A pár héttel ezelőtti Kinizsi Dupla kísérletünkről (melyről én még csak egy
rövid bejegyzést írtam) Jeremcsuk István is leírta a gondolatait egy részletes és hangulatos túrabeszámoló formájában (a közeljövőben én is írok még bővebben a különleges túránk élményeiről). Következzék tehát Isti beszámolója:
Néhány hónapja történt, hogy egy este, Csetneki Sándor egyik blogbejegyzésére reagálva felvetettem, hogy a következő Kinizsi dupláján szívesen vele tartanék. Ha valaki esetleg nem tudná, Sanyi a Kinizsi Százas blog szerkesztője, mellesleg megszállott K100 rajongó, akinek tavaly már sikerült oda-vissza teljesítenie a távot. Abban a bizonyos bejegyzésében éppen arról írt, hogy idén esetleg a triplázást is megpróbálná, és ezzel kapcsolatban írtam neki, hogy én egy háromszázassal már biztosan nem próbálkoznék, de ha úgy van, kétszázig szívesen csatlakozom hozzá. Nos, amint azt később neki is bevallottam, én akkor egy elég jól sikerült estén voltam túl, így az ötlet felvetésekor finoman szólva nem voltam ítélőképességem teljes birtokában, és egyébként sem gondoltam teljesen komolyan a dolgot, illetve inkább úgy értettem, hogy majd egyszer, talán, valamikor, de semmiképp nem mostanában. Mindenesetre Sanyi komolyan vette, és nem sokkal később már jött is az üzenet, hogy örül hogy van kedvem a duplához, és valamikor július környékén meg is próbálhatnánk. Ekkor tudatosult bennem, hogy ennek bizony a fele se tréfa, de az első ijedtség után már én is kezdtem komolyan venni a dolgot, és ha máshogy nem is, de lelkileg mindenképp igyekeztem felkészülni életem eddigi legnagyobb kihívására. Végülis miért ne sikerülhetne? 200 km-t még soha nem gyalogoltam, az eddigi leghosszabb túrám a Rockenbauer Pál emléktúra 130 km-es távja volt, és nem is olyan rég még elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is meg fogok próbálni kétszázat menni. De az idők változnak, én pedig most épp egy olyan időszakomat élem, amikor néha szükségem van egy kis önsanyargatásra, a határaim feszegetésére, a reménytelennek látszó küzdelmekre. Tény, hogy nagyon merész dolgot vállaltunk, kicsit talán olyan volt ez, mintha mondjuk Carlo Ancelotti úgy akart volna idén BL-t nyerni a Real Madriddal, hogy a döntőben a jól összeszokott csapat helyett egy teljesen új játékosokból álló együttest küld a pályára. A madridiak mestere alighanem az állásával fizetett volna egy ilyen húzásért, mi viszont csak egyszerű túrázók vagyunk, így ezt a kis őrültséget igazán megengedhettük magunknak. Szóval merész vállalás volt, Sanyinak ugyanis még egyáltalán nem volt tapasztalata a kísérésben - mindössze párszáz métert mentünk együtt a tavalyi Tortúrán -, tehát nem tudhattuk, hogy a bő kétnaposra tervezett menet során mennyire lesz meg az összhang. Tartottam is ettől egy kicsit, de Sanyi pozitív hozzáállása meggyőzött arról, hogy az esetleges kezdeti nehézségeket leszámítva ilyen szempontból nem lesz gond, úgyhogy inkább izgatottan vártam a nagy napot, amit végülis július 11.-ére tűztünk ki.
A találkozót reggel 7-re beszéltük meg a békásmegyeri hévmegállóban, és oda is értem időben, ami egyébként viszonylag ritkán fordul velem elő, úgyhogy gyorsan meg is dicsértem magam, amiért nem szúrtam el a dolgot már az elején. Elszántan, tele optimizmussal vágtunk neki utunknak pontban 07:05-kor, és bár konkrét időtervünk nem volt, úgy számoltunk, hogy ha Tatán, vagy egy kicsit később a visszaúton megpihenünk pár órát, akkor is be kell érnünk 55 órán belül. Az első kilométerek az ismerkedésen túl az összeszokás jegyében teltek, mert mint azt már említettem, Sanyinak nem volt még rutinja a navigálásban, így ki kellett tapasztalnunk, hogy a terepviszonyoktól függően hogyan tudunk minél hatékonyabban együttműködni. A pilisi szakaszon a köves-technikás terep miatt elég lassan haladtunk, de úgy voltam vele, hogy miután kétszáz a terv, és nem vagyunk időhöz kötve, felesleges kapkodni, inkább osszuk be az erőt, legalábbis amíg van belőle. Másrészt nem akartam nagyon stresszelni Sanyit már az elején azzal, hogy elkezdek egy erősebb tempót diktálni, miközben ő még esetleg nem érzi biztonságosnak a dolgot, szóval inkább hagytam neki időt, hogy belerázódjon, és persze magamnak is, hogy ráhangolódjak az előttünk álló megpróbáltatásra. Azt viszont már az elején megbeszéltük, hogy bármi is lesz a vége ennek a kis kalandnak, a legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat, és pozitív élményekkel térjünk haza.
Viszont tényleg lassan kezdtünk, és annak ellenére hogy nem hajtott minket a szintidő, ez lélektanilag valószínűleg nem volt túl előnyös. Az már annál inkább, hogy a pilisszántói műútnál Papucsek Marcsi várt minket finom péksütivel, üdítővel és persze bíztató szavakkal - egy privát túrán azt hiszem mindez felbecsülhetetlen. Megtöltöttük a kulacsokat, eltettük a sütiket, majd néhány perc beszélgetés után indultunk is tovább, irány a Pilis teteje. Itt már jöttek is az első gondok, valami furcsa nyomást/fájdalmat kezdtem érezni a jobb achillesemnél, ami eleinte nem zavart különösebben, később azonban kezdett egyre kellemetlenebbé válni. Végül Kesztölc előtt nem sokkal úgy döntöttem, hogy megszabadulok a bokaproblémám miatt már egy ideje rendszeresített bokaszorítómtól. Ezzel persze vállaltam némi kockázatot, de ez a sarokfájás egyre jobban kezdett hátráltatni, úgyhogy bíztam benne, hogy ettől jobb lesz, és cserébe nem fog kimenni a bokám mondjuk a Nagy-Getéről lefele. Valóban jobb lett, de csak átmenetileg, az alapprobléma ugyanis nem a bokaszorító volt, az csak nyomott valami kis duzzanatot a sarokcsont felett, úgyhogy a szorító levétele legfeljebb késleltetni tudta a további fájdalmakat. Mindenesetre a lelkesedéssel továbbra sem volt gond, ráadásul az átlagtempónk is érezhetően javulni kezdett a korábbiakhoz képest. Út közben persze nagyon sokat beszélgettünk, főleg amikor épp nem egy nehezebb szakasszal, vagy egy holtponttal küzdöttünk. Akadt is téma bőven, hiszen azelőtt nem igazán ismertük egymást, eddigi találkozásaink alkalmával talán csak néhány mondatot válthattunk, most viszont a hosszú kilométerek alatt volt alkalmunk egy kicsit jobban megismerni egymást. Közben szép lassan megérkeztünk Dorogra, ami a megbeszéltek szerint egy hosszabb pihenőt jelentett valamelyik vendéglátóipari egységben (azt hiszem abban, ahonnan nem a Szuperkatlan túra indul). A dorogi kocsmázás már csak azért is volt létfontosságú, mert még anno a szántói műútnál Marcsi említett valami olyasmit, hogy Mogyorósbányán a Kakukk valószínűleg nem lesz nyitva (nem is volt, de erről majd később). Ez akkor elég érzékenyen érintett, mert úgy készültem lelkileg, hogy Mogyi az mindenképp kocsmapont, és kizárt hogy kihagyjuk, hiszen mégiscsak akkor vagyunk túl a K100 legnehezebb szakaszán, illetve jelen esetben a tervezett kétszázasunk valamivel több, mint negyedén, ráadásul efféle frissítőpontra legközelebb csak Tatán, vagy esetleg Bajon számíthatunk.
