Előtte jópár órával, a szári országút mellett a bozótosban, a piros jelzésen több szett fekete és élünk színű, csipkés női fehérneműt is találtunk, a bokrokra aggatva. "Intim is simi" - jutott eszembe egy korábbi szójátékom. - El kellene hoznunk - mondtam, aztán hozzátettem, hogy "na nem azért mert gyűjtöm vagy ilyesmi", mire Isti mondta, hogy ezt már nem magyarázom ki. Komolyra fordítva a szót, valóban össze kellene gyűjteni, mert azért nem volt túl szép látvány az erdőben a szétdobált "munkaterület", de nem volt nálam kesztyű és zsák, így majd vagy a szalagozókat kérem meg erre, vagy még az is lehet, hogy majd én megyek ki összeszedni még a túra előtt.
Több helyen pedig leesett, leszedett útbaigazító táblákat is találtam az erdőben (a szép, új, sárga táblák voltak egy megrongál(ód)va), ezeket is lefényképeztem, nehogy esetleg azt higgye valamelyik hatóság, hogy a túra résztvevői vandálkodtak.
Nemrég, pár órával ezelőtt értem haza az Iszkiri teljesítménytúra rendezői bejárásáról, általában ritkán írok ilyen gyorsan beszámolót egy túráról (legtöbbször csak napokkal később, de az is előfordul, hogy hetekkel a túra után). Most részben amiatt írom meg ilyen hamar, mert valahogy érzem az ihletet, másrészt pedig a hivatalos teljesítménytúra közelgő, szombati (március 26.) dátuma is arra késztet, hogy még a túra előtt elkészüljek ezzel az írással. Ugyanakkor nincs rá túl sok időm, éppen a rendezési teendők miatt, de bízom benne hogy azért tanulságos és érdekes lesz.
Egyrészt: a bejárás a maga módján sikeres volt, minden szakaszát bejártuk (kivéve a 10-es távnak a többi szakasztól eltérő útját). Jeremcsuk István barátommal mentünk ketten, vele már többször gyalogoltunk 100 kilométert és egyszer 200 kilométert is, ezúttal pedig a 65-ös távot bejárva, némi ráadással összesen 70 valahány kilométert tettünk meg.
A terv azonban nem ez volt. A "minden szakaszát bejártuk" az útvonal sajátosságából adódóan egy eufemisztikus kifejezés arra, hogy a 100-as táv azon részét, mely során a már megtett úton visszamegy Tatáról Szárligetre, nem tettük meg, azaz csak egyszer, odafelé. Szóval kb. 30 kilométerrel adósak maradtunk, az eredeti tervnek.
Mindez az én hibám volt, az edzetlenségem vezetett ide, egy komolyabb, visszatérő holtpontomon én javasoltam, hogy érjük be most ennyivel. Igazából nem volt komolyabb fájdalmam, bírtam volna még menni, és ami a fáradtságom tudatosítható, racionális részét illeti, egyáltalán nem volt vészes az sem, és álmos sem voltam. Inkább egyfajta mély belső érzés volt, hogy most kockázatos dolog lenne tovább mennem, lehet hogy nem bírnám, elsősorban a szívem miatt, amiben mintha enyhe szúrást éreztem volna. Valószínűleg semmi komolyabb bajom nem volt (bár korábban írtam már az első és eddig egyetlen erősebb pánikrohamomról), talán normális érzés is, hogy egy kicsit túlhajtott szakasz után az ember érzi a szívét. Azonban édesapám története és valami belső hang, félelemérzet is azt súgta, hogy most ne tovább.
Most, immár itthon, egészségesen, bánom a túra feladását (vagy mondjuk úgy, hogy az átnevezést a 65-ös távra), ugyanakkor igazat is adok a pár órával korábbi énemnek, aki ott és akkor, a baji szőlők alatt, immár visszafelé haladva, mégis a Tóvároskerthez való visszatérés mellett döntöttem, és nem indultam tovább a kálvária felé. Mert mi van, ha mégis történt volna valami. Ráadásul a túratársamért, Istvánért is felelős voltam. A józan ész, vagy egyfajta félelem ezúttal legyőzte a könyörtelen előrehaladás technikáját.
István is, és azóta több túratársam is megerősítette, hogy főleg azt a hibát követtem el, hogy alig edzek egy-egy komoly túra között. A legutóbbi százasaim, az éppen Istivel közös Iszinik 100, majd a CsPI és az újabb CsPI sikere elfeledtette velem, hogy igazából nem készülök elég tudatosan, vagy úgy egyáltalán egy-egy túrára. Ebből a pofonból most már tényleg tanulnom kell, itt az ideje a rendszeres futásnak, vagy hogy például végre valóban betartsam, amit már többször megfogadtam: ezentúl nem használok liftet, hanem mindig lépcsőzök.
