Ottorino kritikája A világ leghosszabb Kinizsi Százas beszámolójáról

Ottorino, a Kinizsi Százas hatszoros teljesítője, több olvasmányos túrabeszámoló írója vetette papírra "A világ leghosszabb Kinizsi Százas beszámolójának" első kritikáját. Aránylag éles bírálat, ugyanakkor csaknem minden meglátásával egyetértek (így utólag magam is rájöttem a "beszámolóm" több hibájára, de jövőre már valamivel bölcsebben látok neki a túrabeszámolóm írásának). Elemzésével megtisztelt és ezúton is köszönöm, s Ottorino hozzájárulásával most a blog olvasóival is megosztom:

Élvezettel olvastam "A világ legrosszabb Kinizsi Százas beszámolóját". Jaj, bocsánat! Nem legrosszabb, hanem leghosszabb. Ejnye, mennyire más értelmet ad egy szövegnek egyetlen betű elgépelése. Félretéve a tréfát: Az írásodat bevezető idézetekből rögtön kiderül a K100 iránti leplezetlen szeretet és tisztelet, amit a mű az ő teljes terjedelmében folyamatosan erősít.

A sötét oldal tábora jut eszembe. A fanyalgók szerint vannak (sokkal)hosszabb, (sokkal)nehezebb, (sokkal)jobb nevezési díj/szolgáltatás arányú (brrr!) teljesítménytúrák. Nos, igazuk van, de ők, szegénykék nem érzékelik egy megfoghatatlan valami, egy, a teljes túrát belengő speciális Kinizsi érzés jelenlétét.

Kontra fanyalgók, magam a Kinizsi vonzáskörébe tartozom, bár ezt olyan explicit módon még nem nyilvánítottam ki, mint Te teszed folyamatosan, ám abban azért reménykedek, hogy beszámolóim erőteljesen közvetítik a külvilág felé a Kinizsivel kapcsolatos érzelmeimet.

Többeknél a rendezvény szellemének vonzerején túl a presztízse is sokat nyom a latban. Nézzük a "nagyágyúkat", akik tényleg sokkal hosszabb, nehezebb túrák sorát jegyzik! Majd' mindegyikük naptárában minden évben szerepel a K100 bejegyzés. (Jut eszembe: Súlyos oka lehetett Józsinak, hogy a [ha jól emlékszem] 17-es szériáját idén megszakította. Sajnálom.)

Visszatérve a beszámolódra. Művedben a Kinizsi Százashoz- vagy a túrázáshoz általában kapcsolódó gondolatok, úgymint: a felkészülés-, a kaja-, a pia-, a pina-, az útvonal-, az anekdoták-, az információk-, a látvány-, a szépség-, a fájdalom-, a gyötrődés-, a tapasztalatszerzés-, az eufória fordulatos leírása, felfűzve az útvonal kacskaringós szálára, hosszú időre a monitor elé ragasztott, és hatására szinte újra átéltem az idei Kinizsi egyes szakaszain velem történteket. Ám a vége felé fészkelődni kezdtem a székben azoknál a részeknél, ahol magáról az írásról írsz hosszasan.

Távol álljon tőlem, hogy kritizáljam a munkádat, sőt, annyira tetszett, hogy azért tennék néhány apró észrevételt, hogy a következő még szenzációsabb legyen. Kérlek, ne nagyon utálj érte!

Tehát, írás az írásról: Az olvasót nem érdekli, hogy az szerző mennyire volt fokhagymaszagú, amikor a művet kiizzadta, vagy, hogy hány billentyűzetet taposott szét a küszöbön az alkotói válságtól elgyötörve. Az olvasó azt szereti, amikor szárnyalhat a fantáziája, és megszűnik számára a most. Az olvasó szórakozni szeret. Az írásnak önmagáért kell beszélnie. Az említett résszel kapcsolatban bennem is felmerült az, amit magad is említesz a karakterek számának szaporításáról...