Na, de ott tartottam, hogy Dorog: szóval kiülős hely volt, ezért miután szerencsére nem volt nagy hőség, a kikért fröccsök elfogyasztásának helyszínéül a teraszt választottuk. Közben eleredt az eső, pedig már kezdtünk örülni, hogy a nagy zuhét megúsztuk, és bíztunk benne, hogy az időjárás továbbra sem okoz majd gondot. Mindenesetre az eső ürügyén egy darabig még élveztük a jó öreg házmester vendégszeretetét, hátha eláll, vagy legalább valamelyest csendesedik. Ezt sajnos hiába vártuk, sőt, épp hogy elindultunk, még jobban rákezdett, így a továbbiakban az úgynevezett katlan-szakaszon általában jellemző katlanmeleg helyett most brutális eső és sártenger nehezítette utunkat. A csúszós sárnak köszönhetően az alapból csak lefele technikás Nagy-Gete most felfelé se volt egyszerű; egy nagyjából 10 méteres szakaszon például annyira csúszott, hogy komolyan megfordult a fejünkben, hogy akkor most visszafordulunk, Dorogon bedobunk még valamit, aztán irány haza. Szerencsére rögtön jött is a következő gondolat, miszerint nehogy már ennyire puhányok legyünk, hogy egy kis sár miatt adjuk fel az egészet, úgyhogy finoman, apró léptekkel araszolgatva, de valahogy csak felküzdöttük magunkat ezen is. Ezután a Gete csúcsáig már egy fokkal könnyebb volt a terep, de így is egy örökkévalóságnak tűnt, mire felértünk. Itt egy kis kajaszünet, mert megérdemeltük, aztán elkezdtünk ereszkedni, ami megint csak jóval hosszabbnak tűnt a megszokottnál, szinte végig fától fáig kapaszkodva tudtunk csak haladni. Itt aztán jött a Kinizsiken már megszokott holtpont, ami most a körülmények miatt hatványozottan jelentkezett. Tokodnál pedig már éreztem, hogy bármeddig is jutunk, ez innentől kezdve már nem lesz egy sétagalopp, nem mintha amúgy arra számítottunk volna. A Getével folytatott ádáz küzdelem mind fizikailag, mind pszichésen sokat kivett belőlünk, ráadásul rengeteg időt vesztettünk, ami szintén nem tett jót a mentális állapotunknak. De a legfőbb problémát a cipőnk be-, illetve ebből adódóan a talpunk kiázása jelentette, aminek következtében a hátra lévő kilométereken végig olyan érzésem volt, mintha apró kis tűhegyeken lépkednék, mezítláb - ezen pedig már a későbbi zoknicsere sem segített. Sanyi mindenesetre azzal nyugtatott, hogy talán mégis van esélye a mogyorósi itatásnak, mert ha zárva is találjuk a Kakukkot, van még egy opció párszáz méterrel arrébb. Majdnem fél 11 volt már, mire a táv nagyjából 52. kilométerét jelentő Mogyorósbányára értünk, vagyis több, mint 15 órája voltunk úton, ez pedig azt jelentette, hogy a tempónk a 4-es átlagot sem érte el. Ennek ellenére a duplázásról továbbra sem mondtunk le teljesen, de ekkor már kezdtük egyre inkább amolyan bulitúrának felfogni a dolgot, és mindenféle időtervet félredobva csupán azt a célt tűztük ki, hogy a vasárnap esti vb-döntőre valahogy hazaérjünk. De a folytatáshoz mindenképp szükség volt egy újabb (lelki)fröccsre, és nagy szerencsénkre ezt meg is kaphattuk, miután a Kakukkal ellentétben a falu másik kocsmáját nyitva találtuk. Én a magam részéről továbbra is ragaszkodtam a házmester úr társaságához, és ezellen Sanyinak sem volt kifogása, úgyhogy kértem is a két fröccsöt, eközben pedig azt is sikerült kiderítenünk, hogy nem kell vele kapkodnunk, mert a hely éjfélig van nyitva. Ennek megfelelően nem siettük el, jó volt újra emberekkel találkozni, zenét hallani, és persze a hűsítő fanyar nedűt kortyolgatni, mielőtt nekiindulunk az éjszakának. Közben egymást bíztatva latolgattuk az esélyeket, továbbra is élt bennünk a remény, hogy ha Tatán egy kis pihenés után erőt veszünk magunkon, és képesek leszünk elindulni vissza, akkor még sikerülhet. Ráadásul a lelkesedésünket a bor mellett tovább fokozta az a hír, miszerint Bányahegyen Dolgos Gyuri vár majd minket frissítővel. Nem sok volt már a korsó alján, mikor odalépett hozzánk a hely tulaja, akiről néhány másodpercen belül kiderült, hogy ő maga is túrázó, ennek örömére pedig meghívott minket még egy italra. Némi ellenkezés után persze elfogadtuk, gondoltam ha maradunk a fröccsnél, abból baj nem lehet, meg amúgyis kipárolog az első emelkedőn. Így fordulhatott elő, hogy végtére is a jóféle száraz bor, meg a kocsmai hangulat zárásig marasztalt minket, de így legalább ha mást nem is, a jókedvet sikerült feltornázni a Dorog előtti szintre.
A kilométerek viszont egyre lassabban teltek, és ezt fejben egyre nehezebben viseltem, mert közben úgy éreztem, hogy jól haladunk. A talpam egyre jobban fájt, és izomzatilag se voltam már toppon, szóval ha akartam volna se lettem volna képes erősebb tempót diktálni. Ráadásul volt még egy nem várt nehéz szakasza a túrának, a bajóti műút utáni "hullámvasúton" ugyanis a K100-on még viszonylag jól járható ösvényt egy párszáz méteres szakaszon tüskés-szúrós gaz nőtte be, méghozzá bőven fejmagasságig, úgyhogy csak a magamon hagyott esődzsekinek köszönhetem, hogy néhány kisebb karcolással megúsztam.
Pusztamarót környékén már nagyjából mindketten biztosak voltunk benne, hogy Tatán vége a bulinak, sőt, én abban is, hogy a hátra lévő majd' 35 km számomra maga lesz a pokol. Innentől már eléggé összefolynak a dolgok, rengeteget küzdöttem a holtpontjaimmal, és valahányszor átlendültem az egyiken, szinte azonnal jött is a következő. Az álmosságról nem is beszélve, gyakorlatilag már csak a koffeines zselék tartottak életben, még szerencse, hogy volt nálam elég. Bányahegyre nem sikerült a tervezett időben megérkezni, így végülis a beígért frissítőt Koldusszálláson a sorompónál rakta le nekünk Gyuri, akinek ezúton is hálás köszönet a szendvicsekért, az energiaitalokért, és a többi életmentő csemegéért, amik a kétszázas reményeket ugyan már sajnos nem tudták visszahozni, ahhoz mindenképp hozzásegítettek minket, hogy legalább százig elmenjünk. De persze ezután is jöttek az egyre durvább holtpontok, olyan megzuhanásaim voltak, amiket még a tavalyi Rockyn sem tapasztaltam. Többször kellett kérnem Sanyit, hogy álljunk meg egy picit, mert komolyan úgy éreztem, hogy ha most tovább kell menni, akkor összeesek. Az egyik ilyen kis "kényszerpihenőnél" már annyira szét voltam csúszva, hogy legszívesebben azt mondtam volna Sanyinak, hogy "hagyj itt a francba, majd valaki biztos rámtalál egyszer... (vagy nem)", és ha megtehettem volna, hogy