Érdekes dolog ez egyébként, látszatra talán erősebb, izmosabb lettem az elmúlt hónapokban, valahogy pedig mégis edzetlenebb. Itt az ideje táplálkozásomra is jobban odafigyelni, elmenni akár egy komolyabb kivizsgálásra (eddig minden rendben volt a szívemmel, vérképemmel, bár az is igaz, hogy lehetnek rejtett dolgok is, amiket esetleg nem árthat kivizsgálni, ráadásul elég hipochonder is vagyok - valószínűleg egyébként a hipochondriám is szerepet játszhatott a feladásban).
Szóval feladtam a saját túrámat, ami meglehetősen bosszantó, de persze mégsem akkora baj, mintha a májusi, zsinórban 10. Kinizsimet kellene feladnom, arra tényleg tisztességesen fel kell készülnöm. De talán már a tervezett, áprilisi Mecseki Mátrixon is revansot vehetek, ha addig sikerül lelkileg túllépnem a tegnapi-mai kudarcon, és erősödnöm.
Hát, sajnálom hogy a beszámolómat ilyen hosszú magyarázkodással kellett kezdenem, jobb érzés lett volna most a bő 100 km-es táv teljesítéséről írnom, de épp Paka mondta, hogy a kudarcból gyakran többet tanulunk és hosszú távon többet ad, mint egy-egy, szinte észre sem vett siker. A saját túramúltamból például az Iszinik 100 kudarcait hozhatom fel példának, melyek nélkül nem túráztam volna ennyit az elmúlt években, mint így.
Ami magát a bejárást illeti, 8:12-kor indultunk Szárligetről, rövid bevásárlást követően az állomáshoz közeli, útba eső ABC-ben. A következő feljegyzett időpont a telefonomban 11:32 Macskabükk, vissza Szárligetre pedig, a 25 km-es Vértesi kör után, 13:00-ra értünk. Ismét bevásárlás és Istinek újabb kávé következett, 13:32-kor indulunk tovább, immár az Iszinikkel egyező útvonalon, a kék sávon. Nagyegyházánál a mostanában vitatott kapu nyitva, de ha zárva lenne, akkor is kényelmesen ki lehet kerülni. 15:50 Somlyóvár, itt fél órát is pihentünk a délután napsütésben. Ettünk, söröztünk. 16:50 Tornyópuszta, 17:45 Koldusszállási pad. Kisebb holtpontok már itt is vannak, de nálam ez megszokott, gyakran előfordul, hogy az aztán sikeresen teljesített túrák elején is felmerül, hogy ez bizony nehéz ügy lesz, és akár a feladás gondolata is kerülget. 18:33-kor értünk a volt Kisréti vadászház kísérteties pincelejáratához, immár sötétben, vagy legalábbis itt kellett előszedni a fejlámpát. 20:04 Körtemplom. Ez kb. a féltáv, és bizony alig valamivel 12 órán belül értünk ide. "Dobok egy sárgát - de kicsit arrébb megyek, mégis egy templom volt" - mondtam, igyekezve megadni a tisztelet a romoknak. Bízony, ez amúgy egy nagyon régi templomrom, és érdekesség, hogy csak 1994-ben (ha jól tudom) tárták fel. Mintha el is képzeltem volna a templomot egykori fehérre meszelt falaival. 21:12 Baj, a jelenkor községi temploma. 21:23 Baj, Jóbarát söröző. Furcsán néznek persze, amikor karöltve belépünk Istivel, de hamar felismerik a helyzetet a fehér bot miatt, és hogy Istit úgy kell az asztal felé irányítani. A pultos kérdésére válaszolva mondtam, hogy már csaknem 60 kilométert gyalogoltunk. Amikor mondtam, hogy Szárligetre készülünk visszamenni, jóindulatúan felaljánlotta, hogy ne vonatozzunk, elvisz minket kocsival. Mondtam, hogy köszönöm, de gyalog megyünk vissza, éppen az a lényeg, hogy gyalog, a hegyeken keresztül. Isti házmestert ivott, én kólát. 22:20, Tata, Est mozi. Tókör. Éjfélkor értünk újra az Est mozihoz, vagy talán 10 másodperccel éjfél előtt. Fontosnak tartottunk, hogy éjfél előtt visszaérjünk, hivatalosan az a pontzárás, bár igaz, hogy mi később "rajtoltunk". Tóvároskert 0:20 körül. És mondtam Istinek, hogy nem vagyok teljesen jól, mi lenne ha itt kiszállnánk, nem mennénk vissza. Mondta, hogy gondoljuk át. Adott egy magnézium tablettát, ittam egy kis kólát és ettem sós mogyorót meg burgonyaszirmot. Na jó, próbáljuk meg, mondtam, és így jutottunk vissza a baji szőlőkig. Onnan kissé csalódottan visszasétáltunk, és megvártuk az első vonatot.
Összefoglalva, egy amúgy jó hangulatú, funkcióját betöltő túra volt, egy jó edzés, és egy hasznos figyelmeztetés. De ezen a túrán még revansot veszünk, mégiscsak a saját túrám, és eddig csak egyszer, a legelső rendezés előtt teljesítettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése