattam kedvesemnek a K100 útvonalának néhány szép részletét - például a Hegyeskő körüli dombokat-mezőket és a tokodi pincevölgyet.

Reggel nyolc előtt indultunk el Dorogról a hegyeskői pontra, 9 kilométeres kirándulásunk közben megmászva a Getét, és kiszalagozva a kék sáv - kék kereszt jelzésváltást. Pár órával a Szuperkatlan rajtja előtt még nem volt hőség, és csak egy-két kirándulóval találkoztunk út közben (és azzal a sráccal, akivel megbeszéltem, hogy mivel Mogyorósbányán lakik, fordított irányban is teljesítheti a távot; vele a Gete csúcsán futottunk össze).

A Hegyeskő alatti árnyékos oázisunkba érve (pontosan ott, ahol tavaly is pontőrködtem) pokrócot  terítettünk és kényelembe helyeztük magunkat, így piknikezve vártuk a túra résztvevőit; idillünket csupán néhány hangya zavarta. A hátizsákomból előkészítettem a Lego Ixi Kupát is, mintegy kiállítási tárgyként. Ami még a "promóciót" illeti, az Asciimótól kapott sárga Iszinik 100 sapkám volt rajtam, felhívva a figyelmet az Ixi Kupa utolsó, novemberi túrájára, amikor egy későőszi estén-éjszakán járhatnak majd arra a túrázók.

Jó volt idén is sok ismerős arcot látni, és persze újakat is. Az ismerősök közül többek között Rafterral, Vinattival, Andrásékkal, Krisztiánnal, Jánosékkal, Marcsiékkal, Petivel, Áronnal, Sznuupival, Zolival találkoztam, valamint Andival, aki a nemrég elvégzett túravezető tanfolyamon volt csoporttársam. Eljött öcsém is a barátnőjével, revansot véve a túrán, hiszen tavaly végül átnevezett a 15-ös távra, de idén sikerült teljesítenie a 30-ast. Az Ixi Kupa mellett többen érdeklődtek a Budai Térképkörről is, de szóba került még a blogom és a Turul 200 is. Az időjárás egyébként idén is méltó volt a Katlanhoz (de ez nem volt szokatlan, bocsánat a gesztipéteri szójátékért), már-már a tikkasztó Rockenbauer 130-at idézte, így gratulálok mindenkinek, aki ebben a hőségben sikeresen teljesítette a túrát, vagy egyáltalán belevágott.

A déltől fél 7-ig tartó pontőrködésünk után nem kellett visszagyalogolnunk Dorogra (ennek örültem, mert barátnőm tartott a Gete meredek emelkedőjétől), mivel András felajánlotta, hogy majd felvesz minket tokodi pincéknél, így csak odáig kellett lesétálnunk. Egy kicsit ott is piknikeztünk (egy doromboló macska is mellénk szegődött), és aztán Andrásékkal és Áronnal indultunk haza a kora esti órákban.

Érdekes, hogy mivel most én is egy rövidebb kirándulásra készültem, ez a bő 10 kilométeres séta elég volt nekem is. És Hegyeskő mellől visszanézve az egyszerre közeli és mégis messzi-magas Getére, vagy a tokodi pincéktől pillantva Hegyeskő irányába már ezek a pár kilométeres távolságok is komolynak tűntek, pedig a Kinizsi Százas távja mellett eltörpülnek.

Pár nap múlva egyébként újra járok majd a Katlanban (akkor már teljesen bejárva a távot, sőt), mert Jeremcsuk Istvánnal tervezünk egy Kinizsi Duplát, azaz egy oda-vissza teljesített Kinizsi Százast.

Kapcsolódó bejegyzések:
Beszámoló a Szuperkatlan 15 túráról
Pontőrködésem a Szuperkatlanon

Vasárnap Szuperkatlan!

Július 6-án vasárnap immár másodszor kerül hivatalosan megrendezésre a Szuperkatlan teljesítménytúra, mely 15 és 30 kilométeres távokkal (az utóbbi oda-vissza is megmássza a Getét) várja a túrázókat, a Kinizsi Százas katlanként elhíresült szakaszán - ahol legutóbb a Turul 200 alkalmával jártam -, Dorog és Mogyorósbánya között. A tavalyi túrához hasonlóan idén is pontőrködni fogok Hegyeskőnél.

Érdemes még tudni, hogy a Szuperkatlan az Ixi Kupa harmadik túrája az évben (a negyedik az Iszinik, azaz a fordított Kinizsi Százas [és résztávjai] lesz, novemberben).

Túravezetők a családban

Túravezetői vizsgát tettem pár hete, öcsém után másodikként a családban. A túravezető tanfolyam közben nem is igazán tudatosodott bennem, de ezzel én is valóra váltottam édesapám egyik célját, vagy nagy szóval: álmát, ugyanis ő is elkezdte annak idején a túravezetői képzést, de aztán nem fejezte be. A gyakorlatban azonban számos túrát vezetett, és a kirándulást, természetjárást, sőt a teljesítménytúrázást is ő ismertette meg velünk.

Kapcsolódó bejegyzések:
Dicsekvés anyucinak
A túrázás olyan, mint az élet