Éjjel furcsa álmom volt a Kinizsi Százasról. Álmomban (mely mintha a valódi túra nagyon kevés konkrét helyszínét, momentumát tartalmazta volna) különösebb nehézségek nélkül teljesítettem a távot (ami már önmagában is furcsa, hiszen azért általában a 100-as túrák eléggé kimerítenek és legtöbbször küzdelmesek az utolsó kilométerek), viszont úgy húsz perccel túlléptem a 24 órás szintidőt, annak ellenére, hogy úgy éreztem, jó tempóban haladok. Ráadásul ezen csak a legvégén lepődtem meg, és akkor szembesültem azzal, hogy nem kapok jelvényt, és ezzel megszakad a
sikerszériám. És azért csak a célban lepődtem meg ezen, mert valahogy túra közben nem foglalkoztatott az idő, sőt - és ez volt a legfurcsább - az
órámra sem néztem a túra alatt, mintha nem kellene törődnöm vele (míg a valóságban elég rendszeresen nézem az órámat túra közben, és
kalkulálgatom magamban, hogy hogyan állok a szintidőhöz képest, mennyi tartalékom van, milyen tempóval érnék éppen be, stb. - a legtöbbször még gondosan jegyzetelem is, hogy a táv mely pontjára mikor érek). Épp kezdtem volna gyászolni dicső Kinizsi Százas teljesítői múltamat, amikor felébredtem, és megnyugodtam, hogy mindez csak álom volt.
Kapcsolódó bejegyzés:
A Prágai Százas utolsó kilométerei, avagy az eltűnt idő és az elveszett tér nyomában
A Gyatlov túra tragédiája
Rémálmok a Kinizsi Százasról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése