Oravecz Nóra idézetek a Kinizsi Százashoz

Oravecz Nóra, a magyar Paulina Coelho szigorú dominaként mindenkit könyörtelenül lebeszél a Kinizsi Százas feladásáról (én nem látom ennyire sötéten a feladás kérdését, sőt: kifejezetten szükség van feladókra, a kudarc pedig építőbb lehet a sikernél, mondjuk könnyen beszélek, mert a Kinizsi Százassal eddig még szerencsém volt). Figyelem, Nóra keményen odamondogat!

"Ne merd feladni. Ne gondolj rá, nincs ilyen opció, nem létezik. Aki feladja, veszít, csak vesztes döntésekre képes, hasonló embereket vonva maga köré, egy életre megnyomorítva a jövőjét. Te döntöd el, hogy mennyire nehéz, rajtad áll, hogy mikor adod fel - meg az is, hogy erőt veszel-e magadon, és nem törődve a nehézségekkel folytatod az utad."

"Vannak határok, falak, korlátok, el is döntheted, hogy szépen megbújsz mögöttük, de dönthetsz egész másképp. Úgy, hogy azt mondod, olyan nincs, hogy képtelen vagy átugrani, vagy hogy mögötte már nincs semmi, és inkább addig feszegeted a határokat, bontogatod a falakat, vagy próbálod átugrani a korlátokat, amíg rá nem jössz, hogy képes vagy eltüntetni őket. Hiszen minden legyőzhető, ha hiszel magadban."

"Korlátok valójában nem léteznek (az előző idézetben még voltak - a szerk. megj.), csak azok, amiket te állítasz - az is mind illúzió. Egyszer elhitted, hogy kell, hogy legyenek, mert másoknak is vannak, és máris leblokkoltad magad. De tudod, csak egyszer kell elhinned, hogy az élet többről szól, mint ácsorgásból és annak elfogadásából, hogy ez az egész csak annyi, hogy vagy, és nem történnek csodák."

Kapcsolódó bejegyzések:
Bátorító idézetek a Kinizsi Százashoz

Henry Ford idézetek a Kinizsi Százashoz

Mark Twain idézetek a Kinizsi Százashoz
Idézetek, mottók a Kinizsi Százas túrafüzetekből
Paolo Coelho idézetek (közhelyek) a Kinizsi Százashoz

Diogenész

Minimálba' tolom: szeretem a olyan sportokat (és általában az olyan tevékenységeket), melyek nem igényelnek túl sok és különleges felszerelést, és a túrázás ezek közé tartozik (persze egy jó bakancs azért nem árt), vagy mondjuk a fekvőtámasz is. Így ezek egyszerű, olcsó, a technika ördögének vagy különböző körülményeknek kevésbé kitett, természetes sportok, és segítenek a tárgyaktól való függetlenedésben, a boldogság és a célok nem anyagi javakban való megtalálásában.

Több túrafelszerelésemet is használtan vettem, a tönkrementeket pedig igyekszem megjavítani vagy akár házilag készíteni újakat, ez is segít a spórolásban. Bár az előbb a tárgyaktól való függetlenedést emlegettem, most ennek némileg ellentmondva úgy érzem, hogy ezek a saját készítésű vagy javítású felszerelések, kiegészítők így közelebb állnak hozzám, mint egy drágább, talán praktikusabb, de mégis "lélektelenebb", történet nélküli darab.

(Gyermekkoromban volt egy könyvem, a "Diogenész hordója", abban olvastam először a görög bölcsről, és a bejegyzés illusztrációja is e könyv címlapjáról való.)

Kapcsolódó bejegyzések:
Gondolatok Harland Sandersről
A Kinizsi Százas és a personal branding
A főrendező úr

A teljesítménytúrázók arcoskodnak

Egy túratársam megállapítása szerint "a teljesítménytúrázók arcoskodnak". Mindezt viccesen, és saját magára is értve mondta, ugyanakkor ebben tényleg van igazság. Még ha előfordulnak is nagyon szerény túrázók, ők inkább a kivételek, akik erősítik a szabályt. De ez valahol természetes is, hiszen a teljesítménytúrázás sport, és még a "teljesítmény" szó is szerepel a nevében, így tagadhatatlanul verseny (aztán persze saját szemlélete, túrafilozófiája szerint ki a távolsággal, ki az idővel, ki jelvényekért vagy kupákért, ki saját magával vagy pedig másokkal versenyez), a versenyszellem pedig együtt jár az eredmények bizonyos fokú hajszolásával és megosztásával.

Itt van például a saját példám. Tulajdonképpen a bejegyzések 90%-a ellátható lenne az #arcoskodás címkével, és valamely túrámmal vagy eredményemmel való dicsekvés. Igaz, írok azért a kudarcaimról vagy a tépelődéseimről is, de ezek megint csak kivételként erősítik az általános szabályt, és blogom alapján sok olvasó egy nagy arcú, beképzelt valakinek hihet. Amiben persze nem téved nagyot, van a lelkemnek egy ilyen dimenziója is. Meg hát a webnapló mint műfaj is egy kissé nárcisztikus, magamutogató dolog, így esetemben ez is tetézi a dolgot.

Ha már itt tartok, össze is számolom, mennyit gyalogoltam az év első három hónapjában, és hány TTMR pontnál járok. Eddig teljesítettem a BUÉK 20-at, a Téli Gyermekvasút 8-at, A híd túl messze van 90-et, a Börzsöny éjszakai teljesítménytúrát, a Kitörés 25 km-es távját és az Iszkiri 100-at (egy előzetes bejáráson), ez összesen 289,7 kilométer és 6638 méter szint, és 389 TTMR pont.

Kapcsolódó bejegyzések:
A főrendező úr
Dicsekvés anyucinak
Aktívan induló túraév

Túravezető tanfolyam: Gyakorlótúra Fenyőgyöngyénél

Szombaton a túravezető tanfolyam II. gyakorlótúráján voltam Fenyőgyöngyénél (az első gyakorlótúrát az Iszkiri miatt ki kellett hagynom).

Fenyőgyöngye már egy kicsit ismerős volt többek között a BUÉK 20 túráról, azonban most nem itinerek és turistajelzések alapján, hanem főképp tájoló és térkép (turista és tájfutó) segítségével meghatározott irányszögek és távolságok mentén tájékozódtunk, legalábbis igyekeztem. Oldalmetszés, előremetszés, hátrametszés: régi középiskolai földrajzórákon már tanultam ilyesmit, a gyakorlatban azonban most sikerült megértenem, alkalmaznom és amennyire lehetett, begyakorolnom. Amikor például a Hármashatárhegyről a tájoló segítségével sikerült azonosítanom az Erzsébet-kilátót (persze a gyakorlottabbaknak, élesebb szeműeknek ill. jobb helyismerettel rendelkezőknek ehhez tájoló sem kell), egy kicsit Bear Gryllsnek éreztem magam.

A program egy túrafelszelés bemutatóval kezdődött, ahol a különböző hátizsák típusokat tekintettük meg, illetve az egynapos és többnapos túrákra célszerűen magunkkal vivendő felszereléseket. Ezután következett a délutáni gyakorlótúra kis csoportokban (Árpád-kilátó, Látó-hegy, Kecske-hegy, Hármashatár-hegy), majd pedig rövid szünet (és az éjszakai túrázás nehézségeiről szóló rövid előadás) után egy esti, éjszakai túra (hasonló útvonalon, ill. a Tábor-hegy keleti oldalában, kilátással az aranyló éjszakai Budapestre).

Az idő még éjjel is kellemes volt, és a csapat is összekovácsolódott. Érdekesség, hogy nagyon sok Sanyi van a csoportban, illetve egy Laci nevű, hasonlóan magas és szikár cimborával azt hitték, hogy rokonok vagyunk, bár az igaz, hogy mindketten Miskolcról származunk. A vidám és hasznos nap végén a tömegközlekedésre sem kellett várnom, mert egy csoporttársam kocsival elvitt a TigrisTündéremhez.

Az Iszkiri megrendezésének érzései és tanulságai

Túl a túrán, és ha nem is sempruni perspektívából, de csaknem egy hét távlatából visszatekintve már magam is úgy érzem, hogy az Iszkiri alapvetően jól sikerült, és sok tanulsága és mondanivalója van számomra. Nem különleges dolgok ezek, valójában évezredes ismeretek és érzések, de most tudatosodtak bennem, most éltem át igazán.

Jó létrehozni, elindítani valamit. A klasszikus faültetős példánál maradva, olyan mint fát ültetni. Vagy regényt írni, vagy zenét szerezni, bár ez utóbbiakhoz nyilván több művészi érzék szükséges.

Blogom alapján elég extrovertáltnak tűnhetek, de a valóságban a laza, vidám srác álarca mögött egy kissé zárkózott, sokszor magába forduló figura vagyok. Ennek ellenére jó érzés volt látni a túrázók sokaságát, aláírni az okleveleiket, szóval megtapasztalni azt, hogy sok emberre hatással voltam, legalábbis az erdei mozgáspályájukat tekintve mindenképp. Maga az érzés nem teljesen új számomra, hiszen hasonlóan jó, amikor a blogomat százak olvassák, vagy mondjuk amikor a turistajelzéses memóriajátékom köt le embereket, de tán az Iszkiri volt ilyen szempontból az eddigi legnagyobb dobásom.

Az Iszkiri ugyanakkor arra is rávilágított, hogy nem vagyok még elég jó szervező. Ahogy a túra kapcsán, úgy a saját életem vezetésében is több tudatosság, rend és rendszeresség, előrelátás, hosszútávú koncepció szükséges. Persze az életnek gyakran a random dolgok, spontán történések, a sors látszólag nüansznyi játékai adják a savát-borsát, azért a hosszútávú sikerekhez nagyfokú rendszeresség és tudatosság is kell. Sakkozni sem lehet úgy (legalábbis eredményesen nem), hogy az ember nem gondolkodik előre, nem épít stratégiát.

Nézőpont és értékrend kérdése, hogy egy túra megrendezése mennyire nagy és komoly dolog, a legtöbbek számára nyilván csak egy túra a sok közül, míg én érthetően kissé túldimenzionálom. Éreztem magam lenn és fenn, és úgy vélem, hogy személyiségformáló hatással volt rám. A külső szemlélőkben is alakíthatta a rólam kialakult képet, és a "Kinizsi blogos Sanyi", "Iszinik bénázós Sanyi", "turistajelzéses Sanyi", "Kinizsi Duplás Sanyi" után immár az "Iszkiris Sanyi" is vagyok.

Kapcsolódó bejegyzések:
Pár szó az Iszkiriről
A főrendező úr

Túravezető tanfolyam, III., IV., V. előadás

Az elmúlt hetekben is szorgalmasan jártam a túravezető tanfolyamra (egyedül az első gyakorlótúrát kellett kihagynom az Iszkiri miatt). A tanulásban viszont már nem voltam ilyen szorgalmas eddig, a napokban a házi feladatok írásának is neki kell látnom, mert még a végén a tanfolyam "rossz tanulója" leszek, az meg ugye hogy nézne már ki.

A III. előadáson a tájékozódásról és a különböző tájolók használatáról volt szó (névnapomra kaptam is egy Silva tájolót édesanyámtól). A IV. előadás nem a szokott helyen, unokatestvérem egykori gimnáziumában, hanem a Teréz körúti Overland emeletén volt, ahol a különböző túrafelszerelésekről (elsősorban lábbelik, zoknik és ruházati rétegek, valamint márkák - Vibram, Hanwag, Icebreaker, Gore-Tex - tekintetében). Az V. előadás pedig a túraszervezésről és túravezetésről szólt, és a túrajelentések, túranaplók vezetésével is elkezdtünk megismerkedni.