egyedül vágok neki az útnak, akkor valószínűleg nem is mentem volna tovább egy darabig. Ez volt az a pont, amikor kénytelen voltam beiktatni egy kb negyedórás alvószünetet, és bár a fáradtság miatt csak némi felületes alvást sikerült összehozni, ahhoz mindenképp szükség volt rá, hogy képes legyek újra elindulni. A baji vadászházhoz vezető nagyjából 5 km-es szakasz előtti pihenőnk során két túrázó lánnyal találkoztunk, akiknek nem hogy a számát nem sikerült megszerezni (igen, ez magas labda, ajándék tőlem), de a köszönést leszámítva nemigen társalogtunk velük, mindenesetre legalább a mogyorósi kocsmázás után végre ismét női hangot hallhattam, és az ugyebár soha nem hátrány, ilyenkor meg pláne. No nem mintha a természet hangjaiban nem leltem volna örömömet, de a csajok hangjában mégiscsak lehetett valami extra, mert a vadászházig tartó bő egy órás menetre érezhetően jobb állapotba kerültem, fejben legalábbis mindenképp. Persze már közel volt a cél, és minden bizonnyal ez is sokat dobott rajtam, de biztos ami biztos alapon a következő kétszázas kísérletünk alkalmával igyekszünk majd néhány leányzót is beszervezni a buliba. Mert bizony lesz következő, ez már talán akkor megfogalmazódott bennünk, amikor még láttunk némi esélyt a sikerre.
Még egy utolsó szusszanás a vadászháznál, majd jött az ereszkedés a baji műútig, onnan pedig már csak el kellett sétálni a célig, meg persze vissza a vonathoz. De itt már nem esett jól az aszfalt sem, pedig a hivatalos K100-on még itt is hajlandó voltam futni Ebolával, most meg... Ráadásul koradélután lévén elég meleg volt, én meg hajlamos vagyok a gyors kiszáradásra, úgyhogy gyorsan fel is éltem az összes tartalékomat. Nagy szerencse, hogy Sanyinál még ott lapult a táskában a Marcsitól kapott citromos sör, mert nem sokkal a vasútállomás előtt ismét a rosszullét kerülgetett. Végülis szombaton 15:05-kor érkeztünk meg a célnak helyet adó ifjúsági táborhoz, vagyis pontosan 32 óra lett a menetidőnk. A cél előtt még egy gyors szelfizés, aztán irány a vonat, nagyjából 20 percünk volt elérni. Korábban egyébként az is felmerült, hogy ha sikerül Békáson befejeznünk, akkor Sanyi nem megy egyből haza Tatabányára, hanem előbb felugrik hozzám, és néhány sör társaságában megnézzük együtt a vb-döntőt. A közös meccsnézés végülis a tatai finish miatt elmaradt, Sanyi érthető módon a rövidebb hazautat választotta, és a másik irányba indult, én pedig kénytelen voltam fuvart intézni a Délibe, miután a metrózást, a buszozást és az ezekkel járó fel-le lépcsőzéseket már túl nagy kihívásnak éreztem.
A 200 km leküzdésére tett első kísérletünk tehát elbukott, de ennek ellenére azt hiszem egyikünk sem érez csalódottságot, mindenképp egy érdekes, izgalmas kalandon vagyunk túl. Ha pedig valaki megkérdezné tőlem, hogy belevágnék-e újra egy hasonló őrültségbe olyannal, akit azelőtt alig ismertem, a válasz minden bizonnyal egy határozott igen lenne.
Visszavágó hamarosan!
Kapcsolódó bejegyzések:
Interjú Jeremcsuk Istvánnal, aki vakon indul a Kinizsi Százason
Kinizsi Dupla kísérlet Jeremcsuk Istvánnal
Gondolatok a Kinizsi Dupláról, élmények, tapasztalatok