Más: Kicsit zavaró volt még (vissza is lapoztam, mert azt hittem, hogy véletlenül rákönyököltem a -ra), hogy a Víziorgona utcai rajt után találkozol egy rakás emberrel útközben, majd egyszer csak a Pilis-nyeregben talállak. Még ha annyira eseménytelen volt is a túra első negyede, akkor is biztos voltak benne olyan mozzanatok, amelyekről- vagy amelyekkel kapcsolatban mesélni lehetett volna, hogy legalább az átmenet meglegyen. Gondoljunk egy nulladik "bálozóra", aki a beszámolót olvassa. Nem mellesleg a bővebb átkötés növelte volna a beszámoló terjedelmét is.

Van itt még valami, ami tán nem is ide tartozik, de mégis megemlítem. A Kinizsi rendezésével kapcsolatban már az első teljesítésem óta van egy szálka a szememben, ami sokak indulását a túrán évről évre akadályozza, sőt megakadályozza, és már többen fel is szólaltak ellene. Növelné a szervezőkre gyakorolt nyomást, ha Te is (mint celebritás) felhoztad volna valamilyen formában a Mega beszámolódban. Igen, ez az orvosi igazolás abszolút fölösleges megkövetelésének a problematikája. Lehet, hogy nem akarod elrontani a jó kapcsolatodat a főszervezővel, de talán éppen a jó viszony miatt lehetett volna erről is írni. Jó, elfogadom; lehet, hogy ünneprontás lett volna ezzel előhozakodni, rossz szájízt hagyhatott volna maga után.

A Balaton-átúszáshoz csak annyit, hogy oda is olyasmi alázat kell, mint a Kinizsihez, no meg persze nem kevés uszodai edzés. Örömhír, hogy augusztus 18-án, idén először megrendezték az "I LOVE BALATON 2x" 4400 m-es úszást, ami a Zamárdi-Tihany-Zamárdi útvonalon zajlott. Remélem ebből is tradíció lesz. (Lásd: ilovebalaton2x.hu). Persze az "igazi" csakis a Révfülöp-Boglár 5,2 marad. Ugye? (Sajnos az utóbbit idén nem teljesítettem, mert addig halasztgatták, míg rácsúszott a Daróczy virtus úszásra [Paks-Kalocsa 15 km a Dunán], és én inkább azt választottam.)

Végül, hogy pozitív dologgal zárjam a levelet, innen is gratulálok a Békásmegyer - Tata - Békásmegyer (Még leírni is hosszú.) erőpróbádhoz. Fantasztikus, elképesztő, pokoli, meg minden, amit akarsz. Magammal nem tudnám elfogadtatni feladatként, csak tán, ha még egyszer születnék.

Szeretném, ha építő kritikának-, nem pedig okoskodásnak-, kioktatásnak tekintenéd ezt a levelet, természetesen lehet vele nem egyetérteni.

Túratársi üdv: Ottó.
Budapest, 2013. augusztus 26.

Kapcsolódó bejegyzés:
Gondolatok a Kinizsi Dupláról, élmények, tapasztalatok

Idei ötödik futásom a Margitszigeten

A napot egy rövid futással kezdtem reggel, munka után pedig a Margitszigeten kocogtam egy kört. Ezúttal is a hátizsákommal futottam, és sikerült több mint másfél percet faragnom a legutóbbi időmön, s ezzel az idei leggyorsabb körömet futnom: 28 perc és 5 másodperc alatt értem körbe (az eddigi abszolút rekordom 25 perc 31 másodperc, hátizsák nélkül).

Futás az állomásra 4.

Hosszú idő után újra úgy mentem reggel a vasútállomásra, hogy végig futva tettem meg az utat (legutóbb április végén, még a Kinizsi Százas előtt volt erre példa). Most időben elindultam, tehát nem azért kocogtam, mert késésben voltam, csupán az edzés kedvéért. Mértem az időt is: a ház ajtajától a peronig 7 perc 23 másodperc alatt értem, ami 20 másodperccel gyengébb a rekordomnál (igaz, inkább kényelmesen kocogtam mint minden erőmet beleadva, hogy a délutáni margitszigeti futásra is maradjon erőm, ahol viszont rekordot szádékoztam dönteni).

Idei negyedik futásom a Margitszigeten

A múlt csütörtöki "szezonnyitó" futásom után ma újra voltam kocogni a Margitszigeten, ezúttal is egy kis hátizsákkal. A múltkori köridőmön több mint egy percet javítottam: akkor 30 perc 51 másodperc alatt futottam körbe a szigetet, most pedig 29 perc 38 másodperc alatt.

A fekvőtámasz könnyűsége és nehézsége

A teljesítménytúrázás egy aránylag olcsó sport, hiszen a túrákra általában pár száz (de legfeljebb pár ezer) forint a nevezési díj, egyáltalán nem igényel speciális felszerelést (persze ilyesmibe is be lehet ruházni, de nem szükségszerű), és aki szerencsés helyen, valamelyik hegységhez, népszerű kirándulóhelyhez közel lakik, annak utaznia sem kell hozzá messzire.

Van azonban egy még olcsóbb sport, ahol nincs nevezési díj, semmiféle felszerelést nem igényel (sőt akár meztelenül is végezhető), és még utazni sem kell hozzá sehová, mégis nagyszerűen megmozgatja az embert, hatékonyan növelve testi erejét és kitartását. Ráadásul a gyalogláshoz hasonlóan egy alapvető, sőt életszerű mozgásforma, hiszen jó edzés a misszionárius pózra és annak variánsaira is (tehát ebből a szempontból is természetesebb az edzőtermi fekvenyomásnál, ráadásul egészségesebb is). Nos, ez a fantasztikus sport nem más, mint a fekvőtámasz.

Ugyanakkor éppen abban rejlik a nehézsége is, hogy nem kell hozzá kimozdulni otthonról, és nem igényel semmiféle kiadást és előkészületet, hiszen így még jobban próbára teszi az elszántságunkat, következetességünket és rendszerességünket. Mert ha mondjuk az ember elindul túrázni, vagy összepakolja a felszerelését és lemegy az edzőterembe vagy a focipályára, akkor onnan már "nincs visszaút", de legalábbis nehezebben gondolja meg magát, ráadásul várnak rá a sporttársai, csapattársai is. A fekvőtámasznál viszont nagyon könnyű azt mondani, hogy majd egy óra múlva, vagy majd holnap, és komolytalan hozzáállásunk miatt senkinek sem kell magyarázkodnunk. Viszont épp emiatt, ha rendszeresen rászánjuk magunkat, nem csupán testünket formálja és edzi, hanem az akaraterőnket is.

Gondolatok Harland Sandersről

Amikor úgy érzem időnként, hogy még nem vittem túl sokra, hogy ennyi idős koromra már igazán lehetnék híres és gazdag, pályára állíthattam volna egy vagy több startup céget vagy írhattam volna egy vagy több regényt, vagy akár a sportban is vihettem volna többre eddigi csúcsteljesítményemnél, a Kinizsi Duplánál, olyankor eszembe jut Harland Sanders.

Legutóbb épp egy belvárosi KFC étteremben, egy Big Boss szendvicset eszegetve (mely egy emeletes szendvics, tulajdonképpen a KFC Big Macje) jutott eszembe ez a dolog, és el is meséltem a velem szemben ülő lánynak.

S hogy kicsoda Harland Sanders? Ő alapította a KFC (Kentucky Fried Chicken) gyorsétteremláncot, az ő arca látható a cég logóján. Bár már egész fiatalon is foglalkozott csirkesütéssel, az igazi áttörést és a hírnevet 62 éves korában sikerült elérnie, ekkor kezdtek el franchise rendszerben sorra megnyílni a KFC éttermek.
Harland Sanders késői karriere, kiteljesedése reményt ad, hogy még nincs késő, hogy még van időm. Persze ennek megvan az a veszélye is, hogy patópálosan elodázza az ember a tennivalókat, az ötletek megvalósítását, ezért igyekszem a jelenben is minél többet tenni, ugyanakkor tudom, hogy nem lehetetlen, hogy később olyan dolgokat is elérjek, melyekről ma még szinte álmodni sem merek.

Ott van például a Tor des Géants (TDG), a világ egyik legnehezebb teljesítménytúrája, terepfutóversenye, mely az olasz Alpokban kanyarog 330 kilométer hosszan, 24.000 méteres szintkülönbséggel, azaz a távja 3,3-szor, a szintkülönbsége pedig csaknem 9-szer több a Kinizsi Százas hasonló adatainál. Egyszer olvastam egy statisztikát, mely szerint a TDG-t teljesítők átlagéletkora 40 év felett van. Ennek az lehet a magyarázata, hogy ebben a korban már kitartóbbak és nagyobb önismerettel bírnak a sportolók. Ma még szinte lehetetlennek tűnik, hogy egyszer eljussak oda és helytálljak, de ki tudja, talán majd egyszer...

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Százas tipográfia IV. (KFC)
Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

Lokomotív 424 teljesítménytúra III.

Idén harmadszor is voltam a Lokomotív 424 teljesítménytúrán a Börzsönyben, ezúttal öcsémmel és egy cimborájával, Bálinttal (Dunakesziről Bálint édesapja vitt el minket autóval Szokolyára, a rajtba, majd ő is jött értünk). A Lokomotív 424 egyébként a Kinizsi Százas után az a teljesítménytúra, amit eddig a legtöbbször teljesítettem (a K100-at eddig hétszer). Az útvonal egyre ismerősebb, köszönhetően az erre kanyargó BEAC Maxi 110-nek is.

Az időjárás elég változatos volt, a reggeli órákban és a Csóványoson elég hideg volt és sokszor a szél is feltámadt, míg később egész kellemes idő lett.

Idén 9 óra 37 perc alatt mentünk végig a távon (a szintidő 10 óra), ami pár perccel jobb a két évvel ezelőtti 9 óra 40-nél, tavaly viszont 8 óra 45 alatt teljesítettem a 42 kilométeres távot (igaz, akkor nem nagyon álltam meg szedret szedni). Ha minden jól megy, két év múlva pedig átvehetem majd az ötödik teljesítés után járó jelvényt.

Az idei TTMR pontjaim száma a most szerzett 68 ponttal 1318-ra nőtt.

Idei harmadik futásom a Margitszigeten

Több hónap kihagyás után (legutóbb áprilisban futottam a szigeten) ma újra kocogtam a Margitszigeten egy kört. 30 perc és 51 másodperc alatt értem körbe, azaz bő 5 perccel voltam lassabb a tavaly májusi rekordomnál, igaz, most egy kis hátizsák is volt rajtam.

A hétvégi négy rövid túra rávilágított, hogy bizony erősödnöm kell, az emelkedőkön felfelé sokat gyorsulnom, robbanékonyabbnak lennem, így mostantól legalább hetente kétszer fogok kocogni, újra elkezdek rendszeresen fekvőtámaszokat nyomni, és ha csak tehetem, lift helyett a lépcsőt használom majd. Talán még ugrókötelezni is fogok. Mert nagy terveim vannak (idén még Iszinik, CsPI, Prágai Százas; jövőre pedig a Kinizsi Százas mellett a Terep Százas, Kazinczy 200; sok-sok év múlva pedig talán egyszer a Tor des Géants), amikhez bizony keményen kell edzeni, nem elég csak a blogot írogatni a fotelból.

Egy hétvége, három tájegység, négy kis túra

Egyik túratársam, Áron javaslatára és társaságában négy rövid túrán vettem részt a hétvégén, a "fél Dunántúlt" bejárva. Gondoltam, jó buli lesz a hétvégét hosszú vonatozásokkal, sörözéssel és persze természetjárással tölteni, és nem is csalatkoztam hogy hozzá csatlakoztam. Mielőtt a kilométergyűjtésbe fogtunk volna, a Mechwart ligetnél a Pointer Pubban megittunk néhány korsó házisört (pontosabban én csak egyet, igaz, literes volt a korsó), politizálgattunk (ami egyébként ritkán szokásom; főleg a hazai aktuálpolitika orwelliségét érintette egyébként a társalgásunk), és persze a jövő év márciusára tervezett Iszkiri teljesítménytúra is szóba került.

A túrasorozatot a Budai-hegységben kezdtük péntek éjjel az Éjszakai zörejek 10 km-es majd pedig 23 km-es távjának teljesítésével, majd szombat délelőtt a Zalai-dombságban a Kanizsa 20 teljesítménytúrával folytattuk (mely abból az iskolából indult, ahonnan a Rockenbauer 130 is), szombat éjjel pedig a Mecsek éjszakai teljesítménytúra 37 km-es távja következett. Ezen már jóval lassabb voltam Áronnál, így a túra nagy részét egyedül tettem meg, és vasárnap már nem is jutottam el a még tervezett Retro túrákra a Budai-hegységbe (a Mecsek éjszakai utolsó 15 km-ét Popeye társaságában tettem meg, illetve előtte egy darabon két katonával). Áron körülbelül két órával volt gyorsabb nálam a mecseki túrán, és a Retro túrák több távját is sikeresen teljesítette vasárnap.

Nézzük a túrákat a számok és az élmények tükrében: az Éjszakai Zörejek 10 km-es távját (egészen pontosan 10,2 km, 410 méter emelkedővel, szintidő: 4 óra) 1 óra 47 perc alatt teljesítettük, ez 5,72 km/órás sebességet jelentett. A 23 km-es távot (23,2 km, 1025 méter szintkülönbség, 7 órás szintidő) 4 óra 10 perc alatt, 5,57 km/órás átlagsebességgel tettük meg. Az Éjszakai Zörejeken összefutottam Sznuupival és családjával is, be is mutatott, hogy "ő Sanyi aki oda-vissza végigment egyedül a Kinizsi Százason", amitől még egy kicsit zavarba is jöttem, de azért jólesett. Egy másik "kinizsis" ismerőssel is találkoztam: az Erzsébet-kilátónál Mancocka volt az egyik pontőr.

A Kanizsa 20 (20 km, 300 méter, 6 óra) céljába 4 óra 25 perc alatt értünk (4,53 km/óra), de ebbe egy fél órás sörözés és a Romlott-vár megtekintése is belefért. A két Rockenbauer 130-am során már jártam ezen a vidéken, illetve akkor a Zalai-dombság északi részén, most pedig a délin, és ez valamivel eltérő képet mutatott, bár ebben nyilván az is közrejátszott, hogy most nem forró nyár volt, hanem borúsabb ősz. A túra után volt egy kis tombola is, amin sajnos nem baseball-sapkát nyertem (mint Áron tavaly), hanem egy csomag kéztörlőt, de azért ennek is örültem. A vasútállomáson a presszóban várakoztunk kicsit, volt a helyben valami szürreális: volt ugyanis egy parkettázott, süppedős foteles sarka lampionnal és dohányzóasztallal, és még egy könyvsarok is.

Pécsre érkezve egy állomáshoz közeli étteremben megvacsoráztunk, majd egy kocsma előtti buszmegállóban vártunk a helyi járatra. Itt szintén volt egy szürreális élmény, a kocsmába betérő legalább hetvenéves, prostituáltnak kinéző hölgy képében (itt eszembe jutott Petri György verse), és mivel épp az Iszkiriről és a tervekről beszéltünk Áronnal, Áron megjegyezte, hogy "na, ez is tele van tervekkel", mire én mondtam, hogy "ha szerencséje lesz, nem csak tervekkel lesz tele". Valahonnan egy Szécsi Pál dal szűrődött ki, mire Áronnak eszébe jutott a "Pécsi szál", nekem meg erről az egészről Sztaniszlovszki örökzöldje, a csíkos sikló. A busszal Uránvárosig mentünk, onnan gyalog sétáltunk fel Teca Mama kisvendéglőjéhez, ahonnan a túra indult, és mely a körtúra céljaként is szolgált (jó 15 éve, kamaszkoromban már jártam egyszer - vagy talán többször is, de egyszer biztosan - Teca Mama kisvendéglőjében, még édesapámmal és öcsémmel, szintén egy teljesítménytúra alkalmával). Ott találkoztunk Peszával, aki mesélte, hogy szokta olvasni a blogomban az interjúkat, ez megint csak jólesett.

