A Vadrózsa 160 története, avagy hogyan siklott ki a csu-csu vonat (choo-choo train), továbbá gondolatok, tapasztalatok a Hoka cipőről

Nos, elmondom hogy volt. Elöljáróban annyit, hogy az új, Hoka túracipőm, amit először vettem fel túra alkalmával (előtte csak városi körülmények között sétáltam benne talán 5 kilométert összesen) bevált. Sem zoknit cserélnem nem kellett, de még csak a cipőt sem kellett levennem több mint 70 kilométeren keresztül (egyszer kellett egy kisebb kavicsot kipiszkálnom saroktájon, de ahhoz sem vettem le). Szóval ez a jó hír, mert azért ez a Hoka cipős indulás lutri volt, de úgy látszik, bejött.

A rossz hír az, hogy a csaknem 160 kilométer legyőzése nem sikerült. Lassú és gyenge voltam ehhez a távhoz (158,4 km) és ehhez a szinthez (6495 méter), legalábbis a 42 órás szintidőn belül mindenképp. Pedig gyalogoltam én már kétszáz kilométert tavaly (Turul 200, valamint Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istivel) és tavaly előtt (Kinizsi Dupla egyedül), de idén úgy látszik, a Rockenbauer 130 legyőzése maradt a leghosszabb teljesített túrám. Sebaj, azért ez is eredményes év volt a kilencedik Kinizsimmel és a negyedik Rockenbauerrel, a Kazinczy 200 és most a Vadrózsa 160 feladása pedig komoly tanulság, lehet belőle építkezni, és jövőre revansot venni.

Itt is hasonló tanulságokat kellett leszűrnöm, mint a Kazinczy 200-on: erősödnöm és gyorsulnom kell. A Kinizsi Százas vagy egy hosszabb, de kevésbé szintes vagy bővebb szintidejű túra megy még rutinból, lelkesedésből, valahol a "sejtjeimben van" hogy végig tudok menni, de a Kazinczy 200 vagy a Vadrózsa 160 már nem ez a túrakategória, legalábbis nekem. Ide már több tudatosság és komolyan vett felkészülés, edzés kell.

Visszakanyarodva még a cipőhöz, tényleg nem azon múlott. Bár erősebb lejtőkön, amikor még nem húztam meg elég szorosra a cipőfűzőjét, kellemetlenül előrecsúszott a lábam és nyomta a lábujjaim, a cipőfűzőt jobban meghúzva ezen tudtam javítani. Viszont nagyon jól tapad a cipő, azokon a lejtőkön (például a Kékesről leereszkedve a sárga sávon és sárga négyzeten), ahol mások túrabottal is nehezen, csúszkálva ereszkedtek, én túrabot nélkül, kezemben a fejlámpával (általában kézben hordom, úgy jobban látok vele) is stabilabban tudtam leereszkedni. Amire vigyázni kell, hogy a vastag talp ellenére az orra vékony, így a kövekbe rúgást minél inkább kerülni kell, illetve hogy ha a tapadós sár ráragad a talpára, akkor még magasabb és furcsább viselet. De szerencsére ilyen tapadós sár csak a táv elején volt, később nem annyira volt jellemző (volt ugyan sár, de nem az a talpra tapadós fajta). Ja igen, és beázik, viszont gyorsan is szárad, és ez még mindig jobb, mint azok a cipők, amik nem áznak be ugyan, de belefülled az ember lába.

A következő nagy próbatétel és "cipőteszt" az Iszinik 100 lesz, és most, hogy a Vadrózsába beletört a bicskám, igyekszem majd ott minél többet kihozni magamból, és immár valóban rendesen készülni a túrára pl. futásokkal, lépcsőzésekkel, vagy rövidebb, de szintes ill. minél gyorsabban teljesített túrákkal. És akkor talán a tavalyi "rekordomat" is sikerül megdöntenem az Isziniken, ami némiképp kárpótolna az idei túrakudarcokért.

Ami a túrát illeti, két túratásammal, cimborámmal, Andrással és Rajmunddal indultunk, azaz az idei Rockenbaueren már bevált csapattal. András mesélte, hogy a kislányának angolul is tanítanak mondókákat, például a Choo-choo traint, így aztán ezt többször is emlegettük a túra előtt és a túra folyamán. "Zakatol a choo-choo train", mondtuk, ráadásul ahogy Rajmund túranadrágjának szára susogott, olyan volt, mintha tényleg egy kis gőzös zakatolna. És ment a choo-choo train hegyre fel és hegyről le, rendületlenül. De aztán egyre nehezebben tartotta a menetrendet (azaz egyre inkább a szintidő szélén táncoltunk), és végül ki is siklott.

A túra előtti éjjel Gyöngyösön, egy aránylag olcsó, de mégis kellemes szálláson, a belvárosban pihentünk meg. A közeli, romkocsmaszerű hamburgerezőben ill. romkocsmában, ahol hamburgereket is árulnak vacsoráztunk, stílszerűen Mátra burgert választottam. Elég nagy volt, óriási hússal és finom fűszerezéssel, ajánlani tudom.

Reggel aztán átmentünk a rajtba, Rózsaszentmártonba. Megkaptuk az itinerünket, ellenőzőlapunkat és a chipes karszalagot, és 6:45-kor elindultunk, tömegrajttal. A rajt is hangulatos volt, sok ismerős arc, és ugye a Rockenbauer óta nem túráztam, így jó volt újra ebben a közösségben lenni és a hosszútávú túrázás, vagy egyáltalán a természetjárás életérzésében lubickolni.

Az első 15 kilométeren még 5 km/óra feletti sebességet tartottunk, és ugyan az utolsók között voltunk, de azért úgy tűnt, hogy magunkhoz meg a szintidőhöz képest jó tempót megyünk. Mátraszentimrére, nagyjából a maratoni távhoz (41,9 km, addig 1857 méter emelkedőt leküzdve) viszont már 9 és fél óra alatt jutottam valamivel lemaradva Andráséktól, azaz az átlagsebességem 4,4 km/órára esett, igaz, még mindig kényelmesen a szintidőn belül voltam. Kékestetőre (62,3 km, és 2715 méter, tehát csaknem Kinizsi százasnyi szintkülönbség addig) este háromnegyed 10-re értem (azaz 15 óra gyaloglással, 4,2-es átlagsebességgel; Andrásék gyorsabban felértek, negyed órát vártak rám). Azonban itt sem tűnt még lehetetlennek a teljesítés, mert azt számolgattam, hogy a hátralévő 96,1 kilométerre van még 27 óránk (miközben a Kinizsin ugye 100 kilométerre van 24 óra, de az egyrészt könnyebb és kevésbé szintes terep, másrészt itt már megtett az ember bő 60 km-t). Viszont a Kékesen még pihentünk is kicsit, illetve András úgy döntött, hogy a térdfájása miatt itt feladja a túrát, nem jön tovább.

Mi Rajmunddal továbbmentünk, abban a tudatban, hogy azért van még időnk, ráadásul ha bármi gond lenne, akkor így, hogy András kiszállt és hamarosan visszajut a szállásra, értünk tud jönni autóval. Tehát nekiindultunk az éjszakának és leereszkedtünk a meglehetősen erősen lejtő, köves-saras sárga sáv és sárga négyzet jelzésen (ahogy említettem, ezen egész ügyesen tapadt a cipőm, gond nélkül lesétáltam). De az aránylag lassú ereszkedéssel, meg-megpihenésekkel sok időt vesztettünk, Rózsaszállásra, 70,2 km-hez már csaknem hajnali fél 1-re értünk (pár perccel a hivatalos pontzárás után), tizenhét és háromnegyed óra gyaloglással, immár négyes átlag alá süllyedt sebességgel. Ráadásul ott is pihentünk legalább 20 percet, és a seprők, Áron és Gabriella is utolértek minket. Innen azért még továbbindultunk, de rövidesen, pár száz méter megtétele után számolgatni kezdtünk: csaknem 90 kilométerre van még 24 óránk, illetve már annyi sem, és a nyakunkon vannak a seprők is. Úgy, hogy az emelkedőkön már megmukorodva totyogunk felfelé, márpedig innen még azért lenne emelkedő bőven, 3694 méter, negyedével több mint ami a K-100-on száz kilométerre esik. Így aztán rövid tanakodás után arra jutottunk, hogy ez most nekünk szintidőn belül nem menne, és visszasétáltunk az ellenőrzőpontra. Ott még beszélgettünk Áronnal és a többiekkel, szomorkásan elnézegettük a tábortüzet, aztán egy ismerős pontőrrel (aki a Kazinczyn is pontőr volt) elindultunk a legcélszerűbb úton fel a Kékestetőre a sárga kereszt, kék kereszt és kék sáv jelzéseken, úgy 400 méter emelkedőt és kb. 4 kilométer távot leküzdve, immár "játékon kívül", ugyanis az volt a legközelebbi pont, ahová András értünk tudott jönni autóval.

Hát, így történt. Egyébként nagyon jó túra volt, gondos szervezéssel, szép tájakkal, de ezúttal csak az 50-km-es résztáv oklevelét és kitűzőjét kaptunk meg, a 160-as még várat magára. De az Iszinik 100-ra való edzésnek, cipőtesztelésnek, élménydús kalandnak és egy olyan pofonnak, ami ráébreszt arra hogy ide bizony alaposabban fel kell készülni, kiváló volt. Jellemző az is, hogy feladásunkkor ugyan még fogadkoztunk, hogy ilyesmire többet nem vállalkozunk, megállapítottuk, hogy az ilyen kemény túráknak nincs is értelmük, mert mi értelme órákon át, vagy akár a túra nagy részén a komfortzónánkon kívül lenni és feszegetni a határainkat, azonban délután a hazafelé úton már a jövő évi indulást tervezgettük.

Kapcsolódó bejegyzések:
Márkatörténet rovat: Hoka One One
Feladott túráim
Beszámoló a negyedik Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130-amról
2014-es Iszinik 100: életem első 20 órán belüli 100-as túrája

Márkatörténet rovat: Hoka One One

Bár a mezítlábas kirándulás műfajával is kezdek ismerkedni, tegnap vásároltam egy Hoka One One szupercipőt, és úgy gondoltam, hogy itt az ideje tovább folytatni a márkatörténet rovatot, és az olvasót is megismertetni ezen brand történetével és a Hoka lábbelik jellegzetességeivel.

(Említettem már, hogy még 2011-ben csodálkoztam rá a Hoka lábbelikre, a Via Dolorosa teljesítménytúrán, amikor először láttam Börcsök Andráson és Wehner Gézán ilyen furcsa, "űrhajós cipő" jellegű valamit (a korábbi modellek - részben a talprészt hangsúlyozó vagy legalábbis nem elrejtő színsémáik miatt is - még bumfordibbnak, brutálisabbnak hatottak). Gézát - akkor még nem ismerve - öcsémmel utána "Hoka cipős bácsiként" emlegettük. Meséltem azt is, hogy mostanában terveztem megvásárolni egyik cimborám Hoka cipőjét, akinek méret ill. kényelmi problémák miatt kellett megválnia tőle, ez a lábbeli azonban végül nekem sem volt jó, így aztán úgy döntöttem, hogy egy új Hokát veszek, és találtam is egyet nagyon akciósan, egy Vibram talpas Rapa Nui modellt, ez látható a képen.)

Ami a vásárlást illeti: először egy Challenger ATR modellt néztem ki, de aztán az eladó a Nomád Outdoorban felvilágosított, hogy az egy könnyített versenycipő, azaz kifejezetten versenyekre való, viszont a tartóssága ezáltal nem az igazi. De szerencsére hasonló árban, alaposan leárazva tudtam megvenni az említett Rapa Nuit, ami valamivel nehezebb ugyan, viszont állítólag jelentősen tartósabb is.

Egyelőre ennyit a vásárlásról, és akkor nézzük, mit lehet tudni a Hoka One One márkáról.

Nos, ez egy francia brand, amit 2010-ben alapított  Nicolas Mermoud és Jean-Luc Diard, akik korábban egy másik ismert sportcipő- és túrafelszerelés gyártónál, a Salomonnál dolgoztak. Úgy gondolták, hogy szembemennek a "minimális", azaz ultravékony talpú, a mezítlábas futás érzetét és futóstílusát nyújtó-igénylő futócipők még jelenleg is tartó divatjával, és éppen ellenkezőleg, egyfajta "maximális" cipőt készítenek, már-már viccesen bumfordi, szinte a 2000-es évek Buffalo cipőit idéző vastag talppal. A vastag talp persze itt nem merev, hanem precízen megtervezett, rugalmas, és a Hanwag bakancsokhoz hasonlóan "gördülő" kialakítású.

A Hoka One One márkanév egyébként Maori nyelven, azaz az új-zélandi őslakosok nyelvén azt jelenti, hogy "repülni a föld felett", és a logó is egy repülő madarat szimbolizál (a márkanév kiejtése helyesen hoka onéj onéj, nem pedig hoka van van). Szintén a cipő nyújtotta kényelemre, a szinte lebegő suhanásra utalnak a márka inspiráló szlogenei is: "Why run when you can fly" (Miért futnál, ha repülhetnél is?), vagy "Time to fly" (Eljött a repülés ideje). A Converse egyik jelmondatához hasonlít a legújabb szlogen, ami pedig azt tükrözi, hogy a Hoka nem egyszerűen egy cipő: "This is not a shoe. This is an invitation" (Ez nem cipő. Ez egy meghívás.), azaz egy új, különös világba kalauzol a lábbeli, ahol repülve futhatunk. Erre utal az egyes modelleknél a talpra írt "Zero Gravity Technology" is.

Hogy ezeknek a kissé túlzó szlogeneknek azért van valami valóságalapjuk is, és a cipő valóban jól használható akár versenykörülmények között is, azt az mutatja, hogy a komoly, akár több száz kilométeres alpesi túrákon nagyon sokan indulnak Hoka One One cipőkben.

Ami magát a gyártó céget illeti, 2013-ban megvásárolta az amerikai Deckers Outdoor, így most olyan márkákkal tartozik egy "házba", mint az elsősorban a már-már szexin csúnya női csizmákat gyártó UGG, az outdoor randiszandijairól ismert Teva, és a főleg rojtos vászoncipőkben utazó Sanuk.

Ami a saját cipőmet illeti, hétvégén egy rövid, kb. 10 kilométeres mecseki sétán tervezem tesztelni, a következő hétvégén pedig egy elég komoly kihívásra, a Vadrózsa 160-ra megyek majd benne (ami, ha sikerül, a leghosszabb idei túrám lesz). Természetesen a túrabeszámolómban (és a későbbiekben is) majd kitérek arra is, hogy mennyire vált be a cipő, mennyire kényelmes, tartós.

A "márkatörténeti" információk forrása elsősorban a Hoka One One Wikipédia szócikke és a hivatalos weboldala.

(A Kinizsi Százasokat egyébként egy, még édesapámtól kapott Olang bakancsban kezdtem, aztán 2-3 Kinizsin egy La Sportivát nyúztam, majd egy használt Garmont bakancsot szereztem be, amit egy Quechua Arpenaz követett - ez utóbbi kettő még Kinizsi Duplát is teljesített.)

Lehet hogy lesz Hoka cipőm

Mezítlábas séta ide vagy oda, azért a cipő nem haszontalan dolog. Épp mostanában kezd az enyészeté lenni a jelenlegi decathlonos túracipőm (a Rockenbauer 130-on azért még hősiesen tartotta magát), így hamarosan új lábbelit kell beszereznem.

Az egyik barátom pedig mesélte, hogy el szeretné adni a csak egy-két túrán viselt Hoka cipőjét, mert méretprobléma miatt töri/sérti a lábát. Itt van tehát az alkalom, hogy kockázat nélkül (kölcsönkapom tesztelésre) és az eredeti bolti árnál valamivel olcsóbban jussak ilyen cipőhöz.

Majd mesélek a tapasztalatokról (amennyiben nekem stimmelni fog a méret és kényelmes lesz), de nem lehet véletlen, hogy a nagyon komoly, több száz kilométeres túrákon (TDG, PTL) sokan Hoka lábbeliben indulnak.

Kapcsolódó bejegyzés:
A Hoka cipős bácsi

A Hoka cipős bácsi

Öcsémmel még 2011 őszén, a Via Dolorosa túrán láttunk először Hoka cipőt. Egy magas, nyúlánk, szemüveges fickó volt az egyik, aki ilyet hordott. Amikor egy pihenőnél egyszerre álltunk meg, a kíváncsiságom legyőzte a félénkségem, és megkérdeztem tőle, hogy ez mégis miféle cipő. Elmondta, és öcsémmel magunk között ezután "a Hoka cipős bácsiként" emlegettük.

Akkor még nem tudtuk, hogy ő Wehner Géza, a Kazinczy 200 főrendezője, és persze azt sem tudtam még, hogy egyszer én is egy teljesítménytúra főrendezője leszek.

Trekking'n'style rovat: Hoka terepfutó cipő

Szombaton a Via Dolorosa 75 km-es teljesítménytúrán két túratársamon is láttam egy különleges lábbelit. Vastag és láthatóan rugalmas, puha talpával első ránézésre valami "űrhajós cipőnek" vagy furcsa, felfújt csizmának tűnt (főleg az először látott neonzöld példány), de aztán kiderült: ez egy speciális túra- ill. terepfutó cipő, a neve, azaz márkája pedig Hoka. A talpa viselői szerint valóban nagyon rugalmas, és az egész cipő rendkívül könnyű és kényelmes. Én ugyan egyelőre jól megvagyok a La Sportiva bakancsommal (és az Adidas Torsion futócipőmmel), de egyszer majd lehet hogy beszerzek egy ilyen innovatív cipőt.

hokaoneone.com

Kapcsolódó bejegyzések:

Trekking'n'style rovat: Puma bakancsok

Trekking'n'style rovat: Adidas Super Trekking bakancs

Trekking'n'style rovat: Helly Hansen The Forrester bakancs