Kapcsolódó bejegyzés:
Back to school - Túravezető tanfolyam

A főrendező úr

Na jó, befejeztem a hisztit, és mesélek a kedves olvasónak az Iszkiri rendezésének jó oldalairól is. Az egyik ilyen, hogy akár viccelődve, akár komolyan, de "főrendező úrnak" szólítják néhányan az embert.

Én világéletemben szabadúszó vagy még inkább beosztott voltam, és lázárjánosi értelemben mindeddig nem vittem túl sokra, így egy ilyen vezetői szerep és az ezzel járó megszólítás elég érdekes, eddig nem tapasztalt érzéseket vált ki belőlem. Ugyanis hosszú volt az út (akár lélektanilag, akár kilométerben), ami odáig vezetett, hogy "főrendező úr" lettem.

Nem is olyan régen például még utcát sepertem, vagy éjjelente szemetet tömörítettem a Nyugati téri McDonalds étterem félhomályos, csótányos, boltíves pincerendszerében. Így utólag persze már egyfajta nosztalgiával, sőt: büszkeséggel tekintek erre vissza, ahogy arra is, amikor grafitzsíros vagonok között bujkáltam és vonóhorgokat, fékvezetékeket kapcsoltam szét ill. össze.

Persze mint a magamfajta szegénylegények, mindig is vágytam a hírnévre, dédelgettem írói ambíciókat, vagy éppen azt hittem, hogy majd nagy társasjáték feltaláló leszek. Esetleg nyelvújító. Úgy látszik, ha nem is a világraszóló hírnév, de azért a magam underground közegében egy kis ismertség ebben a főrendezői szerepben köszöntött rám először.

Kapcsolódó bejegyzések:
Dicsekvés anyucinak
Interjú Kovalik Andrással, a Kinizsi Százas egyik atyjával
Gondolatok Harland Sandersről
Hipochondria
A Kinizsi Százas Fluortomija
Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

A 2014-es Kinizsi Százas változásai

2014-ben lesz néhány változás a Kinizsi Százas megrendezésében, ezekkel kapcsolatban érdemes meglátogatni a Kinizsi.org oldalt.

Az egyik ilyen, hogy a Kinizsi Százason létszámkorlát várható és a túrán való indulás ezentúl előzetes regisztrációhoz lesz kötve, melyet április 9-én 19:00 órától a www.kinizsi.org/reg oldalon lehet megtenni, vagy pedig április 7. és 18. között az egyesület címére küldött levélben (erről még nincs hivatalos információ, de többek szerint az első 1200 regisztráló indulhat a túrán). Fontos tudni, hogy ez a korlát nem a Kinizsi Természetbarát Egyesület ötlete és kezdeményezése, hanem így kaptak engedélyt az illetékes hatóságoktól.

Ez a (várhatóan) 1200 fős limit egyébként nem olyan komoly korlát, hiszen általában ekörül szokott lenni az indulók száma, így aki készül a túrára, követi a híreket és időben regisztrál, valószínűleg fog tudni nevezni.

Fontos változás még, hogy a Kinizsi 40 és a Kinizsi 25 ezentúl elkerülik a védett Pilis szerpentint, míg a 100-as táv marad a megszokott útvonalon (egy-két jelzés vonalának kisebb változásától eltekintve).

Ami nem megy, azt nem kell erőltetni vs. gyakorlat teszi a mestert

Az élet útvesztőjében való eligazodást két, látszólag ellentmondó (köz)mondás is nehezíti: az egyik úgy szól, hogy "ami nem megy, azt nem kell erőltetni", és ezt állítólag Lenin mondta. A másik, legalább ennyire ismert mondás viszont ennek csaknem az ellenkezőjét állítja, és biztatóan úgy fogalmaz, hogy "gyakorlat teszi a mestert". Olykor nem egyszerű feladat annak felismerése, hogy egy adott élethelyzet tanulságaként melyiket vonatkoztassuk magunkra.

Nos, e két mondás most az Iszkiri megrendezése körüli bonyodalmak miatt jutott az eszembe. A teljesítménytúra lebonyolítása ugyanis "sikerült is meg nem is", egyszerre tekinthető sikernek és kudarcnak, hiszen nagyon sokan eljöttek és jól érezték magukat, ugyanakkor a rendezés körüli problémák miatt nem csak elismerő szavakat, hanem komoly (és jogos) bírálatokat is kapott a túra.

Legutóbb egyébként az Iszkiri egyik "őstúrája", a hasonló csengésű Iszinik (pontosabban a Csoportos Privát Iszinik) 2012-es feladásakor éreztem hasonlóan, csak akkor nem főrendezőként, hanem túrázóként. A Getéről Dorog felé ereszkedve, Sistergő minden biztatása és motiváló szavai ellenére úgy gondoltam, hogy ez bizony mégsem az én sportom. Nem fogom tudni legyőzni magam, és a Kinizsi Százas teljesítésénél többet (abban akkor már elég rutinos voltam) nem tudok kihozni magamból. Az őszi-téli, fordított változat, az Iszinik már meghaladja a képességeimet. Aztán szerencsére úgy alakult, hogy később sikerült teljesítenem, sőt, idővel a 200 kilométeres Kinizsi Dupláig is eljutottam.

Most a rendezésbe tört bele a bicskám, vagy legalábbis nem minden a tervek szerint alakult. Mint amikor megkapjuk a vágyott lányt, de a kapcsolat első éjszakáján drukkunk és sutaságunk miatt nem tudjuk kellően bizonyítani, hogy mennyire kívánjuk. Valami ilyesmi történt az Iszkirivel is.

Egy szó mint száz, nem adtam még fel, és bár olykor a Leninnek tulajdonított mondást látom igaznak, mégis inkább úgy vélem, leszek még ügyesebb túrarendező is, és érdemes még ezzel kísérleteznem. Nyilván elfogult is vagyok, de minden hibája ellenére (vagy éppen azért) fontossá vált számomra az Iszkiri, és remélem, jövőre azok tetszését is elnyeri a túra, akik idén még csalódtak benne.

Kapcsolódó bejegyzés:
Pár szó az Iszkiriről

Pár szó az Iszkiriről

Természetesen még fogok bővebben is írni az Iszkiriről, a túra rendezését illető gondolatokról, tanulságokról, szépségekről és nehézségekről, de most így a túra másnapjának délutánján is megpróbálom megfogalmazni az élményeimet.

Először is köszönöm mindenkinek, aki eljött, legyen szó akár ismerősről, akár ismeretlenről. Jó érzés "megmozgatni" ennyi (körülbelül 800) embert, hétvégi programot adni nekik.

Tudom, a túra (főleg a rajtoltatás) nem sikerült zökkenőmentesen, sőt. Így mindenképpen megköszönöm a túrázók türelmét és megértését ezzel kapcsolatban, és a kevés számú rendezőnek is a lehetőségekhez képesti helytállást. Annyi megköszönnivalóm van, hogy talán egy külön bejegyzést is írok e köszönetnyilvánításokról, de most szeretném kiemelni a szárligeti vasútállomás dolgozóit, akik segítettek a lassan elfogyó itinerek pótlásában, további példányok nyomtatásában, és amiben tudták, támogatták a túrát.

Ennyi emberre valóban nem számítottunk, ami egyrészt megtisztelő és minden egyes túrázónknak örültünk, ugyanakkor a nagy létszám problémát is jelentett, nem csak a rajtban, hanem a célban is, ugyanis már nem tudtunk mindenkinek oklevelet és kitűzőt adni. De ezeket ahogy tudjuk, pótoljuk, egy teljesítő sem fog díjazás nélkül maradni (és ez nem amolyan "nem lesz gázáremelés" vagy "mindenkinek lesz egyéni nyugdíj számlája az állami rendszerben" típusú ígéret, hanem be is tartjuk).

Hol is kezdjem. Be kell látnom, hogy valóban nem egyszerű dolog túrát rendezni, "főrendezőnek" lenni. Elsőre nem is sikerült annyira jól, mint ahogy esetleg gondoltam, vagy elvártam volna magamtól. De jó volt mégis megpróbálni, és így még jobban belelátni a túrázás világába, és ha nem is a gyakran emlegetett hímsoviniszta példa, de legalábbis a nevezési sor másik oldalán állni.

Szóval rá kellett jönnöm, hogy egy dolog a túrát előzetesen kitalálni, "felépíteni", brandelni, és egy másik dolog megrendezni. De úgy érzem, tanultam belőle, és jövőre már több tapasztalat birtokában vágok bele a következő Iszkiri megrendezésébe, vagy esetleg más terveim, például az Apatúra lebonyolításába.

Jó volt látni sok ismerős arcot, és voltak megható jelenetek is, amikor valaki nagy örömmel vette át a jelvényét (és amíg jutott, oklevelét), vagy amikor például egy srác a szintidőn belül 5 perccel előbb ért be, és látszott, hogy mennyire örül az eredményének, és boldogan, elcsukló hangon telefonált a szeretteinek. Vagy amikor az utolsóként beérő, a seprő által kísért hölgy beért a célba (egy darabon eléjük is mentem, majdnem az autópálya-hídig), és kissé ugyan túllépte a hivatalos szintidőt, de elfogadtuk a teljesítését.

Persze nehéz olyan dolgot csinálni, ami mindenkinek tetszik (főleg, ha valóban vannak hibák az adott dologban). De a tevés-vevés, ötletelés, az ötletek megvalósítása mindenképp szül nem csupán elismerést, hanem jogos vagy kevésbé jogos kritikákat is. Nem is tiltakozom ez ellen, és a negatívabb hangvételű túrabeszámolókat is linkelni fogom akár a blogomban vagy a túra weboldalán is (persze magamban a helyén kezelve őket), de nem tagadom, a pozitívabb írások azért boldogabbá tesznek majd, és bízom benne, hogy ezek lesznek többségben.

A lelkiismeretem tiszta, amit tudtam, megpróbáltam megtenni ezért a túráért. Megterveztem (még ha nem is a "kályhától indulva", hanem a K100-ra építve), elneveztem, weboldalt és imázst építettem neki, kreatív tartalmakat generáltam, itinert írtam, okleveket és jelvényeket, kitűzőket terveztem, bejártam többször résztávokat és egyszer a teljes távot, és két ellenőrzőpontot is kihelyeztem, majd pedig a túra rajtja előtti óráktól a cél zárása utáni percekig a helyszínén tartózkodtam. Persze dicsekvés, de talán elmondható, hogy mindezt kevés túrarendező mondhatja el magáról, de ez nem is elvárás, a saját példám inkább a hobbijaim szerencsés (vagy szerencsétlen, ahogy a kritikusok tartják) egybeesésének köszönhető.

A túrát így aztán a saját gyermekemnek érzem (elismerve, hogy megvalósulása nem csak a saját érdemem, hiszen sokan bábáskodtak a születésénél és segítették a megvalósítását), és fontos, hogy minden problémája, esetleges kiforratlanságai idővel megoldódjanak, és egy szép, hangulatos, évről évre megrendezett túra legyen.

Köszönöm még egyszer mindenkinek a segítséget, a túrázóknak pedig gratulálok az eredményeikhez, és várok mindenkit szeretettel a jövő évi Iszkirin. Aki mégis úgy érzi, hogy bármilyen sérelem érte az idei túrán, attól pedig bocsánatot kérek.