A Mecsek éjszakai túrán (37,4 km, 1290 méter, 10 óra) már lényegesen lassabb voltam, itt már az elején lehagyott Áron, és végül 9 óra 15 perc alatt értem a célba (4,04 km/óra), igaz, egyszer-kétszer elbolyongtam ill. volt hogy percekig jelzést kerestem. Ez volt egyébként az első alkalom, hogy ismeretlen vidéken éjszaka túráztam. Az első kilométerek parkerdős, sétányos, pados, fahidas terepen  kanyarogtak, de aztán voltak azért komolyabb, sziklás részek is.

A négy kis túrán összesen 90,8 kilométert gyalogoltam (3025 méter emelkedővel) 19 óra 37 perc alatt, 4,63 km/órás átlagsebességgel, a TTMR pontjaim száma pedig 136 ponttal növekedett, így már 1250 pontom van idén.

A túrák legfontosabb tanulsága az volt, hogy ugyan a kitartásom nagyjából rendben van (persze azon is lehet még javítani), de a tempómat bizony fokozni kell, ha még komolyabb túrákon, versenyeken is szeretném majd megállni a helyem (idei nagy cél a Prágai Százas teljesítése, jövőre pedig a Terep Százas - nagyrészt kocogva -, az Árpád vezér 190 és a Kazinczy 200). Áron tempóját tartva bizony hamar kifulladtam, kifáradtam, ilyen sietősen még az aránylag rövidebb túrák is kemény edzésnek és komoly próbatételnek bizonyulhatnak.

Mint említettem, a Mecsek éjszakai túra utolsó kilométereit Popeye társaságában tettem meg, aki rábeszélt (igaz, nem kellett sokáig győzködnie), hogy tartsak vele Veszprémbe, egy ottani kisebb teljesítménytúrára, így a vonatozás után hosszas autózás következett. Elég sokat beszélgettünk, többek között Rudolf István fantasztikus 1000 mérföldes túrájáról. Végül aztán a veszprémi túrán nem vettünk részt, viszont meghívott a Gárdonyban lévő saját éttermébe, a Kék-tóba egy finom húslevesre és pizzára (ezúton is köszönöm a szívélyes invitációt és vendéglátást), így jóllakottan és négy kitűzővel és négy oklevéllel gazdagabban tértem haza.

Forester Kinizsi Százas pólója

Japánban állítólag komoly hagyománya és több millió jenes piaca van a használt bugyiknak, még speciális automatákból is meg lehet vásárolni copfos tinilányok és milfek direkt mosatlan csipkés holmijait (persze nyilván ezeket is hamisítják, és kell némi naivitás vagy fantázia ahhoz, hogy az ember elhiggye: valóban az a babaarcú szépség viselte a bugyit, akivel a rafinált tangadílerek hirdetik).

Nos, beszereztem én is egy használt ruhadarabot, igaz, ez nem fehérnemű és még ki is van mosva (viszont biztosan eredeti), s felhasználni sem úgy fogom ahogy a lelkes japán műgyűjtők (persze erről csak feltételezéseim vannak), hanem tisztán tudományos, muzeológiai célok vezéreltek: megszereztem az inges-nyakkendős Forester Kinizsi Százas pólóját, ráadásul ingyen. Egyébként régebben nekem is volt egy ilyen pólóm, de aztán egyszer közvetlenül egy Balaton-átúszás után vettem fel és elszíneződött a naptejtől, és már tán el is kallódott.

Ez a póló viszont hibátlan, no meg mint mondtam, Foresteré, a Kinizsi Százas egyik legendás alakjáé volt, aki kiselejtezte néhány holmiját, és az első jelentkezőnek felajánlotta a szóban forgó K100 pólót, az első jelentkező pedig én voltam. S ha már egy ilyen kincs jutott a birtokomba, elhatároztam, hogy ezentúl gyűjteni fogom a Kinizsi Százassal vagy úgy általában a Kinizsi Pállal kapcsolatos dolgokat, a Kinizsi söralátéttől a Kinizsi-várat ábrázoló váras csokoládén keresztül a Kinizsi Pál figuráig. Kollekcióm része persze az eddigi hét Kinizsi Százas jelvényem, oklevelem, itinerem (melyek közül kettő különösen kedves a szívemnek) és igazolólapom is. Szóval gyűjtővé váltam.